Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Sok boldogságot kívánunk! ^^

Gratulálunk!

Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.

Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.

- Viszontlátásra, uram, további szép napot! Köszönjük, hogy a Hainan Airlinest választotta! — hajtott fejet mosolyogva a repülőgép ajtajában álló, mályvaszín ruhát viselő stewardess. Geng visszamosolygott a - tulajdonképpen egész csinos - nőre, majd kilépett a gépből, és vállán a táskájával elindult, hogy ez után a roppantul megterhelő, két és félórás út után átvegye a csomagját.
Egészen meg is lepődött, hogy tíz perc várakozás után készhez kapta a kisebb utazóbőröndöt, és ezúttal nem kellett majd′ háromnegyed órát várnia, mint a legutóbbi hongkongi kiruccanásakor — vagy az az előtti, Nanjingba tett látogatása után, amikor csak az eszének, a nyelvtudásának, meg a hamis igazolványainak köszönhette, hogy nem tartóztatták le azonnal hat üzemkész Colt birtoklásáért ott helyben.
Mindenesetre csak megvonta a vállát, majd sietősen kicsekkolt, átvágott a gigászi üvegépítmény emberektől nyüzsgő előcsarnokán, aztán a hatalmas parkolóba érve első dolga volt rágyújtani.
Valamiért elképesztő nyugalommal töltötte el a tudat, hogy itthon van - Peking fölött még az égnek is más színe volt. Ugyan pontosan tisztában volt azzal is, hogy amint átlépi a lakása küszöbét, ismét elölről kezdődik az egész — hosszú, unalmas órák a számítógép előtt, ugyanazzal a metódussal, aztán kapcsolódás a műholdakra, végül egy nagy levegő, és további napok az összegyűjtött információk tengerében, egészen addig, amíg döntést nem hoz.
Tulajdonképpen maga sem tudta, miért csinálja ezt. Miért játssza egy tökéletes ország önkéntes megmentőjét — nem mellékesen, hogy meddig lesz még hozzá türelme, ideje, pénze, és egészsége.
Talán így akarta magához láncolni a múltat, vagy annak egy halvány foszlányát, legalább egy rövid időre. Minden egyes alkalommal, amikor ölt, eszébe jutottak a régi napok, az embert próbáló kiképzésétől kezdődően a rizikós küldetéseken át egészen a részeg szombat estékig.
Nemhiába, a sikereket meg kell ünnepelni. Ők pedig csak sikereket értek el az alatt a pár év alatt, amíg Kína legerősebb, leghírhedtebb, leglendületesebb csapataként dolgoztak együtt.
Ezek a szombat esték győzték meg arról, amit csinál, az semmi esetre sem ok nélküli öldöklés, hanem dicsőséges munka. Ő az igazság oldalán áll. Ő a saját életét kockáztatja a hazájáért.
Ő megvédi a Kínai Népköztársaságot.
Nem csak egyszerűen elfogadta és megtanulta a CNBS működési elveit, amiket tanonckorában vertek a fejükbe — ő hitt bennük, egyetértett velük, és mindenki mást hasonlóra buzdított.
Tudta, hogy a munkája nélkülözhetetlen. Épp ezért nem engedélyezte meg magának, hogy úgy feladjon mindent, mint a főnökei és a munkatársai. Mint Zhoumi és Qian.
Geng száját megégette a cigaretta, mire megrázta a fejét, és elnyomta a csikket a legközelebbi hamutálban, aztán az orrára tolta a napszemüvegét, és beszállt az első utasra váró taxiba. Bediktálta a fiatal férfinak a címét, majd hátrahajtotta a fejét az ülés támlájára, és lehunyta a szemeit.
Ahogy felkanyarodtak az Airport Expresswayre, Geng kinézett az ablakon a mellettük elsuhanó autókra, és halványan elmosolyodott. Mélységesen örült, amiért kifogott egy kevésbé szociális sofőrt — nem érezte magát túlzottan kreatívnak a több századik alteregó hiteles alakításához az előttük álló negyven percben, de olybá tűnt, nem kell attól tartania, hogy a férfi még véletlenül is hozzászóljon.
Az utat figyelte, akárcsak Geng — két kifejezéstelen, unott tekintet bámult ki a fehér Mercedes ablakán, a rádióból halkan szólt valami popsláger a kilencvenes évek végéről, a légkondicionáló lótuszillattal töltötte meg az autót, ami töretlen sebességgel hajtott Peking belvárosa felé.
- ... többek között ne felejtsenek ellátogatni Shim Yeonchang külügyminiszter úr nyilvános beszédére sem! Idén már másodszor kerül sor hasonló eseményre, melyet ezúttal a Tiananmen téren rendez meg a kormány, szerda délután, három órás kezdéssel ... - Geng olyan hirtelen kapta fel a fejét a műsorvezető hangjára, amihez hasonlóra utoljára a régi szép idők riadókészültségében került sor. Annak ellenére, hogy a hasonló kijelentésekkel együtt járó, furcsa érzés is felbukkant egy tűnő pillanatra, a férfi mégis csak rálegyintett, és ismét kibámult az ablakon. Ugyan mi történhetne? Pontosan ugyanúgy fog lezajlani az egész, mint tavasszal, mint tavaly ősszel, mint eddig bármikor. Vaklárma.

- Dohányzik? — fordult aztán még mindig az előbb hallottakon tanakodva a sofőr felé, mire az ránézett a visszapillantó-tükörből.
- Igen — felelt szűkszavúan, ismét az utat figyelve.
- Nem zavarja, ha rágyújtok?
- Nem.
Geng felvonta a fél szemöldökét, majd egy gombnyomással lehúzta az ablakot, és előhúzott egy cigarettát a zsebében pihenő dobozból. Jóleső érzéssel tüdőzte le a kesernyés füstöt, miközben igyekezte elterelni a gondolatait, amelyek már nekiálltak feltérképezni a Tiananmen tér szerkezeti felépítését, az épület elhelyezkedését és alaprajzát, meg a lehetséges megközelítési útvonalakat és rejtőzködési pontokat.
Egy nagy sóhajjal könyvelte el magát újfent komplett idiótának, és csak szomorkásan megcsóválta a fejét. Mi van vele? Miért járatja megint ezen az eszét?
Tényleg nem sikerült még leszoknia a hasonló baromságokról?
Geng végül jó negyven perc kocsikázás után kifizette a sofőrt, és amint az autó messzire hajtott, lassan a fejére tolta a napszemüvegét, és a szemközti hétemeletes társasház felé fordult.
Az épület nem tűnt különösebben gyanúsnak — besétált hát a kertbe, majd fel a lépcsőn a bejárathoz, aztán belépett a hűvös előtérbe. Habár fölöslegesen, de már csak megszokásból is a postaládájába pillantott, majd vállat vonva a lifthez lépett, és felvitette magát a negyedik emeletre.
A folyosón pusztán a légkondicionáló halk búgása törte meg a csendet.
A virágok a helyükön, a szőnyeg még mindig vörös, az ajtók fehérek, ő meg paranoiás.
Geng a 745-ös számú lakáshoz lépett, és előkotorta a kulcsát, majd pár pillanatnyi bénázás után benyitott a sötét előszobába. Lámpát kapcsolt, és a cipőitől megszabadulván a nappaliba lépett, húzva maga utána bőröndjét. Elhúzta a függönyöket, mire meleg napfény ömlött a tágas helyiségbe, aztán levágódott a világoszöld kanapéra, és a legközelebbi hamutartót a hasára pakolva rágyújtott.
Miközben lustán eregette a füstpamacsokat, újra meg újra a rádióban hallottakhoz lyukadt ki gondolatban. >
Őszintén szerette volna azt hinni, hogy a shanghai akció miatt pörgött az agya még mindig, és szó sincs semmiféle rossz előérzetről. Semmi oka nincs gyanakvásra. Minden kurvára rendben lesz.
Az elmúlt tíz év eseményeiből tanulva az illetékesek úgyis intézkedni fognak, hogy a helyszín legalább annyira biztonságos legyen, hogy még egy bicskát se lehessen bevinni súlyos büntetés nélkül.
A férfi lassan felült, elnyomta a cigarettát, és odahúzta magához a bőröndjét, hogy minél hamarabb túllegyen a pakoláson — vagy hogy legalább addig se gondoljon hasonló marhaságokra, amíg rendet rak.
Maga mellé halmozta a ruháit meg a megsétáltatott laptopokat, majd a gumírozott biztonsági pántokat félresöpörve óvatosan kicipzárazta a táska bélését, egészen addig, amíg láthatóvá nem vált a vastag, a bőrönd színével megegyező filccel bevont belső zseb.

