|
Cím: Chance
Párosítás: Akame
Jellemzők: romance
Korhatár: PG-13
Disclaimer: Még, ha akarnám, sem lenne semmi
hasznom az egészből.
A/N.: Nagyon elhanyagoltam őket mostanában.
És már úgy voltam vele, hogy én egyszerűen nem tudok velük
írni, a végén meg már nem is igazán akartam. De egy kicsit
elgondolkodtam. Rájöttem, hogy ők voltak az elsők, akikkel
írtam ebben a témában, és nem tudnám csak így abbahagyni.
Nagyon megszerettem őket.
Amúgy egy rövid kis semmiség.
Feltartom az első papírt, amit magammal hoztam.
Tudom, hogy utálsz.
Egy lenéző pillantást küld felém, és már épp húzná be a
függönyt, de ekkor az ablakhoz nyomom a következő lapot.
De azért ne utálj annyira... :)
Két dolgot értem el ezzel a dologgal: a tekintete lassan
elsötétül, és ismét mozdul, hogy véget szakítson ennek a
roppant tartalmas beszélgetésnek. Kétségbeesetten keresgélek
a rengetek lap között, és magam elé tartom azt, amit csak a
vége felé szerettem volna elővenni.
Szeretlek.
Könyörögve pillantok rá. Szeretném, ha mást nem is, legalább ezt
elhinné nekem.
A keze lassan megáll a levegőben, és szomorú tekintettel
rántja vissza a fehér anyagot, hogy újra teljesen láthassuk
egymást. Tétován indul a kezem, és a hideg üveglapra simul,
remélve, hogy viszonozza a gesztust. Már épp csalódottan
ellépnék az ablaktól, de ekkor látom, hogy sóhajt egyet,
majd megemeli a kezét, és az enyémhez teszi. Pár másodpercig
csak állunk így mozdulatlanul, egymás szemébe nézve, aztán
hirtelen elkapom a kezem. Még látom, ahogy elhúzza a száját,
és összefont karral lehajtja a fejét, de aztán keresni kezdem
a kívánt papírt.
Nem nyitnád ki?
Sajnos nem nagyon áll szándékában magától felnézni, ezért
megkopogtatom az ablakot, és kicsit megrázom a lapot. Egy
pillanatra megjelenik a szája sarkában az a nagyon várt
mosoly, de ismét elkomolyodik, és megrázza a fejét.
Lehangoltan nyúlok az újabb írásért.
Miért?
Csak megrántja a vállát.
Akkor nem szeretnél kijönni?
Emelem fel reménykedve, majd legszívesebben csak dühöngnék,
mikor erre is nemleges választ kapok. Ráadásul még el is tűnik
az ablakból, mire felháborodottan hápogva passzírozom fel
magam, hogy lássam, mit csinál. Egy perc sem kell, és már
jön is vissza, és maga elé emel egy kis füzetet.
Mi lenne, ha inkább te jönnél be?
Mivel erre a lehetőségre nem igazán számítottam, nem írtam
hozzá megfelelő választ, ezért csak vállat vonok, és
mosolyogva rábólintok az invitálásra.
Itt szeretnél, vagy inkább az ajtón?
Mutatja a következőt, de mikor nagyon értelmes képet vágok,
csak nevetve leteszi az ágyára a füzetet, és elindul a
szobájából. Nekem csak pár percnyi gondolkodás után esik
le, hogy tulajdonképpen most engem engedne be az ajtón, és
gyorsan előresietek. Az ajtóban már ott áll, és épp
idegesen bevágná, de ekkor valami beazonosíthatatlan
nyögéssel lefékezek a lábtörlőn.
- Szia - szólalok meg, mikor hosszú másodpercek után is csak
állunk egymással szemben, és némán figyel.
- Szia - motyogja halkan, és még mindig nem akar beengedni.
