Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪

Cím: Büszkeség felett
Mûfaj: novella
Fandom: JE/Jpop
Párosítás: Nishikido Ryo/Ueda Tatsuya
Korhatár: PG-13
Figyelmeztetés: káromkodás
Rövid történet: Ryo híres arról, hogy ami a szívén, az a száján, de leginkább arról, hogy elõbb beszél és aztán gondolkozik csak. Egy pocsék napnak még pocsékabb zárása után kell egy kis szünet, de a Valentin nap pont tökéletes alkalomnak ígérkezik a békülésre.


Nagyjából hat másodpercre volt szükség azután, hogy Ryo belépett a helyiségbe, hogy mindenkinek nyilvánvaló legyen, valami történt. Még hozzá nem a kellemesebb fajtából.
Az oszakai úgy hajította le a táskáját a kanapéra, ahol egyébként már ott ült Ohkura és Subaru, mintha nem lenne tudatában annak, hogy nincsen egy centi szabad hely sem.
Tacchon feljajdult.
- Neked meg mi bajod? — dörzsölte meg a karját, amit eltrafált a táska.
- Vihar a paradicsomban? — érdeklõdött Yokoyama kedélyesen az asztaltól, egy magazint forgatott unottan.
- Pofa be! — morrant rá vigyorgó-mosolygó bandatársaira, akik valami — számára teljesen érthetetlen — okból élvezték azt, hogy élcelõdhettek a szenvedésén. Kinek van szüksége ellenségekre, ha ilyen barátokkal áldotta meg az ég, ugyebár.
Odasétált a helyiség legtávolabbi pontján várakozó üres székhez, aminek a háttámlájára elõbb leterítette a bõrkabátját, majd õ maga is leült, hátat fordítva az egész teremnek.
Semmi kedve nem volt ehhez a mai naphoz, de táncpróbára és két magazinfotózásra is menniük kellett, amiket nem tudott csak ellógni vagy büntetlenül megúszni. A karrierje, az élete múlott azon, hogy mindent megtegyen, amit a menedzsere kívánt tõle és kitûzött elé célul. Ez viszont még nem változtatott a tényen, hogy jelenleg kivolt a nemesebbik szerve az egész napjából. Bár miért aprózza el? Az egész hetébõl.
- Hozzád szólhatunk úgy, hogy ne harapd le a fejünk? — kérdezte Hina óvatosan.
Ryo felsóhajtott, aztán nem törõdöm módon megvonta a vállát.
- Megint veszekedtetek Uedával? — folytatta a puhatalózást Maruyama.
- Mit mondtál neki? — ráncolta össze a homlokát Yoko.
Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna Nishikidónál. Az általában irodákban használatos görgõs széknek hála könnyedén meg tudott perdülni, hogy hitetlenkedve meredjen barátaira.
- Honnan veszed, hogy én voltam a hibás?!
- Az esetek többségében te vagy a hibás — jelentette ki Tacchon. Ryo sértõdötten felhúzta az orrát. — Emellett, ha kicsit sem kételkednél abban, hogy netalán tán a te kezed sárosabb a vitátok végkimenetelében, akkor nem úgy rontottál volna be ide, mintha valamelyikünket holtan akarnád látni.
Már szólásra nyílt a fekete hajú férfi szája, aztán még sem mondott semmit.
Nem volt olyan felsõhatalom, aminek kedvéért elismerte volna, hogy a másiknak igaza volt. Legfõképpen azért, mert magának sem volt éppen egyszerû feladat.
Utált vitatkozni Uedával. A kelleténél sokkal többször mégis sor került rá.

