Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪

Cím: Care
Író: Aliya
Páros: Shiroyama Yuu (Aoi-the GazettE) — Akanishi Jin
Történet: Visszaemlékezés az egész történet... kivéve az eleje és a vége. 1999-et írunk, Jin a hírnév elõtti idõszakban van. Yuu keresi önmagát, de Jin által kicsit közelebb kerül a saját életéhez.
Figyelmeztetés: Slash, angst, OOC karakterek
Korhatár: 12 (talán több)
Megjegyzés: A szereplõk személyisége elõttem rejtély, ezért a valósággal kapcsolatos hasonlóság a véletlen mûvei. (Hiába titkolják Jin és Aoi között van valami szerintem...)
Köszönöm, hogy elolvasod! Köszönöm Ruminak a támogatást!


Care
 

Jin

Kat-Tunos óriás plakátok mellett haladok el. Bájmosolyuk alatt rejtõzik, amit a rajongók soha nem láthatnak meg. Szerencsésnek érzem magamat, hogy ismerhettem õket közelebbrõl is... nem csak egy újságból vagy egy interjúról. Halvány mosolyt csal arcomra az emlékek zavaros folyama. A taxiból nézve hibátlan külsejû férfiak és nõk mosolyognak az utcákon haladók felé. Semmi nem látszik abból, ami igazából történik egy-egy cégen belül. Én se tudok az igazi történésekrõl, egyszerû báb vagyok a fõnök kezében. Kénye kedve szerint irányítgatott eddig, de rájöttem nekem ez túl sok. Lassan 10 évig kellett tûrnöm, hogy a háttérbõl megmondják mit tegyek vagy mit ne. Ennyi idõ alatt minden megváltozik egy emberben...
Halkan állunk meg a Johnny′s elõtt. Tekintetem végig fut az épület vonalain. Még meggondolhatom magamat, de ha eddig eljutottam nem fordulok most vissza. Kifizetem a taxit és elindulok a fõnök irodája felé. Senki nem állít meg, hogy mit akarok itt. Tudják nagyon jól, hogy már rég nem tartozom ide. A lift halk kattanásokkal adja tudtomra, hogy megérkeztem a kívánt emeletre. Sóhajtva lépek ki belõle és kopogok be az irodába. Hamar bebocsátást kapok oda. Kavarognak bennem az érzelmeim, talán örüljek vagy sírjak? Semmi se jut eszembe, semmirõl se tudom megmondani mi is valójában. Közelebb sétálok Kitagawa asztalához, majd elé teszem a felmondási nyilatkozatomat. Egy arcizma se rezdül meg, végig a szemembe néz. Lenéz a lapokra és legnagyobb meglepetésemre aláírja egy szó nélkül. Egy köszönömöt elmotyogok az orrom alatt és meghajolok utoljára elõtte. Oldalra néz, majd egy aprót biccent felém és int, hogy elmehetek. Felszabadultan hagyom el az irodáját. Szinte a fellegekben érzem magamat, mint egy madár ami most szabadult meg láncaitól. Magasan, a felhõk fölött szeretnék szárnyalni a saját erõmbõl.
Az érzések amiket átélek egy-egy koncert vagy egy sima fotózás közben, leírhatatlan... Eldobom magamtól ezt a lehetõséget, hogy szabad legyek és a saját utamat járjam. Valóban ezért kezdtem a zenéhez? A hírnévért, a pénzért? Mi volt a valódi oka?
Édesanyámon kívül nem mondtam el senkinek sem, miért szeretnék híres zenész lenni.

