Cím: A búcsú gyűrűje
Író: Yoshiko
Páros: RyoDa (Nishikido Ryo és Ueda Tatsuya)
Történet: Valami elmúlt, valami újjászületett.
Korhatár: PG
Megjegyzés: Szeretnék köszönetet mondani,
Neked, Mami! Köszönöm, hogy vagy!
Íródott: Tavaszébredés — 2010
Ueda elfáradt. Belefáradt a néma vitákba, a fájó éjszakákba.
De leginkább a tudatlan bizonytalanságba, és ez az, ami a
legjobban fájt neki.
Hiába szerették egymást, a régi tűz, a lángoló szenvedély
már elmúlt, kialudt. Menthetetlenül elvesztették a régi varázst,
amely körbeölelte őket.
Tatsuya biztos volt benne, hogy az ő hibája, hagyta, hogy idáig
jussanak. Nem foglalkozott azzal, hogy hová jutnak, csak maga
mellett akarta tudni Ryót. Azt a Nishikidót, akit szeretett,
aki gyengéd volt hozzá, törődött vele.
Két év... két csodálatos év, melyben rengeteg dolgot átéltek
— együtt. Tatsuya biztosan tudta, hogy vége. Látta magán,
de leginkább Ryón, a mozdulatain, a szokásain.
Többé már nem kapott röpke, pillangó szárnyán élő üzeneteket,
apró csókokat, bágyadt pillantásokat, suta érintéseket.
Azonban a régi utálatos Ryo sem létezett többé, mintha Ryo
valahol a kettő között lebegett volna.
~oOo~
Mint mindig Ueda most is elkészítette a vacsorát, megterített,
majd leült az asztalhoz, hogy megvárja Ryót. Várt és csak várt,
míg el nem aludt az asztalra borulva.
A férfi órákkal később érkezett haza, halkan indult a konyhába,
hogy egyen valamit, még lefekvés előtt. Meglepődve látta az
egyenletesen szuszogó Tatsuyát.
— Butus...
Óvatosan simogatta meg Ueda haját — a csendet csak Ryo sóhaja
szakította ketté. Szereti... még mindig... habár igaz, már
nem úgy, mint régen.
Fájt az elmúlás — de tudta ennek így kell lennie.
— Tat—chan — ébresztgette Ryo alvó párját. Ueda álmosan
emelte föl a fejét.
— Hazaértél? — kérdezte bugyután.
— Igen, gyere, menjünk aludni! — terelgette a háló felé.
— Um — kapott egy álmos bólintás válasz gyanánt. Ueda
megnyugodva bújt Ryo mellé. Talán utoljára aludt el a másik
karjaiban ilyen békésen.
Tatsuya álmában újra átélte az első csókjukat. Érezte a késő
éjszakai szellőt a bőrén, Ryo parfümjének illatát, és a
cigaretta kesernyés ízét. Bágyadt, régóta vágyott csók
volt — melyet a hűs eső szakított meg. Ueda szerette az esőt,
és azóta mindig mikor esett hosszú, szenvedélyes csókokat váltottak
egymással. Tatsuya még sosem gondolkodott el igazán az eső
jelentéséről, de most így a végén ez az egyetlen dolog,
mely örökre emlékeztetni fogja Nishikidóra. Ahogy létezik a
zivatar és a vihar úgy létezett ez kettejük kapcsolatában
is. Mikor gyengéd szavakat suttogtak egymásnak, lágyan ölelték
a másikat, puhán csókolták egymást — Tatsuya érezte az eső
lágy cseppjeit testén. Míg a heves viták, a forró éjszakák,
a követelőző csókok a vihar kegyetlen vízfüggönyével ölelték
körül. De végül mindig azt az édes érzést hagyta maga után
— mintha csak a szivárvány maradna hátra.
Reggel nyugodtan ébredt álmából. Majd mikor meglátta Ryo
tekintetét tudta. Eljött a búcsú pillanata...
Az ágy szélére ült, Ryónak háttal, nem akart a szemébe nézni,
most még nem. Nishikido nem is próbálta meg erre kérni,
ismerte már annyira szerelmét, hogy tudja, így a legjobb.
Halkan sóhajtott, majd leült a másik mellé. Még egyszer
utoljára összefűzte az ujjaikat.
— Hime — az a keserédes név, mely először frusztrálta —, nem
mondom, hogy nem sajnálom, vagy nem bánt.
— Egyszerűen csak elmúlt.
— Igen, nem tehetek ellene már semmit, próbáltam. Akartam, de
nem ment.
— Ryo...
— Szeretlek, szeretni is foglak.
— De? — kérdezett vissza lemondóan.
— De mi már... nem tudom. Őszintén mondom, nem tudom — sóhajtotta
Nishikido. Ueda fejét Ryo vállára hajtotta és csak csendesen
üldögéltek.
— Emlékszel még az első csókunkra?
— Ez hülye kérdés volt — nevetett Ryo.
— Esett az eső.
— És te mindig követelőzőn bújtál hozzám egy—egy csókért,
mikor esett az eső — simított végig Ueda arcán ujjaival.
Mintha csak meg lett volna írva, mintha csak egy filmben lettek
volna, és épp egy klisét éltek volna át — kezdett el esni
az eső. Automatikusan fordultak egymáshoz és csókolták meg a
másikat.
Lágy búcsúcsók volt, tele lemondással, félelemmel, de
leginkább az örökkévalóság reményével.
— Tatsuya, ez a tiéd — nyújtott át egy dobozt, majd állt föl
és intett búcsút.
— Ryo...
Nem sírt, szükségtelen volt. Mert az, ami a dobozban volt, reményt
adott neki. És Ueda számára ennyi éppen elég volt.
~oOo~
Tatsuya ujján ott csillogott a karikagyűrű, mely számára
a világot jelentette. A forró éjszakák a mai napig léteznek,
az eső áztatta csókok a félhomályba vesznek, mert mindketten
így akarták. Mert egyszer egy bölcs ember azt mondta: „Ha
leomlanak a falak, a szerelem mindent eláraszt, és nincs többé
lehetséges és lehetetlen, nem számít, hogy meg tudjuk—e
tartani a szeretett lényt: szeretni annyit jelent, mint elveszíteni
a fejünket.”
|