HIROSUKE AU || A vadászok társadalmában
sok-sok évvel ezelőtt végrehajtottak egy tiltott kísérletet,
ami során próbálták megalkotni a tökéletes, jobb embert.
Ennek a következményeképp viszont létrehoztak valami
különlegeset... Kitayama Hiromitsu, az "arctalan",
a vadászok társadalmának egyik legelismertebb tagja
felesküdött arra, hogy minden áron elpusztítja az éjszaka
teremtményeit, viszont egy kétes eredetű és hírű klubban
utoléri a végzete, ami nem más, mint....
kira-shadow "Catch me once, catch me twice" című történetének
FORDÍTÁSA. Az engedélyt természetesen megkaptam. A
történetet igazából a legjobb barátnőm kérésére
fordítottam, de úgy gondoltam, felteszem ide is. A
figyelmeztetések nem véletlenül vannak kinn, még ha nem is
véresen, de okos dolog komolyan venni őket. Jó szórakozást!
:D
natsunishi: Catch me once, catch me
twice
Kitayama az utcán vele szemközt álló épületre bámult,
miközben levette a sötét napszemüvegét. Nem igazán tűnt
mocskos helynek, vagyis nem annyira, mint a környék összes
többije, annak ellenére, hogy igazán megkérdőjelezhető
nevet viselt — „Think U XXX”... milyen név ez már... —,
ez volt a város legnépszerűbb és legelőkelőbb épülete.
Hallott már róla nem egyszer, például azt, hogy mindenféle
generáció felbukkan itt egy este folyamán. Persze ez
önmagában nem adott elég indokot arra, hogy gyanússá váljon
neki a hely, de a „különböző generációk” fogalmába
beletartozott egy bizonyos kör is, akik nem éppen a hely
szolgáltatásai miatt jártak oda. A kör, ami sosem változott.
Szó szerint.
Hosszú sor állt az ajtó előtt. Tényleg minden korosztály
képviseltette magát jelen pillanatban az örömnegyed legújabb
építményének környékén, és tulajdonképpen a fele
lakosságnál elvárható volt, hogy be is fog jutni. Néhányan
szerencsések is voltak, másokat elküldtek, a többiek nagy
része pedig kiérdemelt egy randevút a biztonsági
őrrel.
Pár emberre még csak rá se néztek, úgy engedték be, még
csak meg se kérdezték tőlük, hogy van—e joguk ott lenni. A
sorból néhányan vágyakozó pillantással meredtek a hatalmas
építményre. Ha tudnák...— gondolta Kitayama. Ha ezek
az emberek tudnák, hogy azok akiket oly' ártatlanul csodálnak,
vagy netán még szexuálisan meg is kívánnak, ha ismernék
ezeknek a valódi természetét... Ha látnák bennük ugyanazt a
szörnyeteget, amiket ő is. Azokat a szörnyeket, akik az örök
fiatalság és szépség maszkját viselték az idők kezdete
óta...
Már jó néhány napja figyelte a helyet, próbálva minél
több információt szerezni róla. Annak ellenére, hogy nem
adhatott a varázstalan embereknek örök életet és
szépséget, megvoltak a módszerei ahhoz, hogyan húzzon ki
néhány titkot a tudatlan halandókból. Talán kicsit sajnálta
is őket, ezeket a „vér drogosokat”, legalábbis ő így
nevezte őket. Azok a lények egész éjjel szerelmes, romantikus
semmiségeket suttogtak a füleikbe, teljesen elvakítva és
megsüketítve őket. Nem látták többé az igazságot. Nem
akarták elismerni az igazságot. Az igazság pedig az volt, hogy
egyikük sem lett az, amit ígértek nekik, amivé vágytak
lenni, amit annyira csodáltak. Az igazság az volt, hogy
továbbra is gyönge halandók voltak, pusztán csak az éjszaka
teremtményeinek rabszolgájává váltak. Az igazság az volt,
hogy ők is ilyen ocsmány szörnyekké akartak válni.
Néhányan közülük igazán szerencsések voltak. A
ranglétra „játékszer” fokán álltak, ami ugyan nem
volt jobb, mint a rendes rabszolgasors, de legalább egy
sekélyes kis boldogságot ígért, na, meg az örökkévalóság
látszatát. Ezek a játékszerek addig élhették a boldog
életüket, ameddig a gazdájuk a tulajdonának tekintette őket,
kivéve, ha időközben elunták őket, ha engedetlenek voltak,
vagy valaki új váltotta fel őket.
Kitayama még egyszer utoljára megigazította a ruháját, majd
a szűk kis utcán elindulva a kidobóember és az egyre ritkuló
sor felé vette az irányt. Akik ebbe a városrészbe jöttek,
igazán jellegzetes ruhákat viseltek, olyanok járták az
utcákat, akik addig keresték a szórakozást, míg a nap ismét
föl nem kelt. Kevés ruhája itt—ott bepillantást adott a
sápadt bőrére, amire a fény sejtelmesen rávilágított, de
mégis elég volt ahhoz, hogy elrejtse azokat a dolgokat, amiket
el kellett. A legfontosabb viszont a haja volt; sötét,
félhosszú haját az egyik oldalon félig befonta, majd feltűzte,
többet mutatva a nyakából, mint amennyit általában kellene.
A kicsi, de fontos részletek...
A tagbaszakadt férfi természetesen az útját állta, de
Kitayama egyetlen pillantást vetett rá, majd olyan hangosan,
hogy csak a másik hallja, suttogni kezdett: — „Be akarok
sétálni ennek a helynek a legsötétebb mélységeibe.”
Igaz, kicsit idétlennek hangozhatott a szájából, de pont
olyan volt, mintha akármelyik másik ember mondta volna az idecsődült
tömegből, akik csak azért ácsorogtak a hatalmas épület előtt,
hogy teljesüljenek a bugyuta álmaik. Épp ezért dolgozott
hosszú éjszakákon át, kémkedett, színészkedett azért,
hogy a legkisebb információmorzsákra is rátehesse a kezét.
Jobban is sikerült a dolog, mint amire számított...
A kidobóember szó nélkül lépett félre és nyitott ki egy
másik ajtót neki. Remek. Legalább néhány szamarat már
sikerült maga mellé állítania.
Egyszer ugyan már járt benn, de akkor nem tudott körülnézni
rendesen, csak a falak mentén tudott körbejárni. Egy „függönyt”
keresett, amit némi tapogatózás után meg is talált. Könnyű
volt ugyan észrevenni, főleg egy olyannak, aki gyakorlott
szemekkel rendelkezik az ilyen témában. Nem volt elrejtve, de
nem is volt túl nyilvánvaló sem. Bárki más már rég feladta
volna a keresgélést egy ilyen díszletkellék után, de ezek a
bárkik most mind a táncparkettre bámultak, így nem is figyelt
rájuk különösebben. Kitayama vetett még rájuk egy utolsó
pillantást, majd a függöny mögötti sötét folyosóra
lépett.
Szemei gyorsan alkalmazkodtak a hiányos fényviszonyokhoz, és
sietve végigmasírozott a folyosón aztán le egy rövidke
lépcsősoron. A kifinomult érzékeivel egyből érezte a vér
és vágy szagát, még az előtt, hogy végigért volna a
második folyosón. Le kellett küzdenie az undorát, nem lett
volna szerencsés, ha jelen pillanatban ilyen nyíltan kiültek
volna az arcára az érzései. Nem, ha már ilyen messzire
eljutott. Ugyan olyan ártatlan kis báránynak kellett
kinéznie, mint a többi idetévedt szerencsétlennek, akik
hajlandóak voltak önként dalolva, boldogan besétálni az
oroszlán barlangjába.
Ismét egy függöny előtt találta magát, ami mögé pillantva
egy apró szobát látott. Gyorsan körbesiklott a tekintete a
bent tartózkodókon, és itt—ott néhány ismerős arcot vélt
felfedezni, viszont őt egyikőjük se ismerte meg. Nem ők
voltak a célpontjai, így hagyta is őket, inkább tovább
kereste a saját fajához tartozókat. Vagyis inkább hagyta
magát belevetődni a káoszba, hogy a lehető legkevesebb
ártatlant belevonva teljesíthesse a küldetését.
Tudta, hogy a mester szobájába lépett, ami egyedül
csak az övé volt. Ő volt a hatalmas árny, aki uralta a város
ezen részét, és nem csak éjjel... Ő volt Az Öreg.
Kitayama végigsétált a díványok, ágyak és kanapék
között, amiken szánalmas halandók fetrengtek, akik a
gyönyör isteni magasságaiban repültek pusztán csak attól,
hogy a nyakukon át szívták el tőlük az éltető vért azok,
akik nem sokkal ezelőtt még egész reggelig tartó
játszadozást ígértek nekik. Tulajdonképpen pontosan ezek
miatt adta a fejét arra, hogy vadász lesz.