Finoman lefejtette a fegyverekről mind a durva filcet, mind az alatta rejtőző, vékony vászonburkolatot, aztán óvatosan kicsatolta a tartóhámokat, és kiemelte a helyéről az automata Type-64-et, meg a biztonság kedvéért magával vitt nyolc milliméteres Coltot és egy régi Magnumot, majd fölemelkedett, és a szobán átvágva a lényegesen kisebb, de annál meghittebb hálóba lépett.
Az ágya ugyanolyan precízen bevetve állt, az íróasztalán ugyanazok a papírkötegek sorakoztak.
A biztonsági kamera automatikusan felé fordult, és rákacsintott a sarokból, Geng pedig csak az ágya melletti, méretes szekrényhez lépett, és kinyitotta.
A ruhák a helyükön, még a sorrend sem változott. A férfi halványan elmosolyodott, ahogy félrehúzta az ingeket, aztán az ujját a szekrény falába épített ujjlenyomat-olvasóra nyomta, és miután a rendszer halk pittyegéssel felismerte, s a beépített lámpák felvillantak, már tisztán látta a szekrény hátuljában megbúvó rekesz kilincsét. Szélesre tárta a fémlapokkal bélelt belső szekrényt, amely szintúgy a padlótól a plafonig ért, mindössze nem finom anyagból készített ruhákat, hanem precízen megmunkált lőfegyvereket rejtett.
A rekesz két oldalán a kisebb pisztolyokat rejtő fiókok sorakoztak, míg Genggel szemben a gépfegyverek és shotgunok sorakoztak az állványokon.
A férfi kihúzta az egyik jobb oldali fiókot, és beütötte az azt fedő plexiüveg alján domborodó billentyűk megfelelő kombinációját. A második védelmi réteg engedelmesen csusszant hátra, s ő óvatosan visszacsúsztatta a sötét selyemmel bélelt fiókba a pisztolyokat. Csak stílusosan.
A fejét rázva meredt maga elé egy hosszú pillanatig, majd visszazárta a fegyvertárolót, és a nappaliba ment, hogy sietősen behajigálja a ruháit is a helyükre, aztán a konyhába lépett, és lefőzött magának egy fél liternyi kávét. Nemhiába, a munka nem várhat.
Miközben várta, hogy felforrjon a víz, a nappali hatalmas ablakai alatt húzódó, hosszú asztalhoz lépett, és mind a három rajta sorakozó számítógépet bekapcsolta.
Beütötte a jelszavakat, majd a biztonság kedvéért kiöntött egy bögre kávét, és rágyújtott, mielőtt átadta volna magát a Lucid bonyolult folyamatainak.

Jó szokásához híven azonban vetett még egy pillantást a vele szemben a falon függő, újságcikkekkel és fényképekkel teletűzdelt parafatábla felé, és halkan szusszantott.
"Az USA köztársasági elnöke békét ajánl fel Iraknak", hirdette az egyik öles szalagcím — felette egy fotó egy mosolygó, integető, szemüveges férfiról, amint kíséretével együtt az autójához lép.
Az oldalán magas, nyúlánk, sötét napszemüveget viselő, szép arcú kínai férfi.
"Obama ismét a Fehér Házban járt", állt egy másikon — a fotó ezúttal az államok egykori elnökét ábrázolta, minden bizonnyal egy nyilvános beszédén, mögötte az öltönyösök sorában ugyanaz a kínai férfi, ezúttal napszemüveg nélkül, a távolba révedő tekintettel.
"Amerika válasza a pakisztáni terroristaszervezeteknek" — a kínai férfi kinyitja egy fekete Mercedes ajtaját a hadügyminiszter előtt.
"Népünk és kultúránk — merre tartunk? Educatio 2015" — a kínai férfi társaival együtt fogja szoros körgyűrűbe a tömegen átvágó oktatási minisztert.
Geng arcára keserédes mosoly ült, ahogy újra meg újra végignézett az összegyűjtött információmorzsákon, és alaposan szemügyre vette Zhoumit az összes képen.
Egy szikrányit sem változott.
Ugyanaz az egyszerre szigorú, ellentmondást nem tűrő, határozott, komoly, és mégis kedves, szeretnivaló, a végtelenségig megbízható, megbízható és okos ember arca, aki lassan két éve eltűnt már az életéből — a legjobb barátja, lelki társa, kollégája, a bal szívkamrája, a fél mindene.
Szinte már csak azért vette havi rendszerességgel a külföldi lapokat, hogy újra lássa — és szinte mindig meg is találta bennük, képeken megbújva, egyszerre jelentéktelenül és életbe vágóan fontosan, és Genget tulajdonképpen, akármennyire sem akarta bevallani magának, mélységes büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy Zhoumi idáig vitte.
Bízott benne, és ismerte már annyira, ahhoz, hogy tudja, a férfi hibátlan életet teremtett magának, akár az FBI-nál, akár a CIA-nál — oda bejutni pedig pusztán álom a legtöbb nemzetközi ügynök számára.
Zhoumi megvalósította azt, amit elmondása szerint tíz évesen fogadott meg, amikor először szökött meg otthonról, de rövid időn belül megtalálták a kikötőben, a hajóra várva, ami az új világba repíti majd, és rendőrautóval vitték haza. Világéletében azért akart ügynök lenni, hogy kicselezhesse őket, és eltűnhessen egy zsarnok apa és egy érzéketlen anya tönkrement házasságából — és meg is csinálta.
Méghozzá nem is akárhogy.

Mindenesetre Geng soha nem jutott el odáig, hogy neki is elmondja, milyen kibaszottul hálás azoknak a rendőröknek, akik akkor és ott hazarángatták a kikötőből — ha nem jelennek meg, ha elszalasztják az ütött-kopott bőröndbe kapaszkodó kisfiút, ők ketten sosem találkoztak volna, és most nem ülhetne itt, félig-meddig még mindig magába roskadva, és nem nézhetné a legjobb barátját egy fényképről, amint az amerikai elnök oldalán feszít fekete öltönyében és elmaradhatatlan, halvány mosolyában.
Pillantása most lejjebb vándorolt a több tucat cikkről, de ahogy a tábla legaljára tűzött, megpörkölődött szélű, kissé már sárgás fényképre nézett, a gyomra hirtelen öklömnyivé zsugorodott.
A fotó őt ábrázolta, szélesen vigyorogva, kipirult orcákkal, meg egy nőt, aki nevetve ölelte a nyakát, és dörgölte egészen pici orrát az arcának. Mindkettejük hajában hópihék csillogtak, sőt, hó borította mögöttük az utcát, az autókat, a házakat is — sárgás fényben, tompán ragyogott a decemberi éjszaka, amikor a fénykép készült; amikor még nem az egyetlen gondjuk a kapcsolatuk titokban tartása volt, amikor még boldogak voltak, amikor még tökéletes és meseszerű volt az életük.
Akkoriban mindketten úgy érezték, csak az övék a szerelem, és rajtuk kívül senki más nem értheti, mit jelent ez az egész. Senki más nem érezheti ugyanazt, mint ők, amikor felébrednek egymás mellett, senki más nem borzonghat bele úgy egy csókba, mint ők ketten, soha, senki nem mondhatja úgy valakinek, "szeretlek", mint ahogy ők teszik nap mint nap, és egyáltalán, senkinek semmi esélye rá, hogy valaha is megtapasztaljon egy ilyen horderejű dolgot, mint az ő szerelmük.
Ha Qian mosolygott, mosolygott ő is. Ha sírt, magához ölelte, és addig ringatta, amíg le nem csillapodott.
Tisztelte, becsülte, magával egyenrangúként kezelte, s mégis óvta és védte ahol csak tudta; akaratán kívül akart kalitkába zárni egy ilyen féktelen, szeszélyes, vad lényt, mint amilyen ő volt, a minimálisnál is kisebb teret hagyva neki attól való félelmében, hogy egyszer eltűnik a látóteréből.