---

Határtalan vágyat érzett arra, hogy megüsse. Nem kételkedett abban, hogy a nyavalyás boxtudás miatt õ szenvedte volna a nagyobb kárt és egyetlen egy ütésnél többre valószínûleg nem futotta volna, de akkor is csodálatos jóérzéssel töltötte volna el.
- Lehetne, hogy csak egy percre befogod, és nem játszod a sértett primadonnát, ami egyébként vagy? — fakadt ki Ryo ingerülten. Egy nagyon hosszú nap állt mögötte. Elõször letolta a menedzser, amiért nem úgy haladt a forgatásokkal, ahogy azt eredetileg beütemezték, azután a koreográfiatanulás nem ment, napközben kapott egy üzenetet Yamapitól, hogy a férfinek közbejött egy váratlan megbeszélés és nem fognak tudni találkozni, a tetejébe pedig Uchi nem vette fel azt a rohadt telefonját, ami egyébként hozzá volt nõve a kezéhez.
Egész nap úgy érezte, hogy menten felrobban. Amikor végre hazavergõdött, azt remélte, hogy legalább itt lesz egy kis nyugta, de azóta, hogy betette a lábát a lakásba, Ueda panaszkodott. Folyamatosan. Igazából Ryo oda sem figyelt a szavaira, remélte, hogy elõbb-utóbb kifogy belõlük, ám ez nem történt meg.
Ueda arckifejezése megütközõ és értetlen volt a kérdés hallatán.
- Mi bajod?
- Bármibe lefogadom, hogy az én napom pocsékabb volt a tiédnél, és a legkevésbé sem vagyok kíváncsi rá jelenleg, mit csinált már megint Kamenashi. Azért sem haragudtam volna meg, ha esetleg eszedbe jut megkérdezned, nekem milyen napom volt — fejezte be hûvösen, és lelökve a válláról a másik férfi karját felkelt a kanapéról. Átsétált a konyhába, hogy hozzon magának egy sört.
Mikor visszaért, Ueda még mindig ugyanazon a ponton ült, az arca sokkal feszültebbnek tûnt.
- Egy szót sem szóltam Kaméról. Figyelsz te egyáltalán?
Ryo azt hitte, menten megtépi magát, pedig nem volt szokása a látványos szenvedés, és kivételesen a haja is olyan állapotban volt, amiért kár lett volna.
- Nem — válaszolta kimérten. — Ezt mondtam az elõbb, hogy nem érdekel jelen pillanatban a nyomorod. Nem lehetne, hogy ma hanyagoljuk a beszélgetést?
- Mi a fene bajod van? — emelkedett talpra az idõsebb is. — Úgy viselkedsz, mint egy sértett gyerek.
- Te pedig, mint egy kibaszott hercegnõ! — vágta oda Ryo. Tudta, hogy ezt nem kellett volna elkezdenie, mert nem fogja tudni abbahagyni. Amint átszakad a gát, minden kiömlik belõle, az is, aminek nem kellene. Az árvíz pusztítása pedig sosem jelentéktelen vagy észrevétlen. — Nem veszed észre, mennyire önzõ és gyerekes vagy néha? Apróságok miatt panaszkodsz, képtelen vagy észrevenni, ha valamire szükségem lenne, én pedig nem fogom a szádba rágni. Annak ellenére, hogy mondtam, hogy mennyire röhejesek ezek a nadrágok, még mindig hordod õket. Ó, és a szemceruza nõknek lett kitalálva, nem pedig egy férfinek, aki azért boxol, hogy végre komolyan vegyék, mint hímet.
Tudta, hogy nem kellett volna. Ueda bármennyire is próbált jó színész lenni, a magánéletben ez nem ment neki, és az arca most is eltorzult azoktól az érzésektõl, amik a hatalmukba kerítették. Fájt neki mindaz, amit Ryo mondott, és Ryo ezzel tisztában volt. Oda ütött, ahol a legjobban fájt. Mindig ezt csinálta, ismerte magát.
- Ha most még bõgni is kezdesz, nem tudom, mit csinálok.
Ueda az alsó ajkára harapott. Pár másodpercig csak meredtek egymásra, aztán vett egy mély levegõt, és beletúrt a zsebébe. Kivett egy összegyûrt borítékot belõle, amit ledobott az asztalra, aztán elsétált Ryo mellett az elõszobához, ahol belebújt a bakancsába és magára kapta a kabátját.
Ryo nem gyõzött csodálkozni azon, hogy ezzel a fekete, csapzott hajjal mennyire jól áll neki a bõrkabát, ami korábban csak röhejesen feszült volna a hátán és a mellkasán.
- Menj el valaki mással — mondta még a férfi, mielõtt kilépett a lakásból és becsukta maga mögött az ajtót.
A csönd, ami a lakásra ereszkedett, nem volt kellemes. Igaz, hogy erre vágyott, ezt akarta, egy kis nyugalmat és szótlanságot, de nem ezen az áron. Bár tudta, hogy már hiába bánta a dolgot.
Letette az asztalra a sört, majd kézbe vette a borítékot. Nem volt leragasztva, nem is írtak rá semmit, úgyhogy belenézett.
Két jegy volt benne. Arra a filmre, amit Ryo már két hete szeretett volna megnézni. Egy olyan napra, amirõl tudta, hogy éppenséggel pont szabad.

