|
Alig találtam meg a stúdió épületét. Nagyon nehezen
igazodtam ki a különböző emeletek között, csinos nők és
fura szépségideálnak megfelelő férfiak jöttek el mellettem,
nyomogatták a lift gombjait. Végül egy meglehetősen zsúfolt
emeleten a recepciós pultnál benyögtem a „Sakamoto Takashi
vagyok, és a tizenegy órás forgatásra jöttem” szöveget. A
recepciós lány nagyon édesen elmagyarázta, hogy melyik
felvételi helység az, én pedig kissé félve álltam meg a „ne
kopogj, halkan nyisd az ajtót, felvétel van!” cetli előtt.
Meg kell tennem. Magam miatt, magunk miatt. Megígértem, hogy
eljövök. Megígértem, hogy megnézem, és Hikinek szüksége
van rá, hogy betartsam a szavam. Úgyhogy óvatosan lenyomom a
kilincset, és besurranok.
Bent akkora a hőség és a fény, hogy kénytelen vagyok
kibújni a dzsekimből. Legalább öt reflektor világítja be az
ágyat, amin ott fekszik Nagi, Hiki és Sho, ilyen sorrendben.
Mindannyian felém fordulnak, Hiki kínosan elmosolyodik. Egy
ötvenes, baseball-sapkás pasas, aki eddig egy rendezői székből
nézte őket, szintén felém fordul.
- Bocsánat... - mondom. — Nem kopogtam, és halkan nyitottam
az ajtót.
- Hát te meg eltévedtél? — mosolyog rám a pasas, mire Hiki
kiinteget:
- Én hívtam ide, főnök. Szóltam róla, emlékszel?
- Ja, ja, tényleg... - piszkálja meg a baseball-sapkát a
homlokán. — Üljél le valahová, ne boríts fel semmit, és
maradj csöndben. Ezt a jelenetet meg vegyük újra.
- Nekem valaki nyomja a lábam... - nyög fel Nagi, mire Hiki
megcsóválja a fejét.
- Nem én vagyok.
- Akkor a bálna szálljon le a lábamról! — nyögi, és
láthatóan nagyon morcos.
- Az anyád a bálna! — szól vissza Sho, de megpróbál azért
egy kicsit helyezkedni a végtagok erdejében.
Nézem, ahogy a pasim egy másik pasit dug, miközben őt egy
harmadik pasi dugja. Elismétlem magamban ezerszer is, hogy ez
csak munka. Engem szeret, itt meg dolgozik. Olyan ez, mint a
fanservice, csak egy kicsit durvább. Igen, ez pontosan olyan,
mint egy nagyon durva fanservice. Látnom kell, hogy hogyan
zajlik, hogy soha többé ne legyek rá féltékeny.
Ami azt illeti, a forgatás meglehetősen vontatott: Sho időnként
beszól valamit, mire Hiki és Nagi röhögni kezdenek, vagy ha
ők nem, akkor a világítós srác, a röhögés behallatszik a
filmbe, úgyhogy azt a pózt és szöget újra kell venni.
Igazság szerint ebben semmi szexis nincs. Hiki hihetetlenül
mesterkélten nyög, folyamatosan ugyanazon a hangszínen, Nagi
láthatóan unatkozik, és ha Sho nem mondana rendszeres időközönként
valami vicceset, akkor bizony elég vontatott lenne a délután.
Ahhoz képest, hogy a filmekbe egy átlag húsz perces aktus
szokott bekerülni, ez itt elég rémes és fárasztó, és a
legkevésbé sem szexi.
Szünet van, Nagi leguggol a földre, és rágyújt egy
cigarettára — Sho pedig a díszlet szélére áll, és egy
üres papírpohárba pisil. Hiki odajön hozzám, és a térdemre
ül, átkarolja a nyakam.
- Begerjedtél? — súgja szexisen a fülembe.
- Hát, ha eddig nem is, arra, hogy az ölemben ülsz... - súgom
vissza mosolyogva.
- Nem tetszett az élő pornófilm? — húzódik hátra, hogy
jobban lássa az arcomat.
- Most őszintén? — vonom fel a szemöldököm. — Nem túl...
izgató. Ez inkább reszelés, mint szex.
Hiki nevetni kezd, és ad egy csókot az arcomra.
- Átmentél... - mondja büszkén.
- Min? — nézek rá tágra nyílt szemekkel.
- A párkapcsolati teszten. Minden barátot vagy barátnőt
elhozunk ide, hogy lássa a különbséget az otthoni meg az
itteni között. Persze van, akinek nem esik le.
- Emlékszel arra a lófogú picsára, aki be akart szállni
közénk? — vigyorog fel Nagi az ágy mellől. — Jó ég.
Utólag visszagondolva, a volt nőim fele egy szellemi fekete
lyuk volt.
- Akkor milyen jó, hogy már nincsenek nőid! — csapja hátba
nevetve Sho, Nagi meg a lendülettől csaknem felborul.
Végignézem a műsort az utolsó cseppig, szó szerint.
Valamiért mindenki Hiki arcára szeret elélvezni, ő meg
vihogva törölgeti egy nedves kendővel magát, aztán int
egyet, és kimegy a folyosóra, onnan pedig gondolom zuhanyozni.
Elvégre mi mást csinálhat meztelenül a folyosón?