Pláne, miután Zhoumi elutazott, és ők a második eseménytelen hét után vették tudomásul, hogy a férfi nemes egyszerűséggel elhagyta őket, egyetlen szó nélkül. Felfoghatatlan volt.
Ketten maradtak, ketten a gyásszal vegyes boldogságban, amit féktelen szerelmükkel igyekeztek enyhíteni. Évek óta először szabadulhattak meg minden gátlásuktól; pusztán az is megrészegítette őket, hogy megfoghatják egymás kezét az utcán, nem is beszélve a randevúkról, amelyeken egy kicsit mintha ismét tinédzserekké változtak volna. Tinédzserek voltak a moziban, a korcsolyapályán, az éttermekben, a múzeumokban, zavartan rezzentek össze, ha véletlenül a másikhoz értek, elpirultak a bókoktól, zavarba jöttek a beszédes pillantásoktól, éjszaka pedig kacagva búcsúztak a határaikat feszegető tinédzserektől, akikké nappal váltak, és a tapasztalt szeretők összes szenvedélyével estek egymásnak.
Geng sosem hitte, hogy egyszer majd ez okozza a vesztét — egészen addig a napig, amíg Qian eltűnt, és többet nem jelentkezett. Még egy üzenetet sem hagyott, pusztán összecsomagolt, és mire Geng magához tért a fergeteges, átszeretkezett éjszaka után, a nő helyett már csak az illata várta az üres lakásban.
Eleinte még kétségbeesetten kereste, éjt-nappallá téve, mígnem a remény, hogy valaha megtalálhatja a világ kiismerhetetlen adatbázisában, hosszú, haszontalan kutatással töltött, alvást diszkrimináló, magányos hónapok után végleg elhagyta.
Hát így történt, hogy egyedül maradt, barátok, szerelem, család, identitás és munka nélkül, mindent felemésztő dühvel a mellkasában — egyedül ebben a mocskos világban, bosszúra kiéhezetten.
És a világnak még fogalma sem volt arról, hogy mivel fog lakolni, amiért megfosztotta mindentől, amit szeretett ebben a nyomorult életben.
A férfi hatalmasat sóhajtott, és belekortyolt az időközben ihatóvá hűlt kávéba. Tej és cukor nélkül mintha az összes szem kávébab ízét külön érezte volna. Még cigarettára gyújtott, aztán elszakította a tekintetét a tábláról, és belépett a Lucidba, hogy nekilásson a következő akció kidolgozásának.

Az idő olyan lassan vánszorgott, amilyenre már régen nem volt példa. Hiába kelt fel minden reggel tíz előtt, Geng egyszerűen képtelen volt rávenni magát akármire is.
Hazaérkezésének napján ugyan legalább négy potenciális áldozatot kinézett magának, a továbbiakhoz se elég türelmesnek, se eléggé motiváltnak nem érezte magát, pláne ebben az állandónak minősíthető tetves hőségben, amikor a sarki kisboltig se tud úgy lemenni az ember, hogy utána ne kelljen rohannia azonnal a zuhany alá, ha nem akar elájulni a saját szagától. Jobb híján csak ült otthon, és olyasmi szőrszálhasogató tevékenységekkel próbálta ölni az idejét, mint a nyári nagytakarítás vagy fegyvertisztogatás, később meg, amikor ráunt, olvasásra és a híradó meg különféle elmebeteg tévéműsorok bámulására vetemedett. Legalább addig sem gondolt semmiféle marhaságra — ugyanis még mindig képtelen volt kiverni a fejéből a szerdára beígért, nyilvános beszédet.
Maga sem tudta, hogy miért, de ez az egész lassan már az őrületbe kergette.
Éjszaka nem egyszer azon kapta magát, hogy már megint azon gondolkodik, vajon megérné-e kimenni a helyszínre, csak a biztonság kedvéért, sőt, magában már a szükséges fegyvertár elemeit is összeállította. Akkor sem ijedt meg komolyabban saját magától, amikor gondolatban nekiállt kiválogatni a ruháit a nagy eseményre, de ahogy az üres cigarettásdobozok és a teli hamutartók száma növekedett a környezetében, úgy vált egyre biztosabbá abban, hogy minimum napszúrást kapott, ha nem teljesen megbuggyant az elmúlt napok folyamán.
Szerdán hajnalban még arra is rávette magát, hogy kimásszon a szokatlanul kényelmetlen ágyból, és a Lucidban fellelhető, összes létező információt lekeresse Shim Yeonchangról — délben pedig, amikor arra ébredt, hogy a Control-gomb meglehetősen nyomja a halántékát, már csak arra emlékezett, hogy valahol a külügyminiszter magánéleténél meg a nappalijába szerelt biztonsági kamera felvételeinek letöltése közben adta fel az egészet úgy, ahogy van.

Megdörgölte hát az arcát, aztán elvánszorgott valahogy a fürdőszobáig, aholis teleengedte a kádat forró vízzel, majd magához ragadva a tegnapi New York Timest meg egy doboz cigarettát, belemászott az életmentő, lótuszillatú fürdővízbe, eredetileg azzal a céllal, hogy addig itt marad, amíg el nem kékülnek a tagjai. Jó két órával, nyolc elszívott cigarettával, és egy rongyosra olvasott újsággal később, ugyan még nem kékülő szájjal ki is mászott a kádból, aztán megtörölközött, és miután felöltözött, visszatért a Lucidhoz, hogy nekilásson a következő áldozata likvidálási tervének.
Amíg a komplex védőrendszert blokkoló program dolgozott, Geng úgy döntött, végleg elveti a külügyminiszter megmentésének tervét, mert egyrészt fölösleges bármi rosszra gondolnia, másrészt meg most már akkor sem ért volna oda időben a Tiananmen-térre, ha egy hosszútávfutó minden adottságával rendelkezik, így hát inkább megkísérelt némi ennivalót összedobni a hűtő meglehetőst szegényes készletéből — húsz perc múlva azonban, amikor épp készült volna visszaülni a gépe elé, szájában egy fél melegszendviccsel, olyan váratlan dolog történt, hogy egy hosszú pillanatra teljesen leblokkolt.
Csörgött a telefonja.
Amilyen gyorsan csak tudta, legyürkőzte a falatot, és a dohányzóasztalhoz lépett. A pulzusa az egekbe szökött, miközben a kis készülékért nyúlt, és a torkában dobogó szívvel a kijelzőre nézett.
Semmi. Se egy szám, vagy akár betű — pusztán üres, villogó képernyő.
Ez nem lehet valóság. Ez képtelenség. Csak az ő telefonja kontakthibás.
Hatalmasat nyelt, majd reszkető gyomorral a füléhez emelte a telefont, de nem szólt bele.
Pár pillanatig hasonló süket csend volt a válasz, súlyos, fájdalmas csend — aztán a vonal túloldalán egy férfi megköszörülte a torkát.
- Kapcsold be a tévét — közölte aztán, és Geng kénytelen volt összeszorítani a szemeit, mielőtt válaszolt volna.
- Mit akarsz? — kérdezte halkan, fenyegető hangon, pedig valójában a könnyeivel küszködött. — Nem érek rá.

- Dehogynem érsz rá — felelt a férfi, Geng erőteljes gyanúja szerint mindeközben halványan mosolyogva. — Kapcsold be a tévét. Addig vonalban maradok.
Tudta, hogy fölösleges tiltakoznia. Remegő kézzel a távirányító után nyúlt, és előre tartva a legrosszabbtól, bekapcsolta a CNN-t. Pontosan az tárult a szemei elé, amire számított.
Merénylet a Tiananmen-téren, hirdette gátlástalanul a képernyő alján villogó, vörös felirat.
Fejvesztve rohangáló emberek, félelmetesen sikoltozó, rémült és megfélemlített emberek, pánikoló emberek, alakzatba rendeződő emberek... Mindeközben a helyszíni tudósító nagy levegőt vett a következő mondatához, és ismét elindították az alig tizenöt másodperces videót, amely pontosan közvetíti a pillanatot, ahogy a Tiananmen-palota előtti emelvényen álló Shim Yeonchang két szó között elakad, majd döbbent-élettelenné fagyott tekintettel összeesik, a nép pedig egy emberként üvölt fel.
Geng tágra nyílt szemekkel, erőtlenül megrázta a fejét, miközben a műsorvezetők és a tudósító hangja eggyé olvadt a kiáltásokkal és a gyorsan pörgő képekkel, majd jobb ötlete híján a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy szál cigarettát.
- Bassza meg — nyögte ki végül, még mindig a tévére tapasztott szemekkel. — Bassza meg...
- Valóban — érkezett a válasz, hatalmas sóhajtás kíséretében. — Azt hiszem, a továbbiakat sejted innentől kezdve.
- Nem hinném, ho...
- Én se hiszek sok mindent, de tudod, hogy a feltételes mód már rég nem hat meg — a CNBS egykori főnöke, Luo Zhi Xiang — vagy ahogy magát előszeretettel hívatta: Alan Luo — halkan fölnevetett, kezében kattant az öngyújtó. — Nem véletlenül téged kereslek először, Geng.
- Azt hittem, Ibizára költöztél.
- Költöztem is, ne aggódj. A feleségem odáig van a házunkért, egyelőre nem is volt hajlandó hazajönni. Ettől függetlenül én még nem érzem magam elég idősnek ahhoz, hogy minden nap a tengerparton rohadjak, azt hiszem — Alan kifújta a füstöt, és Geng szinte látta maga előtt, ahogy a fotelében terpeszkedik, és a hatalmas ablaküvegek felé fordulva kibámul Pekingre. — De te mintha tíz évet öregedtél volna...

