|
Azt hiszem, ilyen lehet a süketség. Az égvilágon semmi hangot
nem hallani, teljes némaság. Próbálom az elmémet
visszaterelni a teljes őrületből, de valahogy mindig
betolakodnak a fejembe olyan gondolatok, mint „ez nem igaz”
vagy „hol vagyok?”. Addig még tiszta az események folyása,
hogy megbeszélés, turné, Uruha késik, de végül megérkezik.
De ami utána történt, ott teljes a káosz.
Kilép? De miért?
A csend hirtelen megtört, mikor Reita felállt a székéből,
és tőlünk elfordulva az ablakhoz sétált. Ruki
idegességében a lábával dobolt, Kapi pedig bugyuta
arckifejezéssel, félig tátva maradt szájjal bámult az Uruha
után már elég régen bezáródott ajtóra. Hogy én hogyan
reagáltam erre az egészre? Dühösen, értetlenül és teljes
kétségbeeséssel. Hihetetlen, hogy mennyire jól megfér
egymás mellett ez a három érzés.
A tegnapi beszélgetésünk után egyáltalán nem ezt vártam.
Hamarabb gondoltam volna arra, hogy nincs megelégedve valamivel,
más stílust szeretne, vagy több szabadságot. De nem azt, hogy
elhagy minket, engem.
- Most ez... ez...
- Jah. Pont ez.
Ez a zseniális párbeszéd Kai és Ruki között zajlott le.
Értelmes, több szóból álló mondatokat egyikünk sem volt
képes megalkotni, aztán kimondani. Végül óráknak tűnő szünet
után Kai nyögte ki a nagy kérdést.
- Mit csinálunk most?
- Őszintén? Fogalmam sincs — mondtam, és tényleg nem volt.
Teljes sötétség volt a fejemben.
- Pedig egyszerű. Vagy Aoi erőlteti meg magát egy kicsit
jobban, vagy keresünk egy eléggé ambiciózus, de nem nagyképű
gitárost.
Ez a két mondat szíven ütött, és nemcsak engem. Reita
tárgyilagos stílusban előadott jövőképe, és az a
túlvilági nyugalom a hangjában, amivel ezt közölte,
egyszerre volt dühítő, elkeserítő, nyomasztó és
fájdalmas.
- Hogy mondod? Talán előbb meg kéne próbálni őt
visszahozni, nem? Vagy csak én gondolom így? — kérdezte
tágra nyílt szemekkel Kai.
- Nem hagyhatjuk, hogy így lelépjen.
- De miért erőltetnétek, ha ő nem akarja?
- Mert barátok vagyunk — szólalt meg Ruki. — Vagy te nem
így látod?
- Meddő vitát folytattok, Reita tökéletesen tisztában van az
indokkal, ami miatt kilépett Uruha. Nem igaz, cicám?
- Hogy? És mégis miért? Ha eddig titkoltad, hogy baj van,
legalább most csicsereghetnél — vonta kérdőre Kai is a
kendős barátunkat.
- Felesleges — rázta a fejét Reita. — Semmi értelme sincs
ennek a hisztinek, amit itt műveltek. Uruha saját akaratából
ment el, nem változtatja meg ezt semmi. Mégis...
- Mégis mikor oltottad be magad csapatszellem ellen, Reita?! —
ordítottam az arcába, ami alig pár centire volt az enyémtől.
Ráadásul mindannyian úgy fújtattunk, mint négy felbőszült
elefántbika. Reita csak nézett, ez a kérdés mélyen a
húsába mart. De nem érdekelt. Ha nekünk fáj, fájjon neki
is.
- Gondoljatok, amit akartok — mondta, majd felkapta a
kabátját, és csapódott is be utána ugyanaz az ajtó, amin
egy társunk nem sokkal ezelőtt már végleg kilépett.
Tehát ennyi volt. Ruki lerogyott a földre, és csak bámult
maga elé, Kai pedig melléguggolt, és a kezét bátorítóan a
vállára tette. Így próbálta kis énekesünkben tartani azt a
reményt, hogy minden úgy lesz, mint ezelőtt. Hogy nem kell félni
a sötéttől, mert jön a hajnal, és megvéd. Olyan dolgokban
próbáltak hinni, amelyek már rég nem léteztek. Mint két
eltévedt mesehős, akik megszállottan keresték a régen
elhagyott szigetüket, ahol minden csupa napfény, béke,
boldogság és szeretet. Ettől a giccses világtól mindig
hánynom kellett, most viszont én is vágytam rá. Kívánkoztam
egy olyan helyre, ahol nincs szomorúság, aggódás és keserűség.