Érdeklődő, kíváncsi pillantások özönlöttek felé, de nem
reagált rájuk, csak „ártatlanul” sétált tovább előre a
szoba másik végében álló bárpult mellett lebegő függönyhöz.
Úgy nézett ki, mint aki most érte el a teljes megnyugvást.
Úgy is érzett. Az a nyugalom, ami elöntötte hatalmas volt,
és itt, ennél az egyszerű rongydarabnál sokkal erősebbnek
érezte.
Még mindig figyelték. Tudta, hogy nem lesz képes bejutni oda
anélkül, hogy ne vegyék észre.
Csapos ugyan nem volt a bárpult mögött, de a biztonság
kedvéért leült az egyik odaállított székre. Szemeivel ugyan
az egyre gyarapodó tömeget pásztázta, viszont egyik alaknál
sem időzött el a pillantása. Néhány tapasztalatlanabb drogos
elégedetlen és csalódott hangokat hallatott, amik igazán
szórakoztatták Kitayamát. Annyira naivak... —
gondolta, de hiába is akart volna, semmit sem tudott volna tenni
értük.
Ahogy az éjszaka elhúzódott, egyre több és több drogos ment
vagy tűnt el, ahogy nőtt bennük az érdektelenség. Úgy tűnt,
van egyfajta kimondatlan szabály, ami szerint a könnyű prédákat
nem engedik el egyhamar. Kitayama nem hallott még olyanról,
hogy valakit meggyilkoltak volna egy ilyen klubban. Minden ember
aki bement, élve is hagyta el az épületet. Akit pedig nem
tartottak életre érdemesnek, mindig valahová máshová
hurcolták el, és ott szipolyozták ki a vérét, de sosem
ezeknek az épületeknek a közelében.
Néhány tapasztalatlanabb, prostinak kinéző áldozat is
elhagyta a helyet. Talán az ösztöneik súgták azt nekik, hogy
jobb eltűnni a veszély közeléből. Okos.
Kitayama türelmes volt, viszont a várakozás közben erősen
unatkozni kezdett. Egy csapat kiéhezettnek tűnő szerencsétlen
meredt rá most már nyíltan, és ez még nagyobb löketet adott
neki ahhoz, hogy tényleg kezdjen valamit a helyzettel. Mocorgott
a székén egy kicsit, leporolta a ruháját, majd mintegy
véletlennek tűnő mozdulattal elsöpörte a haját, ezzel
bepillantást engedve a karcsú, halványan sápadt nyakára,
ezzel még nagyobb érdeklődést keltve maga köré. Úgy tűnt,
hogy a szobában inkább egy rakás idióta volt, mint merész
vámpírsereg. Azt hitték, hogy nem veszi észre, hogy
közelednek? Hah, szánalmas... Mennyire rosszul hitték.
Tudta, hogy néhány vérszopó már elindult felé, de mielőtt
elérhették és megérinthették volna, megfordult a széken,
szembe velük.
— Bocs srácok, ma este itt zártkörű buli lesz, amire pont
nem fértek be. Sz'al jobb lenne, ha eltűnnétek innen, de
rögtön.
A szemei és az arckifejezése már nem rejtegették tovább a
valódi természetét, az aurája egyre sűrűbben kezdett
gomolyogni körülötte, aminek hatására a kijárathoz közel
lézengők menekülőre fogták a dolgot. Azok, akik nem hagyták
el a szobát, mire hármat számolt magában... nos, azok egyszerűen
csak porrá lettek Kitayama lábainál.
A függöny, amit az elmúlt órákban oly' kitartóan bámult,
talán pont erre várva moccant meg, és fedte fel a fővámpír
karcsú, magas alakját. Szinte csak feketét viselt; egy divatos
pólót valami kesze-kusza angol szöveggel mintázva, azon egy
hosszú, ujjatlan, sportos kis strasszokkal díszített mellényt
hordott, amik visszaverték a lámpák halovány fényeit. Egy
hosszú stóla is volt a nyaka körül — hogy a divat vagy a
látszat kedvéért, nos, azt ki tudja.. Kitayama éjszaka
illatot érzett a másik körül, valószínűleg az eddig
odakinn volt, egészen biztosan táplálkozott.
— Nagyra értékelném, ha eltakarodnál innen, vadász.
Tönkreteszed az üzletemet.
A másik hűvösen, távolságtartóan mérte végig; hosszú,
barna frufruja eltakarta az arcának egy oldalát, ami kissé
fenyegetővé, sötétté tette a pillantását — a puhának tűnő
arcával és az enyhén hullámos hajával önmagában nem
igazán tűnt nagyon félelmetesnek, ezt el kellett ismernie
Kitayamának, de a frufruja úgy tűnik, különleges szerepet
tölthetett be.
— Nehogy azt hidd, hogy hagylak még egyszer elfutni. Szóval,
azt hiszem, nem számít a fenyegetésed — felelte ridegen
Kitayama. — Azért jöttem, hogy ma este megöljelek, vámpír.
És addig nem hagyom el ezt a helyet, amíg véghez nem vittem az
ígéretem.
— Megölni engem? — ismételte a másik szórakozottan. —
Sokan próbálkoztak már ezzel, de mint azt láthatod, egyikőjüknek
sem sikerült.
— Akkor én leszek az első — húzta elő a kardját
Kitayama, a megszentelt — avagy megátkozott, attól függ,
kinek a szemszögéből nézzük — katanát, amit a legmagasabb
rangú vadászok birtokoltak. — Más vagyok, mint a többiek.
És más is leszek, mint azok voltak.
A vámpírmester csak felhúzta az orrát, amikor végigmérte a
szemével a pengét.
— Milyen szörnyű dolog lehet ilyen felesleges kacatokat
magaddal cipelni... — kommentálta.
Kitayama csak mosolygott. A vámpír bizonyára megérezte a
penge erejét. Közönséges kardnak tűnt, de valójában nem
volt az. Egy közönséges karddal nem tudott volna vámpírokat
ölni. A pengét a könyörtelenül izzó nap és szent, „síró”
cseresznyefák által táplált perzselően forró tűz szülte
az áldott rózsák szentélyének kertjében, és, hogy még erősebbé
tegye, vámpírok helyett eddig állatok vérében fürdette a
pengét. Egy igazi gyilkos kardjává edzette.
— Hallottam már rólad — mérte végig a vámpír. —
Kitayama, ha nem tévedek. Úgy is ismernek, mint az arctalan,
aki mindig egyedül vadászik. Hatalmas múlttal rendelkezel. Azt
hallottam, hogy a nagymesterek egyikét is megölted. Valahogy
impozánsabbnak képzeltelek... és magasabbnak...
Bár a hangja gúnyos volt és talán még laza is, a vadász
látta, hogy a vámpír feszült volt. Egyből felismerte Kitayamát
és azt is, hogy mekkora az ereje, és emiatt nemigazán
becsülhette alá. Meglehet, hogy a fegyver sokat dobott
Kitayamán, és az, hogy most szemtől—szemben állt vele,
sokkal éberebbé tette.
— Nem azért jöttem ide, hogy elcseverésszek veled, vámpír
— vetette oda Kitayama a másiknak, majd szó nélkül felé
ugrott, elkezdve ezzel a küzdelmet.
Gyorsan és pontosan támadott, kerülte a felesleges és nagy
mozdulatokat, hogy ne vesztegesse el az erejét. Az ellensége is
gyors volt, elkerülte a támadásokat, de lassan, biztosan
közelített Kitayama felé, ami az ő malmára hajtotta a vizet.
Hallotta a szétszakadó szövet hangját, és csak kevesen
múlott, hogy a kard eltalálja, de már csak arra figyelt fel,
hogy a másik kiugrott a tűzvonalából. A stóla, amit a
vámpír viselt, most darabokra vágva borította a padlót.
— Remek, ezt most jól megcsináltad — sértődött meg a
másik.
— Leszarom — morogta Kitayama, felkészülve a következő lépésre.
Mielőtt azonban újra egymásnak eshettek volna, lépések
zajára figyeltek fel a folyosó felől. Egy vézna vámpír
állt meg az ajtóban, szakadt, piszkos ruhában, és látszott
rajta, hogy nem sokáig húzza már.
— Fujigaya mester — a hangja kérlelően csengett, és úgy tűnt,
hogy minden érzékszerve felmondta a szolgálatot, ugyanis nem
érezte Kitayama, egy vadász jelenlétét a szobában. — Ma
este már fogok fizetni. Esküszöm. Van valamim, ami tetszeni
fog, nem fog bennem csalódni! — a meglehetősen szegényesen
öltözött vámpír tett egy ügyetlen, meghajlásra hasonlító
mozdulatot a vámpírmester — Fujigaya — felé, és
gyakorlatilag aljasul a másik lábai elé vetődve kezdte éhes
szemekkel bámulni az egyetlen halandót, aki a szobában
tartózkodott, majd hirtelen felpattanva elkezdett Kitayama felé
rohanni, hogy aztán annak a kardjába rohanva egy csúnya,
gurgulázó hangot hallatva porrá változzon.