- Szó sincs róla. Ne tegyél úgy, mintha nem lennél vele pontosan tisztában, mit csináltam az elmúlt öt évben — rázta a fejét a férfi, és letelepedett a kanapéra. — Még egyszer megkérdezem. Mit akarsz?
- Hol marad a tisztelet, fiatalember? Különben se játszd a hülyét — nevetett Alan ismét, de a hangja egyszeriben elkomorult, amint megszólalt. — A pihenőnek vége, Geng. Az országnak szüksége van ránk. Ez a merénylet már az utolsó utáni csepp volt a pohárban. Nehogy azt hidd, nem tartottam számon mindent, amíg Spanyolországban voltam... Mocskosabb lett ez az egész, mint gondolnád. Tovább nem késlekedhetünk.
- Egyedül nem, Alan — rázta a fejét Geng, és egyre hevesebben dübörgő szívvel a konyhába lépett, hogy a mostanra jéghideggé dermedt melegszendvics másik felét is megegye. — Ne′ á′uom e′ a fajá′ mútama′.
- Ki mondta, hogy egyedül kell csinálnod bármit is? Egyébként jó étvágyat — Alan felhorkantott, és halkan ciccentett. — Le kéne szoknod arról, hogy a szavamba vágsz, tudod. Ha megenge...
- Oké, akkor még egyszer nézd el nekem, és most lerakjuk, én átgondolom az egész életemet, és megbánom eddigi bűneimet — bólintott Geng, miután megküzdött a gigászi falattal. — Nem fogsz rávenni semmi őrültségre.
- Semmi őrültségre? Mégis, mi a faszt csináltál évekig, ha nem az őrültségek legőrültebbjeit, a kurva életbe? — csattant hirtelen Alan. — Önjelölt védőangyalt játszottál és a legpitiánerebb bűnözőket öldökölted, hogy valamivel elbaszd azt a rengeteg szabadidődet. A kurva életbe, Geng, egyszer hallgass már végig!
- Csak egyetlenegy nyomós indokot mondj, amiért érdemes lenne megfontolnom ezt az egészet — felelt Geng már-már csevegő stílusban, ahogy rágyújtott a már korábban előkészített cigarettára.
- Indokot akarsz, baszd meg? Hova tűnt az "életemet a hazámért " Han Geng? — Alan most egészen halkan válaszolt, már-már kétségbeesett hangon; olyasmin, amit Geng még a büdös életben nem hallott tőle. Pár pillanatig hallgatott, mielőtt folytatta volna, de amikor ismét megszólalt, a hangja kemény volt, parancsoló és ellentmondást nem tűrő. — Tudom, hol van Qian.

A férfi keze, amit épp a szájához készült emelni, beledermedt a mozdulatba. Mintha a szíve is leállt volna egy egész hosszú pillanatra, ameddig Alan szavai visszhangzottak a fejében — szemei előtt a Tiananmen-téri pánik villódzott, de az összefüggést már nem látta az egészben, sőt, semmiben, egyáltalán ebben az egész napban sem. Egyre biztosabbá vált abban, hogy valami undorító rémálomba került, de végül csalódnia kellett — hisz melyik álomban van tisztában vele az ember, hogy nincs mellette senki, aki felébressze? Nagy levegőt vett, és megrázta a fejét.
- Ez övön aluli volt — felelt végül, a végtelenségig kiábrándult hangon. Alan felhorkantott.
- Ne legyél már ilyen ostoba, könyörgöm. Szerinted csak úgy ok nélkül felhívtalak volna?
- Ugyan már, évekig le se szartál. Pont ezért nem értelek. Azt hittem, soha többet nem hallok már felőled...
- Nemkülönben én. Az idők változnak, Geng — felelt a férfi türelmesen. — És most szükségem van a segítségetekre.
- Ne haragudj, de...
- Lehetséges lenne, hogy egyszer az életben végighallgass? — szakította félbe hajdani főnöke. Megvárta, hogy Geng megadóan felsóhajtson, majd kissé talán habozva, de folytatta. — Amikor évekkel ezelőtt meghoztunk egy döntést, azt hittük, már nincs ránk szükség. Évekig hiába dolgoztunk, egyszerűen nem volt miért, ezért inkább azt választottuk, hogy lemondunk erről az országról, aminek már nem tudtunk mit nyújtani. Béke volt, mosolygás volt, harmónia volt, és csendes közélet, igen. Igen, szétszóródtunk, és igen, rajtatok kívül mindnyájan úgy tettünk, mintha az elmúlt években semmi sem történt volna. De mi is tévedhetünk, Geng. Még nem késő újra átgondolni ezt az egészet. Kína értünk zokog, és ez még akkor is így lesz, ha nem vagy hajlandó tudomást venni róla. Kérlek, Geng. Ez nem valami pitiáner terroristacsoport. Ezek érdekből dolgoznak. Most, a háború előszobájában nem futamodhatunk meg.

A férfi elhallgatott, Geng pedig összeszorította a szemeit egy hosszú pillanatra, mielőtt válaszolt volna.
Hirtelen lepörgött előtte az egész élete, vagy legalábbis annak emlékezetes szakaszai, kezdve a kőkemény kiképzéstől, az első misszión és ünneplésen át az egész rizikós helyzetekig, amikor példának okáért kénytelen volt saját kézzel kioperálni az első combba kapott golyót, miközben tudta, hogy pillanatok kérdése, és rátalálnak — és érezte, ahogy összeszorul a szíve.
Többször is válaszra nyitotta a száját, de hang egyszer sem jött ki a torkán, pusztán a szíve vert egyre hevesebben és hevesebben, ahogy fontolgatta magában a választási lehetőségeket. Akármennyire is igyekezett nem figyelni rá, a lelkiismerete egyre hangosabban tiltakozott, és mintegy ráparancsolt, hogy igenis tegye meg, hogy most az egyszer ne gondolkodjon, csak bólintson rá végre.
- Geng? — szakította félbe a véget nem érő gondolatmenetet Alan hangja. A férfi lassan elmosolyodott, és ismét cigarettára gyújtott, mielőtt válaszolt volna.
- Vettem, főnök — felelt végül, immáron gátlástalanul vigyorogva, és érezte, hogy a szavakkal együtt hatalmas szikla gördül le a szívéről. — Tájékoztató a szokásos időpontban?
- Egyelőre randid van a tianjini dokkokban, a felfordulást hagyd rám — érkezett a válasz jól leplezett, de mégis izgatott és elégedett hangon. — Pár katona ellenőrzi a helyszínt, és amilyen gyorsan csak lehet, ráállítom Ambert a dolgokra. Addig küldöm a koordinátákat. Felszerelésed, azt hiszem, van. Továbbá ha rám hallgatsz, sötétedés után mész. Ergo miután leraktuk, indulhatsz is.
- Roger that, hitman — nevetett halkan, de annál felszabadultabban Geng, és mélyet szívott a cigarettából. Egyikük sem szólt — talán mindketten túl megfoghatatlannak érezték a pillanatot ahhoz, hogy elcsúfítsák holmi üres szavakkal. Alan azonban rövidesen megtörte a csendet.
>- Geng?
- Főnök?
- Örülök, hogy ismét együtt dolgozunk.

