Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪

Cím: A legszebb ajándék
Mûfaj: novella
Fandom: J-rock, the GazettE
Páros: Uruha x Aoi
Korhatár: NC-17

Valentin-nap van. A szerelmesek ünnepe. Az a nap, mikor nekem is a legboldogabbnak kéne lennem, oldalamon életem szerelmével. Ehelyett letörten, magányosan álldogálok a folyosón, és várom, hogy mehessünk fel a színpadra, és elkezdhessük végre a Valentin- napi zártkörû koncertünket. Viszonylag kevés embernek, leghûségesebb rajongóinknak fogunk játszani, akik már hosszú évek óta kísérnek minket utunkon. Általában élvezem a koncerteket, de most semmi kedvem hozzá. Bár mostanában semmihez nincs kedvem. Mióta Aoival összevesztünk, szinte csak vegetálok.

Merengésembõl egy kéz szakít ki, ami végigsimít a vállamon. Egy fél mosollyal nézek hátra. Megérkeztek a többiek. Fájdalmasat dobban a szívem, mikor látom, hogy Aoi következetesen keresztülnéz rajtam. Többre viszont nincs idõ, felveszem a mosolygós, gondtalan Uruha- álarcot, és kirohanunk a színpadra. Tudom, hogy muszáj rendesen végigjátszanom a koncertet, a rajongók nem érezhetnek semmit a lelki válságomból. Nem okozhatok nekik csalódást. Mégis csak fél szívvel, alig odafigyelve játszom, Aoit követem inkább a tekintetemmel. Felszisszenek, mikor Rukihoz bújik hátulról. A chibi mosolyogva túr bele a hajába, majd útjára engedi. Elégedett sikítás követi tettét a közönség részérõl. Iszonyatosan nehéz ezt pókerarccal végignézni. Tudom, hogy csak fanservice, és mindig ezt csinálják, de szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem mehetek oda, és ölelhetem magamhoz a szeretett testet. Most biztos nem venné jó néven, ha odamennék hozzá, pedig annyira szeretnék... ha tehetném, soha többé nem engedném el. De mindent elrontottam...

Egy hete még nem is gondoltam, hogy az a hétfõi nap életem egyik legrosszabb napja lesz. Együtt indultunk el Aoival a stúdióba. A metrón végig ugrattuk egymást, viccelõdtünk, jókat nevettünk. Idõnként, mikor kicsi volt a lebukás esélye, finoman megszorítottuk a másik kezét, jelezve összetartozásunkat. Amint feljöttünk a földfelszínre, behúztam az egyik félreesõ sarokba, és mélyen megcsókoltam. Eddig tartott a türelmem. Belevigyorgott a csókba, és hasonló hévvel viszonozta. Felelõtlenek voltunk, tudom, de egyszerûen nem tudtam betelni a látványával. Éreznem kellett õt, amikor csak tehettem, és szerencsére semmi kifogása nem volt ez ellen.

A délelõtt gyorsan elment a koncertpróbával, hatalmas erõbedobással gyakoroltuk a számokat. Délután szóba került az új album... és elszabadult a pokol. Aoi újra próbálkozott minket meggyõzni, hogy használjuk fel az új számát az albumhoz. Rukival kegyetlenül kiröhögtük, mint általában, ha a demóival próbálkozott. Láttam a szemében felvillanni a fájdalmat, és tudtam, hogy valami baj van. Kis ideig csak kiábrándultan, megbántva nézett rám, majd nagyon halkan ennyit mondott:

- Ezt neked írtam... - és kiviharzott a terembõl, bevágva maga után az ajtót. Még láttam megcsillanni a könnyeket a szemében. Mindannyian leforrázva néztünk össze.

- Bassza meg! - közöltem a nagyvilággal a véleményem.

- Ezt nagyon elcsesztük - mondta Ruki bûnbánó hangon. Ennyire még õ sem akart Aoi lelkébe taposni.

- Most mit csináljunk?- kérdeztem kétségbeesve.

- Mindenki szépen hazamegy, én pedig átmegyek Aoihoz, és megpróbálom összekaparni a darabokban lévõ önbecsülését - ismertette a programot Kai kicsit csípõsen. Persze igaza volt, mindannyian tudtuk, hogy most túl messzire mentünk. Csöndesen pakoltunk össze, és indultunk haza.