„15 évesen elszöktem otthonról. Tinédzser fejjel nem tudtam mit tegyek merre menjek. Egy dolog lebegett elõttem minél messzebb innen. Kavarogtak bennem az érzelmek. Bizonytalanul tekintettem az elõttem álló lehetõségre. Én nem akarok híres lenni, a tudásomért szeretnék lehetõséget kapni. Nem azért, hogy kihasználja valaki és utána eldobjon, mint egy elhasznált rongyot. Futok, nem tudom merre tartok... Az elhaladó autók zaja lüktet bennem, éles fényszóróik szemembe világítanak és elkápráztatnak. Arcom elé kapom karomat. Olyan erõsen süvítenek el mellettem szinte érzem, hogy magukkal rántanak. Busz halad el mellettem, majd egy fékezés után megáll pár méterre a hátam mögött. Hátrakapom a fejem, elgondolkozva beharapom alsó ajkam. Futásnak eredek és felszállok a buszra. Kifizetem az utat, bár fogalmam sincs meddig megyek. Az ablakhoz közel esõ ülésen foglalok helyet. Kevesen utaznak kifelé a városból. Rajtam és pár idõsebb emberen kívül senki nincs itt. Egy órás zötykölõdés után a lemenõ nap utolsó sugarai csillannak meg az ablakon. Távolabb a tenger terül szét, csillogó vízfelületet biztosítva a napfénynek. Gyerekkorom óta el akartam jönni a tengerhez. Most megtehetem! Csillantak meg szemeim és jeleztem, hogy a következõ megállóban le szeretnék szállni. Hangosan csikordulnak fel a kerekek, mikor megállunk a megállóban. Örömittasan vetõdök ki a buszból és futok át a partot szegélyezõ kerítésig. Körbenézek hol juthatnék le, de sehol nem látok lejáratot. Elkezdek futni a homok dûnék felé. Talán arra könnyebb lesz lejutnom. Szerencsémre valóban találok egy kis lépcsõt ami segít levinni a homokhoz. Megbabonázva nézem a vizet, a homokot, a dûnéket, a rajta növõ füvet... a sirályokat ahogy vijjogva süvítenek a szélben. Kellemes szél fújdogál, belekapva hajamba repíti össze-vissza. Mosolygok, boldog vagyok. Nem lehet elmondani az élményt, amit nyújt ez az egész. Magasba emelem karomat és körbe-körbe forgok, nézem az eget. Ámulattal dõlök végig a homokon, érzem a bõröm alatt. A tapintása nedves, de egyben száraz is, forró a nap melegétõl. Felülök és végig nézek a parton, sehol senki. Leveszem felsõmet, cipõmmel és zoknimmal együtt. Kis kavicsok vágják talpamat ahogy sétálok egyre beljebb a langyos vízben. Hirtelen gondolattól vezérelve szaladok a hullámok közé. Erõsebbnek bizonyul, mint én. Mélyebb rész felé sodor, ahol már nem ér le a lábam. Ernyedni kezdenek végtagjaim, azért nem olyan meleg a víz a fürdéshez. Levegõ után próbálok kapkodni, de nincs értelme. Háborogva magával húz a mélybe. Teljesen elzsibbad mindenem, a tudatom üressé válik. Nem teszek semmit, nem kapálózom... teljesen felesleges lenne. Körülölel a sötétség, a némaság, a homok szemcsék kavarogva csillámlanak. Szememet bántja a só, de mégis nyitva tartottam. Elfogyott minden erõm az ellenkezésre. Kinyitottam számat, ezzel minden levegõ távozott tüdõmbõl. Helyére tenger víz került. Megmozdulni se bírtam, lebegtem tehetetlenül a mélységben. A hangok elhaltak, egy idõ után nem láttam semmit sem, nem éreztem semmit sem. Meg akartam halni ott, vége lenne a szenvedésemnek. Ha a halálról beszéltünk édesanyámmal mindig könnyûnek és fájdalommentesnek képzeltem el. Most azonban széttép belülrõl, talán nem is fogom tudni megkülönböztetni a valóságtól.
Ovális forma takarta el a fény útját, majd egy emberi alak rajzolódott ki elõttem. Közelebb érve láttam meg pontos körvonalait. Fekete haja, porcelán fehér arcát keretezve lebegett. Arcvonásai teljesen elmosódottak voltak. Erõtlen karom után nyúlt és magához közelebb húzott. Derekamat erõsen ölelve tartott, míg állam alányúlt és ajkait sajátomra simította. Oh igen... oxigén áradt tüdõmbe, mire elgémberedett végtagjaim kicsit megmozdultak. Elhúzta fejét és a vízfelszínt kezdte el pásztázni. Óvatosan elkezdett velem együtt fölfelé úszni. Mikor a felszín közelébe kerültünk fehér ragyogásnak mondanám, amit látni véltem. Oldalra akartam fordítani arcomat, de eszméletemet vesztettem.