A sötétzöld BMW motorjának csendes búgása elhalkult, ahogy Geng majd′ három óra vezetés után leállította az autót. Mielőtt kiszállt volna, magához vette a kesztyűtartóban pihenő Coltot, majd halkan becsukta maga után az ajtót, és rágyújtott. A keze még mindig remegett.
Miközben a kecses, szürke füstcsík semmivé foszlott a levegőben, lassan körbehordozta a tekintetét Tianjin kikötőjén, mely, akárcsak minden nap, most is nyüzsgött az emberektől.
Teherhajók, luxusjachtok, kisebb halászbárkák érkeztek és indultak, utasok özönlöttek a fedélzetre fel és a fedélzetről le, férfiak hatalmas zsákokkal a hátukon igyekeztek a raktáraik felé, gazdag családok szálltak taxikba, daruk emeltek ki gigászi rakományokat a hajók belsejéből...
Geng halkan felhorkantott, és megrázta a fejét.
Kikötőben bujkálni felért egy komplett öngyilkossággal.
Ettől függetlenül még meg kell találnia Qiant — ha a délután történteket nem pusztán hallucinálta, akkor a nő tényleg itt rejtőzködik valahol, ki tudja, melyik használaton kívüli, elhagyatott raktárépületben, de itt van, kétségkívül, és ő, Geng, pontosan annyira van tőle távol, amiről a Qian nélkül töltött idők során pusztán álmodozni mert.
Nagyjából a felénél eldobta a cigarettát, és elővette a zakója belső zsebéből az Alan koordinátái alapján kinyomtatott térképet. Qian választása a kikötőtől legtávolabb eső, régóta használaton kívüli, valaha halfeldolgozó üzemként is működő, nyolcas számú épületre esett, a nyugati dokk leghátsó szektorában, nagyjából húsz perc sétára a rögtönzött parkolóhelytől. A férfi mindenesetre úgy döntött, inkább gyalogol, mintsem hogy azonnal gyanakvásra adjon okot — ugyanis biztos volt benne, hogy a nő abban a pillanatban kapna az első keze ügyébe akadó fegyverhez, amint meghallaná a motor hangját.

Visszasüllyesztette hát a zsebébe a térképet, majd a torkában dörömbölő szívvel elindult a nyugati dokk felé. Minden egyes lépése ott visszhangzott a fejében, ahogy sorra haladt el nyitott, bezárt, lereteszelt, omladozó, frissen felújított, telegraffitizott, oldalba hugyozott épületek mellett, és ismét rá kellett gyújtania, amikor azon kapta magát, hogy konkrétan fél.
Félt a nő elé kerülni, aztán a szemeibe nézni, és hirtelen azon kapni magát, hogy egyszerűen nem tud majd mit mondani. Félt attól, hogy Qian is hasonlóan lesz vele.
Félt attól, hogy időközben valaki elvágta azt a felfoghatatlanul erős kapcsot, ami kettejük közt vibrált.
Félt attól, hogy Qian dühösebb rá, mint fordítva, továbbá félt attól is, hogy hagyni fogja magát, amikor a nő neki esik, és mindent a szemére hány. Félt attól, hogy igaza lesz.
Alsó ajka egy pillanatra lángba borult, ő pedig felnézett. Szemlátomást megérkezett.
Az alacsony, nyolcas számú épület sötét ablakokkal ásított az éjszakába, az ajtaja lelakatolva.
A rakodótérbe vezető fémpallóra valaki egy hatalmas, színes, olvashatatlan, de annál impozánsabb feliratot pingált, de érdekes módon a kikötőben bandázó fiatalok a falakat megkímélték festékszóróiktól.
Különösebben amúgy semmiben nem tért el a mellette, előtte, és mögötte sorakozó épületektől — még egyedülállónak sem számított a dokkok között a maga zord és barátságtalan hangulatával, és évek óta nem használt ajtajával. Geng közelebb lépett, és óvatosan megérintette a lakatot.
A rozsda olyan masszívan beette már, hogy mozdítani se tudta, akárcsak a láncot, amivel még jobban az ajtóhoz erősítették; az ablaküvegen vastag rétegben állt a kosz, a vakolat pedig itt-ott búcsút intett a falnak. Az egész házat néma csend lepte be.

A férfi felvonta a fél szemöldökét, majd lassan elindult, hogy körbejárja a házat. Tekintetével eközben szüntelenül a legapróbb árulkodó jel után kutatott, de betonon és málló falakon kívül semmit sem látott.
Az egyik ablak alsó sarkában mintha villant volna valami — de mire Geng odakapta a fejét, már ugyanaz a barátságtalan vaksötét nézett vissza rá. Nem állt meg, hogy analizálja a történteket; lassan befordult a ház mögé, majd megkerülte a hátraugró, kisebbfajta melléképületet (minden bizonnyal valamiféle szertárat), de abban a pillanatban meg is torpant.
Ott ált a raktár sarokba ékelt, alacsony hátsó bejárata előtt, az utcalámpák narancsos fényében pedig tisztán látta, hogy az ajtón sem lakat, sem lánc nincs.
A szíve és a szemöldökei egyszerre mozdultak — ez előbbi a torkába, míg az utóbbi a homlokára.
Ennyire ostoba nem lehet... Különben is, ez egyáltalán nem jellemző rá. Senkit sem ismert Qianon kívül, aki annyira ügyelt volna a biztonságra, hogy még a saját szekrényét is bekamerázza.
Ez a húzás azért... Mondhatni, elég gyanakvásra adott okot. Egyelőre legalábbis mindenképp.
Geng hatalmasat nyelt, és még mielőtt mellkasa felrobbant volna, a bejárathoz lépett.
Ujjait a kilincsre fonta, és már épp készült hangtalanul kinyitni az ajtót, hogy aztán a lehető legóvatosabban körbenézzen odabent, amikor a szempillantás töredékén belül hideg fém nyomódott a tarkójának, és ő egész testében megmerevedett.
Az agya azonnal sürgősségi üzemmódba kapcsolt, ahogy pár pillanat után végül lassan fölemelte a kezeit. Épp elégszer megélt már hasonló helyzeteket ahhoz, hogy tudja, tilos hátranéznie egészen addig, amíg nem utasítják rá — még akkor sem, ha van egy tippje, ki készül épp tarkón lőni.

- Fordulj meg — szólalt meg aztán váratlan vendége szigorú, furcsán mély, de kétségkívül női hangon, mire Geng gyomra borsószemnyire zsugorodott. Egy hosszú másodpercre lehunyta a szemeit, aztán engedelmeskedett. A két szempár egyszerre villant meg.
Qian állt előtte, zilált hajjal, sebes ajakkal és több helyen megzúzódott arccal, piszkos, szakadt ruhákban, remegő kezével egy Magnum nyelét markolva. A tüdeje sípolt, miközben tekintetét egy pillanatra sem fordította el a férfiról, és a mellkasa szaporán emelkedett föl-le. Olyan végtelenül gyengének, megtörtnek és elhagyatottnak tűnt, hogy Geng, megfeledkezve a furcsa helyzetről, önkéntelenül is megmozdult felé, de a pisztoly csöve abban a szempillantásban fúródott a mellkasába.
- Qian... - szakadt ki belőle kétségbeesetten, ahogy a nő tompán csillogó szemeibe nézett. Amaz válaszként egyetlen mozdulattal helyezte készenlétbe a fegyverét, mire Gengből döbbent sóhaj szakadt ki. — Tedd le azt a fegyvert, és...
- És beszéljünk meg mindent, igaz? — szólalt meg a nő olyan színtelen hangon, hogy Geng arca megvonaglott, és lesajnálóan felnevetett. — Ideje lenne elfelejteni a vadromantikus álmaidat. Kurvára nincs semmi megbeszélnivalóm veled.
- És ezért most meg fogsz ölni, minden világos — bólintott Geng kimérten, rezzenéstelen arccal, majd cigarettát húzott elő a zsebéből, és rutinos mozdulattal rágyújtott, remélve, hogy nem látszik, mennyire reszket a keze. — Vagy én értelmezem félre a helyzetet?
- Fogd be a pofádat — sziszegett válaszként Qian, és leheletnyit közelebb húzódott a férfihoz. — Fogalmam sincs, hogy mit keresel itt, egyáltalán, hogy ki küldött, és miért küldött, de a legjobb lesz, ha most azonnal eltakarodsz innen. Amíg szépen mondom.
Minden egyes szava apró tüskeként fúródott Geng szívébe, de nem volt más választása — a végsőkig ki kellett tartania, hitelesen mutatnia a pókerarcot, elhitetnie mind a nővel, mind saját magával, hogy nem érdekli ez az egész, hogy legszívesebben agyonlőné a másikat és megpattanna innen, amilyen gyorsan csak teheti... De mélyen odabent egy halk, elnyomott hang zokogva könyörgött, hogy ne tegye. Hogy ne az eszére hallgasson — most semmiképpen sem. Ez a hang buzdította a torkát kaparó könnyeket is, hogy törjenek elő, hogy vakítsák meg, de Geng erőszakkal fojtotta vissza őket, az utolsó cseppig.
- Nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem — felelt kimérten, hidegen, alig pár pillanattal ezelőtti kétségbeesettsége teljes hiányát tettetve. — Most már nem, Qian...

