|
- Ez fáj, ez fáj, ez fááááj!
- Maradj már nyugton!
- Szállj le rólam, te vadállat!
- Nem én vagyok rajtad, hanem te vagy rajtam, te nagyon marha.
- Ebben a kis lyukban honnan veszed, hogy ez nem fordítva van?
- Tényleg nem tudom, hogy részegen, vagy másnaposan vagy-e
hülyébb.
- Na, menj a francba! — mondtam, majd egy mozdulattal
megpróbáltam ellökni magamtól, aminek a következménye az
lett, hogy a takaró, amibe sikeresen belegabalyodtunk, először
összepréselt minket, majd egy szintén olimpiai-díjas mozdulat
miatt rászorult a nyakamra.
- Higgadj már le, meg akarsz fulladni? — kérdezte az előbbi
veszekedő hang, és durván elkezdte ráncigálni a takarót.
- Akarok, nem akarok, nagyon úgy fest, hogy az lesz —
hörögtem vissza, de karmolások, morgások és szitkozódások
árán végre valahára azért csak kiszabadultam.
- Na. Már egész lila volt a fejed.
- Szerencsére nem látom. Igazából, semmit sem látok. Kiég a
szemem, ha nem húzod be azt a nyomorék függöööönyt!
Megtette. Így viszont már semmi olyan nem volt a közelben,
amire ráfoghattam volna a hányingeremet, és a fejfájásomat.
Csak, és kizárólag én voltam a hibás mindkettőben. A
fejemben össze-vissza kavargott az összes tegnapi emlékem,
rettentően szédültem, pedig feküdtem, ráadásul annyira
égette a torkomat valami megfoghatatlan dolog, hogy azt hittem,
meghalok. Uruha pedig csak ült az ágy szélén, és engem
figyelt. Mert rájöttem ám, hogy nála vagyok, Aoi-bácsit sem
ejtették a fejére.
Hogy ne legyen ilyen kínos csend, meg akartam kérdezni, hogy
mégis, mi történt pontosan, de egy hangot sem tudtam kiadni
magamból. De nem is volt rá szükség. Halkan, hogy csak egy
kicsit nyikordult meg a matrac, felállt, és a kisasztalhoz
ment. Ott ügyködött egy kicsit, alig nyitott szemmel,
homályosan látva nem igazán tudtam kivenni, mit csinált, majd
megfordult, és közelebb lépett hozzám. Kezében egy kis
tálat tartott, ötletem sem volt róla, mi lehetett benne,
aztán fogott egy kis rongydarabot, beletette a kistálba, aztán
a homlokomra rakta. Isteni érzés volt, és szinte még a
sercegést is hallottam, amit a forrón lévő hideg valami adott
ki magából.
- Uruha...
Hogy kimondtam-e a nevét, vagy csak akartam, fogalmam sincs.
Elnyomott az álom, de tudtam, hogy nem kell félnem semmitől,
hiszen van mellettem valaki, aki vigyáz rám.
Színes papír. Ruki átszellemült arca. Kai fanatizmusa. Reita
rosszallása. Uruha megváltozása. Aggódás emiatt a változás
miatt. Követés. Lebukás. Csalódás. Szomorúság. Uruha.
Uruha. Mi van veled, drága barátom?
Féltem az ébredéstől. Féltem, mert tudtam, hogy mi lesz.
Újra át fog nézni rajtam, és csak az fogja érdekelni, hogy
hagyjam békén. Ne zaklassam a kérdéseimmel, mert úgysem fog
rájuk válaszolni. Ne kövessem többet, mert úgyis el fog tűnni
a szemem elől. Ne akarjam tudni, mi van vele, mert nem tartozik
rám. Mint egy rossz rémálom, amiből nem tudok felébredni.
Mint mikor az álomban görcsösen, csak még egy picit
szeretnénk magasabbra érni, megfogni azt a megfoghatatlan,
gyorsan szárnyaló valamit, de nem sikerül, a végén pedig
csalódottan esünk vissza a sötétségbe. Mindennél jobban
vágyom arra, hogy segíthessek neki, de úgy, hogy játssza itt
a szégyenlős kislányt, ez nem fog menni.
Félősen kinyitottam a szememet. Először csak kicsit
hunyorogtam, aztán mikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül
vagyok, tényleg felébredtem. Uruha nincs itt. Furcsa, mert
mintha az előbb még az ő illatát éreztem volna, és
határozottan úgy tűnt, hogy lecserélte a borogatást a
fejemen. De ezek szerint, ez nem történt meg. Vagy, ha mégis,
akkor nem a közelmúltban. Lassan felültem, és csodálkozva
vettem észre, hogy a fejfájásomat elvitte a cica. Most surrant
ki vele a félig nyitott ajtón, hogy aztán a kutya megkergesse,
megcincálja kicsit, és még véletlenül se kerüljön vissza
hozzám. Mindig tudtam, hogy alkalmi menedékadóm igazi
állatbarát, csak ezt valamiért titkolja. Ahogy sok-sok egyéb
mást is. Majd feladok egy hirdetést az egyik újságban, hogy
„Szereted Sherlock Holmes-t? Vagy Miss Marple-t? Esetleg
Poirot-ért vagy oda? Akkor ez a neked való munka! Ha szeretnéd
kideríteni, mi lehet az oka egy ember drasztikus
változásának, aki ráadásul agyba-főbe titkolja a valódi
személyiségét, és nem riadsz meg a kihívásoktól, ITT A
HELYED! Jelentkezz most! Ne szalaszd el! Akciónk a készlet
erejéig érvényes!”