Hallucináltam volna? Meghaltam és aki kihúzott az igazából egy angyal volt? Számtalan kérdés hangzott fejemben, nem tudtam a válaszokat akkor még...
Meleg kezek érintik bõrömet, nyomást érzek mellkasomon, majd ajkakat ahogy levegõt fújnak tüdõmbe. És ezt újra és újra...
Hirtelen kipattannak szemeim. Fájdalmasan nyögök fel, miközben felülök és köhögve köpöm ki a lenyelt vizet. Kezemet torkomra szorítom, nagyon marja a sós víz.
- Tessék, öblítsd ki ezzel a szádat! — nyújt felém egy üveget. Félénken elvettem tõle és beleittam. Jó párszor öblögettem vele. Nem mertem kiköpni elõtte a vizet. Pirulva ástam egy kis gödröt és felé hajolva kiköptem a szám tartalmát. Befedtem és elegyengettem a földet rajta. Zavartan néztem a saját lábaimat és a mellettem lévõ ruháimat. Kis idõ múlva összegyûjtöttem a kellõ erõt és ránéztem megmentõmre. Háttal állt nekem, vizes felsõje gyûrötten feküdt vállán. Vékony testén szinte elveszett a fürdõ nadrágja. Éjfekete hajából víz csöpögött vállaira, majd tovább haladt fehér bõrén. Ámulattal bámultam rá percekig, míg mellém nem térdelt. Pirulva hajtottam le fejemet, hogy azzal is el tudjam rejteni arcomat.
- Jól érzed magad? — lágy hangja betöltötte a teret, akcentusával még vonzóvá is tette. Aprót bólintottam és gondolkoztam a megfelelõ válaszon.
- Köszönöm... - suttogtam kicsit felnézve és meghajolva. Kedvesen rám mosolygott és legyintett egy „ilyet-bárki-megtenne, ha-valaki-bajban-lenne” mosollyal a végén.
Kiáltások hangzottak fel a távolból, megmentõm hátrafordult és integetett pár embernek. Mosolyogva visszafordult hozzám, majd felállt és szörfdeszkájával együtt elindult a kiabálók irányába. Nem fordult hozzám, egyenletesen haladt a többi ember irányába.
- Ha van kedved gyere velem, éjszakára ne maradj egyedül...
Botladozva utána futottam ruháimmal a kezemben. Mellé érve, lassítottam lépteimen. Nem mertem megszólalni, de kíváncsi voltam mi játszódhat le benne. Párszor megdörzsöltem arcomat, álmosság fogott el egy pillanatra. A napfény csillogását figyeltem sokáig utunk során, amíg el nem értünk egy kis tábor helyhez. Leszegett fejjel vártam, hogy mondjanak valamit, de felém se hederítettek. Végig néztem a társaságon fiatal, semmit mondó arcok voltak, kivéve Õ.
A többi deszka mellé állította sajátját, vizes holmiját kiakasztotta száradni és eltûnt az egyik sátorban.
Koloncnak tartottam magamat, így ott hagytam a tábort. Pár méterrel odébb sétáltam és leültem a földre. Fáztam, a ruhám nedvesen tapadt rám. A szél is belekapott hajamba, még jobban összekuszálva azt. Megborzongtam a törölközõ puha érintésétõl.
- Köszönöm. — Magam köré csavartam a meleg anyagot.
- Nincs mit. Megkérdezhetem, hogy kerültél ide? Gondolom nem tervezted el... - hangján nem hallatszott a megvetés vagy szánalom, kíváncsi volt. Valahogy megértem, a 90-es években megszaporodtak az öngyilkosságok. Bele se gondoltam mi lesz a következménye annak, hogy nem tudok úszni.