Otthon nem tudtam magammal mit kezdeni, fel- alá sétálgattam a nappaliban, lassan ösvényt vágva a szõnyegbe, miközben azt vártam, megcsörren-e a telefonom. Sietve kaptam utána, mikor jelezte, hogy üzenetem jött.

Soha többé nem akarlak látni! Ez állt az üzenetben. Keserûen nevettem fel. Mindannyian tudtuk, hogy ez lehetetlen, de elég pontosan kifejezte a véleményét rólam.

Egész héten kényszerpihenõt tartottunk. Aoi még túlságosan meg volt sértve ahhoz, hogy elviselje a jelenlétemet, így nem tudtunk összeülni próbálni. Normál esetben kapva kaptunk volna a lehetõségen, hogy pihenjünk, de most senki nem érezte igazából jól magát. Ruki bennem próbálta tartani a lelket, Kai felváltva volt Aoinál és nálam, Rei pedig szimplán unatkozott. Aoi csak csütörtökön kezdett kicsit megbékélni, addig felváltva sírt és dühöngött, hol saját magát, hol engem átkozva. Nekem pedig minden életkedvem elszállt. Mardosott a bûntudat, éjszaka álmaimban kísértett fájdalmas tekintete. Annyira elveszettnek éreztem magam nélküle... és nem tudtam vele beszélni, még mindig nem állt szóba velem. Pénteken, mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, este elmentem a közeli bárba inni. Tudtam, hogy nem jó ötlet, de muszáj volt valahogy magamhoz térnem kicsit, kimozdulni ebbõl a lehetetlen állapotból.

Néhány órával késõbb halványan érzékeltem, hogy túllõttem a célon. Mikor haza akartam indulni, kicsúszott a lábam alól a talaj. Olyan részeg voltam, mint már régóta nem. Nem tudtam hirtelen, mihez is kezdjek. Csöndesen nézegettem a telefonomat, hogy kit ugrasszak ki hajnalban az ágyból, hogy jöjjön értem. Kai-t nem volt szívem zavarni, ez a hét õt is megviselhette, Ruki viszont nem tûnt jó megoldásnak. Hiába pici, nagy hangja van, és elég erõset tud ütni, ha kell. Tapasztaltam néhányszor...

Elsápadva néztem a bejárat felé. A végzetem közeledett hozzám, a maga 160 centijével, izzó szemmel, összeszorított szájjal. Nyakamat behúzva vártam az elkerülhetetlent. Szerencsére volt annyi esze a törpének, hogy nem rendezett jelenetet nyilvánosan, csak kifizette a számlámat, és a karomnál fogva kiráncigált a kocsmából. Amíg hazaértünk, nem szólt egy szót sem. Ahogy viszont becsukódott mögöttünk az ajtó, egy akkora pofont kevert le nekem, hogy megtántorodtam, és a falnak dõltem. Megbántottan meredtem rá.

- Ez most mire volt jó? - kérdeztem, Rukival egyszerre. Összenéztünk, és elnevettük magunkat. Én csak nevettem és nevettem, de hogy min, azt nem tudnám már megmondani. Ruki csendben figyelt, majd mikor nevetésem minden átmenet nélkül hangos zokogásba fulladt, elém lépett, és szorosan magához ölelt.

- Végre... - sóhajtott fel megkönnyebbülve. Teljesen egyetértettem vele. Ez kirángatott végre abból a zombi állapotból, amiben eddig vegetáltam.

Elsétáltunk a kanapéig, ott picit helyezkedtem, de nem engedtem el barátomat. Hosszú percekbe telt, míg megnyugodtam kicsit ölelõ karjai között. Ruki nem siettetett, csak a fejemre hajtotta a fejét, és szorosan ölelt, míg végigfutott rajtam ez az érzelmi vihar.

- Köszönöm! - súgtam felé hálásan. Elmosolyodott, és adott egy zsebkendõt.

- Nincs mit. Menj, fürödj meg, aztán feküdj le, holnap próbálunk 9-tõl.

- Hogy van...? - kérdeztem halkan.

- Jobban. Nem lesz gond. A koncert napján lesz Valentin-nap, gondolkozz addig, hogy engeszteled ki. Velem már megbékélt.

