Cím: Távolság
Író: Baka
Páros: Gackt x Hyde
Történet: „Mindenkinek van az életében egy pont, mikor már
megelégeli, hogy csak sodródik az árral, és tegye, amit
mondanak neki. Ez itt az a pillanat.
Figyelmeztetés: nincs
Korhatár: PG-13
Megjegyzés: Eleinte úgy gondoltam, nem írok bele neveket, hogy
mindenki olyan párosítással képzelje el, amilyennek
szeretné, de végül mégis őket választottam.
Hyde szemszöge.
„
Ha leomlanak a falak, a szerelem mindent eláraszt, és nincs többé lehetséges és
lehetetlen, nem számít, hogy meg tudjuk-e tartani a szeretett
lényt: szeretni annyit jelent, mint elveszíteni a fejünket.
----------------------------
Hazug lemondással felnevettem, mikor az erkély ajtó kinyílt
az erős szél miatt. Ilyenkor mindig te jutottál eszembe, és
az az éjszaka, amit együtt töltöttünk. Mindketten teljesen
lemerevedtünk egy pillanatra, mikor hangos csattanással
kivágódott, és megcsapott minket a hideg levegő.
Mosolyogva felálltam a
kanapéról, és kisétáltam az erkélyre. Ijesztő volt,
milyen sokat gondolok rád, mindegy milyen rég hangzott már el
a keserű búcsúszó. Az éjszaka dermesztő hidege
körülölelt, de nem lehettem biztos benne, nem-e a hirtelen
emlékektől kezdtem remegni. Ismét egy olyan éjjel, ahol
ábrándozhatok a régen együtt töltött napokról. Folyton
tudtad, mivel vidíthatnál fel, vagy mire van szükségem,
szeretnélek felhívni, hogy hiányzol, de jól tudom, nem
válaszolna senki. Miért kellett, hogy így legyen vége?
Idegesen a korlátra csaptam,
és elindultam be a nappaliba. Nem lehet, hogy folyton emiatt
emésszem magam, hisz az életem folytatódott, még, ha teljesen
más módon is. Hanyagul levágódtam a fotelomba, és az órára
pillantottam, de megmerevedtem a mozdulat közben, mikor egy
fénykép betolakodott a látókörömbe. Ingerülten felkaptam,
és földhöz vágtam a nélkül, hogy végiggondoltam volna, mit
teszek. Emiatt is fordulhatott elő, hogy a következő
pillanatban máris a földön térdeltem, és előszedtem a fényképet
a törött üvegdarabok közül. Végigsimítottam rajt, hogy
lesöpörjem róla a szilánkokat, és szomorú mosollyal az
arcomon figyeltem lágy, mosolygós arcod. Nem lenne megoldható,
hogy még egyszer utoljára láthassam? Sóhajtva egyenesedtem
ki, és a farzsebembe süllyesztettem a gyönyörű emlékeket
hordozó papírlapot, néha jó lesz nézegetni, és
marcangolni magam vele.
Elég volt.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve
felkaptam a pénztárcám az asztalról, és a karomra vettem a
kabátom. Azonnal előrántottam a mobilom a zsebemből és a
házam elé rendeltem egy taxit. Próbáltam nem gondolkodni,
míg végigviszem ezt az őrült tervet, ami bármelyik
pillanatban meghiúsulhat, és fordulhatok vissza. Ám míg van
egy minimális esélyem is a győzelemre, nem adom fel. Túl
sokat vártam már ahhoz, hogy ismét csak otthon legyek.
Mindenkinek van az életében egy pont, mikor már megelégeli,
hogy csak sodródik az árral, és tegye, amit mondanak neki. Ez
itt az a pillanat. És nem érdekel, hogy Te kértél, hogy ne
keresselek, mert mi már úgysem lehetünk együtt többé.
Miért, abban a két és háromnegyed évben volt rá valamiféle
engedélyünk? Nem fogom hagyni ez az egészet csak azért, mert
más nem tudná eltűrni a kapcsolatunk.
