|
6. fejezet
Akanishi Jiné volt. Akanishi Jiné volt. Akanishi Jiné volt...
Megdörzsölte a szemét, és felült. Egyedül volt a cellában.
Akanishi talán lement reggelizni, őt pedig ott hagyta.
Grimaszolva mászott le az emeletes ágyról. Megint ott volt a
fájdalom.
Csodálkozott, hogy nem dobták őt ki az ágyból, hanem
hagyták, hogy ott töltse az egész éjszakát.
Kirázta a hideg. Mit tett? Tulajdonképpen közösült egy
másik férfival. Pár héttel korábban még sosem szexelt, most
hirtelen pedig egy szex rabszolga lett, és engedi egy másik
férfinek, hogy minden este uralja a testét?
De mi más választása volt? Ha nem Akanishi, akkor majd lesz
más... vagy nem is csak egy, amilyen szerencsés tud lenni. De
hogy legyen hálás ezért a helyzetért? Hiába tudja, hogy
lehetne rosszabb is. Az idősebb nem volt még durva vele, de
sosem tudhatja, mikor mutatja meg az igazi énjét. Ez csak a
kezdet volt.
Kame felsóhajtott, felvette a ruháit és elindult kifelé a
zárkából.
Fog valaha is békét találni így, hogy valakinek a játéka
lett? Különösen, hogy egy másik férfié... Nem is kérdés.
De valahogy majd megoldja. Szüksége volt Akanishi Jinre és a
védelmére, hogy megússza az erőszakoskodókat, vagy a még
rosszabbakat.
Ahogy sétált lépcsők felé, hagyta, hogy a pillantása
végigsöpörjön a szembejövőkön. Hogy tudott az összes
többi rab túlélni Akanishi védelme nélkül? Szövetkeztek
azok ellen, akik ki akarták használni őket? Kivéve persze
Akanishi Jint, magát.
Kame azt kívánta, bár ne küldték volna őt Akanishi cellájába.
Akkor talán a jelenlétére nem figyeltek volna fel; akkor a
tolvaj sosem érdeklődött volna utána. Túl lett volna ezen a
két éven egyedül, nem valaki más védelmét használva,
amiért egyedüli tulajdonával fizetett... a testével.
Talán még nem túl késő visszavonni az ígéretét.
Lezárhatja ezt Akanishivel, és aztán próbálkozhat, ahogy
tud, egyedül. Még ha meg is erőszakolnák, még ha csendesen
meg is bánná a döntését, amíg egyedül végigszenvedi ezt a
két évet... az lenne az egyetlen módja, hogy amikor
valamennyire büszke legyen magára, amikor visszatekint erre az
egészre.
Igen, így lesz. Ma este elmondja Akanishinek, hogy nem rendeli
magát alá neki újra. Elmondja, hogy...
News! A News felé tart!!!
A keleti szárnyi banda éppen akkor jött felfelé a lépcsőn,
talán végeztek a reggelivel, és vissza akartak menni a
zárkájukba.
Miután sokkosan állt vagy öt másodpercig, engedett az első
ösztönös késztetésnek és vett egy hátra arcot; átvágott
a rabok között, és rohanni kezdett a folyosón. Nehezen
lélegzett, amikor elbújt az egyik fal mögött,
kétségbeesetten remélte, hogy a hat fiú nem látta meg őt.
Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen?! Miért megint a News?
Bárki, csak ne a News!
Hevesen vert a szíve, miközben eldöntötte, hogy visszamegy a
nyugati szárnyba és inkább kihagyja a reggelit; majd lemegy
ebédelni. A cellában biztonságban lesz. Akanishi
szövetségesei is ott vannak. A News oda nem fogja követni még
akkor sem, ha most meglátták, nem?
Ahogy elérte a folyosó végét hirtelen eszmélt rá, hogy
egyáltalán nem a nyugati szárnyban van. Ha ott lett volna,
akkor most pontosan Akanishi zárkája előtt állna, pedig
egyáltalán nem ott volt. A börtön rossz oldalára tévedt?
Ameddig nem a keleti rész volt!
