Cím: After the dot
Jellemzők: Romance
Párosítás: Kai x Reita
Korhatár: PG-13
Disclaimer: Még, ha akarnám, sem lenne semmi
hasznom az egészből.
A/N.: Egyfajta befejezés a történethez, de
egyáltalán nem kell, hogy emiatt megváltoztassátok magatokban
azt, ahogy ti folytattátok. Vegyétek ezt az írást most egy
lehetőségnek. Ez csak egy elkeseredett "mi lett volna,
ha...".
Reita áll velem szemben látszólag eléggé összezavarodva, bár ezt
egyáltalán nem csodálom, hisz hatalmas őrültséget csinált
az előbb. Kérdőn pillantok rá, mire csak felemeli a kezét,
és meglóbál az orrom előtt egy kulcsot. Vadul kitépem a
kezéből, és ingerülten nézek rá, kedvem lenne egyszerűen
csak behúzni neki egyet, hogy vegye már észre, mégis mit
csinál, de nem teszem meg.
- Remélem, te is érzed, hogy ez egy nagyon idióta dolog volt -
préselem a fogaim között, és megragadom a kezét, nehogy idő
előtt menekülni tudjon.
- Igen - leheli alig hallhatóan. Gyengéden a szemembe néz,
végigsimít az arcomon, és hirtelen felém lendül. - Ennél
nagyobb hülyeséget még életemben nem csináltam - morogja
lehunyt szemmel a számba, majd éhesen az ajkaimra tapad, én
pedig hihetetlen odaadással viszonzok minden egyes gyengéd, és
kevésbé gyengéd érintést.
Halkan felnevetek, mikor a nappaliba botorkálva már a pulóvert
simogatom le róla, és az én derekamról is felfelé indul a
póló, de azt hiszem, ő is érzi, hogy ez nem az a mindenkori
vidám nevetés. Csupán most már annyira lehetetlennek érzem
ezt a helyzetet, hogy nem tudok mást csinálni. Erre egy kicsit
megmerevedik a mozdulat közben, elhúzódik tőlem, lerántja a
felsőjét, és szorosan átölel, a hajamba temetve az arcát.
Idétlenül kapaszkodunk egymásba, ide-oda dülöngélve és
egyre szorosabban ölelve a másikat.
- Nem várom el, hogy valaha is meg tudj nekem bocsájtani -
suttogja.
- Nem várom el, hogy hamar sikerüljön, de örülnék, ha
kaparnál valahonnan egy kis önbizalmat. Miből gondoltad, hogy
így jobb lesz? Egyáltalán mi a jóistent gondoltál, Reita?
Röpke tíz perc alatt darabokra törtél, és most újra itt
állunk. Akkor már legalább csináljuk végig, ha kérhetem -
csúsztatom kezem a fenekére, és hátrébb húzódva éhesen
falni kezdem az ajkait. - Kérlek - suttogom még halkan, aztán
érzem, hogy ismét átveszi az irányítást, és rövid időn
belül az ágyamon kötünk ki.
Sokáig simogatjuk egymást, kiélvezve minden egyes olyan pillanatot,
amikre az utóbbi időben egyre kevesebb időt szenteltünk,
talán jobban figyelünk most a másik rezdüléseire, mint eddig
bármikor. A féltő pillantás, amivel belém hatol, valószínűleg
hosszú időkig lebeg majd olykor a szemeim előtt, az a mérhetetlen
ragaszkodás pedig, amivel magához ölel, megmutatja a valódi
érzéseit, még ha teljesen mást is mond.
Pihegve fordul le rólam, hogy mindketten elegendő levegőhöz jussunk,
de úgy tűnik, ő nem akarja összeszedni magát, mert egyből
megszólal.
- Nem tudom megtenni. - Rám sem néz, csak a plafont bámulva
mondja maga elé.
- Micsodát? - szorul össze egy pillanat alatt a gyomrom, és eltűnik
az előbbi könnyedség. Szavak nélkül valahogy mindig jobbak
voltunk, ez a megbeszélés a gyengénk.
- Önző dolog, de nem tudlak egyszerűen csak így itt hagyni -
fordítja felém a fejét.
- Ennek nagyon örülök - mosolyodok el halványan, és közelebb
mászok hozzá.
- De…
- Ne! - szakítom félbe. - Nem kell, hogy nekem így lenne a jobb,
nem kell, hogy te mindig csak megbántasz, és tönkreteszel
engem. Nem kell ez az idióta szöveg, hisz tudod jól, hogy ez
egyáltalán nem így van. Tudom, hogy, ha rossz kedved van,
néha kicsúsznak olyan dolgok a szádon, amit amúgy nem
mondanál, de én akkor is mindig ott leszek neked, és meg
foglak nyugtatni. Csak soha többet ne csinálj ilyet - hunyom le
a szemem a homlokomat ráncolva.
- Rendben - nyom rá egy óvatos csókot, és szorosan magához
húz.
- Ígérd meg, hogy soha többet nem akarsz majd elhagyni, csak
mert nekem úgy lenne a jobb - nézek rá, és kisimítom a
szemébe lógó hajtincsét. - Ígérd meg.
- Rendben, ígérem. Soha többé - hagyja a levegőben függni a
mondatot.
- Eltörtem miattad a kedvenc vázám - morgom a mellkasába egy
félmosollyal az arcomon.
|