A taxi pár perc alatt
megérkezett, és én azonnal bevágódtam a hátsó ülésre.
- Jó estét! Menjen a
reptérre, kérem! - közöltem azonnal az úti célt, és
kibámultam az ablakon. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a
keresztberakott lábamon, és folyamatosan az autóban lévő órára
pillantgattam. - Nem tudja véletlenül, mikor indul gép
Amerikába?
- Pontosan tizenkét perc múlva - felelte ridegen.
- Megoldható lenne, hogy elérjem? - kérdeztem rá azonnal.
- Az attól függ...
- Mitől? - egyáltalán nem volt kedvemre a fiatal srác
már-már jókedvű hangja.
- Hogy milyen gyorsan tud futni - vigyorgott hátra rám.
- Kap ezer yent, ha elérem a gépet, és az út további
részét csendben tölti el - vetettem oda neki, és idegesen
kihúztam magam az ülésen.
Teljesen a gondolataimba merültem, így csak arra lettem
figyelmes, hogy megállunk a reptéren, és a taxis int, hogy
szálljak ki a kocsiból. Találomra elővettem valamennyi pénzt
a zsebemből, a kezébe nyomtam, és máris távoztam.
- Ez kicsit több, köszönöm! - kiáltott ki az ablakon a
srác, mire csak intettem neki egyet, és sietős léptekkel
máris a bejárat felé indultam.
***
Az első osztályt lassan már
kitűnőnek is nevezhettem, ha nem lett volna a légi kísérő
olyan szinten hiperaktív, hogy minden egyes pillanatban jött az
újabbnál újabb tálcákkal, és ötletekkel, hogy mit is
csinálhatnék a hosszú út alatt. Udvariasan közöltem vele,
hogy pár mogyorót ugyan hagyhat, de én első sorban csak
zenét hallgatnék, és aludnék. Rengeteg bocsánatkérés után
végül magamra hagyott, és én tényleg nem tudtam, mit
kezdjek magammal.
Abban a pillanatban, hogy
felsétáltam a repülőre, már éreztem, hogy idióta egy
dolog volt ez az egész. Végig kellett volna gondolnom, hisz nem
tudhatom, nem-e küldesz el, ha odaérek. Hisz dolgozol.
Elfoglalt vagy, és vannak kötelezettségeid, amiket nem adhatsz
fel csak, mert meglátogatlak. De már nem volt mit tenni, hisz a
gép már egy órája szállt. Esetleg mégsem megyek el hozzád,
csak körülnézek egyet, és visszajövök.
Miért futamodok meg folyton?
***
A repülőtérről kisétálva elővettem a telefonom, és
tárcsázni kezdtem a már jól ismert számot. Pár
másodpercnyi várakozás után James meglepetten beleszólt a
telefonjába.
- Szia. - Szinte láttam magam előtt, ahogy eltátja a száját,
és a fülébe nyomja a headsetjét. - Már nagyon rég
beszéltünk - szedte össze magát.
- Szia, James, bocsánat, hogy zavarlak - kértem azonnal
elnézést, de máris szerettem volna tovább beszélni.
- Egyáltalán nem zavarsz, épp unatkozom, és bámulom a
hotelben a tévét. Valami baj van? - faggatott
türelmetlenül.
- Ő hol van? - kérdeztem röviden, hisz tudtam, tisztában van
vele, rád gondolok.
- A hallban. Ilyenkor mindig órákon keresztül ücsörög ott.
De miért...? Te itt vagy?! - kiáltott fel, mikor
megvilágosodott. - Nem mondod, hogy eljöttél! Jaj, annyira
rég láttalak már... Muszáj találkoznunk. Bérlek neked is
egy szobát itt, rendben? És...
- Megtennéd, hogy nem szólsz neki? - kérdeztem feszengve, míg
próbáltam nem teljesen letörni a jókedvét. - De persze,
mindenképp találkozni fogunk. Mondjuk, ebédelhetnénk
valahol.
- Kimondhatatlanul tapintatlan voltam, ne haragudj -
sajnálkozott halkan. - Persze, tőlem nem tud meg semmit.