A zseniális apróhirdetések gyártásából halk hangok
zökkentettek ki, amelyeknek az elkövetőjéről volt egy
tippem, hogy kicsoda. Mivel a fejfájásomat elvitték, a
hányingerem pedig elmúlt, úgy döntöttem, lemegyek,
megbizonyosodom a feltételezésem helyességéről. Pont akkor
értem a zajforráshoz, mikor a hangoskodó kezéből elszabadult
egy tányér, és csörömpölve jobb életre szenderült.
- Remek.
- Tudod, ha nem tetszik egy ajándék, és nem szeretnéd
használni, nyugodtan megmondhatod annak, akitől kaptad. Nem
kell, hogy vér tapadjon a kezedhez.
Úgy nézett rám, mint valami tömeggyilkosra, aztán gyorsan
lehajolt, és összeszedte a megboldogult tányér darabjait.
Talán jobb is volt, hogy nem szólalt meg. Talán nekem is
csendben kellett volna maradnom, és nem folytatni ezt a témát.
Talán akkor nem történik az, ami történt.
- A rajongóktól kapott ajándékokkal is ezt műveled?
- Természetesen. Látom már jobban vagy.
- Az nem kifejezés. Igazán hálás vagyok a BARÁTOMNAK, aki
rendbe tett, és kikúrált a másnaposságomból.
- Nem tűnsz túl lekötelezettnek.
- Mert nem is vagyok az. Ugyanis a tegnapi Uruha, nem a mai
Uruha. Meg úgy egyébként sem, a mostani Uruha az árnyéka sem
lehet a régi Uruhának.
Ha azt hinné az ember, hogy puszta gyengeelméjűségből mondom
ennyiszer a nevét, akkor hatalmasat téved. Egyszerűen csak
úgy éreztem, hogy újra, és újra emlékeztetnem kell magam
arra, amit elvesztettem, és hiányzik, nehogy elfelejtsem.
- Kedves vagy, hogy ezt mindig megemlíted — mondta, itt már
nagyon el volt borulva az arca. De csak nem hagytam abba.
- Kedvességem a legfőbb ismertetőjelem. Nem tudtad? Bár,
könyvtárakat lehetne megtölteni azokkal a dolgokkal, amiket
nem tudsz. Itt vannak például az érzések, amiket te érzel,
és amiket te váltasz ki más emberekből. Tudatában vagy
annak, hogy ezek mennyire fontosak?
- Nem — sziszegte a fogai között, és elfordult tőlem.
- Fene a szűkszavú válaszaidat! Belehalnál, ha egyszer az
életben kifejtenéd bővebben, amit gondolsz? Vagy akár
elmondanád, mi az, ami az utóbbi hónapokban bánt? Esetleg
megte...
De ezt a mondatot már nem tudtam befejezni, ugyanis egy akkora
jobb egyenest kaptam a képembe, hogy nekiestem a
konyhaasztalnak, aztán pedig lerogytam a padlóra. A szám
felszakadt, a szemöldököm szintén, számból ömlött a vér,
és az orrom is fájt. Ráadásul sokkal jobban szédültem, mint
az elmúlt két napban bármikor. De most már legalább teljesen
tisztában voltam a helyzettel. Uruha teljesen megőrült.
- Szeretnéd tudni, mire gondolok? Szeretnéd tudni, mi jár a
fejemben hónapok óta? Akkor elmondom, hogy végre leszállj
rólam. Fogalmad sincs róla, milyen érzés nap, mint nap úgy
élni, hogy azon agyalsz minden egyes másodpercben, hogy
történik-e valami, vagy megint egy olyan napon leszel túl
este, amin átkozod a pillanatot, amikor felébredtél! Mindig,
mikor megcsörren a telefon, félve veszed fel, rettegsz attól,
amit hallani fogsz? — ordította, én meg elhülve néztem rá.
- Mi a francról beszélsz?
Tényleg nem értem. Beszélt itt értelmetlen,
összefüggéstelen dolgokat, mi ez a nagy gyávaság? Ő nem
ilyen. És mind a régi, mind az új Uruhától távol állt a
kiabálás, most viszont a szekrényben tartózkodó poharak is
össze-összekoccantak. Komolyan, már féltem tőle. Próbáltam
felállni, de az első sikertelen kísérletet egy második
követte, majd a sokadik után úgy döntöttem, végigvárom a
szokatlan dühkitörést, aztán szépen nézek rá, hátha
segít rajtam.