— Meglehetősen hatalmas idióták tömegéből lógsz ki,
nemde, Fujigaya? — használta most már az imént hallott nevet
Kitayama. — Egy pillanatra azt gondoltam, hogy mások is vannak
itt....
— Kivétel erősíti a szabályt — porolta le magát
Fujigaya. — És igazán értékelhetnéd, hogy próbálok
segíteni ezen a sok rászoruló idiótán. Gondolj bele, ezzel
is csak kevesebb munkát adok neked.
— Csak nem azt akarod mondani, hogy az egyetlen hely, ahol
ezeknek a senkiknek segítesz, az itt van? — horkant fel
Kitayama. — Hiába a kedvességed, túlságosan mohó és
vérszomjas vagy ahhoz, hogy pár ilyen kicsinyes szabályhoz
ragaszkodj, mint ezek. Hülyének nézel talán, hogy ilyen
érvekkel próbálsz megtéveszteni? Itt kezdi mindenki az
éjszakát... A rágcsálnivalónak szánt emberek bulija itt
kezdődik.
Fujigaya halkan felhorkant.
— A legsötétebb és legmélyebb titkainkat boncolgatod. Azt
hiszem, jobb lesz, ha elhallgattatlak.
Fujigaya hangja gúnyosan csengett, szemei ugyanolyan komolyan
csillogtak, mint Kitayamáé. Vagy győzni fog vagy veszíteni;
ez a harc életre—halálra fog menni. Csak az egyikük fogja
elhagyni a szobát...
A dolgok tényleg kezdtek komolyra fordulni. Valahol a függöny
mögött Fujigaya még egy kardot is szerzett magának, amit most
a vadásznak szegezett. A másik gyorsan be is ismerte magában,
hogy fegyver nélkül kiállni ellene... Nos, nem hogy előnytelen,
hanem még hülyeség is lenne. Egyikőjük sem szólalt meg.
Mindketten teljes mértékben a harcukra koncentráltak.
Valamelyikőjük mindig tett egy lépést, amit a másik
követett is, majd egy ponton megálltak. Amikor a kardjaik
végre nem keresztezték egymást, a pillantásuk
összefonódott, úgy tűnt, tovább folytatták néma
háborújukat.
Egyikőjük sem kerekedett felül a másikon, egyenlő erőkkel
harcoltak. A harc most már a szellemi és fizikai
állóképességükről is szólt. Kitayama nem tudta, mennyi idő
telt el a párbajuk kezdete óta, de nem is igazán számított.
Nem akart veszíteni, nem, ha már eddig eljutott. Számtalanszor
harcolt már, és tudta, hogy eléggé erős ahhoz, hogy elbírjon
egy magasabb szintű vámpírral is.
Bár haladó volt, mégsem volt se hétköznapi ember, se
átlagos vadász, éppen ezért is dolgozott egyedül. Éppen
ezért tudott egyedül dolgozni. Túlságosan unalmas volt
neki a páros munka vagy egy csapat.
Ő volt az eredménye annak a titkos kísérletnek, amit a
vadászok társadalma végzett. Egy rövid, de boldog gyerekkor
után elvették a családjától és egy „kastélyba”
szállították, a Vadászok Tanácsának székhelyére, ami
szinte egyenértékű volt korban is és eszményben a Vámpírok
Szenátusával.
Ott levitték a pincebeli laborok egyikébe, ahol azt mondták
neki, hogy a vámpírok hibája az, hogy neki most
szenvednie kell, de ezzel nagy szolgálatot tesz az
emberiségnek. Még azt is mondták neki, hogy a családja nagyon
büszke rá. Hogy mindenki tiszteli őt az áldozatáért. És ha
valakinek ezért meg kell lakolnia, azok egyedül csak a
vámpírok.
Egy ember, akinek kiszívták a vérét, ezzel a halál
szakadékának peremére küldték, és akivel megitatták egy
vámpír vérét, hogy visszatérve a halál torkából ő is azzá
váljon. Úgy tűnik, ez a folyamat többször is megismétlődhetett,
hiszen mikor megitatták, a vérét megfertőzte a vámpírság
vírusa, amin keresztül a testét birtokba vették a
vámpírösztönök.
Egy félvérré változott tulajdonképpen, akinek az anyja ember
volt és az apja vámpír. Egy olyan szövetkezés
gyermeke lett, ami mind a vámpír, mind az emberek szerint
törvénytelen, elítélendő kapcsolatnak számított.
Általában egy vámpírnak már a születése előtt kiválasztják
a jövőbeli párját, ezzel is biztosítva azt, hogy a
gyermekük tiszta vérű legyen, különben az anyára és a
születendő gyermekre is a halál várt. Bár, az anyákat úgy
is feláldozták a gyermek születése előtt, mivel az
újszülött vámpírok megölték az anyjukat azzal, hogy
kirágták magukat az anyaméhből, és aztán az anyjuk
vérében fürdették meg őket.
A félvér gyerekek a tiszta vérűek természetes ellenségeik
voltak. A vérükben méreg is csörgedezett, egy igen erős,
csak a vámpírokra ható méreg, amiből már alig egy csepp is
halálos volt. Olyan volt, mint valami „édes halál”, semmi
sem volt édesebb és jobb ízű mint egy félvér vére —
néhányan egyfajta drognak tartották, aminek egy vámpír a
haláláig a függője. Az erejük is vetekedett egy igazi
vámpíréval, és immúnisak voltak azok hipnotikus erejére is.
Képesek voltak azonnal felismerni egy vérszívót, még akkor
is, ha az már átalakult állattá. A félvérekre nem hatott a
napfény sem, ugyanúgy járhattak—kelhettek napközben is,
mint akármelyik normális ember. Öregedni lassabban öregedtek,
mint az emberek, és nem halhattak természetes halállal, csak
úgy, ha megölték őket. A legtöbb „normális” fegyverrel
ugyan meg lehetett őket ölni, de a fájdalomküszöbük,
ugyanúgy, mint a betegségekre vagy sérülésekre való tűrőképességük
is magasabb volt a halandókénál. Ha egy félvérnek gyermeke
fogant, az csak egy ember által történhetett, és általában
mindig nagyobb volt az esély arra, hogy a géneknek hála a
vámpírvér gyengén volt náluk felfedezhető. Ugyan néhány
tulajdonsága fennmaradt, például a mérgező hatása, de az
egyéb kis tényezők, mint a lassabb öregedés a
generációkról generációkra egyre gyengébb lett.
De a félvér gyerekek igen ritkák voltak, és eddig még senki
se tudta biztosra megmondani, hogy hogyan és miképp fogantak,
ezt mindmáig rejtély övezte. Az emberek szerint az anyának
halandónak, míg az apának vámpírnak kellett lennie, a
vérszívók szerint pedig fordítva, de ezt eddig senki sem
tudta bebizonyítani vagy cáfolni. Lehetetlen volt
bebizonyítani, mivel a kísérletek szigorúan tiltottak voltak,
és gyakorlatilag senki sem vállalkozott arra, hogy részt is
vegyen bennük.
Tehát, a vadásztársadalomnak valami új ötletet kellett
kitalálnia, hogy elindulhasson a kísérlet.
Sok próbálkozás árán végül sikerült a vámpírok vérét
összekeverni állatokéval úgy, hogy mindenféle komplikáció
nélkül létrejöjjön egy lény, akiben nem a vámpírság
tünetei, hanem más, kedvezőbb tulajdonságok fejlődtek ki,
nagyobb erőt és hosszabb életet biztosítva ezzel. A következő
lépés az volt, hogy ezt embereken is teszteljék. Kitayama volt
a kiválasztott, az egyetlen, akiről bebizonyosodott az, hogy ő
a legalkalmazkodóbb az összes vadász közül. Ő volt
akkoriban a legerősebb gyermek, és az, akiben már akkor is
hevesen lángolt a hűség tüze.
Néhány nappal az elhurcolása után beadták neki a
vámpírvért, ami keveredve a sajátjával egy teljesen új
anyagot hozott létre. Ezzel egyetemben a teste is változott,
persze lassan, de napról napra biztosabban. Tisztán emlékezett
az égető érzésre, amit a testében érzett, a tompa
sikolyokra, amik elhagyták az ajkait. Tudta, hogy valaki minden
nap ránézett, hogyan fejlődik, mert egyszer majdnem megmarta,
miközben az az agyarait vizsgálgatta, de mire észbe kapott, az
illető már ott sem volt.