- Nem úgy volt, hogy... - kezdem, de ekkor gyorsan hozzám lép,
és a számra teszi a mutatóujját.
- Csss - csendesít el, míg szinte teljesen hozzám simul, és
felváltva néz egyszer a szemembe, egyszer a számra. Mikor
forró lehelete is az arcomhoz ér, nyelek egy hatalmasat, és
vakon kitapogatva a kezét, összekulcsolom az ujjainkat.
Lehajtja a fejét, és szórakozottan párszor meglóbálja a
kezünket, aztán szomorúan mosolyogva ismét felnéz rám, és
most már gondolkodás nélkül összeérinti ajkainkat.
Egyből eltűnik a tartásomból az a merevség, amivel eddig
vártam, mi fog kisülni a dologból. A kezem teljesen
automatikusan simul az arcára, és kicsit belesóhajtok a már
annyira várt csókba.
Rövid idő múlva viszont hirtelen eltávolodik tőlem, és
ajkait beharapva ráncolja a homlokát, majd lehunyja a szemeit,
és távolabb lép tőlem. Mikor ismét kinyitja, kutatva
vizsgálom a tekintetét, hogy mégis most hogy álljak a
dolgokhoz, de látszólag teljesen össze van zavarodva, így nem
sokat segít ez sem.
Legalább a kezemet még fogja - mosolyodok el, mire egyből el
is engedi.
Pár percnyi csend - és padlóbámulás - után aztán
félreáll az útból, és int, hogy kerüljek beljebb.
Szótlanul veszem le a cipőm és a kabátom, aztán egy halvány
mosollyal felé fordulok.
- Kanapé, igaz?
- Igen - feleli hasonló arckifejezéssel, és megvárja, míg
én megyek be előbb.
***
Már körülbelül tíz perce ülünk a kanapé két oldalán
halálos csendben, és már kezd egy kicsit zavaró lenni.
Viszont nem tudom, mit kellene mondanom, ilyen gyors
megbeszélési lehetőségre egyáltalán nem számítottam.
- Egy hét - szólal meg nagyon halkan. - Egy teljes hétig... -
hagyja félben a mondatot, és vállat von. - Miért?
- Nincs... rá különösebb magyarázatom - felelem akadozva,
szinte már látva magam előtt a tájfunt, ami hamarosan végig
fog söpörni a szobán.
- Aha - válaszolja egy hatalmasat bólintva. - Tehát csak úgy...
- Szükségem volt... egy kis időre. Amíg átgondolom a
dolgokat... eldöntöm, hogy szükség van-e pár olyan dologra,
amit eddig csak megszokásból tettem - mondom el végül az
igazat, és gondolatban széttárt karokkal várom az
özönvizet.
- Aha - hallom ismét a roppant ideillő választ. - És én...
- Te benn vagy azok között a dolgok között, amiket soha nem
szeretnék elveszíteni - fejezem be helyette a mondatot.
- Ez mind szép és jó - szólal meg hosszú hallgatás után. -
De egyáltalán miért merült fel benned a kérdés? Mégis mit...?
És miért? Ahh... - pattan fel vadul mutogatva, majd szépen
vissza is ereszkedik a kanapéra.
Egy pillanatra összeszorítom a szemem, és próbálok épeszűen
gondolkodni, még mielőtt kinyitnám a szám.
- Nagyon sajnálok mindent, Kazu - mikor közbe szeretne szólni,
kicsit hangosabban folytatom. - Tudom, hogy hatalmas őrültséget
csináltam, és még normális magyarázatom sincs, de
szeretném, ha megbocsájtanál.
- Én is szeretnék megbocsájtani - feleli fáradt arccal.
- Akkor... - ülök hozzá közelebb.
- Utállak, Akanishi Jin - sóhajt fel a fejét rázva.
- Tudom - felelem halkan, és a homlokának támasztom a
sajátomat. - És egyelőre nem is kérek többet.
» Vélemény
|
