„Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb
hely, mint egyébként.”
— Nicholas Sparks —
A mosoly ára
Feszülten, ökölbe
szorított kézzel figyelte őket.
— Akira. — Egy gyors, megnyugtató szorítást érzett a
vállán.
Elszakította tekintetét Uruháról és ránézett a mellette
álló dobosra.
— Már megint? — kérdezte Kai csendesen.
— Nem... Még mindig — felelte Reita keserű mosollyal.
— Azt hittem... — kezdte a dobos csodálkozva, de a basszeros
közbevágott.
— Képtelen vagyok.
Reita visszapillantott a gitárosra. Mikor tekintetük
találkozott, Uruha szélesen elmosolyodott.
A basszerosnak olyanok voltak ezek a mosolyok, mintha kést
forgatnának a szívében. Mégis ezek a mosolyok a világot
jelentették számára.
*
— Kouyou — sóhajtotta Reita.
Megszüntette a köztük lévő távolságot és megcsókolta
Uruhát.
— Ne haragudj, én nem akartam ezt — suttogta a basszeros,
miután ajkaik elváltak egymástól..
Uruha szomorúan elmosolyodott. Reita többet jelentett neki,
mint egy barát. Szerette, de nem annyira, hogy ez mindent
megváltoztasson. Hiszen ő Torába volt szerelmes.
— Akira... Felejts el, kérlek.
Ellépett a basszerostól, majd elindult az ajtó felé, ám
Reita szavai megállították.
— Nem fogok lemondani rólad...
Uruha nem fordult meg teljesen, csak a válla felett nézett
vissza.
— Szeretlek — szólalt meg Uruha halkan, miközben egy
könnycsepp gördült végig az arcán.
— Én még jobban — felelte Reita szomorú mosollyal az
ajkán.
|