- A kurva életbe is, ne szólíts így! — kiáltott a nő hirtelen, és még erősebben Geng mellkasának nyomta a pisztolyt. — A szemembe hazudtál évekig, ne most próbálj levenni a lábamról, baszd meg! Őszintén reméltem, hogy soha, soha többet nem találkozunk, de azt sosem hittem volna, hogy lesz pofád játszani a nagyfiút akkor, ha véletlenül mégis...
- Ahogy szeretnéd, Victoria — biccentett a férfi aprót, majd elhajította a csikket, és nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna. — Hazudhatok most is a szemedbe, ha attól boldogabb leszel és lerakod végre ezt a kibaszott pisztolyt, de ezek szerint sosem hittél nekem. Ezért hagytál ott? Kerestél magadnak valami szavahihetőbb pasast, aki mellett nem kell attól félned, hogy folyamatosan átver? Nyugodtan valld be, most már úgyis kurvára mindegy, ahogy nézem. Ennyit azért igazán tudhatok. Végtére is, percek kérdése és meghalok, vagy rosszul gondolom?
A nő ajkai megremegtek, és Geng legnagyobb meglepetésére leeresztette a pisztolyt. Súlyos, néma pillanatok pörögtek, amíg Qian dühödten fújtatva egyre csak meredt rá, ökölbe szoruló kezekkel, majd a földre hajította a Magnumot, és megszállott csillogással a szemeiben a férfira vetette magát.
- Rohadj meg — hörögte alig felismerhető hangon, miközben akkorát ütött szabad öklével Geng arcába, hogy a férfi hátratántorodott. Még mielőtt azonban lendületet vehetett volna a védekezéshez, Qian ökle ezúttal a gyomorszájába talált, mire kissé előregörnyedt — pont elég előre ahhoz, hogy megragadja az elugrani készülő Qian derekát, és teljes erejéből ellökje a legközelebbi fal irányába.
A nő halk nyekkenéssel kenődött fel az épületre, de mire Geng fölegyenesedett, már ismét ott volt, hogy üssön, rúgjon, karmoljon — a férfi azonban ezúttal gyorsabb volt nála, és fittyet hányva a (tulajdonképpen nem létező) erőviszonyokra, iszonyatos erejű pofont kevert le a másiknak.

A következő pillanatban azonban már mozdulnia kellett oldalra, hogy kitérjen Qian elől, akinek mégiscsak sikerült valahogy mellé kerülnie, és oldalba rúgnia.
Geng arca egy tizedmásodperc erejéig eltorzult a hirtelen fájdalomtól, de azzal a svunggal kapott Qian után, és térdelt a gyomrába, ezzel pár másodperces előnyt nyerve magának. Azzal a ténnyel viszont nem számolt, hogy a nő mindig is gyorsabb volt, mint ő.
Qian a szempillantás töredékén belül került mögé, és erősen a nyakába csimpaszkodva egy aljas kis mozdulattal kirúgta a lábát — a hirtelen támadás okozta heveny sokkhatástól Geng pedig elvesztette az egyensúlyát, és fájdalmasan a földre zuhant.
A nő abban a pillanatban vetette rá magát, és mindkét öklével ütlegelni kezdte az arcát, balról jobbra, jobbról balra, egészen addig, amíg Geng ki nem szabadította egyik karját a combja alól, és a hasfalába könyökölve el nem tántorította kissé, legalább csak addig, amíg talpra ugrik, és a lehető legsürgősebben kitisztítja az ütésektől kavargó fejét.
Mire ismét tisztán látott, Qian már talpon volt, és újult erővel rontott neki. A lendületből ítélve arcon rúgni készülte Genget, aki még időben hajolt le, és elképesztő sebességgel ütötte ismét arcon a nőt, aki egy pillanatra megtántorodott, és zihálva nézett rá kócos haja alól.
Az ajka felszakadt, vére vörös patakokban csordogált az állán. Még így is gyönyörű volt.
Aztán ismét megindult. Arca szigorú volt, ellentmondást nem tűrő, ahogy gyomorszájon ütötte Genget, s még azelőtt tért ki a látóteréből, mielőtt az válaszolhatott volna.
A férfi pedig, kifogyván az ötletekből, nemes egyszerűséggel a zakója zsebébe nyúlt, és azzal a mozdulattal szegezte Qianra a pisztolyát, amellyel hátrafordult — egyazon pillanatban, mint Victoria, akinek a kezében ismét ott figyelt a Magnum. Lihegve meredtek egymásra a fegyverek csöve mögül, kinyújtott karjaik kis híján egymáshoz simultak — egyikük sem mert moccanni. Az iménti akció után már nem voltak biztosak abban, hogy a másik életben hagyná őket a legapróbb mozdulat után.

Geng érezte, hogy a gyomra megremeg. A tekintetét uraló, könyörtelen gyűlölet fokozatosan olvadt valami egész gyengéd, bánatos csillogássá, ahogy fürkészte a nő arcát, és szíve egyre hevesebben kezdett verni, ahogy újra meg újra feltette magának a kérdést: hogy jutottak idáig?
Úgy tűnik, vége. Nincs tovább. Ennyi volt Han Geng és Song Qian kezdetekben is halálra ítélt története.
Ahogy ott állt, és egyre erősebben érezte, hogy nem tud mit tenni, legszívesebben nem Qiant, hanem saját magát lőtte volna agyon. Vissza akarta pörgetni az időt, nyolc évvel ezelőttre, és az összes szálat már a kezdetekben elvágni. Inkább törölte volna ki az emlékezetéből az egész múltját, mintsem hogy megtegye, amit most józan esze és ösztönei diktálnak — feltéve, ha élve akar innen kijutni.
Azt akarta, hogy Qian az arcába ordítsa, hogy mennyire gyűlöli, hogy mindenről ő tehet, hogy megérdemli, hogy lelőjék, mint az utolsó senkiházikat. Azt akarta, hogy valaki kimondja, amit ő nem mer, itt és most, hangosan és fájdalmasan, aztán meghúzza azt a kibaszott ravaszt, még mielőtt sírni kezdene.
Kusza gondolatmenetét azonban tompa, halk csattanás szakította félbe - Qian a földre ejtette a pisztolyát.
Piszkos arcába halvány sávokat húztak a könnyei.
- Ölelj meg... - szólalt meg hirtelen halkan, elcsukló hangon, mire Geng először egész testében ledermedt a döbbenettől, majd pulzusa ötszázszoros tempóra kapcsolt, ahogy végre felfogta, mi is történik vele. Minden eddigi önsanyargatást és kételyt azonnal, kérdés és gondolkodás nélkül félrehajítva automatikusan dobta le a saját fegyverét, hogy aztán a fénysebességet meghazudtoló tempóban fonja a karjait a törékeny test köré, és olyan szorosan húzza magához, mint aki attól fél, hogy Qian bármelyik pillanatban köddé válhat. A nő először erőtlenül simult az ölelésébe, majd mindkét kezével megragadta Geng vállát, elképesztően erősen és kétségbeesetten — aztán hangosan, keserűen felzokogott.

Geng összeszorította a szemeit, és hatalmasat sóhajtott. Az elmúlt két év összes pokoli fájdalma egyszerre távozott az emlékezetéből, ahogy testét régóta nem tapasztalt melegség járta át a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Most, hogy újra a karjaiban tartotta az embert, akit szeretett, még a csillagtalan, éjszakai ég is másnak tűnt, akárcsak a nehéz, hal- és szmogszagtól terhes levegő és az őket körülvevő barátságtalan épületek. Most nappalba fordult az este, mosollyá a bánat, békévé a háború — ebben a végtelen pillanatban minden szépnek tűnt.
Qian egyre csak sírt és sírt, egyre keservesebben, és arcát Geng nyakába temette. Ahogy megérezte a nő forró leheletét a bőrén, ismét felsóhajtott, és egyik kezével lassan végigsimított a másik csapzott, sötétbarna haján, ujjait gyengéden a tincsei közé fúrva, mire Qian egész testét megrázta a zokogás újabb hulláma, és még közelebb simult a férfihoz. Amaz esetlenül nyúlt az arcához, hogy hüvelykujjával lesimogassa a könnyeit, mire a nő hirtelen megragadta a csuklóját, és sebes ajkával a tenyerébe csókolt, további könnyeket záporozva Geng ujjaira.
Geng eddig bírta. Lehunyta a szemeit, ismét magához szorította Qiant, fejét a fejére hajtotta, és szabad utat engedett az első szabadulni vágyó könnycseppnek.