Utána tulajdonképpen szabadon engedték. Természetesen nem az
egyik napról a másikra, a tudósok hosszú megfigyeléseknek
vetették alá. Miután a fizikai erejét letesztelték,
bezárták egy sötét, hideg szobába, hogy az utolsó tesztnek
is alávessék. Az ajtó vastag volt, kemény, szilárdan állta
a kiszabadulásra való próbálkozásait. Csak akkor nyitották
ki, ha túlélte ezt a próbát is. Egy kisebb csoport vámpír
volt a szoba másik végén, akik mereven bámulták őt, úgy
néztek ki, mint akiket napok óta nem etettek már. Amint
bezáródott mögötte az ajtó, egyből megölte mindet. Csak
egyetlen gondolat motoszkált a fejében:
Ha nem léteznének vámpírok, akkor nem kellett volna
végigcsinálni ezt az egész kísérletet...
Ez a gondolat vezérelte akkor is, mikor vadászni kezdett, és
ez a mondat kíséri őt mind a mai napig. Persze, valahol az
útja során rájött, hogy akkoriban nem vetették agymosás
alá, mégis, a kísérletek egy része olyan mélyen
beleivódott az elméjébe, hogy nem tudott már ezektől az emlékektől
megszabadulni. Csak elfogadni tudta őket.
Ő volt eddig az legsikeresebb... és valójában az egyetlen
kísérlet. Ez tette őt egy különleges fajjá. Egy baleset
eredménye volt, semmi más — legalábbis ez volt az, amit a
társadalom hitt —, amit annak az érdekében végeztek, hogy
létrehozhassák a „jobb embert”. Minden olyan fejest, akik
akkoriban még számítottak valamit, azokat meggyilkolták, vagy
rájuk gyújtották a házaikat, az asszisztensek pedig egymás
után tűntek el, és soha nem látták viszont őket...
— Úgy hallottam, nem vagy valami nagy harcos — törte meg
végül Kitayama a csendet. — Azt hiszem, a forrásaim
félrevezettek. Vagy csak az én kedvemért teszed ezt?
Tudta nagyon jól, hogy a vámpírtársadalomban vérdíjat tűztek
ki a fejére. Az arcát ugyan senki sem ismerte — a pletykák
pedig mindig mást meséltek róla —, de tudtak a létezéséről,
és ez csak az egyik ok volt arra, hogy féljék a nevét.
Hallott arról, hogy a Szenátus pénzt tűzött ki
azért, ha valaki elkapja őt. Természetesen a legtöbb vámpír
nem ismerte őt fel, hiszen addig már egyikőjük sem élt, de
ez a harc, ami kirobbant közte és Fujigaya között már neki
is kezdett kicsit gyanúsnak tűnni.
— A mesterem volt az, aki megölte őket — válaszolta
Fujigaya, és bár eddig gyanús volt neki, most már biztos volt
abban, hogy valóban az a Kitayama állt előtte. — Ott
voltam vele akkor éjjel, mikor azokat a tudósokat megölték.
Azok, akik azokat az információkat birtokolták, tudták, hogy
jövünk. Sz'al, a mesterem felgyújtotta az egész kócerájt,
csak nem számolt azzal, hogy az a bizonyos vadász életben
maradt, legalábbis a'sszem — nézett Kitayamára. — De
rosszul gondolta. Ellopta ugyan azt a mérget, de nem
pusztította el elég gyorsan, így a hatása alá került.
Habár a kínzó fájdalmak kezdete előtt tudta, hogy meg fog
halni, egyáltalán nem félt. Minden, amit meg akart tudni, az
az volt, hogy a kísérlet sikerrel járt-e, és él-e még az a
fiú...
Erről Kitayama is hallott az idősebb generációtól. Azok,
akik abból a balesetből visszatértek, rendszerint olyan
sérüléseket szenvedtek, amik miatt nem folytathatták tovább
a vadászlétüket. Azok, akik nem tértek vissza vagy eltűntek,
vagy meghaltak...
— Ja, és még valami — vigyorgott Fujigaya. — Valami,
amivel val'szeg nem vagy tisztában. Legalábbis szerintünk.
— Mi az? — szűkült össze Kitayama szeme.
— Úgy tűnik, elsiklottál egy igen fontos részlet felett;
nem tudod használni azt a kiváltságos erőt, amit a félvérek
birtokolnak — nézett Kitayama szemébe a vámpír. — A
véred nem tud megölni minket, annyit ér ellenünk, akár egy
tengerimalacé.
Kitayama megfeszült kissé. Nem, ezt tényleg nem tudta. De
vajon igazat mond? Azt mondták neki, hogy a kísérlet sikeres
volt... Viszont arra sem volt bizonyítéka, hogy Fujigaya
hazudik. Lehet, hogy a vámpír csak tőrbe akarja csalni.
— Hiába, úgyse hagyom, hogy megtudd, igaz—e ez a dolog,
vagy sem — válaszolt halkan.
— Kár — kuncogott Fujigaya. — Mert nagyon
szeretném kipróbálni.
A harc ismét elkezdődött. Kitayama minden erejét bevetette,
ugyanúgy, mint ahogy a vámpír is, de abban a pillanatban,
mikor sikerült egy mély vágást ejtenie Fujigaya karján,
érezte, hogy az arca szúrni kezd.
Fujigaya lenyalta a kardja pengéjére cseppent vért. A szeme
elkerekedett egy pillanatra, majd a fekete mélység
sötétvörössé, később élénk rózsaszínné változott —
Kitayama nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz jel, tehát
egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta, és a pillantását
inkább a másik karjára vezette. Az a mély, tátongó seb már
nem volt ott, legalábbis nagyjából begyógyult, de biztos,
hogy okozott némi fájdalmat a vámpírnak, mert Fujigaya néha
felszisszent.
Kitayama letörölte a vért az arcáról, és elmaszatolta a
kézfején.
— Szóval az arcomra mész? Milyen kedves... — kommentálta.
— Pont te beszélsz, mikor egész idő alatt az arcomat céloztad?
— háborodott fel Fujigaya. És igaza is volt, ismerte be
magában Kitayama. Ha a vadász nem mindig arra ment volna, hogy
megüsse a vámpírt, már pár alkalommal le is vághatta volna
a fejét. De nem akarta, mást tervezett. Körülnézett a
szobában.
— Eh, sokba fog kerülni, hogy lecseréltessem a berendezést
— vicsorgott Fujigaya. Teljesen lerombolták a szobát, és ezt
Kitayama is észrevette. Semmit sem kíméltek, még a falak is
elszenvedek pár harci sérülést.
— Úgy tűnik, biztos vagy abban, hogy nyerni fogsz — készült
fel a vadász egy újabb rohamra.
— Nem csak hiszem, tudom — biztosította Fujigaya.
Mielőtt akármelyikőjük is megmoccant volna, a szobát erős fény
öntötte el. Kitayama egy pillanatig azt gondolta, hogy
napfény, de rögtön rá is jött, hogy a szoba falán egy ablak
sem kapott helyet. Túl későn vette észre, hogy a fény
mesterséges volt.
Ez az egy pillanatnyi habozás is elég volt ahhoz, hogy Fujigaya
embertelen erővel a falnak lökje Kitayamát. Az erő hatására
a vadász tüdejéből kiszorult az összes levegő, és a katana
kiesett a kezéből. Egy pillanatra teljesen összezavarodott,
elveszítette az eszméletét is, és mielőtt igazán magához
térhetett volna, a feje ismét a falnak csapódott, mire
szédülés és zsibbadás fogta el a testét.
— Nem számít, mi történik, ember vagy, egy halandó,
semmi más — hallotta a vámpír hangját veszélyesen közelről.
— Baszd meg — nyögött fel Kitayama.
— Vigyázz a szádra — csettintett a nyelvével Fujigaya,
majd a hangja ismét derűsre váltott. — Talán jobban
tenném, ha én magam fognám be a szádat, mielőtt elkezdenél
szónokolni az erkölcsről~
Kitayama elfordította a fejét a vakító fény felől, de úgy
tűnt, hogy végzetes lépést tett; ezzel a mozdulattal felfedte
a nyakát a vámpír előtt. Fujigaya ezt ki is használta —
agyarait villámgyorsan a szabaddá vált, sápadt, sima bőrbe mélyesztette,
mire Kitayama fájdalmas kiáltást hallatott válaszul.
~ K x F ~
— Ah, máris magadhoz tértél? — csendült fel Fujigaya
hangja, és a vámpír kilépett az árnyékból. — Le vagyok
nyűgözve. Azt hittem, hosszabb ideig leszel eszméletlen.
— Miért nem öltél már meg? — meredt rá Kitayama
hunyorogva.
— Ó, a halálod már csak idők kérdése — felelte a
vámpír közömbösen. — Előtte el kell rendeztetnem
valakivel a berendezés teljes cseréjét — lépett közelebb a
vadászhoz. — Valamint még veled is el akarok szórakozni,
mielőtt letépném a fejed.
— Szereted a mocskos dolgokat, mi? — morogta Kitayama,
miközben megpróbált mocorogni. Nem akarta feladni a harcot.
Nem tudta elviselni, hogy a másik szánalomból hagyta
életben.