Bólintottam egyet, elköszöntünk, Ruki hazament, én pedig a fürdõbe. Kissé megijedtem a saját tükörképemtõl, de csak fintorogtam egyet, és beálltam a zuhany alá. Hajat mostam, majd kézbe vettem a borotvámat. Rögtön javult kicsit a helyzet. Egy utolsó pillantás után a hálóba mentem, hogy aludjak néhány órát. Nehezen ment, azon gondolkodtam, hogy tudnék Aoitól rendesen bocsánatot kérni. Végül lassan elnyomott az álom.

Reggel nyûgösen és fõleg másnaposan keltem, de erõt adott a tudat, hogy közel egy hét után újra láthatom Aoit. Gyorsan elkészültem, és indultam a stúdióba. Mindenki bent volt már, mikor odaértem, Aoi Kai-jal beszélgetett, a többiek békésen kávéztak. Egész nap próbáltunk, alig álltunk meg. A hangulat viszonylag jó volt, megkönnyebbülve láttam kedvesem arcán a mosolyt, bár nem volt még olyan sugárzó, mint régen. Gyakran felejtettük egymáson a tekintetünket, mikor úgy hittük, a másik nem figyel. Nap végére mondhatni visszaállt a rend, azt leszámítva, hogy mi még mindig nem beszéltünk egymással...

Lassan véget ér a koncert. Sikerül hiba nélkül végigjátszanom, de ez csak a sokéves rutinnak köszönhetõ. Még visszajövünk az encore-ra, aztán egy utolsó intéssel magunk mögött hagyjuk a színpadot. Fáradtan ölelkezünk össze a backstage-ben, majd visszamegyünk az öltözõbe. Felszabadultan elemezzük ki a koncertet átöltözés közben. Kicsit belemerülök a gondolataimba, így már csak a „Jó szórakozást, fiúk!” felkiáltást hallom meg, és a zár kattanását. Villámgyorsan felmérem a terepet. Ruki, Kai és Reita sehol, mi ketten vagyunk az öltözõben, úgy néz ki, összezárva a fiúk „jóvoltából”. Aoi az ajtóhoz siet, és próbálja kinyitni. Nem sikerül neki.

- Ezek most... tényleg bezártak minket? - kérdezi kicsit bizonytalanul.

- Nagyon úgy tûnik - bólintok rá viszonylag nyugodtan. Egy mélyet sóhajt, és leül mellém a kanapéra.

- Beszélnünk kéne - mondjuk ki egyszerre. Ezen elmosolyodunk, majd komolyan nézek rá. – Ne haragudj rám, kérlek! Tudom, hogy egy érzéketlen, bunkó idióta vagyok, és sikerült akaratomon kívül borzasztóan megbántanom téged, de nagyon szeretlek. Számomra elképzelhetetlen, hogy nélküled hosszabb távon tudjak létezni. Annyira szeretlek!- nyúlok felé, és ölelem magamhoz óvatosan. Megkönnyebbülök, hogy nem tiltakozik. Az ölembe ül, úgy néz rám könnyes szemmel. Soha többé nem akarom õt sírni látni. Csókjaimmal törlöm le kicsorduló könnyeit, és még szorosabban magamhoz húzom.

- Szeretlek én is nagyon. Szörnyû volt ez a hét. Haragudtam rád, de nem tudtam elfelejteni, mennyire fontos vagy nekem. Csak úgy éreztem, az érzéseimet neveted ki azzal, hogy nevetsz a dalomon.

- Nézd kedves, már annyira nem emlékszem a dallamra, de... mi lenne, ha ketten csinálnánk belõle valami nagyon jót?

- Talán majd egyszer... most még nem - rázza meg a fejét Aoi, és megdermed kicsit karomban. – Kitöröltem a demót...- Annyiban hagyom, végül is érthetõ, hogy nem szeretne most ezzel foglalkozni. Attól félek, egy ideig nem lehet majd rávenni dalírásra ez után a kudarc után, de bízom benne, hogy helyrejönnek a dolgok idõvel.

Egyszerre mozdulunk a másik felé. Ahogy ajkaink találkoznak, elégedetten sóhajtunk fel mindketten. Szinte megrészegülök a tudattól, hogy végre érezhetem. Szorosan ölelem magamhoz, és felfalom az ajkait. Annyira hiányzott! Ugyanolyan hévvel viszonozza csókom. Az egy hét kihagyás most megbosszulja magát, azt hiszem, szét fogjuk szedni egymást. Hirtelen elszakítja magát tõlem.