- Én csak... elszöktem otthonról. Nem akartam ezt tenni... nem találtam más kiutat...
- Mindig van egy kis kapu! Itt maradhatsz addig, amíg rá nem jössz arra. — veregetett kicsit háton, megköszöntem neki. Egy új mondatba kezdtem volna, mikor gyomrom korgása félbeszakított. Elvörösödve szorítottam hasamra kezeimet, de Õ nevetve válaszolt ki nem mondott kérdésemre. — Hozok egy kis harapnivalót, nehogy éhen halj. — Azzal kacagva ment vissza a többiekhez.
A levegõ kezdett lehûlni estére, a szél is felélénkült. A tenger vize rohamosan emelkedett az idõ  teltével párhuzamosan.
- Itt is van a vacsora, sajnálom, hogy csak ennyit tudok adni, de nem számítottunk senkire. Holnap elmegyek vásárolni és akkor egy rendes adagot is kérhetsz — nyújtotta át azt a kevéske ételt, ami a tálban volt.
- Köszönöm szépen. — Majd belekóstoltam, az íze valami förtelem volt, mégis a semminél több. Az Õ kezében is egy hasonló tál volt és lassú mozdulatokkal evett mellettem.
- Ano... még nem mutatkoztam be... Akanishi Jin vagyok. Örülök a találkozásnak! — fordultam félig felé és hajoltam meg valamennyire.
- Shiroyama Yuu, részemrõl a szerencse! — viszonozta gesztusomat és kedvesen elmosolyodott.
A vacsora elfogyasztása után, közelebb húzódtunk a tûzhöz. Kezeimet dörzsölgetve igyekeztem felmelegíteni azokat. Yuu látta, hogy dörzsölgetem õket, így megfogtam kezeimet és a lángok felé húzta. Talán a meleg levegõtõl vagy Yuu érintésétõl hirtelen rettentõen leizzadtam. Szabadkozva álltam fel és tettem egy kört a tábor területe körül.
- Nem baj ha velem egy sátorban alszol? Máshogy is megoldhatjuk ha nem felel meg.
- Uhm... ugyan nekem megfelel! — erõltettem mosolyt magamra. Yuu megmutatta a sátrat adott két takarót is éjszakára. Elég ostoba ötletnek tûnt hálózsák nélkül aludni, de még azt is felajánlotta nekem. Nem akartam elfoglalni a helyét, ezért abban állapodtunk meg együtt alszunk. Ennek két elõnye is volt. Elsõ: Nem fáztunk éjszaka és kényelmesen elfértünk benne. Második: Érezhettem ujjaim alatt bõrének melegét és puha haját arcomon.
Másnap reggel elkísértem vásárolni Yuu-t és a megtakarított zsebpénzemet neki adtam. A buszra félretettem egy keveset, valahogy haza kell majd jutnom. Napközben leginkább ültem a parton és figyeltem a szörfözést. Yuu-ról kiderült szörfözni szeretne hivatásosan, de a szülei nem támogatják ezt a törekvését. Sokáig gyakoroltak minden egyes mozdulatot, amíg nem tökéletesítették. Pár napja már itt lehettem, mikor Yuu fut felém vizesen. Szokásához híven elõttem rázza meg magát, mint egy kutya. Tiszta víz leszek, bár nem bánom nem az én ruháim.
- Egész nap csak ülsz itt, Jin! Nincs kedved kipróbálni a szörfözést?
- Tényleg? Nem lesz baj ha igent mondok? Nem szeretnélek feltartani...
- Nem tartasz fel! Szívesen megtanítalak, de elõtte megkérdezhetem tudsz úszni?
- Nem nagyon, régen tudtam kicsit... Taníts meg Yuu, kérlek!