Amikor olyan gondos igyekezett, hogy a közelébe se menjen a
keleti szárnynak... és most, amilyen szerencsés volt, ott
állt a keleti szárnyban; habár a hely nem tűnt ismerősnek.
Talán volt egy kis esélye, hogy az északi vagy a déli
folyosóra keveredett.
- Hé, elvesztél? — hangzott fel mögötte a kérdés, mire
azonnal megpördült, és észrevette, hogy két férfi áll vele
szemben; mindketten idősebbnek tűntek nála. - Sajnálom. Nem
akartalak megijeszteni. Csak úgy tűnt, eltévedtél. Új vagy
itt? — folytatta, de Kame csak hátrálni kezdett. A két
férfi lezárta előtte a kivezető utat.
- Jól vagyok. Köszönöm. Ne aggódjatok, jól vagyok —
dadogta, mire a rabok óvatosan közelebb léptek hozzá.
- Biztos? — kérdezte a másik. — Úgy értem, elég
csúnyán sántítasz...
- Az semmi! — sietett a válasszal. — Elnézést, hogy
betolakodtam, nem volt szándékos, én... megyek is - tette
hozzá, de nem mozdult, mert még mindig elállták az útját.
- Hé, biztos vagy benne, hogy nincs szükséged segítségre?
— a férfi hangja aggodalmasnak tűnt, de Kame emlékeztette
magát, hogy nem bízhat senkiben. Nagyon is jó taktika lenne,
ha most törődőnek tettetnék magukat, elérnék, hogy az
áldozat bízzon bennük, aztán megerőszakolnák. Nem
engedhette meg, hogy ez megtörténjen. Nem azért fizetett a
testével Akanishinek, hogy álmodozva sétálgasson a
folyosókon és megerőszakolják. Úgy tűnt, elfelejtette az
előző gondolatait, hogy feladja Akanishi ajánlatát és saját
maga fog gondot viselni magára.
Idegesen bólintott, de úgy tűnt, a két férfi csak még
jobban aggódni kezdett, ezért még közelebb mentek hozzá.
Kame pánikolni kezdett.
- M... maradjatok távol tőlem! — kiabálta, ahogy sikeresen
elsiklott mellettük; egészen meglepődött, hogy meg sem
próbálták őt megállítani. Megfordult, hogy lássa utána
mennek-e. A két férfi nyugodtan fordult szembe vele.
- Nincs baj. Valami történt veled? Valaki csinált veled
valamit? — kérdezte az első férfi, óvatosan közelebb
lépve hozzá, mire Kame kissé remegő lábakkal hátra felé
kezdett botorkálni.
Vajon biztonságban volt? Vagy ezek is News tagok voltak? Idősebbnek
tűntek, mint a Newsösök. Nem akart megint bajba kerülni.
Akanishi dühös lesz. Meg fogják erőszakolni, aztán kidobják
és elhagyják, és megerőszakolják újra és újra...
Az előtte álló férfi kinyújtotta kezét, hogy megérintse a
karját, de Kame azonnal elütötte.
- Fejezd be! Ne érj hozzám! — mondta, ahogy néhány lépést
hátrált. A két férfi nem mozdult, a pillantásuk valahová
mögé nézett, amitől vette a bátorságot, hogy megszólaljon.
Talán ez a kettő nem tudta, kivel kezdenek ki. Talán, ha
megtudják, ki a mestere leállnak. — N... ne érj hozzám,
mert megbántjátok. Én... én Akanishi Jinhez tartozom —
mondta ki, félre téve a büszkeségét. Úgy tűnt, a csel működött,
mert a két rab arcára kiült a felismerés, miközben rövid
pillantást váltottak.
Kame meg akart fordulni és elfutni, de két kar kulcsolódott a
derekára hátulról. Megdermedt félelmében. Hát mégsem működött?
Nem félték Akanishi nevét?
- Mou, srácok, nem kellene játszadoznotok az én
Kame-chanommal, nem igaz? — hangzott fel Jin hangja a füle
mellett, amitől Kazuya kicsit megugrott. Nem tudta, hogy biztonságban
érzi-e magát vagy nem, most hogy rájött, a cellatársa
öleli, nem pedig valami támadó. — Kame nem akarja, hogy más
megérintse rajtam kívül, ugye Kame? — kérdezte, mire a fiú
aprót bólintott. — Ne, miért nem mondod meg ennek a kettőnek,
hogy legközelebb tudják?
