Névtelen Normál lap
Cherish
– Kame–chan! — Jin rohanva halad felém az ablaktól.
Elveszem a könyvet a szemem elől, és felhúzott szemöldökkel
nézek rá.
– Mi az, Jin? — kérdem meglepetten.
– Kaaameee–chaan! — kiáltja megint, a következő pillanatban
pedig az ölemben landol. Felnyögök, és nagy nehezen
kioperálom közülünk az imént olvasott könyvet.
– Mi van, Jinjin? — Dereka köré fonom a karomat, és
összekulcsolom a kezeimet.
– Kame–chan! — Ha ezt még egyszer kimondja, hát én biztos,
hogy elfenekelem. — Esik a hó!
Aha, értem. Tekintve, hogy már reggel óta folyamatosan esik,
ezt már én is észrevettem. — És én mit csináljak vele?
– Nem megyünk ki? — néz rám kérlelően.
– Minek?
– Na, vajon minek, te baka?! — csap a fejemre, mintha egy buta
kisgyerek lennék. — Hógolyózni, hóembert csinálni, meg
ilyenek.
– De… kinn hideg van — mondom vonakodva.
– Igen, általában télen hideg van. — Meghökkenve néz, mint
aki meglepődött ezen a kijelentésemen. — De nem baj.
Menjünk már ki!
– De én nem akaroook!
– Kérlek! — Rám dől és megöleli a nyakamat. — Kérlek…
Jaj, nem hiszem el, hogy nem tudok nemet mondani neki. — Jó,
menjünk — mondom sóhajtva.
– Köszi! — kiáltja a fülembe.
– Megkérhetlek, hogy ne süketíts meg? — tolom el magamtól
dühösen. — És szállj le rólam, különben nem tudok
felöltözni, és akkor nem megyünk ki.
– Bocsi! — Lemászik rólam, a fogashoz megy, és leemeli a
kabátomat. Ezután visszajön hozzám, és rámdobja a
ruhadarabot. — Tessék, itt a kabátod.
– Köszi, nagyon köszi — mondom köhögve, ugyanis a szőrme
belement a számba. — Még jó, hogy itt vagy, különben most
nem tudom, hogy fulladnék meg.
– Ne haragudj, Kame–chan! — Szomorúan néz, miközben a saját
kabátját öleli.
– Jin — suttogom, és felállok a kanapéról, majd odalépek
hozzá.
– Tényleg ne haragudj, én csak segíteni akartam.
– Jin, nyugodj már meg! Nincs semmi baj. — Végigsimítok a
karján, ő pedig elmosolyodik. — Na, öltözz fel, jó? Aztán
menjünk.
– Oké! — Megint vidám, én pedig boldog vagyok.
Mindketten felöltözünk, és kimegyünk az udvarra. Amint
kilépek az ajtón, majdnem elcsúszom, csak nagy nehezen tudok
megkapaszkodni barátom karjában.
– Kame–chan! — kiált fel Jin, és segít megtalálni az
egyensúlyomat. — Vigyázz magadra!
– Jó, jó csak… csúszik.
– Igen, de nem volna jó, ha egyből összetörnéd magad. —
Most teljesen olyan, mintha az anyám lenne, és ez zavar.
– Nem áll szándékomban — motyogom.
– Jó. Na, gyere! — Kézenfogva húz el az ajtótól, bele a
harminc centis hóba.
– Jinjin… fázom — mondom remegve.
– Ne nyávogj már, Kame–chan! — Maga felé fordít. — Kicsit
érezd jól magad. Rendben? — Már el is lép tőlem, és
nekifutásból beleugrik a hóba.
Halvány mosollyal indulok utána, és megállok mellette. A
hátára fordul, és mosolyogva néz fel rám.
– Kényelmes? – kérdem érdeklődve.
– Aha — feleli lehunyt szemekkel. — Kame–chan… feküdj le
mellém! — Nincs időm hátralépni, azonnal elkapja a karomat,
és lehúz, és pedig képtelen vagyok talpon maradni. A lábaim
kicsúsznak alólam, és Jinen landolok.
– Jin! — kiáltok fel, de többre nincs időm, mert átfordít
minket, és befogja a számat. Majd már akkor sincs erőm
mondani semmit, mikor elenged, mert áhítattal teli tekintettel
végigsimít az arcomon, a következő pillanatban pedig már
ajkait érzem a sajátomon.