- Rendben, akkor egy gyorstalpalót kapsz elõször és utána jöhet az igazi móka! — nevetett fel, mire én is nevetve követtem a vízbe. A sekély részen maradva elmagyarázott pár dolgot, hogyan tartsam a karomat, a fejemet stb. stb. Miután az elmélet után rátértünk a gyakorlatra. Kacsintva megjegyezte, hogy ha kell kiment megint. Pirultan vettem egy nagy levegõt és buktam le a víz alá. Prüszkölve jöttem a felszínre, belement az orromba. Durcásan néztem Yuu kacagását, de megenyhült arcom attól a fénytõl, ami szemében lobogott. Az úszást szerencsére hamar elsajátítottam. Miért szerencsére? Yuu párszor majdnem vízbe fojtott „véletlenül”. Nem kommentálnám inkább az ellentettjét.
Végül eljutottunk a szörfözéshez is. Egybevetve egészen jól éreztem magamat a társaságában. Elég higgadtan kezelte ügyetlenkedésemet. Ha valami végképp nem akart sikerülni elmagyarázta, hogyan csináljam. Egész délután velem foglalkozott, hogy feltudjak állni a deszkán. Aznap párszor sikerült egy-két percre megtartani az egyensúlyomat rajta, de mindig lecsúsztam róla. Az idõ múlásával fáradtan feküdtem a habok tetején, nem volt kedvem kimászni innen még egy jó ideig.
Mellettem Yuu feküdt a deszkáján, ringatózott a víz tetején. Ránéztem, lehunyt pillái mosolyt csaltak arcomra. A nyugalom, a nap melege és az enyhe szellõ valótlanná tették ezt a pillanatot. Örökre az emlékezetembe akartam vésni ez a napot. Óvatosan közelebb úsztam Yuu-hoz, majd megböktem karját, hogy ébren van-e. Megráncolta kicsit homlokát, de azon kívül nyugodtan aludt tovább. Széles vigyorra húzódtak ajkaim. Két kezemet összetettem és egy kis tölcsér-szerûséget hoztam létre. Markomat a víz alá dugtam, majd lassan felemeltem, figyelve, hogy ne folyjon ki sok víz. Yuu hátának a közepére csorgattam a vizet a kezembõl. Egybõl ijedten rezzent össze és kapta fel fejét. Nem voltam elég gyors, így utánam kapott, de nem ért el szerencsére.
- Jin! Gyere csak vissza, nem menekülsz meg elõlem! — ordította utánam és nem foglalkozva semmivel utánam ugrott a vízbe. Jobbnak láttam kiiszkolni minél elõbb, mert a szárazföldön talán még van esélyem ellene. Hamar elértem a sekély partrészt, ott nagyokat lépve futottam a köveken. Miután kiértem a vízbõl akkor vettem csak észre nem jó irányba jöttem és eléggé eltávolodtam a tábortól. Nincs szerencsém, morogtam magamban. Körbenéztem nem-e látom valahol Yuu-t, de sehol nem volt senki. Felettébb gyanúsnak találtam, majd elindultam visszafelé. A forró homok égette a talpamat az elsõ pár lépés után. Jobbnak láttam visszatérni a tengerbe. Gondolva egyet, vidáman ugrottam bele a vízbe. Vártam a fröcskölést és az érkezésem helyén a felkavarodott homokot. Egyiket se tapasztaltam meg, mert ahogy érkeztem azonnal el is dõltem fájdalmamban. Próbáltam visszafojtani a hangomat, amit végül halk nyöszörgéssé redukáltam le.
- Jin~ Megvagy~ - szélesen rám vigyorgott Yuu, végig futtatta szemét testemen. Tekintete arcomon állapodott meg, mielõtt bármit is mondhatott volna.
- A lábam, nagyon fáj... - összeszorítottam szemeimet, bal kezemet számhoz emeltem.
- Mi történt? — aggódva emelt fel a földrõl és tovább beszélt hozzám. — Talán jobb lenne ha hazamennél... Én is nyugodtabb lennék, hogy sérültél meg? Jin?
Yuu halk hangja megnyugtatott valamennyire. A hangjára összpontosítottam, minden más tényezõt kizártam elmémbõl. Légzésem lecsillapodott amíg visszaértünk. Yuu letett az egyik kõre, ahol szoktunk esténként beszélgetni. Eltûnt pár percre, majd visszatért a kezében egy elsõsegély dobozzal. Kitisztította a sebet, megvizsgálta, hogy van-e benne valami.