---

Nem hívta fel Uedát és nem is kereste. Úgy gondolta, minden ellenére, ami történt, ez nem volt kötelessége. A férfi úgyis nyit felé, amint megnyugodott. Szerencsére a forgatás és a fotózások éppen eléggé távol voltak minden helyszíntõl, ahol Ueda általában megfordult, hogy véletlenül se futhassanak össze.
- Gyáva vagy — mondta neki Yamapi, mikor sikerült végre együtt ebédelniük egy félreesõbb, de kellemes környezetû étteremben. Kicsi volt az esélye, hogy felismerik õket, és lehetett egy nyugodt, finom ebédjük.
- Nem értem, miért engem cseszegetsz — morogta Ryo beledöfve a villáját a marhaszeletbe a tányérján. — Ezúttal nem én szúrtam el.
- Valóban — bólintott a másik hümmögve. — Õ is hibás, amiért nem vette észre, hogy idõzített bomba voltál aznap.
- Érzem, hogy gúnyolódsz. Ne tedd, nem áll jól, anyuci kicsi kedvence.
- Egy paraszt vagy, Ryo — tárta szét a karját a férfi, aminek nyomán kis híján kiöntötte az ásványvizét az asztalra. — Nem tudom, miért csodálkozol, hogy az emberek olykor besokallnak tõled. Ueda szemébe vágtad mindazt, ami miatt mások becsmérlik õt a jelenlegi életében. Akkor is tudtad, hogy megvannak ezek a hibái, mikor szexelni kezdtetek. Arról nem beszélve, mikor hivatalos kapcsolatba kezdtetek.
Ezzel nem tudott Ryo sem vitatkozni. Õszintén szólva, szerette azt, hogy Uedának megvolt végre a saját véleménye, és mert ellent mondani, akár még neki is. Mindenki idiótának tartotta, amiért lábszárközépig érõ nadrágokat hordott februárban, ennek ellenére jól érezte magát bennük, és hordta õket. Megváltoztatta az öltözködési stílusát is, mert erre vágyott. Ez imponált Ryónak. A magabiztossága, a határozottsága. Ez fogta meg benne.
Az, hogy az álarcok mögé bújt fiú végre valahára, férfivé cseperedve a saját arcát mutatta a világnak.
- Túlreagáltad ezt az egészet, Ryo — csóválta meg a fejét Yamapi, az ajkához emelve a poharát. — Fáradt voltál, rossz napod volt, és olyasmiket is Ueda fejéhez vágtál, amik lehet, hogy bosszantanak, de egyáltalán nem utálod benne.
- Nem tudtam, hogy a párkapcsolati tanácsadóm mellett hirtelen a pszichiáterem is lettél — húzta össze a szemét Ryo. Nem kifejezetten díjazta, mikor a szemére olvasták azt, amit érzett. Az érzései csak rá tartoztak.
- Bocsánatot kell kérned tõle. — Yamashita még azelõtt leintette õt, hogy ellenkezni tudott volna, pedig már ott volt a nyelve hegyén. — Éppen csak nem vágtad hozzá, hogy „soha többé nem akarlak látni!” Mégis mit vársz? Hogy ezek után megkeres és térdre borul elõtted? Mert, amennyiben igen, csalódni fogsz.
Ryo utálta, ha nem volt igaza. Azt viszont még jobban, mikor valaki másnak igen vele szemben.

---

Hiányoztak az apró dolgok.
A hetente kétszer megejtett reggeli kávézás abban az apró és barátságos cukrászdában, amihez Ueda annyira ragaszkodott. Ryo ugyan odament kedden, fél kilencre, és várt fél órán át, de a másik férfi nem bukkant fel.
Hiányzott az, hogy mellette ébredjen reggel, és az elsõ dolog, amit érezzen a száján, az az idõsebb csókja legyen.
Hiába nézte a telefonját, nem érkezett sem üzenet, sem hívás.
Ryo egyre kevésbé tudta elhitetni magával, hogy kettõjük közül nem õ volt a hibás azért, hogy egy héten keresztül egyáltalán nem találkoztak és nem is beszéltek. Minden alkalommal várta, hogy Ueda valahol felbukkanjon, közben viszont nem kevés energiát ölt abba, hogy elkerülje.
Hiányzott a férfi ölése. Az érintése a tarkóján, ahogy magához húzta egy hosszú és mély csókra, az ujjbegyeinek simogatása a mellkasán a zuhany alatt.
Hiányolta Ueda nevetését. A hangját. Az illatát.

