Névtelen Normál lap
Cím: Childhood love
Párosítás: Akame
Jellemzők: romantikus
Korhatár: PG–13
Disclaimer: Nem birtoklom az Akamét, Akame
birtokolja egymást.
A/N.: A történet a 2002–ben lezajlott koncert
után játszódik, ahol Jin a Kimi wo omou toki című számot énekelte.
– Kazuuuu… – hallom a hátam mögött Jin hangját. – Kész
vagy már?
Most végeztünk a koncerttel, és megbeszéltük, hogy együtt
megyünk haza, de én még nem öltöztem át teljesen, ő
viszont már az ajtónál áll. Próbáltam sietni, de egyszerűen
soha nem tudok időben elkészülni.
– Egy pillanat, és megyek.
Jól hallhatóan felsóhajt, majd hallom, hogy nyílik az ajtó.
– Kint megvárlak, jó? – kérdi, de meg sem várja a válaszomat,
s mikor hátranézek, már csak a hátát látom, amint eltűnik
az ajtó mögött.
– Oké, menj csak – motyogom magamnak.
***
Úgy tíz perc múlva sikerül magam teljesen összeszednem, és
sietek legjobb barátom után, aki az ajtóval szemben áll a
folyosón lazán a falnak támaszkodva, és unottan játszik az
egyik tincsével. Édes. Ahogy meghallja az ajtó nyílását,
felkapja a fejét, és érdeklődve néz a szemembe.
– Mehetünk?
– Aha – bólintok, és közben próbálok nem arra gondolni, hogy
mennyire el tudnék veszni azokban a mélybarna szemekben.
Csendben lépkedünk egymás mellett a hosszú folyosón, majd
halkan megszólalok. – Nagyon jó voltál ma, Jin.
– Te is jó voltál, Kazu – pillant rám azzal a mosolyával,
amitől pillanatok alatt el tudnék olvadni. Megrázom a fejem,
nehogy ott helyben rávessem magam, majd aprót bólintok. Megint
kellemes csend telepszik közénk, én pedig végigpörgetem
magamban a koncert eseményeit. Ezúttal Jin szólal meg először.
– Hallottad?
– Mit? – kérdezek vissza értetlenül.
– Hát a szólómat. – Ezt úgy jelenti ki, mintha teljesen egyértelmű
lett volna, hogy erre gondol, bár nem is tudom, mit vártam.
Bakanishi…
– Persze – mondom, miután felidézem magamban az említett szólót.
Imádom azt a számot, és azt hiszem, még jobban imádnám, ha
nekem szólna. – Nagyon szép volt – teszem hozzá eltűnődve. –
Gyönyörű az a dal.
– De nem annyira gyönyörű, mint az a személy, akinek énekeltem.
– Nem tehetek róla, de fájdalom kúszik a szívembe, ahogy ezt
kimondja, és, hogy ne lássa szomorúságomat, gyorsan a padlóra
fordítom a tekintetemet. Én örülök, én tényleg örülök,
hogy talált magának valakit, csak egyszerűen sokkal boldogabb
lennék, ha én lennék az a valaki. Szeretném, ha én lennék
neki a legfontosabb dolog a világon, ha rám gondolna, miközben
azt a dalt énekli. Tudom, önző vagyok, de nem tehetek róla.
– Kazu… Tudnod kell valamit. – Kicsit összerezdülök, ahogy
hirtelen megszólal, majd felhúzott szemöldökkel nézek fel rá.
– Igen?
– Én… – Egy pillanatra elakad, idegesen – ugyanakkor számomra
hihetetlen szexin – beharapja az alsó ajkát, és kicsit félrenéz.
Lassan visszafordítja rám a tekintetét, és mielőtt megszólalna,
vesz egy nagy levegőt. – Én neked énekeltem azt a dalt. –
Hirtelen úgy érzem, megállt a szívverésem, de aztán a tény,
miszerint már–már elviselhetetlen ütemben dobog, meghazudtolni
látszik ezt. Tényleg azt mondta? Tényleg azt mondta, amire
gondolok, vagy csak képzelődtem? – Minden egyes alkalommal,
mikor éneklem te jársz a fejemben. – Kicsit elmosolyodik, majd
folytatja. – Nem mintha máskor ez nem így lenne, de… Kazuya…
Én nem tudom, mikor, de… – Megint elakad, és idegesen
megvakarja a tarkóját, én pedig még mindig csak szótlanul nézem
– azt hiszem, beléd szerettem.