Hogy létezik-e ilyen valahol, nem tudom. De azzal tisztában
vagyok, hogy innen a régi béke, megértés eltűnt, és soha
többé nem fog visszatérni. Kicsit úgy éreztem magam, mint
mikor rákényszerültem, hogy felnőtt legyek. Mikor már nem
mehettem haza sírva, mert bántott az a nagy csúnya világ. Nem
bújhattam anyu szoknyája mögé, mint egy ötéves kisgyerek.
Nem futhattam el többé. Nem várhattam egy jóságos
tündérkét, aki jön, szárnyai alatt békét és boldogságot
hozva. És most sem tehettem ezt.
Folyamatosan másokra támaszkodtam, tőlük vártam a választ a
kérdéseimre. Nekik kellett dönteni a fontos helyzetekben, én
pedig szerényen meghúzódtam a háttérben. Nem volt szükség
arra, hogy bármikor is komoly dolgokban válasszak, és nagyon
jól elvoltam úgy. De azoknak az időknek vége.
Hirtelen elfehéredett körülöttem minden, csengett a fülem.
Ilyenkor az a borzasztó, hogy teljesen ösztönösen cselekszik
az ember. Nem emlékszem, hogy mozdítottam volna a lábamat,
mégis, mikor odanéztem, futottam le a lépcsőn. Nem tudott megállítani
semmi és senki, csak a cél lebegett a szemem előtt: utol kell
érnem azt az embert. Kiértem az épületből, és reflexszerűen
balra fordultam, éreztem, hogy arra kell továbbmennem.
Nem figyeltem, ki van az utamban, nem érdekelt, hány embernek
megyek neki. Sajnos pár rossz küllemű embert viszont igen. Az
egyikük, mikor elsuhantam volna mellette, megfogta hátulról a
nyakamat, és a falhoz vágott. A fal tövébe rogytam, és
mozdulni sem volt erőm. Akinek pedig ezt köszönhettem egy
vasrúddal közelített felém, és hamar rájöttem, hogy
nemcsak sétapálcának szeretné használni. Kaptam is pár nagy
suhintást az oldalamra vele, amitől elterültem a földön,
mint egy palacsinta. Közben pár kedves szó is elhagyta az
ajkukat, amiben nagyon szerették az édesanyámat, és hogy
menjek messzire nyaralni. De újdonsült barátaim szerencsére
megelégedtek ennyivel és elmentek. Az ütések nyoma piszkosul
fájt, minden lélegzetvételnél azt hittem, meghalok. De erre
aztán végképp nem volt lehetőség, muszáj volt Reitát
megtalálnom. Valami téboly-szerű állapot lett úrrá az
elmémben, nem tudtam másra gondolni, csak arra a két
személyre, akik miatt ott voltam ahol. Lassan sikerült is
feltápászkodnom, és botladozva folytattam a keresést. Nem
foglalkoztam azzal, hogy mennyire lángol minden egyes
mozdulatnál az egész testem, csak mentem előre, de nem akadtam
nyomra.
Nagyon későre járt már az idő, én pedig egy sötét parkban
üldögéltem egy rozoga padon, és a sebeimet nyalogattam.
Rendesen helybenhagytak, annyi szent. Ahogy ott ücsörögtem erőt
gyűjtve életem következő levegővételéhez, két, lassan
mozgó sötét alakot láttam. Ahogy közeledtek, és a parkban
lévő lámpák fényének hála, felismertem őket, hirtelen
kihagyott pár dobbanást a szívem.
Uruha és Reita sétálgatott itt, ilyenkor. Tekintve, hogy ahol
ültem, nem láthattak, teljes nyugalomban és csendben
hallgattam, miről beszéltek olyan meghitten.
- Szóval rosszul fogadták.
- Most csodálkozol? — Reita hirtelen megállt, pont előttem,
és Uruha szemébe nézett. — Az lett volna a furcsa, ha
örömkönnyeket hullajtva egymás nyakába borulnak.
- Tudom, de nektek nem kellett volna összekapni. Ez is az én
hibám.