Csupán a motor halk búgása törte meg a csendet, ahogy sorra hagyták maguk mögött a kilométereket az éjszaka is forgalmas Jingjin Expresswayen. Geng olykor-olykor vetett egy pillantást Qianra, aki az anyósülésen szuszogott, egész picire összehúzva magát, és képtelen volt megállni fáradt mosolygás nélkül az elé táruló látványt. Habár hasonló helyzetben már nagyon sokszor volt, akkor és ott, egy Zhoumival üresebb autóban egészen máshogy festett az egész.
A hátsó ülésen pusztán egy méretes, ütött-kopott sporttáska pihent, amelybe a nő holmijait pakolták, mielőtt búcsút intettek volna az üresen álló raktárépület egyik szolgálati szobájában alig másfél hónapig használt, rögtönzött kis lakásnak, és Peking felé vették az irányt.

- Miért tűntél el? — kérdezte Geng halkan, türelmesen, mégis fátyolos hangon. — Amit az előbb mondtál... Én... Tényleg azt hittem, hogy soha többé nem látlak...
- Az egész országban köröznek, Geng — felelt Qian, miközben végigsimított a férfi arcán, és halványan elmosolyodott. — Azt hittem, pár napos dolog lesz az egész, de aztán nyakig belesüllyedtem, és... Semmi esetre sem akartam, hogy belekeveredj.
- Miért nem, Vicky? — rázta a fejét értetlenkedve Geng, s beceneve hallatán a nő arcán kiszélesedett a mosoly. — Megesküdtünk egymásnak, hogy...
- Tudom. Sajnálom, én... Talán bizonyítani akartam — húzta el formás ajkait Qian, és zavartan a másik szemeibe nézett. — Hogy nélküled is boldogulok. Hogy egyedül is ki tudok mászni a szarból.

A férfi lehúzta az ablakot, mire könnyed, nyáresti szellő szökött az autóba, és meglibbentette a mellette alvó Qian haját. Geng cigarettára gyújtott, és rutinos mozdulattal beelőzte az előttük haladó, fehér Hyundait, majd kissé begyorsított. Minél hamarabb haza akart érni, hogy vessen egy pillantást Qian sebeire, aztán egy kiadós fürdő után ágyba fektesse, és időtlen idők óta először mellé bújjon, hogy karcsú derekát ölelve aludhasson el, rémálmok és görcsös tagok nélkül.
Qian megmozdult az anyósülésen, mire a szíve a torkába ugrott. A nő azonban csak a másik oldalára fordult, és óvatosan megvakarta a haját.

- Én ezt értem, de mégis, mi történt? — szusszantott a férfi. — Kérlek, Vicky. Két évig azt se tudtam, életben vagy-e egyáltalán...
- Nem szeretném, hogy belekeveredj — bólintott komolyan Qian, és hátrasimított pár tincset Geng arcából. — Legyen elég annyi, hogy megöltem valakit, akit nem kellett volna.
- Jézusom, Victoria...
- Azt hittem, simán fog menni, oké? Ugyanolyan simán, mint ahogy együtt csináltuk évekig... - sóhajtott a nő, majd hirtelen elfordult, és ismét a táskája tartalmával kezdett foglalkozni. — Fogalmam se volt, hogy még mindig működik az a szar, te is tudod, de úgy tűnik, mégis, és hát nem nézik jó szemmel, ha a főnökök életével szórakozik valaki...
Geng nem szólt. Nemes egyszerűséggel elkapta a nő csuklóját, mire az ismét ránézett, és halvány mosollyal megcsóválta a fejét, majd végigsimított az arcán.
- Nem hagy nyugodni, igaz? — kérdezte halkan, végig Geng aggodalmas arcát nézve. — Tényleg nem szeretném, hogy közöd legyen ehhez, Geng. Már így is többet mondtam, mint kellett volna. Egyezzünk meg annyiban, hogy elmondom a részleteket, amint Alan elintézi a szükséges dolgokat.
- Alan? — ráncolta össze a szemöldökeit a férfi. — Téged is felhívott?
- Persze, hogy felhívott. Miért, mit vártál? — nevette el magát Qian, miközben a táskába süllyesztett egy üres Revolvert. — Meg is sértődtem volna, őszintén szólva, ha nem teszi... Mindenesetre az ő kezében van az életem. Amint ő azt mondja, hogy minden rendben, elmesélem az egészet. Ígérem, Geng.
Geng lelassított, majd kisandított az út mellett álló rendőrre. Amaz mosolyogva intett, majd lejjebb hajolt, és besandított az autóba.
- Jó estét, uram. A forgalmi igazolványát, ha szabad kérnem — szólalt meg végül, és tekintete az anyósülésen szendergő nőre siklott, miközben Geng a kesztyűtartóba nyúlt, és pár pillanat kotorászás után a férfi felé nyújtotta a papírjait. Amaz lassan elfordította gyanakvó pillantását Qianról, és gyorsan, szinte oda sem figyelve átpörgette az ujjai között Geng forgalmiját meg a jogosítványát.
- Köszönöm — biccentett mosolyogva, s még mielőtt Geng tovább hajthatott volna, ismét közelebb hajolt. — Mondja csak, a kedves hölgy... Ööö... Jól van?
- A húgom? Persze — felelt kedélyesen, és gyengéden végigsimított a tekintetével a nőn. — Gólyatáborban volt Nanjingban, de hát azt hiszem, tudja, hogy is megy ez...
- Oh, az már mindjárt más — nevetett zavartan a fiatal férfi, majd aprót biccentett. — Akkor további jó utat, uram, és vigyázzon a kishúgára!
- Úgy lesz — biccentett vissza Geng, majd visszakanyarodott a sávba, és ismét a gázba taposott.
- A húgod? — szólalt meg mellette hirtelen Qian, és ahogy a férfi vetett rá egy pillantást, képtelen volt nem észrevenni a fáradt, de annál kajánabb vigyort az arcán.
- Mondhattam volna akár, hogy egy országszerte körözött bűnözőt csempészek Tianjinból, édes — vont vállat vigyorogva, és finoman végigsimított a nő combján. — Akkor szerintem nagyobbat nézett volna...
- Hülye — nevetett Qian, majd ismét magzatpózba kucorodott a pokróc alatt, és lehunyta a szemeit.

- Qian?
- Geng, légy szíves, tudod, hogy utálom, ha...
- Victoria.
- Igen? — kapta fel a fejét a nő, és ahogy becipzárazta a táskáját, közelebb lépett Genghez, aki most szó nélkül magához húzta, és szorosan megölelte. >
- Soha többet... - suttogta a fülébe, miközben végigsimított a tincsein. — Ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet, jó?
- Nem... - rázta a fejét Qian, és átkarolta Geng széles, izmos hátát, majd a nyakába szuszogott. — Soha többet. Ígérem. Még egyszer különben se bírnám nélküled...
- Nagyon hiányoztál, Vicky.
- Te is nekem, édes — mosolyodott el a nő, és végigsimított Geng haján. — Borzasztóan. És... Nagyon sajnálom a... Fogadtatást, vagy minek nevezzem. Ugye tudod, hogy...
- Persze, hogy tudom. Nem rúgtalak meg nagyon?
- De, de részletkérdés. Örülök, hogy te rúgtál meg — nevetett halkan Qian, és óvatos csókot nyomott a férfi fülcimpájára. — Senki sem rúg ilyen szenvedéllyel, mint te... >
- Na jó, húzzunk innen.