- Semmi baj. De most leteszem...
- Rendben, szia.
- Szia, James! Köszönök mindent...
- Hé-hé-hé! - hallottam a hangját, így visszanyomtam a
telefonom a fülemhez.
- The Algonquin hotel. - Szinte hallottam a hangján, hogy
mosolyog.
- Persze... - motyogtam zavartan. - Köszönöm...
- Szia - hallottam még a hangját, majd letette a telefont.
Most megint foghatok magamnak egy taxit...
***
Az épület tetején virított a
csillogó felirat: The Algonquin. Hirtelen teljesen
elbizonytalanodtam, abban sem voltam már megint biztos, hogy
akarlak-e látni. De ismét kikapcsoltam az agyamnak azt a
felét, amelyik gondolkodni, és mérlegelni akart, így már
csak azt vettem észre, hogy benn álltam, és a recepciós
mosolyogva köszöntött.
És te ott ültél.
Csak ültél a fotelban, és
magad elé bámulva piszkálgattad a körmöd. Szerettelek volna
megszólítani, de egy árva hang sem jött ki a torkomon.
Bizonytalanul léptem feléd egyet, mire a recepciós is rád
pillantott, majd érdeklődve vissza rám. Nem törődtem vele,
hisz végre viszont láthattalak. Nem változtál semmit,
sötétbarna hajad épp olyan hosszúra volt vágva, mint két
évvel ezelőtt. És az arcvonásaid is hűen tükrözték az
akkori önmagad. Egyedül a szokásos mosoly hiányzott a szád
sarkából, amit szerettem volna azonnal odavarázsolni.
- Elnézést, segíthetek valamiben? - szólított meg fennhangon
a recepciós, mire unottan rám emelted a tekinteted, amitől
megfagyott bennem a vér.
A reakciód egészen érdekes
volt. Lefagytál a fotelban, aztán egy pillanat alatt
felugrottál és morogtál valamit, amiből semmit nem
értettem. Talán kivehető volt, egy "itt" szó, de
egyáltalán nem lehettem benne biztos. Mikor észrevetted, hogy
zavartan figyelem az arcod, az égre emelve a tekinteted,
felnyögtél, majd gyors léptekkel előttem termettél, és a
hajam közé futtattad hosszú ujjaid. Sóhajtva néztem a
szemedbe, mire felém hajoltál, jólesően beszívtad a
parfümöm illatát, majd gyengéden csókolni kezdtél.
- Gyere - szólaltál meg rekedten, mikor elváltunk egymástól.
- Gyere - ismételted meg, mikor csak lenyűgözötten álltam
egyhelyben, és mozdulni sem bírtam. Egy lemondó sóhaj után
sokat sejtően összefűzted ujjainkat, és magad után húzva,
elindultál fel a lépcsőkön. - Itt - nyitottál be a
szobádba, és ismét azonnal az ajkaimra tapadtál.
Mohón csókoltalak, próbálva bepótolni minden egyes
elszalasztott percet, de tudtam, hogy ez a két év nem tűnhet
csak úgy el. Jólesően megborzongtam karjaid között, mikor
végigsimítottál a gerincem vonalán, és elkezdtél tolni
hátrafelé. Volt egy kisebb összetűzésünk ugyan a
kilinccsel, ami egyikünk türelmetlen kis nyomása után sem
akart minket beengedni a hálószobába, de végül mégis az
ágyon fekve találtam magam, Te pedig fölém másztál, és a
vállgödrömbe fúrtad az arcod.
- Mit keresel itt? - morogtad, majd egy gyengéd csókot nyomtál
a vállamra.
- Nem tudom - sóhajtottam teljesen őszintén. - Hiányoztál -
tettem hozzá.
- Te is nekem - motyogtad, majd egy újabb csókot kaptam. - Őrülten
hiányoztál.
- Most mi lesz? - kérdeztem rá a legfontosabb dologra
könyörtelenül.
- Nem tudom... de soha többé nem hagylak el.
» Vélemény
|