Fujigaya látszólag unott ábrázattal hajolt hozzá közelebb.
— Ah, igen, gyűlölj csak még jobban. Csak édesebbé teszi a
véred ízét — dorombolta.
A vadász ismét megfeszítette magát, mire a bilincseibe
ragaszkodó láncok panaszosan megcsörrentek. Kitayama próbált
minél távolabb húzódni, vagy legalább arra használni a
béklyóit, hogy megsebesítse velük a vámpírt.
— A helyedben nem tenném ezt, Kitayama. Semmiképp sem tudod
kiszabadítani magad vagy ártani nekem — vigyorgott Fujigaya
és végigfuttatta az ujját a másik szakadt ruhákba bújtatott
testén. Éles körmeivel széttépte a pólója szövetét,
felfedve ezzel a csupasz, sápadt mellkasát, majd éhes
szemekkel végigmérte. — Majd én megtanítom neked, milyen
az, ha feldühíted Fujigaya Taisukét.
A vámpír teljesen letépte róla a pólóját, és a
foszlányait a földre söpörte. Kitayama már felkészült arra
a kínra, amit akkor élt meg, mikor a vámpír a nyakába mart,
de amit a másik tett, teljesen megdöbbentette.
Fujigaya előrehajolt és megcsókolta.
Egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy még reagálni is
elfelejtett. Ahogy magához tért, egy harapással akarta a
tudatára adni a másiknak, hogy hagyja abba azt, amit művel —
csapdát látott a vámpír tettei mögött.
Úgy tűnik, mintha amaz kitalálta volna a gondolatait, és
Kitayama érezte, hogy Fujigaya belevigyorgott a csókba, mielőtt
még tovább mélyítette volna, szenvedéllyel, intimitással
megtűzdelve. A vadász torkából önkéntelen nyögés szakadt
fel, a teste elárulta őt. Nem mintha eddig érzett volna
bármiféle vonzalmat vagy szexuális túlfűtöttséget a másik
iránt — sőt, pont ellenkezőleg —, de a teste hirtelen túlzottan
érzékeny lett. Fujigaya túl jól csinálta; annak ellenére,
hogy Kitayama ellenkezni próbált, el kellett ismernie, hogy a
vámpír érintése isteni jó érzés volt.
— Bedrogoztál, mi?
— Nem volt rá szükség — nyalta meg az ajkait Fujigaya. —
Csak magadnak köszönheted azt, hogy ennyire... kívánatosan
reagáltál az érintésemre. Ha a tűzzel játszol könnyen
megégetheted magad, és még könnyebben kerülhetsz ilyen intim
közelségbe a legrosszabb ellenségeddel.
— Esküszöm, hogy kinyírlak, Fujigaya — rándult össze
Kitayama. Meglepődött a saját hangjától; ziháltnak,
feszültnek hallatszott. A teste egyből reagált a másik
szavaira és arra, ahogy annak a jéghideg ujjai pillekönnyű
érintésekkel cikáztak végig a testén.
A vámpír felkuncogott.
— Álmodozz csak, Kitayama — húzta végig az ujjait a
vadász csípőjén, mire az megborzongott kicsit. Nem lehet,
hogy ilyen könnyen elveszítette az irányítást a teste
fölött. Hát nem évekig tanulta elviselni a kínzások minden
fajtáját? Hát nem tanulta meg elviselni egy vámpír
csábító auráját? Vajon mindez semmivé foszlott ez alatt a
néhány óra alatt? Vajon mit csinált rosszul?
Valami a nyakánál égni kezdett.
Igen, valami határozottan nem stimmelt. Sosem próbálta úgy
kiképezni magát, hogy ellenálljon egy vámpír bélyegének...
— Bassza meg — káromkodott halkan.
— Talán — mosolyodott el Fujigaya, aztán egy gyors
kézmozdulattal ejtett egy vágást a vadász mellkasán, amiből
pár csepp vér egyből ki is csordult. Fujigaya lehajolt, és
elkezdte felnyalni a cseppeket, majd kicsit sem finoman kezdte
szopogatni az előbb csinált sebet. Párszor meg is ismételte,
egyszer—kétszer a szemfogait is belemélyesztve a sápadt bőrbe,
így hamarosan „vámpírjelölések” egész kis gyűjteménye
fedte be Kitayama testét.
Kezdett szédülni a vérveszteségtől. A másik vajon azt
tervezte, hogy miután kiszívta a vérét, még halálra is
kínozza?
— Ennyi elég is egyelőre — szólalt meg Fujigaya. — Nincs
ebben semmi vicces, és vannak ám más dolgok is, amiket direkt
neked terveztem — nyalta tisztára az ajkait. — Talán ettől
még ízletesebb leszel — tette hozzá, és a pillantásában
volt egy olyasfajta csillogás, amitől még Kitayama is
megijedt.
Mit tervez a másik?
A vámpír egy pillanatra eltűnt a szemei elől, mire Kitayama
azt gondolta, hogy Fujigaya végleg elment, de rögtön
megérezte, hogy egy kéz matat a nadrágjánál.
— Mi a faszt csinálsz, Fujigaya? — sziszegte halkan, ahogy
jéghideg ujjak fonódtak a farka köré.
— Miért, minek tűnik? Vagyis inkább úgy kellene kérdeznem,
minek érzed? — térdelt Fujigaya előtte. — Mondd csak,
tetszik az érzés?
— Nem — válaszolt röviden a vadász.
— Hazug — csettintett a nyelvével. — Érzem, hogy egyre
keményebb vagy~
— Csak azért, mert kurvára hidegek az ujjaid, seggfej —
morgott és káromkodott Kitayama, ahogy Fujigaya megszorította
a farkát.
— Ah — kuncogott a vámpír. — Azt hiszem, legközelebb
többet kéne tennem, hogy a kedvedben járjak. Akkor biztos jobb
lesz.
— Ja, marha sok mindent tennél jobbá vele — nézett félre
Kitayama.
— A szád és az elméd még mindig tagadni próbál, de a
tested teljesen mást mond — vigyorgott Fujigaya. — Lássuk,
melyik nyer a végén — simogatta végig az izmos testet. —
És engedd meg, hogy megjegyezzem, nagyon jó vagyok, szóval
jobban teszed, ha élvezni kezded a dolgokat.
Látta, hogy Fujigaya kifejezetten élvezi, hogy ezt
csinálhatja, és nem úgy tűnt, mintha most először tenné.
Kitayama úgy gondolta, hogy a megalázása talán még növeli
is a másik egóját. Meg talán még az is, hogy a nagy és
félelmetes vadászt csak az irgalma tartja életben. Kitayama a
vámpír helyében egyszerűen csak kinyírta volna az
ellenfelét, hogy gyorsan túlessen a dolgon. De mivel nem volt a
helyében, és tudta, hogy a vámpírok teljesen másképpen is
gondolkoznak, mint ahogy ő tenné.
Kissé megemelte a csípőjét, mikor megérezte a másik ajkait
a farka körül. A láncok ismét megcsörrentek, Kitayama pedig
az ajkaiba harapott, hogy visszatartsa a mély nyögéseket, amik
önkéntelenül hagyták el a torkát. Kelletlenül ugyan, de
elismerte, hogy a másik tényleg olyan jó volt, mint ahogy azt
állította.
Megpróbált ellenállni, nem akarta megadni Fujigayának az
örömöt, viszont az elhatározásának fala pillanatok alatt
leomlott, ahogy a testén a vágy fokozatosan átvette az
irányítást.
Kitayama kezdte lázasnak érezni magát, vagyis valami
olyasminek. A gerincén hideg—meleg borzongás futott végig;
hallotta a saját hangját is, de mintha az elszakadt volna tőle
— hallotta a halk nyögéseket amik kiszöktek az ajkai
közül, és amik keveredtek a vámpír által kiadott hangokkal;
tökéletes csend uralkodott körülöttük, a legapróbb
zihálás is ordításként hatott. Hirtelen bizseregni és
zsibbadni kezdett a hasa környéke.
Taisuke egy cuppanós hang kíséretében kiengedte a szájából
a vadász farkát, és aprót fújt annak a tetejére — a
forró fehérség mind Kitayama hasára fröccsent.
A kiláncolt teste ernyedten lógott a fal tövében. Fujigaya
csak rávigyorgott, párszor végigmérte, majd az arcánál
fogva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
— Azt hiszem, ma estére elég ennyi. De ne félj, még
visszajövök játszadozni veled — igazította meg a vámpír a
ruháit, majd eltűnt, Kitayamát ismét magára hagyva a
sötétségben.
Szótlanul hallgatta Fujigaya lépteinek halványuló hangját,
aztán lassan egyre több hang kúszott a fülébe. Legnagyobb
meglepetésére arra a következtetésre jutott, hogy nem
hurcolták el messzire onnan, ahol harcoltak. Még mindig a
klubban volt, talán mélyen, benn az épületben.