Kazuya visszanyelte a hiúságát, nem is beszélve a
büszkeségéről, és remélve, hogy nem lesz következő
alkalom, megszólalt:
- Nem akarom, hogy bárki hozzám érjen... bárki, kivéve
Akanishi Jin.
Érezte, hogy társa vigyora még szélesebb lesz a nyakánál,
mire a két férfi megforgatta a szemeit, egy újabb gyors
egymásra nézés közben.
- Kame-chan, ő itt Takizawa Hideaki és Imai Tsubasa. Tackey és
Tsubasa, ő itt Kame-chan. Egy ideig velem lesz — mondta
Akanishi. A barátságos hang megdöbbentette a fiút. — Tackey
és Tsubasa nem jelent fenyegetést. Ők az egyetlen igazi
tisztességes páros, akit itt találsz...
- Oké, Akanishi, most mit csináltál? — kérdezte egyenesen
az első férfi, akit Tackeyként mutattak be.
- Hogy érted? — kérdezett vissza meglepetten Jin.
- Minden alkalommal, mikor egy parányi tiszteletet is mutatsz az
idősebbek felé, az azt jelenti, hogy valami olyasmit
csináltál, amit nem szeretnék, szóval ezúttal mi volt az?
— folytatta Tackey.
- Mou~ A News volt! Én még csak ott sem voltam! — ellenkezett
Akanishi. — Menj és oktasd ki őket!
- Na és mit csinált a News most? — sóhajtott fel Tsubasa,
miközben odasétált hozzájuk.
- Sok mindent. Esküszöm, hogy nem én rúgtam szét a seggét
annak az őrnek! Pi csinálta! Aztán a News lekezelte a többi
őrt is, én persze kimaradtam a verekedésből. Úgy értem, én
még csak ott sem voltam... Eh, menjetek, és prédikáljatok
nekik! Végül is, ők is játszottak az én Kame-chanommal —
biggyesztette le az ajkát. — Nem csoda, hogy ennyire ijedős
volt, mikor találkozott veletek.
A páros harmadik alkalommal is egymásra nézett és egyszerre
sóhajtott fel. Valahogy a két férfi úgy tűnt, tökéletes
szinkronban mozog együtt.
- Ne, jól vagy, Kame-chan? — kérdezte Tsubasa, mire az
említett csak zavarodottan nézett rá. Tényleg érdekelte őt?
- Én... jól vagyok — válaszolta udvariasan.
- Oi, Jin, bánj vele jól! Végül is, ő a kouhai-od —
figyelmeztette Akanishit Tackey, mire az csak továbbra is
durcásan nézett.
- Rendben, rendben. Visszaviszem a cellámba, és nagyon jól
fogok bánni vele — dobta vissza a labdát, miközben elvezette
Kamét. Mögöttük Tackey és Tsubasa megrázta a fejét, majd
úgy döntött, megnézi, mi történt a keleti szárnyban.
- Mou, Kame, hogy kötöttél ki a déli részben? — kérdezte
Akanishi, ahogy beléptek az étkező területére.
Déli rész? A déli részen volt? Hát, legalább nem a
keletiben...
- Én... nem tudom. Nem is akartam kószálni. Azt hiszem,
összetévesztettem a nyugati résszel... - válaszolta zavartan,
ahogy tovább haladtak a valódi nyugati folyosó felé. Akanishi
felkuncogott. Sok rab állt meg és nézett rájuk, néhányan
még biccentve köszöntötték is a vezért. Lenyűgöző volt,
mennyire tisztelik Akanishit.
- Hát, legalább nem a keleti volt. Mostantól maradj a
nyugatiban! — mondta, mire Kame bólintott. A nyugati szárny
sokkal ismerősebbnek tűnt, nem említve a biztonságosságát.
Nagyon zavarban érezte magát, amiért megint meg kellett
menteni, igaz, az a kettő most legalább valamiféle
szövetségese lehetett Akanishinek, és nem is akarták őt bántani.
Kame nem mert kérdezni semmit.