Tágra nyílt szemekkel nézek rá, és akárhogy próbálok, nem
tudok rájönni, hogy mit kéne tennem, mit kéne erre reagálnom.
Nos, talán a döbbenten nézés nem a legjobb választás volt,
mivel, mikor látja, hogy nem fogok megszólalni, még az eddiginél
is idegesebben szólal meg, és mentegetőzni kezd.
– Kazuya… Én nem akartalak letámadni, de nézd… Már nem bírtam
tovább. Úgy éreztem, beleőrülök, ha továbbra is magamban
kell tartanom. Nem… nem kell viszonoznod az érzéseimet,
viszont ezek után én nem tudnék a barátod lenni. Sajnálom.
Viszlát, Kazu! – Csak most jut el az agyamig, hogy mit is
mondott éppen, és próbálnám elmondani neki, hogy semmit nem
kell sajnálnia, és, hogy én is szeretem, de már nincs rá időm.
Idegesen, de egyben szomorúan sarkon fordul, majd futni kezd a
kijárat felé, és gyorsan leint egy taxit. Utána kiáltok,
hogy várjon, de ő mintha meg se hallaná, beül az autóba, a következő
pillanatban pedig eltűnik a szemem elől. Lemondóan felsóhajtok,
és fáradtam nekidőlök a falnak. Elszalasztottam talán az
egyetlen lehetőségemet arra, hogy elmondjam neki, mennyire
szeretem.
Hirtelen egy kezet érzek a vállamon, és az ijedtségről kis híján
felsikoltok, de végül sikerül visszafognom magam. – Jézusom,
Koki… – sóhajtok fel, mikor hátranézek. – Megijesztettél.
– Ne haragudj – mondja vigyorogva, így teljesen egyértelművé
teszi, hogy egyáltalán nem bánja. – Jin hol van? – Kicsit körülnéz
a folyosón, hátha meglátja valahol, majd újra rám emeli a
tekintetét. – Nem úgy volt, hogy együtt mentek haza?
– De igen, csak aztán… – Először elgondolkodok, hogy mondjam
el neki, de aztán úgy döntök, nem kertelek. Úgyis tud rólam
mindent. – Koki, én azt hiszem, Jin épp most vallott nekem
szerelmet.
Kis ideig csendben van, és én már meg akarom ismételni, és
megkérdezni, hogy hall–e, azonban ebben a pillanatban éles
hangon felkiált: – Micsoda?
– Nem csoda – mondom ingerülten, miután majdnem megsüketített.
Vagyis… Végül is tényleg az.
– Kame. Ha tényleg igaz, amit mondtál, mit keresel most itt
egyedül? – kérdezi értetlenül.
– Én… – Veszek egy nagy levegőt, mielőtt folytatom. – Nem
tudtam mit mondani neki. Még megszólalni sem volt erőm,
annyira meglepett. Aztán ő elkezdte mondani, hogy nem kell
viszonoznom az érzéseit, viszont így nem tud a barátom lenni.
Aztán elrohant.
Koki megértően a vállamra teszi a kezét. – Miért nem mész
utána?
– Taxival ment – felelem egyszerűen.
– Akkor meg menj el hozzá. Tudod, hol lakik, nem?
– De igen… De… – Az igazság az, hogy még mindig félek vele
szembenézni. Félek tőle, hogy hirtelen meggondolja magát, és
mégsem akarja ezt az egészet.
– Nincs semmi de. Szereted, nem igaz? – Hosszan nézek a szemébe,
majd bólintok egyet. – Hát akkor meg? Lehet, hogy ez az utolsó
lehetőséged. – Megrázza a vállam, én pedig rájövök, hogy
teljes mértékben igaza van. Nem szabad elszalasztanom ezt a
lehetőséget.
– Igazad van. – Kicsit elmosolyodok, majd gyengéden lesöpröm
barátom kezét a vállamról, majd röviden megölelem. – Köszönöm,
Koki. – Meg sem várom, hogy válaszoljon valamit, már rohanok
is a kijárat felé.
***
Percekkel később hevesen dobogó szívvel csengetek be Akanishiék
ajtaján, és idegesen várom, hogy kinyissa valaki. Kicsivel később
feltárul az ajtó, és Jin apukája néz rám érdeklődve.
– Jó estét, Akanishi–san, elnézést a késői zavarásér –
hadarom el, miközben meghajolok. – Jinnel szeretnék beszélni.
– Jó estét, Kamenashi–kun – mosolyog rám. – Sajnálom, de Jin
még nem ért haza.