Amikor a szenvedély-szag kissé alábbhagyott, más illatokat is
észrevett, valószínűleg az előtte idehurcolt áldozatokét,
a fogolynak szánt látogatókét. Rájött, hogy erre a helyre
csak az igazán fontos „ügyfeleket” hozták le, hogy aztán
azt csinálhassanak velük, amit csak akarnak. Azokat, akiket nem
tudtak megszelídíteni, mert rugdostak, kapálóztak vagy valami
mást csináltak. Ez olyan volt szinte, mint a „minden ember
más és más bort szeret inni, de mindenki a finomabb, drágább
felé hajlik”. Mondjuk, ez sokkal másabb téma volt, mint a
borok. Itt keményebb törvények uralkodtak. Ugyanezt a logikát
alkalmazták szerte a világban.
Kitayama kíváncsi volt, vajon mikor kezdik el „trófeaként”
mutogatni — már a gondolattól is összeszorult a gyomra.
Fujigaya is épp elég baj volt.
Mint azonban az kiderült, az ő egyetlen látogatója csakis a
vámpírmester maradt. Ezek a találkák rendszerint rövidebbek
voltak, mint a legelső; Fujigaya csak szívott egy keveset a
véréből, aztán békén hagyta. A láncai már úgy voltak
beállítva, hogy a földön ülhessen, de a vérhiánynak hála
nem is nagyon tudott mozogni. Túl gyenge volt.
A másik valamiért mégis életben tartotta. Biztos volt benne,
hogy normál körülmények között már rég meghalt volna, ha
nem lenne az a kevés vámpírvér az ereiben.
A hatodik éjjelen azonban Fujigaya látogatót hozott. Már
akkor észrevette őket, mielőtt még a gyertyák által
bevilágított részbe léptek volna. Édes illat szállt a levegőben,
amit már egyszer korábban is érzett, így Kitayama ismét
próbált nagyjából magához térni.
Amit egyből meg tudott mondani, hogy az, aki a fogva tartójával
jött, az egy hatalmas erővel bíró vén volt. Kitayama
nem hitte el, hogy valaha is összefuthat eggyel — pláne nem
ilyen helyzetben —, de tudta, hogy eddig senki sem látott ez
előtt ilyet. Az öregek általában csak akkor ébredtek fel
álmukból, ha baj közelgett, de az, hogy most Fujigaya
szövetséget kötött eggyel... Igen, megtalálta a lehető
legerősebb szövetséget. És felettébb aggasztó volt, hogy
ezt senkinek nem is tudta elmondani.
— Megpróbált megölni — hallotta Taisuke hangját. — De
alábecsült engem — Kitayama felnézett az előtte álló
párosra. Nem akart gyengeséget mutatni előttük.
— Ó, szóval ő lenne az a vadász? —
állapította meg a másik vámpír.
— Az ellenséged vérét inni valahogy más, tudod, Watta? —
Fujigaya szeme megpihent Kitayamán, ahogy a mellette álló
öreghez intézte a szavait. — Ki kellene próbálnod, csak
ajánlani tudom.
Végül is ezért tartotta életben, nem? Hogy különleges
csemege legyen a különleges vendégeknek.
— Nem, köszönöm — rázta meg a fejét Yokoo. — Tudod,
hogy nem vagyok oda az ilyesmiért, de ha volna valami, valaki
másod... — Kitayamát őszintén meglepte ez a reakció. Arra
számított, hogy a másik vámpír megragadja az alkalmat,
viszont nem tűnt úgy, mintha Yokoot különösebben érdekelné
a dolog. — Van valami érdekes itt, nemde? — Kitayama szemei
is a szemben lévő ajtóra tapadtak. Igen, ő is érezte egy
idegen jelenlétét. Egy ideje már itt volt. Nem túl régóta.
— Mivel már tudod, ezért légy a vendégem. Szolgáld ki
magad — intett a fiatalabb. — Ha kellenék, itt megtalálsz
— egy meglepően meleg érintés érte Kitayama arcát. Talán
a másik most ette tele magát. Ártatlan bolondok vére
melengette meg az élőhalott testét.
— Köszönöm — hagyta őket ott az öreg, és eltűnt a sötétbe
vesző másik szoba irányába.
Fujigaya összes figyelme ismét a vadászra irányult.
Megsimogatta az arcát, ujjai könnyed érintéssel siklottak
végig a nyakán éktelenkedő jelölésen, ami felizzott a
vámpír jelenlététől, égető fájdalmat küldve Kitayama
egész testére. Még ha valahogy ki is jutna ebből a kibaszott
kócerájból, a heg örökké a nyakán maradna. Fujigaya jele a
testébe égett, és semmi sem tudja onnan eltávolítani.
— Meg... foglak ölni — sziszegte a vámpírnak szánt „jókívánságait”.
Kitayama szinte már rituálénak tartotta ezt az egészet, csak
mert Fujigaya is mindig ugyanazokat a szavakat válaszolta.
— Próbálkozz keményebben, Kitayama~ — és már várta is a
fájdalmat; azt az édes fájdalmat, mikor a vámpír
fogai belemélyednek a bőrébe, és táplálkozik a véréből.
Kitayama nem is tudta már megmondani, hogy mikor volt csak
egyszerű „élelem”, és mikor volt az, hogy a másik többet
akar, aminek valami intimebb lett a vége; egyre többször
érezte a másikból áradó szexualitást.
— Mikor akarod végre ezt befejezni? — fordította oldalra a
fejét Kitayama. — Meddig akarsz még életben hagyni?
— Ameddig kedvem tartja — válaszolt vigyorogva a vámpír.
— Amíg meg nem unlak.
— Ez volt az első alkalom, hogy felajánlottad valakinek, hogy
„osztozzunk a mókában” — váltott témát hirtelen. —
Miért most, és nem korábban? Vagy talán inkább úgy
kérdezem, hogy miért ő, és miért nem valaki más?
— Én vagyok az egyetlen, aki játszadozhat veled. De Watta
különleges, ezért kérdeztem meg, viszont tudtam, hogy
visszautasítja a dolgot — Kitayamát meglepte Taisuke őszinte
válasza. — Ő másképpen értelmezi a szórakozás fogalmát.
Nem mindig, de... — állt fel a földről ismét Fujigaya. —
Apropó móka... — lépett arrébb, hogy behúzhasson
körülöttük egy vastag, fekete függönyt. — Mit szólnál
egy kis szórakozáshoz ma estére? Már épp itt az ideje, nem?
Most számodra... — kuporodott vissza Kitayama elé. — El
fogom érni, hogy kívánd ezt a testet. El fogom érni,
hogy akarj engem. Nem találkoztam még olyan halandóval, aki
képes lenne ellenállni a vonzerőmnek, csak néhány
halhatatlannak sikerült eddig...
— Mivel már úgyis annyi mindenkin mentél keresztül, mi? —
kommentálta Hiromitsu unottan. Fujigaya szeme durcásan villant
egyet.
— Csak komolyan veszem a munkámat. Amúgy is, semmi élvezet
sincs már benne...
Kitayama igazat adott neki, tényleg voltak előnyei a dolognak.
Ha erőteljes ígéreteket biztosítasz, azt csak a saját
javadra tudod fordítani. És az, hogy a háttérben egy kicsit a
saját szórakoztatásodra is felhasználod az egészet...
Valószínűleg Fujigayának már van elég tapasztalata abban,
hogy hogyan is terjessze ki a hatalmát az egész térségre. Egy
okos stratégia, ami nem igényel sok munkát...
— Ha szórakozni akarsz, mi lenne, ha elengednél, hogy
hasznossá tudjam én is tenni magam? — ajánlgatta Mitsu.
— Ez nem fog menni, Kitayama. Nem vagyok hülye. Nem engedlek
el, sőt, megtiszteltetésnek veszem, hogy olyannak csinálhatom
ezt, mint amilyen te vagy.
Fujigaya ismét felkelt, aztán kicsit előredőlve lehajolt egy
csókért. Kitayama kezdetben ellenállt, de az
elhatározásának a fala most sokkal gyorsabban omlott le, mint
az első éjjelen. Mint vadásznak, megvolt a maga büszkesége,
szóval valami új stratégiát kellett kieszelnie. Ha sikerülne
rávenni Taisukét, hogy elengedje, akkor egy óvatlan
pillanatban talán... De a lelke mélyén egy hang azt suttogta,
hogy beismerhetné, hogy az akarata lassan de biztosan megtörik
a másik miatt. Egyfajta kölcsönös vonzalom fejlődött ki
közöttük. Végtére is, a vámpír tényleg gyönyörű
volt, és képzett is...
Taisuke ismét elhúzódott tőle, megtörve ezzel a csókot.