- Semmi olyanról, amit megértenél, és még kevésbé
olyanról, ami rád tartozik — a hangja hirtelen elképesztően
nyugodt, és kimért lett. - Most pedig, légy oly kedves, és
tüntesd el magad a konyhám padlójáról. Szeretnék
kitakarítani.
- Őrült vagy — mondtam, és nagy nehezen feltornáztam magam
álló helyzetbe.
- Tisztában vagyok vele. A viszontlátásra.
És már tolt is az ajtó felé, egyáltalán nem kedvesen és
figyelmesen. Abszolút hidegen hagyta az, hogy az imént törte
be a képemet, és, hogy az előző esti kaland után fogalmam
sincs, melyik létfontosságú tulajdonom merre van. Csak meg
akart tőlem szabadulni. Végleg.
Mivel más választásom nem volt, így kénytelen voltam elmenni
onnan, pedig még élveztem volna a házigazda
vendégszeretetét. Próbálhattam volna erőszakoskodni, de a képen
törlés után nem vágytam egy oldalba rúgásra is, vagy ki
tudja még mire nem lett volna képes. Amint kitettem a lábam a
lakásból, az ajtót bevágta mögöttem, és ha csak egy kicsit
hátrébb állok, ez a lökés megadta volna a kezdő lendületet
ahhoz, hogy szélsebesen leérjek a lépcsőn. Valamiért az volt
az érzésem, hogy az se érdekelte volna.
Tudtam, hogy hol vagyok, tudtam, hogy mi történt tegnap este,
úgy nagyjából. De, sajnos ötletem sem volt, hogy a kocsival
hol parkoltam le, és semmi esélyt sem láttam arra, hogy
megtalálom. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett, vagy fogok
egy taxit az éjszaka kellős közepén, vagy hazasétálok. Az
első lehetőséget szerettem volna választani, bár azért
fizetni kell, a pénzem pedig a táskámban volt, a táskám
pedig az autómban, aminek a hollétéről elképzelésem sincs,
így azt hiszem, ennek lőttek. Éjjeli fél egy volt, a város
üres, és nyugodt. Még jól is fog esni az a hosszú
gyaloglás, ami előttem áll.
Sétálgattam hazafelé, közben egész idő alatt azon a pár
mondaton agyaltam. Próbáltam valami értelmet keresni bennük,
valami jelentést, célzást, de ez nem akart sikerülni. Nem is
tudom, hogy hányszor mondtam magamban végig az egész
párbeszédet, pontosan ugyan úgy, ahogy elhangzott, de nem
jutottam előrébb. Azt sikerült addig megállapítanom, amíg
beléptem a lakásomba, amit eddig is tudtam. Uruhának nagy baja
van, és egyáltalán nem engedi, hogy segítsek. Amit pedig
mondott, abból azt vettem ki, mikor már az ágyamba
készültem, hogy valamitől retteg.
Nagyon nehezen, de egy kicsit sikerült aludnom. Az álmomból,
ami egy megtörtént, régi emlék volt, a madarak csiripelése
keltet fel. Az ágyam melletti kis szekrényen lévő órára
néztem, és miután elfogadtam magamban a tényt, hogy ez a
rémálom kerek húsz percig tartott, arra pont elég volt, hogy
elhatározzam, nem fogom feladni holmi idegbeteg lény miatt, aki
zsigerből elutasít mindent, még mielőtt megtudná, hogy jó-e
neki, vagy sem. Így tehát, mit sem törődve az idővel,
elővettem a telefonomat. Mobil híján a kőkorszaki ketyerére
fanyalodtam rá, és már tárcsáztam is kedves barátomat.
- Akárki vagy, megkereslek, és megöllek.
- Ne haragudj. Aludtál? — szóltam bele halkan, egy nagy
adagnyi bűntudattal a hangomban.
- Végül is, mi mást csinálnék hajnali ötkor? Már fent
kukorékolok, és kergetem az árnyékokat. Mondd Aoi, miért nem
hagysz békén?
- Mert nem megy. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz.
- Akkor ne nézd — mondta, és a hangjából nem csak a
kialvatlanság miatti fáradtság érződött.
- De a fejemet sem tudom elfordítani. Én nem vagyok olyan.
Szeretnék segíteni.
- Drága kicsi pajti. Miért nem hiszed el, hogy nem tudsz? Ez az
én dolgom, majd megoldom.
- És mi van, ha tudnék? Sosem derül ki, ha nem engeded.
- Ugye semmi esélyem sincs rá, hogy elfelejts?
- Miért kérdezed, ha tudod a választ? — jó, itt már
mosolyogtam. Éreztem, hogy végre történni fog valami, amire
már rettentően várok. — Elvégre, barátok vagyunk. Nem?
Következő fejezet: Aoi álma
» Vélemény
» Előző
» Következő
» Vissza a történet főlapjára |