Geng leállította az autót a ház előtt, és vetett egy futó pillantást Qianra, aki ismét az igazak álmát aludta. Mosolyogva végigsimított az arcán, majd kiszállt, és előbb átvetette a vállán a hátsó ülésen várakozó, igencsak súlyos sporttáskát, aztán a nő mellé lépett, és kinyitotta az ajtót.
Óvatosan a karjába emelte, pokróccal együtt, és néminemű szerencsétlenkedés árán bezárta a sötétzöld BMW-t, majd lassan átsétált az úton, be a kertbe, föl a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, aholis kénytelen volt megtorpanni. Mivel mindkét keze erőteljesen foglaltnak minősült, pár pillanatnyi gondolkodást igénybe vett, amíg kiötlötte, hogyan fogja beütni a kapunyitó kódot.
Már épp készült volna közelebb hajolni, hogy orrával próbáljon segíteni saját magán, amikor a pokróc alól hirtelen kinyúlt egy kecses kéz, Gengben pedig benne rekedt a levegő.
Qian résnyire nyitotta a szemeit, de keze tétován megtorpant a számlap előtt, ahogy megpróbálta felidézni a rég nem használt kombinációt. Aztán hirtelen, olybá tűnt, eszébe jutott — lassan, vontatottan megnyomta a nyolcast, majd a négyest, aztán megérintette a kulcsot mintázó gombot, végül szép sorban egymás után a következőt: kettő, kilenc, négy, hat. Az ajtó halk berregéssel kinyílt, Geng pedig belökte a lábával, majd a lifthez lépett, ahol szintúgy Qian segítségével vitette fel magukat a negyedikre.
- Lábra tudsz állni, édes? — kérdezte aztán halkan, ahogy megtorpant a lakás előtt. Qian kábán elvigyorodott.
- Nem nyomorék vagyok, csak álmos - felelt, majd amint Geng finoman leeresztette, összehúzta magán a pokrócot, és a falnak támaszkodva nézte, ahogy a férfi előbányássza a kulcsát, és kinyitja az ajtót. — Jézusom, ezer éve nem voltam itt...

- Ne számíts sokra, nem volt affinitásom bármit is átrendezni — engedte előre a férfi, aztán becsukta maguk mögött az ajtót, és követte Qiant a nappaliba, miután ő is megszabadult a cipőjétől.
A nő hirtelen megtorpant, és lassan körbenézett a szobában, arcán a világ legcsodálatosabb mosolyával. Az alacsony dohányzóasztalon üres cigarettásdobozok sorakoztak teledohányzott hamutartók és napilapok meg mosatlan tányérok társaságában, a falon a könyvek ugyanabban a sorrendben, ahogy utoljára látta őket, a függönyök takarosan oldalra kötve, ugyanaz a kávéfolt ugyanazon a fotelen, ugyanazok a körömlakkpöttyök a padlón...
Geng csak figyelte, ahogy az ablaknál húzódó asztalhoz lép, és megáll a falra akasztott parafatábla előtt. A nő először halkan felnevetett, minden bizonnyal Zhoumi valamelyik extrém mód komoly fotóját látva, majd tekintete lejjebb vándorolt, és hosszasan elidőzött a Genggel közös fényképen. Óvatosan végigsimított a fotón, ujjbegyeiben érezve azt a varázslatos telet, majd a férfira nézett, és sugárzóan elmosolyodott.
- Itthon vagyok — mondta halkan, s ahogy Geng is elmosolyodott, felnevetett. — Itthon vagyok, édes istenem... Itthon vagyok!
A férfi észre sem vette, hogy könnybe lábadnak a szemei, amikor Qian a karjait kitárva forogni kezdett maga körül, és egyre csak nevetett. Ide lépett, oda lépett, végigsimított a falon, a függönyön, a polcokon, az asztalon és az ablakpárkányon, egyik párnát ölelte magához a másik után, majd amint először megszédült, kifújta magát, és megállt a konyhaajtóban.
- Azt hiszem, ennek örömére most lezuhanyzom — jelentette ki végül tárgyilagosan, és játékosan Gengre kacsintott. — Adsz törölközőt, édes?

- Pontosan ugyanott vannak, ahol hagytad őket — mosolygott vissza a férfi, majd ahogy Qian táncikálva a fürdőszobába vonult, hatalmas sóhajjal levetette magát a kanapéra, és a változatosság kedvéért rágyújtott. Lehunyt szemmel fújta ki az első slukk nehéz, keserű füstjét, majd szélesen elvigyorodott.
Tulajdonképpen még mindig nem fogta fel, hogy nem álmodik.
Húsz perccel később sem, amikor nyílt a fürdőszoba ajtaja, és Qian kilépett a nappaliba egy halványlila fürdőköpenyben, nedves hajjal, virágillatúan, szélesen mosolyogva, és letelepedett mellé, kezében egy almával, amit menet közben zsákmányolt a konyhából.
- Szabad a pálya — intett fejével a fürdőszoba felé, és incselkedve megpaskolta Geng combját. - Kicsit összemaszatoltalak a kikötőben, bocsi...
- Az a legkevesebb — simított végig a nő hátán Geng, majd fölemelkedett, és kinyújtózott. — Más dolgom van. Maradj itt.
- Hova mész? — nézett rá nagy szemekkel Qian, mire a férfi elvigyorodott.
- Az elsősegélydobozért.
- Jaj istenem, még mindig nem szoktál le erről a faszságról? — ciccentett a nő, de Geng már az egyik konyhaszekrényben kotorászott, instantleveseket söpörve félre az útjából. — Esküszöm neked, rosszabb vagy, mint az anyám. Tök jól vagyok, tényleg, semmi bajom, kicsit fáj még, majd begyógyul...
- Francokat, Vicky. Nem szeretnék kórházba rohanni holnap, mert elfertőződik valamelyik sebed. Nincs személyid, ha jól tudom — kiabált vissza a nappaliba a férfi, miközben alaposan megmosta a kezét, majd a fehér doboz társaságában letérdelt Qian elé, és elővett egy csomag vattát meg egy üveg fertőtlenítőt. — Maradj nyugton, oké? Két perc.

- De aztán tényleg kettő legyen nekem — morgott az orra alá a nő, de aztán leeresztette a kezét, és engedelmesen hagyta, hogy Geng óvatosan kitisztítsa az arcát csúfító karcolásokat. Csak néha szisszent fel, amikor a férfi a kelleténél mélyebbre hatolt egy-egy sebben, és habár eleinte rettenetesen tiltakozott, végül még azt is megengedte, hogy Geng leragassza a csúnyább vágásokat egy-egy tapasszal.
Geng ezenközben már nem pusztán a nő sebeivel volt elfoglalva. Pillantása egyre hosszabban időzött el Qian ajkain, orcáin, pici orrán, aztán a nyakán, a mellkasán, és végül a túl sokat sejtető fürdőköpenybe bugyolált domborulatain — végül egész esetlenül leeresztette a kezét, és halkan felsóhajtott.
Qian, aki azonnal vette a lapot, lassan végigsimított az arcán, és kicsit közelebb hajolt hozzá, mire Geng tarkóján felállt a szőr. Tekintete a nő csodákat ígérő szemei és kicsit még duzzadt ajkai között ingázott, olyan tétovasággal, mint talán legelőször tette azt — a következő pillanatban azonban annál határozottabban emelkedett följebb, hogy végre megcsókolhassa.
Egyszerre sóhajtottak fel, és mindkettejükön forró borzongás száguldott végig, ahogy ajkaik összeértek. Qian nem habozott visszacsókolni, és miközben még közelebb hajolt, Geng óvatosan a leomló vizes tincsekbe fúrta az ujjait, ezalatt újra feltérképezve kedvese szájának minden apró zegzugát, egyelőre még lassan és óvatos-szerelmesen, majd egyre hevesebb szenvedéllyel.
Amikor aztán napoknak tűnő percek után elváltak, Qian csókot nyomott a tincsei közé, majd az övének támasztotta a homlokát, és halkan felszusszant, miközben Geng lágyan magához ölelte.
- Jó veled újra, Geng — szólalt meg halkan, és végigsimított a férfi nyakán. Amaz csak elmosolyodott, aztán felült mellé a kanapéra, és az ölébe húzta a zuhanyzás után még mindig langyos, pihekönnyű testet, hogy aztán átölelje a derekát, és könnyed csókot leheljen az ajkaira.
- Soha többet nem mész sehova — jelentette ki végül diplomatikusan, mire Qian elmosolyodott, és végighúzta az ujját az orrán, majd az ajkain. — Ne röhögj. Komolyan mondtam.
- Dehogy megyek... - felelt a nő halkan, és miután a férfiéhoz dörgölte az orrát, édesen összekucorodott Geng ölében. — Soha többet. Soha, soha, soha többet...