Illatos a haja, amikor elindulunk haza. Hiki metrózna, én
inkább taxit hívok, tekintettel arra, hogy eléggé le van
strapálva szegény. A kocsi hátsó ülésén a vállamra dől,
az ujjait átfűzi az enyémekkel, és úgy fest, mint aki a
lakásig tartó hazaút felénél képes lenne elaludni. Aztán
valóban el is alszik, vagyis inkább szundikál — nagyon
nehézkesen tér magához, és a liftben is nekem dől, amíg a
lakásáig felmegyünk. Harminchárom négyzetméter, de az
utolsó porszem is közös már benne. A testnevelési
tankönyvei mellett ott vannak az én lemezeim, a hifije tetején
a laptopom, az Ipod töltőjén épp az én Ipodom töltődik.
És a hűtőben tegnapi maradék csirkés udon tészta.
A banda úgy tudja, szakítottunk. A menedzsment és a többi
PSC-s zenész azt sem tudja, hogy igazán együtt voltunk-e
valaha is. Folyamatosan kamuzom, buta fejet vágok, és nagyon
levertnek nézek ki — egyszer még egy ál-randira is elmentem
az egyik stúdióssal, csak hogy a többiek lássák, milyen
szépen lábalok kifelé a szerelmi bánatból. Úgysem értenék
meg — még Nao sem, pedig ő aztán mindig próbál megértő
lenni.
Persze legkésőbb a következő turnén ki fog derülni a dolog
— elvégre úgy tervezem, hogy továbbra is közös szobában
fogunk aludni, és nem mehetek más szállodába, más emeletre
sem anélkül, hogy a srácok vagy a menedzser ne kezdene el
gyanakodni. Úgysem értenék meg. Én sem érteném meg az ő
helyükben, de ez más lapra tartozik.
- Sagacchi? — kérdezi bágyadtan, miközben alsóra vetkőzve
végigterül az ágyon. Olyan édesen tudja mondani azt, hogy „Sagacchi”,
mint senki más.
- Igen? — simogatom meg a lábát.
- Mostanában egyetlen forgóajtónak sem mentél neki.
Belegondolok, és rájövök, hogy igaza van. Nem volt balesetem
és orra esésem lépcsőn, liftben, mozgó járdán,
bevásárlóközpontban, utcán, de még a stúdióban sem estem
el egy vacak zsinórkötegben sem.
- Attól félek... - mondja halkan - ...hogy ez valami nagyobb
rossznak az előjele. Kicsit aggódom miattad.
Én már nem aggódom. Magam miatt, magunk miatt sem.
Legszívesebben elmondanám, hogy biztos vagyok benne: azért
kerül el mostanában a balszerencse, mert más ember lettem.
Minden jobbra fordult az életemben, és ez egyetlen apró
döntésen múlott csak: amikor úgy döntöttem, hogy elfogadom
magam olyannak, amilyen vagyok, és elfogadom Hikit is olyannak,
amilyen. Ő egy pornószínész, én meg egy pornószínész
barátja vagyok. Más számára ez talán felér azzal, hogy
engem folyamatosan megcsalnak, de én tudom, hogy nem így van,
és a mai után már egészen biztos vagyok benne.
- Mit fogsz kezdeni ennyi pénzzel? — mondom, miközben a
tévé tetején hagyott, üveg levélnehezékkel lenyomott
fizetési csekkre nézek. Hatmillió yen. Egész évben nem
keresek ennyit.
- Beiratkoztam egy divatfotós-tanfolyamra... - mosolyog, majd a
hasára fordul, az alkarjára fekteti az arcát, és pont úgy
néz rám, mint aki le akar lejmolni egy masszázsra. —
Elvégre nem sokáig élhetek már a testemből...
- Miért? — nevetek, és mellé ülök. — Nagyon jó kis
test. Jól gondját viseled. Bezzeg Sho meg a hurkái...
- Azért harminc évesen nem szeretném már ezt csinálni. Sőt,
két év múlva sem szeretném már ezt csinálni. A pornóban
nincs „öregfiúk” mezőnye. .
Nevetek, aztán az ágy fejtámlája fölötti polcról leveszem
a kettő-az-egyben síkosító per masszázsolajat (ilyenkor
hálás vagyok Reitának az ötletért), és felmelegítem a
kezem között, mielőtt a hátára öntenék belőle egy
keveset.
Amikor együtt vagyunk, az mindig más. Azt az arcát sosem lehet
látni a filmeken. Nem nyög gépiesen, nincsenek fölösleges
gesztusai, és mindig, mindig mosolyog. És néha azt mondja,
hogy szeret. Kezdőből haladó párkapcsolati szintre léptünk,
és egyelőre minden olajozottan működik.
Olaj. Olajozottan. Olajozott hát. Olajozott fenék.
- Saga, ma ne... - sóhajtja halkan a párnába.
- Honnan tudod, hogy mire gondoltam? — vigyorgok.
- Te mindig arra gondolsz...
Valaki már túl jól ismer engem.
---
Tessék. Csak nektek, csak most, előkarácsonyi ajándék
gyanánt egy kis happy end :)
Remélem, megérte rá várni :) (Bocsi, nem volt ihletem.)
» Előző
» Vissza a regény főlapjára
|