– Esetleg lehetséges lenne, hogy megvárjam? – nézek rá kérlelően,
ő pedig kis gondolkodás után bólint egyet.
– Persze, gyere beljebb. Ha gondolod, addig felmehetsz a szobájába.
– Köszönöm.
Még egyszer meghajolok, majd belépve a házba leveszem a cipőmet,
csapattársam szobája felé veszem az irányt. Ezerszer jártam
már itt, talán már korom sötétben is eltalálnék a szobájába.
Ahogy belépek az ajtón, azonnal megcsap az a különleges
illat, ami legjobb barátomat mindig körüllengi, és ami már a
kezdetektől mindig megnyugtatott. Mikor felkapcsolom a villanyt,
önkéntelenül is elmosolyodok: ez a szoba soha semmit nem változik,
mindig ugyanolyan. Körülnézve rengeteg közös fotót látok
magunkról, mire boldogan elmosolyodok. Az íróasztalán aztán
felhívja magára a figyelmemet egy kép, amit biztos, hogy nem láttam
ezelőtt, mikor itt voltam. Mikor közelebbről megnézem megértem,
miért: a kép tetején lévő üres részre pont úgy, hogy
egyenlő távolságra legyen kettőnk között, egy apró szívecske
van rajzolva, fölé pedig valaki az örökké szót írta.
Elpirulok, és visszateszem a képet oda, ahol volt, majd az
ablakhoz lépek.
Ahogy lenézek az utcára, pont látom, hogy egy autó áll meg a
ház előtt, és Jin száll ki belőle. Egy lány társaságában.
Ebben a pillanatban úgy érzem, teljesen átvertek, és ez az érzés
csak erősödik, mikor látom, ahogy gyengéden magához húzza a
lányt, és megöleli. Megkövülten nézem, ahogy elbúcsúznak
egymástól, majd csapattársam elindul a ház felé, a lány
pedig sétálni kezd a járdán. Úgy érzem, menten megszakad a
szívem, és a könnyek hullani – mint hullani – ömleni kezdenek
a szememből. Legszívesebben, hogy megfordulnék, kirohannék
azon az ajtón, és soha többé nem néznék vissza, de nem
lenne értelme. Félúton úgyis belé ütköznék. Soha nem éreztem
még ilyen fájdalmat, mint most, soha nem voltam még ennyire
csalódott. Nem bírom tartani magam és letérdelek a földre.
Miért, Jin? Miért?
Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, majd a fent említett
személy döbbenten megszólal.
– Kazu? Te mit keresel itt? – Automatikusan felé kapom a fejem,
ő pedig, mikor meglátja, könnyáztatta arcomat, csak ledobja a
táskáját az ajtóba, majd hozzám siet. – Kazuya… Mi a baj?
– kérdi, miközben hüvelykujjával letörli a könnyeimet.
Elfordítom tőle a fejem, ő pedig leengedi a kezeit, és aggódva
néz rám.
A padlót bámulva, halkan suttogni kezdek. – Jin… Úgy fél órával
ezelőtt még azt mondtad, hogy belém szerettél. Most pedig egy
lányt ölelgetsz.
– Mi? – Az állam alá nyúlva felemeli a fejem, és kérdőn néz
a szemembe. – Miről beszélsz?
– Ne értetlenkedj nekem itt, Jin – mondom most már inkább dühösen,
mint szomorúan. – A saját szememmel láttam, amint gyengéden
átölelted.
Látom rajt, hogy elgondolkodik, aztán úgy tűnik beugrik neki
miről beszélek.
– Ja, hogy az! – Kicsit felnevet, aztán szórakozottan néz rám.
– Teljesen félreérted a helyzetet, te kis buta! – Végigsimít
az arcomon, én pedig nem tudok ellenállni a kísértésnek,
belesimulok az érintésébe.
– Mit lehet ezen félreérteni? – Észbe kapva megfogom a kezét,
és elveszem az arcomtól, azután azonban ő nem engedi, hogy
elengedjem. – Tökéletesen egyértelmű volt a szituáció.
– Nem, nem volt az. Az a lány Yamapi barátnője volt. – Mikor
ezt kimondja, olyan hirtelen kapom fel a fejem, hogy megfájdul a
nyakam, ez viszont most egyáltalán nem érdekel. Most tényleg
az igazat mondja? – Ma este kicsit összevesztek, és engem hívott
fel, hogy segítsek neki kibékülni, mivel én ismerem Pit
legjobban. És mivel Yamapi itt lakik a közelben, úgy döntöttünk,
én hazajövök, ő pedig elmegy beszélni vele, és egy taxival
jöttünk. Csak erről van szó, semmi többről.