Félig lehunyt szemei tele voltak ígéretekkel. Kitayama
érezte, ahogy Fujigaya elkezdi ringatni a csípőjét, és azt
is, ahogy a vágy kezdi átvenni az irányítást az elméje
fölött. Kitolta a csípőjét, ellentétesen mozgatva a
másikéval, mire Taisuke ajkai mosolyra húzódtak. A vámpír
folytatta még egy kis ideig az „öltáncát”, hagyva, hogy a
testeik ruhán keresztül gerjesszék egymást. Nos...
tulajdonképpen csak Fujigaya volt felöltözve, Mitsut semmi sem
fedte, kivéve a nadrágját.
Ha így mennek a dolgok tovább, Kitayama úgy gondolta, hogy a
másik hamarosan elkezd vetkőzni. Kíváncsi volt a másik
testére.
A feltevése nem bizonyult helyesnek, de amint Taisuke egyetlen
csuklómozdulattal eloltotta az összes gyertyát, és a csupasz
mellkasát a másikéhoz nyomta, már nem is érdekelte a dolog.
— Azt tervezed, hogy lassan, de biztosan az őrületbe
kergetsz?
— Talán — suttogta Fujigaya a fülébe, mielőtt az ajkaik
ismét találkoztak volna egy őrjítő csókban.
Kitayama ujjai megrándultak. Szerette volna megérinteni a
másikat. Azt akarja, hogy az ujjai ugyanúgy bejárják a másik
testét, mint a vámpíréi az övét. Ugyanúgy akarta érinteni
Fujigayát, mint ahogy az tette vele. Át akarta venni tőle a
hatalmat, és még többet akarta vámpírból, de Taisuke nem
adott neki többet. Fujigaya mindent megtett azért, hogy
megmutassa azt a dominanciát és hatalmat, a teljes kontrollt,
amit gyakorol fölötte.
— El fogom érni, hogy sikíts ma este — suttogta a vámpír
a vadász fülébe, miközben a keze egyre lejjebb csúszott,
hogy megszabadítsa az alacsonyabbat a nadrágjától. —
Üvölteni fogsz és könyörögni azért, hogy az enyém lehess
végre.
— Próbáld... ah... csak meg — nyögött fel Kitayama.
— Azt csinálom, és tudod mit? — válaszolt Taisuke
magabiztosan, miközben eltüntette magukról az utolsó
ruhadarabokat is. — Sikerülni is fog.
Hiromitsu már várta a csontfagyasztó hideg padló
érintését, és meglepődve vette tudomásul, hogy valami puha
érte a csupasz bőrét. Szőrme? Nem, inkább valamiféle szőnyeg.
Mikor került ez ide? Vagy már ez előtt is ott volt?
Fujigaya közelebb húzta magához a másik csípőjét.
— Nagyon fontold meg, hogy milyen pozícióban akarsz feküdni,
Kitayama — és a vadász már érezte is, ahogy a vámpír
farkának hegye elkezdi piszkálni a bejáratát, egyre beljebb
furakodva az izmok gyűrűjén. — Ha ellenállsz, az csak
nagyobb élmény lesz számomra.
Hiromitsu egész testében összerándult, amikor a fiatalabb
mindenféle figyelmeztetés és előkészítés nélkül hirtelen
belé hatolt. Háta ívbe feszült, teste előrehajlott, majd rögtön
hátra is zuhant. Égető fájdalom terjedt szét a gerincében
és a hasánál. Számtalanszor élt már meg hatalmas
fájdalmakat, de ekkorát még soha, és ettől fájdalmas sikoly
szaladt ki a torkán. Olyan volt, mint Fujigaya harapásai.
Annyira fájt, mint az, és Kitayama gyűlölte azt az érzést,
de mégis... Mitsu mindig azt várta, mikor harapja meg ismét a
másik. Taisuke az őrületbe kergette, előcsalogatva a lelke mélyéről
a mazochista énjét.
— Nem szokásod hagyni, hogy kicsússzon a kezedből az irányítás,
mi? — vigyorgott Fujigaya, miközben egyre mélyebbre nyomult.
— Kussolj már és csináld végre — morgott Kitayama, félig—meddig
visszafogva egy meglehetősen vadászokhoz méltatlan
nyüszítést.
— Most kérd szépen — hagyta félbe a mozdulatát Taisuke.
— Te magad mondtad korábban. Nem szeretem ha sok mindent kell
csinálnom, így ha akarsz, akkor kérj meg rá, hogy tegyelek
magamévá.
Értelmetlen hörgés és halk szitkok sorozata volt az, ami
Kitayama ajkaiból néhány pillanat után feltört. Fujigaya nem
úgy nézett ki, mint akinek tetszik a dolog, így elkezdett
kihúzódni a szűk forróságból. — Azt mondtam, kérj
szépen. Továbbá, azt elfelejtettem mondani, hogy néha
hajlamos vagyok süketnek lenni, így szeretném, ha hangosan
mondanád, hogy tisztán halljam.
Kitayama villantott a vámpírra egy apró mosolyt; az
ellenállásának falai már mind leomlottak, a vágytól
elhomályosodtak a szemei. Nem tudott megnyugodni, az összes
büszkeségét levetkőzve ficánkolt a másik alatt.
— Hallgatlak...? — húzódott még kijjebb Fujigaya. Amint
teljesen kicsúszott az alacsonyabból, ujjait végigfuttatta
Mitsu farkának teljes hosszán, mire az megfeszült, és
visszanyomta magát Taisuke férfiasságára.
— Bassz... meg..
— Hm? Mondtál valamit? — vigyorgott Taisuke. Tudta, hogy
közel áll ahhoz, hogy végleg megtörje Kitayamát. A vadász
összeszorította a szemét, és úgy dörmögte a választ.
— Csak fogd be a kibaszott pofád és bassz meg végre,
Fujigaya
— Nem kérted valami szépen, de azt hiszem, megkegyelmezek
neked — hatolt ismét hirtelen Kitayamába, mire az az ajkába
harapott, hogy visszatartsa a nyögéseit, aminek hatására
néhány csepp vér kiserkent az ajkaiból. Úgy tűnt, ez
Fujigayát is feltüzelte, hiszen ahogy felnyalogatta a
csordogáló vért a másik ajkának sarából, rögtön Mitsu
ajkára tapadt, és éhesen csókolni kezdte azt.
Kitayama ellentétesen kezdte mozgatni a csípőjét, próbálva
harcolni még egy kicsit az irányításért. Már csak attól is
elégtételt érezett volna, ha a másik ment volna el elsőnek.
Fujigaya elismerte a kísérleteit. Mitsu érezte, ahogy a
vámpír megszorítja a csípőjét, és azt is, hogy a csókjai
egyre lustábbakká válnak, pont úgy, mint amikor elindultak.
Fujigaya hirtelen fonta körbe ujjaival Kitayama farkát, és a
mozgásával megegyező ütemben kezdte simogatni azt, Mitsu
pedig eközben a lábait a vámpír derekára kulcsolta, ezzel is
közelebb húzva magához, szemei előtt pedig már fehér
szikrák táncoltak, ahogy szinte öntudatlanul nyögdécselt.
Kitayama elméjén a féktelen öröm vette át az irányítást,
amint egyre közelebb és közelebb került a csúcshoz. Mielőtt
a világa teljesen kifordult volna önmagából, még hallotta
Fujigaya halk nyögését, és érezte, ahogy a másik agyarai a
nyakába vájtak. Az idáig hajszolt öröm és adrenalin
érzésétől szinte elájult, majd ahogy valami meleg töltötte
el a belsőjét, egy utolsó nyögés kíséretében
elsötétült számára a világ.
~ K x F ~
Ezúttal arra ébredt fel, hogy valami meleg csiklandozza a bőrét.
Ahogy kinyitotta a szemeit, Kitayama észrevette, hogy a napfény
volt az, ami az ágy mellett álló hatalmas ablakon áradt be.
Ülő helyzetbe ugrott, amit azonnal meg is bánt; égető fájdalom
szúrt az altestébe, ami miatt eleresztett egy halk nyögést.
Ahogy az emlékezete egyre tisztult, és a kezdeti
veszélyérzete elenyészett, észrevett pár dolgot. Már nem a
klub alatti sötét pincerendszerben volt. Hol volt akkor? Miért
nincs a falhoz láncolva? Újra szabadon mozoghatott. Miért? Ki
volt az, aki kiszabadította?
Gyanakodva nézett körbe. Nem csak egy álom volt. Erről az
előbbi fájdalom már kellőképpen meggyőzte. A berendezésből
ítélve a város egyik olcsóbb hoteljének egyik szobájában
volt. De miért? Fujigaya hozta ide? Vagy valaki más?
Nem érezte más élőlény jelenlétét, teljesen egyedül volt.
Ismét megpróbált felkelni, és ezúttal lassú, megfontolt
mozdulatokkal indult el a nagy, egész alakos tükör felé, ami
az ággyal szemközt kapott helyet. Kitayama összerezzent a
saját látványától. Sokkal sápadtabb volt, mint eddig
bármikor. Testét apró, friss harapásnyomok borították, itt—ott
néhány gyógyulófélben lévőt is vélt felfedezni. A
csuklóit és bokáit alvadt vér borította; a bilincsek és
láncok belevágtak a bőrébe, megsértve ezzel azt. Nos... úgy
nézett ki, mint a mosott szar.