- Francokat! Ez már azóta érett, mióta Aoi elkezdett
figyelni.
- Aoi...
- Aoi bár néha vadállat, meg rettentő idióta, mégis tiszta
szívéből aggódott érted. Talán annyit megérdemelt volna,
hogy elmondd neki.
Ki a vadállat? Megállj Reita, ezért letépem a...
- Nem megy — Uruha hangja halk volt, és meggyötört.
- Megkönnyebbülsz, meglásd.
- Nem. Elfáradtam, hazamegyek.
Ezzel Uruha fogta magát, és gyors léptekkel elsietett. Reita
nagy, szomorú boci szemekkel nézett utána még egy darabig,
majd megcsóválta a fejét, megigazította az inggallérját,
és halkan fütyörészve elsétált a másik irányba.
Én pedig tovább ültem a kis sötét padon, mereven bámulva
arra a helyre, ahol az a kettő beszélt.
Másnap reggel összeszorított fogakkal mentem be arra a helyre,
ami tegnap egy kisebb rémálomnak volt a helyszíne. Közben
pedig imába foglaltam a verekedő bandát, amiért az arcomat
épen hagyták. Így csak a testem volt tele foltokkal, a csini
pofi maradt, nem kellett meséket kitalálni az elvesztésére. A
tegnap délelőtti emlékek legyőzése is könnyen ment, de
mikor beléptem a terembe, a nagy fájdalmaim sem tudták
megakadályozni, hogy ne nevessem el magam. Kai és Ruki ugyanis
még mindig ott volt, ugyanúgy ölelték egymást, mint mikor
tegnap kirohantam. Úgy tűnt, egymás nagy vigasztalása közben
elnyomta őket az álom, de azt azért meg kellett hagyni, nagyon
aranyosak voltak így. Én lettem volna a világ legszívtelenebb
lénye, ha felkeltettem volna a szendergő párt. Miután
megtörtént a csoda, és magukhoz tértek, három fáradt,
lelkileg — és én testileg is — meggyötört férfi
törhette kicsiny buksiját azon, hogy most mihez kezdjenek.
- Nem tudom — szólalt meg Kai. — Akkor most Reita is
kilépett?
- Nagyon úgy tűnik. Vele is lesz pár körünk, mire
visszajön.
- Ha ezt egyáltalán megteszi.
- Ne legyél már ilyen optimista, pici Ruki. Le a fejjel, és
hátra. Sokkal szebb az élet, ha az árnyékos oldalát nézed
— kacsintott egyet vigyorogva Kai. Ő, mint hangulatjavító,
időnként nagyon bevált. Sajnos a nevetés, amit nem tudtam
elfojtani, eszembe jutatta a tegnap esti kis kalandomat, így
inkább fájdalmas nyöszörgéseket adtam ki magamból.
- Mi történt veled? — kérdezték egyszerre.
- Öö... csak leestem a lépcsőről, és kicsit megütöttem
magam — mondtam, és próbáltam nagyon őszinte arcot vágni.
- Remélem semmi komoly bajod nem lett. Ahogy így nézlek, elég
sápadt vagy, babám — mondta Ruki, miközben belemászott az
intimszférámba, és elszívta előlem a levegőt.
- Á, ez nem nagy ügy — legyintettem, és magamban örültem,
hogy Reita nem tisztelt meg minket a jelenlétével. Őmellette
esélytelen minden füllentés, még a legapróbb is, az az ember
kész hazugságvizsgáló.
- Bizony — helyeselt Kai. — Lehetnél óvatosabb. Ráadásul
lehet, hogy nem ártana vitaminokat szedned. Elég beesett az
arcod.
- Igenis — mondtam, és még a nyakamat is behúztam, akár egy
kisgyermek, akit épp leszidnak. — Viszont, ha már a tegnapi
kalandjaim szóba kerültek, nem találjátok ki, mit láttam,
és hallottam.
Azzal elmeséltem, mi történt. Stílusosan kihagytam olyan
jelentéktelen részeket, mint például az összeverésem, vagy
mikor Reita szépeket mondott rólam. Ezeken kívül
szóról-szóra elmondtam mindent, ami megtörtént. Végszóra
pedig egy olyan valaki lépett be az ajtón, akire egyikünk sem
számított.
» Vélemény
» Előző
» Következő
» Vissza a történet főlapjára
|