– Tényleg csak ennyi? – Mélyen a szemébe nézek, és próbálom
kutatni, hogy nem–e hazudik, de nem látok semmi erre utaló
jelet.
– Igen, te baka… – Felnevet, majd megint elkomolyodik, és kíváncsian
néz rám. – De most te mesélsz. Mit keresel itt?
Zavartan félrenézek. Ebben a pillanatban nem vagyok biztos
benn, hogy felkészültem erre. Bár most már nincs semmi
vesztenivalóm, és ő azt mondta, hogy szeret. – Úgy… úgy
gondoltam, beszélnem kell veled – nyögöm ki nagy nehezen.
Megint végigsimít az arcomon, de most úgy, hogy közben maga
felé fordítja a fejem. – Miről? – kérdi halkan, és én
kezdek félni attól, hogy menten olvadásnak indulok ettől a
hangtól.
– Arról, amit a koncert után mondtál. – Amint ezt kimondom,
idegesen felszisszen, és elhúzza tőlem a kezét, majd feláll.
– Kazu én megmondtam, nem fogom rád erőltetni magam, viszont
akkor nem…
– Nem! – vágok a szavába, miközben én is felkelek. – Nem erről
van szó. Én azt akarom mondani, hogy… – Elakadok. Soha nem
gondoltam volna, hogy ezt ilyen nehéz lesz kimondani.
Mikor idegesen rágcsálni kezdem az alsó ajkam, azt hiszem, rájön,
mit akarok mondani, mert elmosolyodik, és pimaszul néz rám. –
Hogy?
– Jin… – nyögök fel. – Nem könnyítenéd meg a dolgom? –
Nagy szemekkel pislogok fel rá, de ő hevesen megrázza a fejét.
– Nem – mondja vigyorogva.
– Igazából már tudod, mit szeretnék mondani, igaz? – duzzogok
karba tett kézzel.
– Igen, azt hiszem – feleli suttogva. – De én tőled szeretném
hallani.
Közelebb lép, majd óvatosan átölel a derekamnál, mire
kicsit elpirulok, de azért én is átölelem a nyakát. A füléhez
hajolok, és halkan, alig hallhatóan súgom bele azt a szót,
amit már oly régóta szerettem volna kimondani: – Szeretlek. –
Belebújok a nyakába, és mélyen belélegzem az illatát,
azonban a következő pillanatban eltol magától. Mosolyogva néz
a szemembe, majd végigsimít az arcomon, és egy kis puszit nyom
a számra, amitől élénken pirulni kezdek, és elhúzódok tőle.
– Baka…
Boldogan felnevet, majd leül az ágyra, engem pedig az ölébe
ültet. – Nagyon aranyos vagy.
– Nem is. A fiúk nem aranyosak.
– De te tényleg az vagy. – A nyakamba fúrva a fejét, én pedig
összeborzolom a haját.
– Hülye… Haza kell mennem. – Próbálom felemelni a fejét a
nyakamból, de ő nem hagyja magát.
– Abban reménykedtem, hogy ma itt alszol – dörmögi, és pedig
alig értem meg amit mondd, de végül sikerül kisilabizálnom.
– Igen, és majd megerőszakolsz, mi?
Nevetve felemeli a fejét a nyakamból, és a fülembe suttog: –
Nem hiszem, hogy abban sok erőszak lenne.
Kiráz a hideg, és érzem, ahogy a tarkómon felállnak a pici
babahajak. – Hülye…
– Na, Kazu… – könyörgően néz a szemembe, én pedig már rég
eldöntöttem, hogy maradok, de annyira szeretek vele játszadozni.
– Maradj itt ma éjjel. Olyan magányos itt egyedül.
– De hiszen mindig egyedül vagy – húzom fel a szemöldököm értetlenül.
– Igen, épp ez a baj. A legjobb az lenne, ha beköltöznél.
– Baka… – suttogom lemondóan.
– Mást is tudsz mondani?
– Baka…
– Oh, remek. Élvezet veled beszélgetni – mondja
szarkasztikusan, majd elkomolyodik. – Na, maradsz, vagy nem?
Mert, ha igen, akkor még meg kell győznöm a szüleimet, aztán
meg fel kell hívni, és meg kell győzni a te szüleidet is.
