KameDa one-shot. Fordítás!
Egy álomban Kaménak randevúja van Uedával, és tudja, hogy ez
olyasmi, ami soha nem történhet meg a valóságban.
A fordítás a szerző engedélyével történt, az eredeti
történetet megtaláljátok itt: Katt!
Kezdettől fogva tudta, hogy egy álom volt. Nem azért, mert
bármilyen módon valótlannak tűnt volna — az átlagos
ruháit viselte, a szokásos táskája volt nála, tele
mindenféle átlagos dologgal, és egy taxi vitte el a város egy
azon részére, amit remekül ismert, bár csak néhányszor
járt ott, egy éve. Eddig a pontig minden tökéletesen
normálisnak tűnt és olyan volt, mint mindig, kivéve persze a
tényt, hogy ott volt a Tűzijáték fesztivál miatt, ami csak
néhány alkalommal került megrendezésre a nyáron. Mindig
ugyan úgy ment oda — először, gyerekként a szülei vitték,
később pedig, mivel idősebb lett, saját maga ment vagy a
barátaival, esetleg partnerrel. Valami békés, megnyugtató
várta ott, amiért évről évre visszatért oda — arra az
érzésre emlékeztette, ami minden alkalommal eltöltötte őt,
mikor belépett az aprócska templomba a szülei lakhelyétől
nem messze.
Természetesen most minden más lett. Még mindig barátokkal
járt, ám partnert vinni teljesen elképzelhetetlen volt, és ez
sokáig így is maradt. Őszintén szólva összesen egy vagy
két lányt vitt magával a fesztivál meglátogatására eddig,
és ez is nagyon régen történt utoljára — még mindig
emlékezett, milyen ideges volt, miközben felfelé sétáltak
hozzá a szép yukatáikban, hogyan mosolygott rá a lány, amit
egy szomorú mosoly követett részéről, mikor fiatal fiúként
gondolt magára. Akkor még annyi minden volt, amit nem tudott...
Most, az álmában, papírlámpások világították meg a kicsi
ösvényt az árusok bódéi és a fák között, az emberek
tradicionális ruhákban sétáltak mellettük, ettek és
nevettek. Igen, határozottan egy álom volt, mert senki nem
nézett rá, súgott össze a háta mögött, vett tudomást
róla — senki sem tudta, ki ő. Kame megállt a fák alatt, egy
kicsit fázva a félhomályban, és a sétáló párokat
figyelte, azt kívánva, bár ne jött volna ide egyedül.
Aztán, egy kéz csúszott finoman a vállára, amitől
megfordult, hogy az éppen rá mosolygó Uedával találja
szemben magát.
Azelőtt Kame soha sem kívánta ilyen nagyon, hogy egy álomról
kiderüljön, valóság. Ueda is a szokásos ruháit viselte,
úgy nézett ki, mintha egy rendes munkanapra készült volna
táncpróbával vagy felvételkészítéssel. A lámpások
halvány fényében az ezüst fülbevaló a bal fülében szinte
ragyogott, és Kame arra eszmélt, hogy egy pillanatig azt nézi.
- Sokáig vártál? — Némi aggodalom ült Ueda szemeiben —
talán Kame magányosságának érzése valahogy láthatóvá
vált —, Kame pedig azonnal megrázta a fejét.
- Egyáltalán nem! Örülök, hogy eljöttél.
Ueda mosolygott, aztán közelebb férkőzött Kaméhoz, mivel
sok ember próbált keresztül jutni rajtuk egyszerre. Amikor
eljöttek onnan, Ueda körbepillantott a fákra, az árusokra, az
emberekre.
- Szóval ez az a hely, ahová a szüleiddel jártál, amikor
gyerek voltál? Kellemes.
Kame egy kicsit zavartan, de elmosolyodott.
- Hé, neked nincsenek ilyen helyeid?
Ueda rá emelte a tekintetét.
- De... és azt akarom, hogy valamikor megnézd őket.
Néhány másodpercig csendben álltak egymás mellett, azt
latolgatva, mit mondjanak következőnek. Kaménak aztán eszébe
jutott.
- Menjünk, szerezzünk yakitorit, mielőtt kezdődik a tűzijáték,
itt árulják a legjobb yakitorit a világon!
Ueda mosolygott, bólintott, és együtt sétáltak az aprócska
yakitoris standok felé, ahol egy öreg férfi, aki fogatlan
mosolyt villantott rájuk, átadta nekik az ételt, miközben
Kame rájött, hogy ugyanaz a férfi, aki neki és a
családjának minden évben a Tűzijáték fesztivál alatt
ételt adott el, amikor kicsi volt. Gyorsan ettek — Ueda
láthatóan azt gondolta, éppen olyan finom, mint amilyennek
Kame remélte —, majd egy nyitott részre sétáltak a
folyónál, ahol már sok ember gyülekezett, hogy megnézze a tűzijátékot.
Lányok karoltak barátaikba, yukatában játszó gyerekek
futkostak körülöttük, Kame és Ueda pedig talált egy üres
részt egy fa alatt, ahonnan remek kilátásuk nyílt anélkül,
hogy túl közel lettek volna más emberekhez. Mialatt elkezdődött
a tűzijáték, egyikük sem mondott semmit, csak csendben
figyeltek, hálásan azért, hogy meg tudtak osztani egy ilyen
gyönyörű élményt. Ueda egyik karját Kame köré fonta, kis
idő után pedig Kame is Ueda vállára merte hajtani a fejét.
Nem beszéltek, és senki nem nézett rájuk. Kame boldog volt.
Ezt követően szereztek megint yakitorit, csak mert olyan jó
volt, és később, pont, mielőtt eljött volna az indulás
ideje, megosztoztak egy olyan lédús görögdinnye darabon,
aminek édes cseppjei a kezeikre és a földre hullottak — mert
igazságosnak kell lenni. Aztán, miközben elbúcsúztak és
készültek elfordulni egymástól, Kame odahajolt és arcon
csókolta Uedát. Alakította azt, ami soha nem volt igazi, hisz
azt tehette, amit egész éjszaka tenni akart. És mert ez egy
álom volt, Ueda elmosolyodott és megfogta a kezét; azt mondta,
csodálatos volt ez az alkalom, és hogy reméli, hamarosan
megint csinálhatnak együtt valami ilyesmit. Kame szíve erősen
vert a mellkasában és nem tudta, mit várt Uedától, mit
tegyen, csak azt tudta, nem bírná elviselni, ha Ueda most
elmenne, mert ez volt az egyetlen alkalom, amire valaha volna
esélyük, és ez sosem ismétlődne meg... Ezután, mikor
felnézett, Ueda már nem volt ott, és Kame bármerre nézett,
mindenhol emberek szobroztak, a gyönyörű tűzijátékot
nézték, ami még mindig megvilágította az égboltot, míg
Kame ott állt egyedül, mindennemű remény nélkül keresve
Uedát a tömegben. Könnyek hullottak a szeméből, majd az
ágyában ébredt, és tudta, hogy sírt álmában. Néhány óra
múlva a stúdióban kellett volna lennie, ahol Ueda azokkal a
szemekkel nézett volna rá, amikbe Kame beleszeretett — a
szemekkel, amik soha sem néznék őt úgy, ahogy éjjel tették,
a fesztiválon. Találkozna Uedával és beszélgetnének,
nevetnének, dolgoznának — de Ueda soha nem menne vele
megnézni Tokyo leggyönyörűbb tűzijátékát egy forró,
nyári éjszaka, és ez volt az, amiért Kame nem tudta
abbahagyni a sírást.
» Vélemény
|