Cím: Akai Ito
Műfaj: one-shot
Fandom: Jrock, Kagrra,
Korhatár: 12
Jogok: nincs hozzá jogom :]
A nagymamám sokszor mesélt régi, csodálatos történeteket
démonokról, hercegnőkről, hősökről, akik legyőzve a
gonoszt, vagy önmagukat, boldoggá tettek másokat. ... akár
saját boldogságuk árán is.
Mesélt arról, hogy mindenkinek megvan az igazi párja, és egy
vörös fonál köt össze bennünket láthatatlanul a lelkünk
másik felével. Vannak szerencsések, akik megtalálják
egymást, vannak, akik több életen át keresnek, kutatnak és
vannak, akiknek ez sohasem adatik meg — de általában mindenki
próbálkozik.
Én már látom a fonalamat...
...
Jó barátok és jó zenészek voltunk mi hárman. Igazán
kedveltem Naót és Izumit, de bevallom őszintén, eleinte
sóvárogtam a hangszeres tudásukért, ami nekem nem adatott meg
— de azzal vigasztaltam magam, hogy az én „hangszerem”
mindig velem van és ér annyit, mint az övék. Miután
csatlakozott hozzánk Akiya és Shin, úgy éreztem, hogy
kiteljesedtem. Lüktetett bennem a sok gondolat, a szövegeim és
a dalaik egymásra találtak — igazi alkotó munka volt a szó
legtisztább értelmében — és ez csak tovább inspirált.
Olyan volt, mint amikor a tűzre olajat öntenek és még nagyobb
lángok lobbannak fel, minden pattog, szikrázik és te csak
egyre vágyod ezt a fénylő perzselést — még, még, még...
Életem csodálatos tíz évét köszönhetem nekik.
Azt hiszem, kezdetben nem akartam észrevenni az egészet. Nem
akartam látni a jeleket és „fogni az adást”. Süket és
vak voltam, vagy csak az akartam lenni. Izumi egyre többet
forgolódott Nao körül, bolondozott és külön programokat
akart vele, de falakba ütközött. Nao egy lépéssel sem akarta
közelebb engedni magához, mint ahol eddig volt: kamaszkori
haver, bandatag és barát.
Szegény Izumi, nagyon lassan vette a lapot.
Nao pedig engem vett célba.
Először nem is tulajdonítottam nagyobb jelentőséget annak,
hogy időnként parodizált — úgy, mint máskor. Heccelt,
kóstolgatott — úgy, mint máskor. A buszon, az étteremben
mellém ült — úgy, mint máskor... és mégis. Valami
megváltozott.
Izumi egyre furcsábban viselkedett velem szemben és talán ez
volt az a lökés, miután elkezdtem figyelni az eseményeket.
Amikor észrevettem Nao rajongó pillantását magamon,
megláthattam dobosunk elboruló tekintetét.
Amikor a nagy lakli tőlem kérdezte meg, hogy jól áll-e neki a
fellépő ruha, Izumi füléből dőlt a féltékenység füstje.
Teljesen bizonytalan vagyok abban, hogy ki, mikor szeretett bele,
kibe. Lassan bontakozott ki, vagy hirtelen lobbant fel — de
valami félre csúszott, az biztos.
Nem éreztem, hogy vonzódnék Naóhoz, meg sem fordult a
fejemben, hogy: mi lenne, ha... — úgy gondoltam, hogy
szerelmet könnyebben találok, mint két ilyen jó barátot és
ez az egész nem ér meg annyit, hogy rámenjünk. Számomra
elképzelhetetlen volt, hogy Izumit vagy Naot elveszítsem.
Nem viszonoztam a kedveskedő gesztusokat, maradtam az a
csipkelődő, saját feje után menő férfi, akit már régóta
ismertek és megszoktak, de közben láttam, ahogy a másik kettő
szenved, és mindegyik másért — fájt végig néznem.
Lassan az együttesünk is meghalt. Nem abban az értelemben,
hogy kiégtünk — de ebből a stílusból - amit
megteremtettünk -, kihoztunk mindent, és nem láttuk a
továbblépés lehetőségét. Végül közösen döntöttünk az
mellett, hogy próbáljunk meg új utakon járni, hisz
valamennyien fiatalok vagyunk még arra, hogy emlékkoncertekből
éljünk.
Izumi tett még egy utolsó kétségbeesett próbát, hogy Nao
szívét maga felé fordítsa és kerek-perec megmondta neki,
hogy szerelmes belé, de a kínos hallgatás, amit válaszul
kapott már csak arra volt jó, hogy minden dühét beleadva
kimondja a fájdalmas szavakat: Soha többé nem akarlak látni!
Egyikőtöket sem!
Abban reménykedtem, hogy majd néhány hét vagy egy-két hónap
múlva változik a helyzet, de eltelt lassan egy év, és csak a
halálhírem hozta újra össze őket.
Láttam, hogy a szomorúságuk őszinte volt, Nao halkan sírt
és Izumi könnyei is értem potyogtak — jó érzés volt
nézni, ahogy sajnálnak engem és önmagukat is, mert többet
már nem beszélhetnek, nem zenélhetnek velem - de hiszem, hogy
emlékezni fognak a hangomra és megmarad az, amit közösen
álmodtunk és alkottunk meg.
....
Két hónappal a temetésem után Izumi felkereste Naot, hogy
beszállna-e egy kis hétvégi zenélésbe, amit egy-két
haverjával hozna össze. Néhány ismert instrumentális számot
játszanának, csak a saját kedvükre és basszeros híján
vannak. A válasz nem sokáig késett, feltört Nao zenész énje
- igent mondott.
Érdekes, én nem érzem azt a határtalan vágyat, hogy újra
énekeljek, megint éljek.
Nem akarok újra születni. Nekem ez már az örökkévalóság
kezdete, amiben mindig is reménykedtem.
... de boldogsággal tölt el kettőjük zene iránti szeretete.
Remélem ez a csapat is idővel színpadra állhat majd.
Nyugodj meg Nao, figyelni foglak, figyelni fogok rátok, ahogy
kérted.
...
Február van, a szerelmesek hónapja, de sok zenésztársam
mostanában ünnepli a születésnapját is — közöttük van,
a számomra oly kedves két barátom, Nao és Izumi, akik mára
találkozót beszéltek meg.
Adok számukra egy búcsúajándékot.
Összekötöm kettőjük vörös fonalát, és eltépem az
enyémet...
|