- Szerencséd van, ezen a kis tüskén kívül semmi nincs a sebben. — Odanyújtotta nekem a tengeri sülnek a tüskéjét. Réginek és fakónak tûnt, de mégis mekkora fájdalmat tudott okozni.
- Kis tüske?! Te nem tudod mennyire fájt nekem! Mert Te mindig... - elhalkult hangom, mert közelebb hajolt hozzám és hajamat hátrasimította.
- Várom a beszámolót róla, hogy mit éreztél. Milyen is vagyok? — halványan elmosolyodott, majd valami hihetetlenül lassan végig nyalta alsó ajkát. Utána kacéran megpöckölte orromat és befejezte a lábam kötözését. Tágra nyílt szemekkel néztem végig rá, amikor felállt elõlem és elment vacsorát készíteni. Továbbra is meredten néztem az elõttem elterülõ homokredõket.
Vacsora alatt csöndben ültem a helyemen, ha szóltak hozzám válaszoltam, de azon kívül nem vettem részt a beszélgetésben. Sötétedés után járt már az idõ, mikor úgy éreztem kezdek fázni. Fel akartam állni, de ahogy a lábamra engedtem a súlyomat, vissza is csücsültem az eddigi helyemre. Sóhajtva dörzsölgettem meg karjaimat.
- Fázom... - suttogtam magam elé a sötétségbe révedve. Meleg karok simultak derekamra, az illetõ forró lehelete a fülem csiklandozta.
- Ideje aludni Jin...
- Várj! Maradjunk még beszélgetni, olyan szép itt... - félig hátrahajtottam fejemet Yuu vállára. Amióta kimentett mindennap a közelemben volt, függõségi viszony alakult ki köztünk. Egy óránál tovább nem bírtuk ki egymás nélkül. Nem cukkolhatott és én sem piszkálhattam semmiért. Hiányzott volna, nagyon hiányzott volna!
Nem mondott rá semmit, elengedett, majd egy pulcsival a kezében leült mellém. A ruhadarabot elkoboztam tõle és félig ráterítettem az Õ vállára is.
- Igazad van, holnap hazamegyek. Nincs semmi keresnivalóm itt. Így is túl sokáig kellett pesztrálnod.
- Jin...
- Ne, kérlek hallgass végig! Sokkal tartozom neked, soha nem fogom tudni mindezt visszaadni... - Yuu mellettem felsóhajtott, de nem szólt közbe. — Az iskolában én vagyok a különlegesség, a sztár-jelölt... Anya elvitt egy meghallgatásra és felfigyeltek rám. De... elbizonytalanodtam... híres szeretnék lenni. Jelenleg egy nagy kérdõjel van ezután a mondatom után — keserûen elhúztam számat és kicsit meglöktem Yuu-t. — Neked mi az álmod? Olyan keveset tudok rólad...
- Ugyan, nem kell mindent megtudnod egy nap alatt. Rengeteg idõnk lesz megismerni egymást az évek alatt... mert remélem, hogy még találkozunk! Nem lenne senki akit piszkálni lehetne és olyan aranyosan elpirulna, mint te! — nevetett fel, morcosan felfújtam arcomat és ahogy mondta elpirultam kicsit. Ha tudnád, hogy miattad van az egész, a te közelséged okozza ezt. Pár perc csönd állt be beszélgetésünkbe, kihasználva az alkalmat Yuu vállára hajtottam fejemet. Hozzásimultam amennyire csak tudtam, jól esett, hogy valaki van mellettem. Még ha nem is beszélek neki az érzéseimrõl, úgy érzem megért vagy legalább próbál megérteni. Lehunytam szemeimet, koncentrálva a békére és a finom illatra, ami Yuu bõrébõl áradt. Hirtelen eltûnik minden és csak mi ketten maradunk. A lágy szellõ belekap Yuu hajába és az enyémbe, ahogy alig érintve a másikat gyengéd csókban forrunk össze. Érzelmekkel teli, nem követelõzõ, mikor csókol. Megremeg minden egyes porcikám, libabõrös leszek, mikor lágyan végig simít hátamon, majd felsõm alatt derekamon megáll keze. Megszakítva a csókot szemembe néz, nem tudok semmit kiolvasni szemébõl. Elérhetetlennek tûnik, félve kicsit felemelem karomat és arcára simítom jobbomat. Apró sóhaj hagyja el ajkait és lehunyja pilláit. Nem mozdul várja a reakciómat, mit lépek felé. Egy gombóccal a torkomban közelebb hajolok hozzá, hogy megszüntessem a távolságot kettõnk között. Néhány centiméter választ csak el telt ajkaitól. Lehelete perzseli bõrömet, bátorságot adva nekem. Finoman érintem össze elõször szánkat, majd nyelvemmel végig nyalok a puha bõrön. Ujjaim maguktól mozdulnak és túrnak bele az éjsötét tincsekbe....