Egy zuhany tűnt a legjobb ötletnek jelenleg. A matrac szélébe
kapaszkodva bizonytalan léptekkel indult meg, de ahelyett, hogy
a fürdőszobába ment volna, megpróbálta kinyitni az ajtót.
Természetesen zárva volt de a szobához tartozó kulcskártya
ott feküdt az éjjeliszekrényen, így lassan odatántorgott, a
kezébe vette, és egyre céltudatosabb léptekkel indult a fürdőszoba
és a forró zuhany felé.
A forró víz alatt állva érezte, ahogy az izmai teljesen
ellazulnak, és amint ez a nyugalom végighaladt a testén,
érezte, ahogy valami ragacsos dolog folyik le a belső combján.
Vér keveredett össze a fehér folyadékkal.
Mitsu csendesen szitkozódva vert egyet a falba az öklével. Mit
tervezett Fujigaya? Teljesen biztos volt benne, hogy csak erre
kellett neki.. Ezért engedte szabadon ahelyett, hogy maga
mellett tartotta volna. Emellett, még az is szinte
szándékosnak hatott, hogy Fujigaya olyan helyre vitte, ahol
biztos nem jutnak közelebb hozzá más vámpírok — a napfény
és a zárt ajtó csakis ezt jelenthette.
Már csak attól, hogy Taisukéra gondolt, érezte, hogy a farka
kőkemény lett. Különféle szitkokat vágott a másik
fejéhez, és a zuhanyt átváltotta hidegre. Miért van rá
ilyen hatással? Miért pont ő? Fujigaya játékai nem működtek
rajta. Egyszerűen nem. Lehetetlen volt. Vagy ha nem is, akkor miért?
A jéghideg víz ellenére érezte, ahogy a teste ismét
felmelegszik. Frusztráltan morgott egyet, és visszaállította
melegre a zuhanyt. Ha a hideg víz nem segít, akkor már csak
egyetlen módja van annak, hogy valahogy kezelhesse ezt az „aprócska”
problémát.
Egyik kezével megtámaszkodott a zuhanyzó falán, a másikkal
megragadta a farkát, és lassan simogatni kezdte magát. A
vámpírra gondolt, a lelki szemei előtt élesen felvillantak az
előző este képei. Egy fojtott nyögés kíséretében
élvezett el, aztán mindkét kezével a falon támaszkodva
hagyta, hogy a víz lemossa a gyönyörének maradványait a
testéről, ugyanúgy, mint a Fujigayával töltött éjszakák
nyomait.
Mikor már épp elégnek ítélte meg a zuhany alatt töltött időt,
és a testét is nagyjából megtisztította, kilépett a
kabinból, és az egyik törölközővel elkezdte szárítgatni
magát. Borzalmas rendetlenséget hagyott maga után, de nem
igazán törődött vele.
Egy sor új ruha várta a tükör melletti széken, valamint egy
dolog, amit úgy gondolt, sosem láthat viszont — a kardja.
Felvette a ruhákat, és ismét megnézte magát a tükörben.
Nem álltak rosszul, még a nadrág is tökéletesen illett rá.
Az egyetlen dolog, amit rossznak talált, az a gallér hiánya
volt. Nem tudta eltakarni Fujigaya jelét, ami ott virított a
nyakán. Tudta ugyan, hogy a többi harapása be fog gyógyulni,
de ez nem. Ez addig a napig fog ottmaradni, míg meg nem hal. A
jelölés olyan volt, mint valami nyakörv. Egy nyakörv, amihez
tartozik egy póráz. Kíváncsian futtatta végig rajta az
ujjait. Nem érzett égő fájdalmat, de azt igen, hogy
lüktetett az ujjai alatt.
A vámpír nem tartotta ellenőrzése alatt az elméjét és a
testét, nem kényszerítette aljas dolgokra. Fujigaya valahogy
még is a hatalma alatt tartotta.
Az órára pillantva megállapította, hogy két órája van még
a naplementéig. Ha akart volna, már most elindulhatott volna,
de nem akart senkibe se belefutni ilyen állapotban. A
szekrényhez sétált, és kinyitotta; talált ott egy kabátot.
Megpróbálta elrejteni valahogy a kardját és a jelét, aztán
megnézte magát még egyszer a tükörben, mielőtt megragadta a
kártyát és elhagyta a szobát. A terve eddig egyszerű volt.
Szeretett volna egy kicsit pihenni még, de tudta, hogy nem
teheti, mert az alacsonyabb rendű vámpírok még mindig
vadásztak rá, és ebben az állapotában... Jobb félni, mint
megijedni — ez a gondolat kísérte mindig, mikor az életben
maradása volt a cél.
Egy hét múlva ismét járni kezdte az éjszakát. Megnyugtatta
a tudat, hogy még mindig képes megölni a vámpírokat. Sebei
teljesen begyógyultak, és a teste maradéktalanul visszaszokott
a régi kerékvágásba. Teljesen jól érezte magát. Minden
normális volt... Legalábbis majdnem minden. Egy új érzés
kerítette a hatalmába, ami egyre csak a klubba húzta vissza.
Fujigaya hívta őt, Kitayama pedig készségesen válaszolt.
Unottan nézett végig a sok álmélkodó halandón, miközben
ismét a „Think U XXX” felé sétált. Egy kidobóember sem
tartóztatta fel, még csak egy pillantást sem vetettek rá,
egyből beengedték. Bár a jelet gondosan eltakarta, senki se
merte megállítani, hogy ellenőrizze.
A látvány nem volt különb az előzőnél a folyosó végi
függönyös szobában, talán csak kicsit félelmetesnek hatott
ez idő tájt. Kitayama nem törődött az őt ostromló
pillantásokkal — annyit nézett meg magának egyedül, hogy
tényleg kicserélték-e a berendezést, és el kellett ismernie,
hogy a „hárem” kinézete most sokkal jobb, mint elsőre volt
—, csak a másik függöny mögé lépett, és elindult az
újabb folyosón.
Fujigayát természetesen a félhomályos szobában találta,
néhány selyempárna között heverészve egy királyi méretű
ágyon. A vámpír kinyújtotta felé a kezét, közelebb hívva
a vadászt, a pillantásuk pedig egyből találkozott.
Mielőtt bármire is gondolhatott volna, Mitsu azon kapta magát,
hogy már az ágyon fekszik, a másik ismerős ölelésébe
kucorodva.
— Mit műveltél velem? — sziszegte fenyegetően, dühösen.
Ajkai csak néhány centiméternyire voltak a vámpírétól.
— Én ugyan semmit — válaszolt egy mosollyal Taisuke. — Te
tetted ezt magaddal — ujjait a másik kócos hajába vezette.
— Te csináltad magadnak.
Részben ugyan tudta, hogy a másiknak igaza van, hiszen Fujigaya
nem csinált belőle semmiféle rabszolgát. Még mindig teljes
mértékben ura volt a testének, az akaratának és eszének.
Viszont a másik része nem akarta elismerni, és folyamatosan
csak ürügyeket keresett, hogy bemagyarázhassa magának, minden
igenis a vámpír miatt történt.
— Egy napon meg foglak ölni — suttogta rekedten Kitayama
Fujigaya ajkaira. Érezte, ahogy a másik mosolya kiszélesedik.
— De nem ma — ragadta meg nem túl finoman, és a következő
pillanatban Kitayama a vámpír ajkaira mart egy forró, követelőző
csókkal. Nem akart többé gondolkozni. Csak érezni akart.
A vámpír már másodjára húzta csőbe — elsőre fizikailag,
másodjára érzelmileg. Gyűlölte Fujigayát és neheztelt rá,
ugyanakkor vágyott rá és kívánta testileg és lelkileg is.
Tudta, hogy az érzés kölcsönös. Végtére is, miért fogadta
volna vissza Fujigaya, ha nem így lenne? Miért hagyta volna
akkor életben? Ha csak a szex kellett volna neki, bárki mást
találhatott volna a helyébe. Nem, nem, volt valami, amit csak
Kitayama nyújthatott neki és senki más.
— Emlékszel, mit mondtál a múltkor? Tudod, arról, hogy
hasznossá akarod tenni magad, ha bízok benned? Nos, most itt az
ideje annak, hogy ezt az ígéreted valóra válthasd, Hiromitsu
— simított végig a vámpír az arcán. Kitayama
elvigyorodott.
— Ó, hát hogyne emlékeznék. Szóval jobban teszed, ha
felkészülsz a legrosszabbra — fújta el az éjjeliszekrényen
világító gyertyát és visszanyomta Fujgayát a párnák
közé...
VÉGE
» Vélemény
|