Nem sokra rá, hogy belépett a cellába, a fiatalabb azonnal meg
is pördült a mögötte felhangzó csapódást hallva.
- Mit csinálsz? — bukott ki belőle, mire Akanishi
elvigyorodott a becsapott rácsok előtt. Cellatársa lassan
közelített felé.
- Csak nem akarom, hogy megzavarjanak — felelte. Kame
meglepetten lépett egyet hátra.
Mi történik? A nap közepén jártak, éppen ebédidő előtt.
Nem történhet meg most. Ez csak Akanishi egyik újabb
ugratása. Annak kell lennie. Nem gondolhatta komolyan, hogy a
nap közepén a magáévá teszi, igaz?
- Nem akarod? — kérdezte a magasabb, ahogy még közelebb ment
hozzá.
Eltartott egy ideig, míg a fiatalabb megtalálta a hangját.
- Ü... üm, de. — Tudott valaha is ellenkezni?
Akanishi csak elmosolyodott; habár Kame mindent megtett, hogy
elrejtse döbbenetét, úgy érezte, a másik tisztában van
mindennel. Azok a karok újra átfogták a derekát, majd neki
húzták a vele szemben lévő meleg testnek.
Még furcsábbnak tűnt most, hogy minden lámpa égett és a nap
közepén jártak. Bárki átjöhetett volna Akanishi
zárkájába, mert akart valamit a vezértől; akkor pedig így
találná őket. Ráadásul éjszaka legalább elhitethette
magával, hogy az idősebb nem lát mindent, amit ő tesz, vagy
az érzelmeket az arcán.
Gyerünk, Kamenashi Kazuya! Ez a te lehetőséged! Mondd el neki,
amit terveztél! Mondd el neki, hogy nem folytatod ezt tovább...
Hosszú ujjak futottak át a haján; Akanishi feje a vállán
nyugodott, a magasabb minden légvétele befutott a pólója
alá, amitől folyamatosan borzongott.
Mondd el neki! Mondd el! Ne félj! Mondd el most!
Nem is törődött vele, hogy kigombolja az ingét, egyszerűen
csak áthúzta a fején, és ledobta valahova a földre. Gyengéd
kezek masszírozták végig az oldalát egészen a
derékszíjáig, ahol becsúsztak a nadrágjába.
Kazuya, mondd... mondd el... neki...
- Ne, Kazu-chan, velem akarsz lenni, ugye? — ingerelte őt tovább,
mintha csak olvasott volna a gondolataiban és látta volna a
küzdelmet, amit magával vívott. Hátra húzódott egy kicsit,
hogy belenézzen a fiatalabb szemébe, miközben várt a
válaszra. Kame nem tudta, hogy a félelem vagy a megbabonázó
szemek miatt, de végül kimondta az igent.
Egy mosoly, ami Kamét sokkal inkább egy vigyorra emlékeztette,
tűnt fel a magasabb ajkain, miközben azok a kezek letolták
róla a nadrágját.
- Szereted, hogy az enyém vagy, ugye? — érkezett a következő
kérdés. Kame úgy gondolta, igent kell válaszolnia, így azt
is tette. A cellatársa nem lehetett olyan hülye, hogy el is
higgye, nem igaz?
A mosoly a másik arcán még szélesebb lett, a kezek pedig
levándoroltak a derekáról a fenekére, és annál fogva
préselték őt még közelebb az idősebbhez, amitől lábujjhegyre
kellett állnia, hogy még lent maradjon a földön. Az
érintkezéstől felnyögött, és az egész teste reszketett. A
következő dolog, ami lejutott a tudatáig az volt, hogy már
Akanishi nyakát öleli, hogy állva tudjon maradni.
- Akarod, hogy benned legyek? — hangzott fel a halk kérdés;
az idősebb ajkai csak néhány centire voltak az övétől. Kame
megremegett, alig érzékelte, hogy járt; vagy inkább, hogy
egyenesen az ágyhoz vitték. Nem tudta, hogy mi rémítette meg
jobban; hogy látta Akansihit, amint ennyire uralma alá vonja,
vagy hogy ennyire nem volt a maga ura. A teste már ellene
fordult, hiszen reagált a másik közelségére; ahogy
egymáshoz értek, ő úgy reszketett egyre jobban.