- Várj, mi lesz, ha... valaki ki akar minket engedni... portás... - kapkod levegõ után. Hangosan felnevetek, mikor megértem, mitõl fél.

- Emlékezz, mikor Kai-t zártuk be ugyanígy csak poénból! Lefizettük a portást, és csak reggel jöttünk vissza érte. A menedzser oltári balhét csapna, ha kiderülne. Épp ezért nem fog. Reggelig van idõnk.

Csak ennyi kellett neki. Ezúttal õ esik nekem, látom a szemében a határtalan vágyat. Ugyanezt érzem én is. Lerángatjuk egymásról a pólókat. Ahogy felszabadul a felsõteste, végigsimogatom, csókolom, amíg csak le tudok hajolni. Õ sem marad adósom, a nyakamat harapdálja, mellkasomat simogatja, majd miután kellõképp kiélvezte a látványt, föláll, és engem is magával húz.

Pillanatok alatt szabadulunk meg a nadrágoktól, aztán az alsónadrágoktól. Egyikünknek sincs türelme most finomkodni. Egy õrjítõ pillanatig szorosan összesimulunk, majd Aoi leül a kanapéra, és minden további nélkül a szájába vesz. Felkiáltok az élményre, erre nem egészen számítottam. Hajába markolok, hogy valamelyest visszanyerjem a hidegvérem, de ez alapból halott ötletnek bizonyul, amennyire jól csinálja. Elégedetlenül mordulok fel néhány perc után, mikor lassít a tempón. Mosolyog a szeme, ahogy felpillant rám, majd egy utolsó szívás után kienged a szájából. Rájöhetett sóhajaimból, hogy közel kerültem a csúcshoz...

Habozás nélkül térdelek elé, hogy viszonozzam az elõbb kapott élményt. Alig kezdem el viszont, néhány mozdulat után egy kétségbeesett, mégis megkönnyebbült nyögéssel elmegy. Nem számítottam rá, hogy ennyire gyorsan vége lesz, de azt hiszem, õ sem. Felülök mellé, mire nyakamba rejti arcát.

- Bocsi... - vigyorodik el szégyellõsen, pedig nincs oka rá. Mindkettõnkön érzõdik az egy hét kihagyás. Elõcsalogatom rejtekhelyérõl, és megcsókolom. Csókunk közben ölembe ül újra, rögtön átölelem, ujjaim pedig megindulnak a feneke felé. Aoi újra meglep, finoman odébb tolja a kezemet, majd felém helyezkedik, férfiasságomat megfogva a bejáratához vezeti, majd óvatosan rám ül. Lassan teljesen magába fogad. Komoly erõfeszítésembe telik, hogy ne kezdjek el rögtön mozogni benne, de visszafogom magam látván a kissé fájdalmas fintorba torzuló arcát. Rá bízom az ütemet, egy kényelmes tempót fölvéve kezd el mozogni. Egyik kezemmel a derekát fogom át, másikat a férfiasságára kulcsolom. Megvárom, míg ellazul, aztán átvéve az irányítást én kezdek mozogni benne. Fokozatosan gyorsítok a tempón, és úgy látom, neki nincs ellenére. Átfordítom magunkat, szerencsére elég nagy a kanapé, Aoi így hanyatt fekszik, lábát a derekamra kulcsolja. Felkiált, mikor megérintem azt a pontot a testében, ami a legnagyobb gyönyört képes adni. Testünk lassan felveszi az õsi ösztönös ritmust, ahogy egyre közelebb hajszoljuk egymást a kielégüléshez. Szorosan kapaszkodunk egymásba, érzem, hogy a régi összhang visszatalált hozzánk. Boldogan csókolom meg, el sem eresztem ajkait, míg mindketten át nem lendülünk a határon, és el nem ér minket a boldog megsemmisülés. Akkor a levegõhiány miatt szétválunk kicsit, de továbbra is szorosan öleljük a másikat. Pár percig kimerülten pihegünk egymás karjaiban, majd ahogy levegõhöz jutok, megsimogatom az arcát, és a fülébe súgom:

- Te vagy a legszebb ajándék! - Látom a szemén, hogy egy pillanatra összezavarodik, de aztán boldogan elmosolyodik, ahogy eszébe jut: Valentin- nap van.







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016