Yuu lágy rekedtes hangja megzavarja a képzelgésemet, pedig milyen szép is volt...
- A bátyám után született meg az álmom, õ inspirált engem... A legkisebb gyerek vagyok a családban, késõn születtem, a testvéreim jóval idõsebbek, mint én. Gyerekként gyakran figyeltem a bátyámat, amikor gitározott. Késõbb megkaptam a gitárját és azóta szabadidõmben gyakorlok. Egyszer szeretnék saját együttest alapítani, ezért is költöztem Tokióba. Én ezt az álmot szeretném megvalósítani. — Elmerengve, halvány mosoly ült ki arcára.
Mondani akartam valamit, de semmi nem jutott eszembe abban a pillanatban. Tõlem szokatlan módon kezdeményeztem és átöleltem Yuu-t.
- Egyszer híres gitáros leszel és én leszek az elsõ számú rajongód! — A szavai mögött lévõ rajongásból egy puszit adtam bõrére. Elmosolyodtam és visszahajtottam fejemet vállára.
- Alig várom már...
Egyre többet kellett pislognom, hogy nyitva tudjam tartani szemeimet. Elnehezült a fejem, a testem, majd csak  Yuu illatát éreztem mindenütt. Aznap éjszaka különösen jól aludtam. Reggel meglepetten vettem észre, hogy senki nincs mellettem. Kintrõl a tenger morajlásán kívül más nem hallatszott be. A sátor bejára hirtelen kinyílt és Yuu kíváncsi tekintetével találtam szembe magamat. Kaja illat lengte körül, ahogy bemászott mellém.
- Az utolsó nap megérdemled, hogy ágyban kaphasd a reggelit.
- Köszönöm, teljesen elkényeztetsz!
- Megérdemled — borzolt bele hajamba és ment el a saját reggeliéért. Leült velem szembe, egy szót se szólt amíg ettünk és utána is alig figyelt rám. Ennyire bánt, hogy haza megyek? A nap többi része nyugodtan telt, ma nem ment el szörfözni. Helyette segített pakolni egy kis élelmet az útra és összeszedtük a holmimat. Délután elköszöntem a fiúktól, sok sikert kívántak nekem. Kedves volt tõlük, hogy nem kezeltek úgy, mint egy kitaszítottat. Egészen megkedveltem õket, végül is sok idõt töltöttem velük. Miután ezzel meg voltam és magamhoz vettem a holmimat sehol nem találtam Yuu-t. Sokáig keresgéltem a parton, de nem láttam semerre. Pedig el szerettem volna búcsúzni tõle... Lehajtott fejjel sétálok a partot övezõ sétányon, míg meg nem pillantom. Boldogan szaladok le a partra. Mosolyogva vetem le magamat mellé. Egybõl el is száll minden jókedvem, ahogy ránézek Yuura. Lábait átölelve gubbaszt a földön. Elõrenéz a tengerre, tekintetemmel követem merre néz, de nem látok ott semmit. Megráncolom szemöldököm és visszanézek rá. Vigyázva vállára teszem kezemet. Megrezzen, mintha eddig nem is vette volna észre, hogy itt vagyok. Összezavarodottan rám néz. Mit gondolsz most? Mit érzel ilyenkor? Fájdalom csillan meg sötét íriszedben. Sóhajtva rázod meg fejed és túrsz bele hajadba.