- Igen — válaszolta gyengén, nem mert bármi mást mondani.
Ez is csak egy játék volt. Akanishi élvezte hallani, ahogy
bevallja a vereségét újra és újra... a legzavarbaejtőbb kérdés
volt a legjobb. Amint válaszolt, máris letaszították az
ágyra, és Akanishi fölébe mászott.
Nem akarta a szükségesnél tovább húzni, ezért átfordult a
hasára. Nem vette észre Akanishi meglepett tekintetét.
A párnán nyugtatta a fejét, szorosan markolva, ahogy próbált
minél jobban kikapcsolni. Lehúzták róla az utolsó
ruhadarabját is. Azzal, hogy minden kérdésre igennel felelt,
csak még megszégyenültebbnek érezte magát. Mély nyögés
hagyta el a torkát.
Halk kuncogás hangzott fel mögötte, majd Akanishi odahajolt a
füléhez, és rekedt hangon kérdezte meg:
- Ez jól esett?
Kame szófogadóan akart újra helyeselni, de csak egy újabb
nyögés hagyta el a száját. Akanishi szándékosan csinálta,
gondolta Kame, miközben szánalmasnak érezte magát, s
csendesen sírni kezdett volna.
Olyan nagyon nem tudta elfogadni, hogy ez az utolsó tetszett
neki.
- Mi az, Kazu-chan? — dorombolta a fülébe az idősebb, de
Kame csak bólintott, mert nem bízott többé a hangjában.
Belefúrta az arcát a párnába, hogy meg tudja tartani az
összes reakcióját magának.
Az, hogy Akanishi tudta, hogy fog reagálni a teste az ő bármelyik
mozdulatára, még megalázóbb volt. A srác pontosan tudta, mit
tegyen, vagy hogy mozduljon, hogy a teste válaszoljon neki, és
Kame nem tehetett semmit, hogy megállítsa.
Természetesen a dolgok lehettek volna rosszabbak is, de mégis
azért könyörgött, hogy bár ne válna az idősebb szokásává
az, hogy a bőre alá is behatoljon. Csak oda érzésekkel. Nem
volt biztos benne, hogy azt is kezelni tudná-e. Már az is túl
sok volt, hogy elfogadja, hogy az Akanishi által keltett kéjtől
borzong, és hogy a végén ki is elégíti őt.
Csendesen azon tűnődött, mit tesz a másik legközelebb. Még
mindig a nap közepén jártak, a nap ennél fényesebben nem is
süthetett volna be a zárkájukba.
Néhány perccel később, Kame érezte, hogy az idősebb felül
és elkezdi keresni a ruháit. Ő is felült, nem véve tudomást
a fájdalomról, ami feltört benne, majd magára húzta a lepedőt.
Mindent megpróbált, hogy ne nézzen Akanishire; nem akarta most
látni a másik arcát. Nagyon sebezhetőnek érezte magát. Nem
volt éjszaka és sötétség, hogy elrejtse őt. Még csak nem
is aludhatott el, hogy elfelejtse, ami történt.
Cellatársa felállt, és belebújt a cipőjébe.
- Nee, próbálj meg nem bajba kerülni, míg el vagyok, jó? És
ne késs az ebédről sem, már a reggelit is elmulasztottad —
mondta neki, megtörve a kényelmetlen csendet, mire Kame
bólintott. Ezúttal sem nézett fel. Akanishi odahívta az egyik
Arashist, hogy hívjon egy őrt, majd nem sokra rá fel is tűnt
az egyik, hogy kiengedje a bandavezért.
Kame nem látta újra a férfit egészen estig, így jó ideje
volt gondolkodni.
Nem akarta korábban bevallani, de most már megtette. Túl
mélyen volt már ebben, hogy elmenekülhessen. Akanishihez
kötötte magát egészen addig, míg az idősebb akarta. Nem
lesz pihenés egy napig sem. Nem lesz meg egyedül. Eldöntötte.
Akanishi Jiné volt. Ettől a pillanattól minden, amit tenni fog
Akanishiért lesz, és így a végén saját magáért.
» Előző
» Következő
» Vissza a regény főlapjára
|