– Nem hiszem, hogy nagyon kell majd őket fűzni – mondom
elgondolkodva, miközben avval vagyok elfoglalva, hogy a haját
csavargassam az ujjam köré. – Elég sokszor szoktam itt aludni.
– Igen, de akkor nem egy ágyban szoktunk lenni – jelenti ki
nemes egyszerűséggel.
– Mi? – kiáltok fel, amitől ő egy kicsit összerezzen. – Ki
mondta, hogy hajlandó vagyok egy ágyban aludni veled?
– Naa, Kazu… Nem lehetsz ilyen… – nyafog, majd a már majdnem
megszokott mozdulattal megint megsimogatja az arcom. – Ígérem,
nem csinálok semmi olyat, ami ellenedre van.
– Még szerencse, mivelhogy nem fogok veled aludni.
– Dehogynem! – Hirtelen hátradől az ágyon engem pedig magával
ránt, majd úgy helyezkedik, hogy ő legyen felül. Közelebb
hajol hozzám, és könyörögve néz a szemembe. – Kérlek,
Kazu. Fájna neked, ha ma velem maradnál?
Látom rajt, hogy mennyire szeretné, és így nem tudok neki
nemet mondani. Felsóhajtok, majd beletörődve megszólalok: – Jó,
legyen. Meggyőztél, Baka.
Elmosolyodik, majd finoman megpuszil. – Köszönöm. Na, mindjárt
jövök, beszélek anyuékkal.
Csalódottan nyögök egyet, mikor lemászik rólam, majd a szobából
is eltűnik, de végül elmosolyodom. Hirtelen sikítani akarok a
boldogságtól, amit az a tudat ad, hogy szeret, és az enyém.
Nem tudom, voltam–e már valaha ennyire boldog. Jin pár perc múlva
visszajön, és az ölembe dobja a telefonját.
– Tessék. Hívd fel a szüleidet, és közöld velük, hogy
fogva tartalak, és csak akkor engedlek el, ha összeházasodhatok
veled – mondja vigyorogva, miközben átöleli az egyik kispárnáját.
– Már megint hülye vagy, Jin – közlöm vele. – És mit csinálsz
szegény párnával?
– Féltékeny vagy? – Kihívóan néz a szemembe, és pedig
megborzongok, majd úgy döntök, szórakozok vele egy kicsit.
– Talán – mondom, de közben rá se nézek.
Hallom, majd érzem is, hogy mögém ül az ágyon, és szorosan
megölel. – Ne haragudj.
– Jin, lennél szíves elengedni? – Lefejtem a kezeit magamról,
és felállok az ágyról. – Telefonálnom kell. – Azzal
otthagyom, és kilépek a szobából.
A szüleimmel pár perc alatt lebonyolítom az ügyet, majd
visszasomfordálok a szobába. Szerelmem az ágyán ül, és még
mindig azt a kispárnát szorongatja, amit pár perccel ezelőtt.
Mikor hallja, hogy nyílik az ajtó, felkapja a fejét.
– Megengedték?
– Persze – mondom, majd mellé ülök, és a vállára hajtom a
fejem. – Szerintem menjünk el zuhanyozni, és feküdjünk le.
– Mármint együtt menjünk zuhanyozni? – kérdi vigyorogva.
– Nem! – kiáltok fel, és fejbe csapom a párnával. – Hülye
perverz.
– Bocsi – vigyorog. – Na, menj, mert nem állok jót magamért. –
Erre a kijelentésére sikítok egyet, majd felpattanok az ágyról,
és kirohanok a szobából a fürdő felé.
***
Miután mindketten végzünk a fürdéssel, ágyba bújunk, majd
percekig néma csendben, feszülten fekszünk egymás mellett.
Nagyon szeretném átölelni, de egyszerűen nem vagyok rá képes.
Nincs hozzá elég bátorságom.
– Alszol? – hallatszik pár perc múlva Jin halk suttogása.
– Nem – felelem.
– Átölelhetlek? – Mikor ezt megkérdi, a szívem hevesebb
iramban kezd dobogni, és mosolyogva az oldalamra fordulok.
– Épp kérni akartam.
Ő is elmosolyodik, majd felém fordul, és közelebb húzódva
átölel. A nyakába temetem az arcom, ő pedig végigfuttatja
ujjait a hajamban. – Jó éjszakát – súgja a fülembe.
– Jó éjt – súgom vissza, majd alig hallhatóan hozzáteszem: –
Szeretlek.
– Én is szeretlek téged.
~Owari~
» Vélemény
|