Tágra nyílik szemem a döbbenettől, és pillantásom
találkozik Jin kutató tekintetével. Fürkészve néz, talán
undorodottságot keresve, miközben nyelvével végigsimít az
ajkamon. Lehunyt szemekkel nyitom ki a számat, ő pedig lelkesen
kezdi felfedezni. Bal karommal átölelem a derekát, a jobbal
pedig a hajába túrok. Csak percekkel később jut eszembe, hogy
most éppen a legjobb barátommal csókolózom. Gyengéden
eltolom magamtól, és lassan kinyitom a szemem.
– Jin… — suttogom.
– Kame–chan! — kiált fel, és lemászik rólam. — Ne
haragudj! — Feláll, és idegesen toporog a hóban. —
Basszus, de idióta vagyok. Ne haragudj, jó? Felejtsd el, ami
most történt! Én… A fenébe! — Sarkon fordul, és berohan
a házba.
Döbbenten fekszem a hóban, az elmúlt pár percen tűnődve.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, bár már
régóta vágytam rá. És most ez az idióta elrohant, és
itthagyott! Sóhajtva felkelek, és utána indulok.
A szobámban ül az ágynak támaszkodva, felhúzott térdeit
öleli. Csillog a szeme, de azt hiszem, próbálja visszatartani
a könnyeit. Odalépek hozzá, és leülök mellé.
– Jin… — Megfogom a kezét, vagyis megfognám, ha ő nem húzná
el előlem. — Jin…
– Kame — kapja felém a fejét. — Nagyon haragszol? — Egy
könnycsepp gördül le az arcán, ő pedig hirtelen mozdulattal
letörli.
– Ne sírj, Jinjin — Magamhoz ölelem, és végigsimítok a
hátán.
– De akkora egy hülye vagyok — mondja szipogva, és érzem,
ahogy a könnyei végigfolynak a nyakamon. — Most már végleg
elveszítettem az esélyt arra, hogy valaha is viszontszeress.
Megmerevedek, és eltolom magamtól. — Hogy mi?
– Se… semmi. Felejtsd el! Nem mondtam semmit. — Megpróbál
elfordulni tőlem, de én nem hagyom. Gyengéden eltűrök a
füle mögé egy a szemébe lógó tincset, és egy puszit nyomok
az ajkaira.
– Én is szeretlek — suttogom lehajtott fejjel.
– Mi? — Felkapja a fejét, és meghökkenten néz rám.
– Szeretlek — ismétlem meg bátrabban, a szemébe nézve.
– Tényleg? — kérdi reménykedve.
– Baka! — kiáltok fel nevetve, és játékosan belebokszolok a
vállába. — Tényleg — teszem hozzá szelíd mosollyal az
arcomon.
Egy percig csak néz, majd rámugrik, így a földön fekve
kötök ki, ő pedig rajtam. — El sem tudod képzelni, most
mennyire boldog vagyok — mondja boldogan mosolyogva.
– Dehogynem — felelem, és megsimogatom az arcát. Lehunyt
szemmel belesimul az érintésembe. Ezt látva lágyan
elmosolyodom, majd lehúzom magamhoz egy gyengéd csókra, amit
ő boldogan viszonoz. Később széles mosollyal húzódik el,
és a nyakamhoz dörgölőzik, mire felnevetek, és
összeborzolom amúgy is kusza tincseit.
– Kame–chan? — motyogja.
– Hm?
– Nem megyünk ki? — Belecsókol a nyakamba, majd felemelkedik,
és oldalra döntött fejjel néz rám.
– Már megbocsáss, de nem az imént voltunk kinn? — kérdem
megrökönyödve.
– De igen, de még nem tudtam sem hóangyalkát csinálni, sem
pedig legyőzni téged hócsatában — mondja egy lelkes kisfiú
mosolyával.
– Baka — nevetek fel. — Nem fogsz legyőzni! — Fensőbbséges
tekintettel nézek rá, de ő csak nevet rajtam.
– Ó, dehogynem. Majd meglátod. — Lemászik rólam, feláll,
és engem is felránt a földről. — Gyerünk, Kame–chan, már
látni akarom az arcodat, miután legyőztelek. — Már rohan is
ki a szobából, pár pillanattal később pedig hallom, hogy
csapódik a bejárati ajtó.
– Baka — mondom újra, és utána indulok. Akkor sem hagyom,
hogy legyőzzön…
» Vélemény
|