---

Másfél hétbe telt, mire Ryo rádöbbent, hogy nem tudott lemondani a KAT-TUN hercegnõjének megbélyegzett U betûjérõl. Le kellett nyelnie a büszkeségét, mert a másik hiánya sokkal több fájdalmat okozott, mint amennyit a sértett becsülete.

---

Nem értett a bocsánatkérésekhez. Ez a szociális élet egy olyan területének számított nála, amiben Yamapi lényegesebben eredményesebben volt. Barátja értett ahhoz, hogy pontosan azokat a szavakat használja pontosan azokkal az arckifejezésekkel, amikre szükség volt ahhoz, hogy hihetõ, õszinte és hatásos legyen a bocsánatkérése.
Ryo feszengett a divatos farmerjában, márkás bõrdzsekijében, egyik kezében egy ajándékszatyorral, a másikban egy csokor virággal Ueda ajtaja elõtt. Úgy érezte magát, mint egy tinédzser az elsõ bál elõtt.
Néhány pillanatig, a csöngetést követõen, komolyan megfordult a fejében, hogy talán Ueda nem fog ajtót nyitni. Mert túlságosan bunkó volt vele ahhoz, hogy megbocsájtson.
Aztán a következõ másodpercben ott állt elõtte Ueda egy kinyúlt, az õ méreténél másfélszer nagyobb zöld pulóverben, ami úgy nézett ki, mintha valami bolyhos szõnyegbõl szabták volna, a haja kócos volt, smink sehol, és egy olyan fekete melegítõnadrágot viselt, aminek a szára a lábfejét csiklandozta.
Mezítláb volt. Megint.
- Mit akarsz? — kérdezte Ueda kifejezéstelenül. Ryo elõbb sütötte le a pillantását.
Elõször a csokrot nyújtotta elõre. Tudta, hogy Ueda szerette ezeket a virágokat. Kikereste egy régebbi levelezésüket, ahol megírta, melyik virág és miért a kedvence. Ezúttal is látta az arcán a színtiszta öröm halvány átsuhanását az arcán, mielõtt rendezte a vonásait.
- Boldog Valentin napot — mormogta a fiatalabb, mikor a másik átvette az ajándékot, majd végre összeszedte a bátorságát, hogy felnézzen, és valahogy állja a másik tekintetét, hogy folytathassa. — Legutóbb nagyon hülyén viselkedtem. Szar napom volt, de ezt nem rajtad kellett volna levezetnem.
Ueda várakozóan nézett rá.
Ryo felsóhajtott, aztán szabad kezével megvakarta a tarkóját.
- Sajnálom, Tatsuya.
Mindössze ennyire volt szükség ahhoz, hogy a vele szemközt álló férfi elmosolyodjon, aztán rámarkolva Ryo dzsekijére behúzza õt a lakásba, az ajtó becsukását követõen pedig annak nekidöntve megcsókolja.
A csokor a padlón kötött ki mellettük.
Ryo úgy ölelte magához Uedát, hogy a dereka mögött összekulcsolta a kezét, és közben igyekezett a szatyrot is megtartani.
- Ezt vehetem úgy, hogy megbocsájtottál?
- Nagyon jó úton haladsz afelé, hogy megbocsájtsak — mosolygott a férfi nyomva egy csókot Ryo állára, aztán a szája sarkába. — Egy idióta vagy... De legalább eljöttél.
- Gondoltad, hogy nélküled töltöttem volna ezt az estét?
- Mertem remélni, hogy nem vagy ennyire gyerekes.
Ryo az ajkait végigvezette Ueda arcán, hogy aztán beleleheljen az énekes fülébe, aki ettõl megremegett. Úgy reszketett a vastag pulóverében, mintha viharos szelek söpörtek volna keresztül a szobán.
- Te vagy a drogom, hercegnõ.
- Az nem egészséges dolog — suttogta Ueda lehunyt szemmel. — Le kéne szoknod.
- Számomra elképzelhetetlen.
- Hmm. Ezt örömmel hallom.







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016