- Yuu... mi baj van?
- Gyere közelebb Jin... - suttogod felém a szavakat, de nem nézel rám. Teljesítem kérésedet és feléd hajolok. Váratlanul magához ránt, a lendülettõl rajta landolok. Nincs idõm reagálni, már a homokban fekszem és Yuu arca pár centiméterre van az enyémtõl.
Ujjai végig siklanak arcbõrömön, majd egy nagyon félénk puszit ad ajkaimra. Észreveszi, hogy nincs ellene kifogásom, mert nyaka köré fonom karjaimat. Újabb puszikkal hinti be bõrömet. Gyengéden simította össze szánkat egy lágy csókba. Nem sietett semmit, minden apró kis rezdülésemre figyelve mélyítette csókunkat. Egyre hevesebben húzlak magamhoz, erre vártam már a megpillantásod percétõl kezdve. Végre érinthetem puha hajadat és megízlelhetem mézédes ajkaidat. Elmúlik a pillanat heve és nehezen, de elhúzódom tõled. Felnyitom szemeimet, hogy a tiédbe nézzek. Zavartan pislogtam párat, kerestem tekintetedben a vágy, a remény morzsáit. Meglepetten tapasztaltam az eddig elrejtett érzések ott lobogtam szemeidben.
- Yuu... én... - mutatóujjadat számra helyezve elhallgattattál. A hangom karcos volt, megtörte volna az idillt ha tovább mondom. Lassan kibújtál ölelésembõl, segítettél felállni és holmimat egyik kezedben fogva mellém léptél. Ujjainkat összefûzve, némán elindultunk a buszhoz. Nem tudtam mit is kellene most mondanom, egy burkolt szerelmi vallomás után. Egyáltalán az volt? Vagy ez csak az én érzésem Yuu iránt?
Túl gyorsan értük el a megállót, szomorúan bújtam Yuu mellkasához. A forró bõre alatt éreztem a dübörgõ szívverését. Megnyugtatott a tudat, hogy most itt van velem. Nem tudtam mi vár rám ha haza érek, hogy mi lesz késõbb az életemmel...
Hangos fékcsikorgással állt meg mellettünk a busz szürke alakja. Yuu arcára néztem, a tökéletes hófehér valóján kívül lehangoltságot és elveszettséget láttam. Elveszett velem együtt a tengeren, ahol mi ketten létezünk. Azonban a valóság nem ezt mutatta. Gyöngéden homlokomra lehelt egy puszit. Könnyek szöktem szemeimbe, igyekeztem visszatartani õket. Halk szipogássá változtak az elfojtott érzéseim. Utoljára végig simított arcomon és elengedett hagy menjek a saját utamon. Keze után kaptam mielõtt megfordult volna és eltûnt volna a megálló mögött.
- Köszönöm... - suttogtam, mondani akartam még valamit, de egy hang se hagyta el torkomat. Abban a percben annyira üresnek, szétszórtnak, elveszettnek éreztem magamat. Megfagyott bennem a vér, mikor Yuu rám se nézve elengedte kezemet. Jéghideg ujjaim kicsúsztak a meleg markából. Elfordult tõlem és gyors léptekkel eltûnt a sövénynek is illõ füvek mögött.
Beharaptam alsó ajkam és némán felszálltam a buszra. Megvettem a jegyemet és a legtávolabb esõ ülésen leültem. Az ajtó nyikorgása elveszett a motor felzúgása mellett. Reménykedve hátranéztem az útra. Csalódnom kellett egy árva lélek se tartózkodott a kivilágított út mentén. Sóhajtva huppantam vissza. Ezernyi kérdés cikázott bennem. Semmire se tudtam igazi választ adni. Miért? Ismétlõdött újra és újra agyamban. Hiába fájt, hiába éreztem magamat üresn






Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016