Névtelen Normál lap
Két
testvér, akiket az élet egy olyan szorosra zárt világba
kényszerített, ahol csak ők férnek el, tabuk és önmaguk
határai nélkül. De ebben a világban nincs helye kettőjükön
kívül senki másnak…
A/N: Rendhagyó módon először
magyarázkodom, hogy még időben kiléphessen mindenki a
történetből. Vannak ötletek, amik a semmiből jönnek,
beleeszik magát az ember fejébe, majd a semmibe térnek vissza.
Ez egy ilyen történet. Én magam ijedtem meg tőle a legjobban,
higgyétek el, nem szoktam ilyeneket csinálni, és eleddig
talán kettő történet kivételével nem is olvasok. Szeretnék
mindenkitől bocsánatot kérni, amiért ilyen módon nyúlok
azokhoz, akiket mind szeretünk. Kérlek, vegyétek figyelembe a
figyelmeztetéseket, a korhatár nem elsősorban a konkrét
tartalom, hanem a téma miatt van rajta. Még egyszer bocsánat,
és ezúttal kérlek titeket, hogy írjatok nekem véleményt,
akár csak két szót, mert ehhez az íráshoz nagyon szükségem
van a véleményekre. Rosszakra is. Őszintékre.
Párosítás: JongKey, OnKey
Korhatár: 18
Figyelmeztetések: AU, twincest, erőszak, és OOC karakterek…
Ajánlott zene:
KAT–TUN – Sadistic love:
http://www.youtube.com/watch?v=7sCdyWD–CQM
illetve Tanaka Koki — Pierrot:
http://www.youtube.com/watch?v=2S3izIwpsaw
Köszönet: Yasmine–nek és Fuxynak, ők értik, miért
Dióhéjban
Bárki, aki ismerte őket, azt állította,
hogy az élet sosem volt kegyes a Kim fivérekhez. Édesanyjukat
még születésük éjszakáján, édesapjukat pár évvel később,
egy baleset miatt veszítették el, így félig vak és erőteljesen
süket, meglehetősen szenilis nagyanyjuk gondjaiban maradtak.
Ők ketten többet gondoskodtak róla, mint az őróluk. Jonghyun
és Kibum mégsem érezték soha, hogy az embereknek igazuk
lenne. Ugyanis elképzelni sem tudtak nagyobb ajándékot az
élettől, mint egymást. És bárki súgott is össze a hátuk
mögött szánakozva, nem érthette azt a csodát, mikor egy
lélek két testre hasítva él, és mindent kétszeresen
tapasztalhat meg a világból.
Kétpetéjű ikrek voltak, de ezt nehéz
volt azonnal megállapítani. Hiába voltak oly másak a
vonásaik — Jonghyun markáns vonalú álla, határozottságot
és nyíltságot sugárzó szemei, erős, korához képest
igencsak férfias testalkata éles kontrasztban állt Kibum magas
arccsontjával, éles metszésű állával, játékos, mégis
vesébe látó tekintetével és kecses, megtévesztően törékenynek
és kissé lányosnak ható alakjával — első látásra
mindenkit összezavart a belőlük áradó hasonlóság. Nem azok
az ikrek voltak, akik kiskorukban néha ruhákat cseréltek, hogy
összezavarják a környezetüket, ugyanis a különbség
rögtön észrevehető lett volna. És eszükbe sem jutott
szerepet cserélni, hiszen egyikőjük sem tudta volna
elképzelni magát a másik bőrében. Hiába osztoztak a
gondolataikon, hiába gondolták mindenről ugyanazt, soha
egyetlen szavuk sem egyezett — mindent egészen máshogy éltek
meg. Ha Kibum fázósan bújt a bátyjához, mert hidegnek
ítélte az októberi reggelt, Jonghyun Kibum
túlpörgöttségével indokolta, hogy nem bírja a hűs időt.
Mindketten szerelmesek voltak a tengerbe, de míg egyikük az
élet bölcsőjének és mindig nyüzsgő, varázslatos, színes
világnak tartotta, másikuk egy helynek, ahová a nyüzsgés és
az élet elől menekülhet, ahol egyedül lehet a gondolataival.
Jonghyun hajlamos volt a gondolataiba
merülve ülni a padon, oda sem figyelve egy tollal játszani,
és csak nézni Kibumot, ahogy a barátaival fecserészik.
Gyöngyöző kacagása tovább visszhangzott Jonghyun fejében,
mint ameddig az iskola folyosóinak falai visszaverték. Jonghyun
álmában is sokszor hallotta Kibum kacagását, és olyankor
mindig mosolyogva ébredt. Akárcsak Kibum, aki ébredés után
nem szerette rögtön kinyitni a szemét, és egy pár percig
csak fészkelődött bátyja ölelésének megnyugtató
melegében, amíg Jonghyun végül fel nem kelt, hogy megfőzze a
kávét, amihez majd Kibum készít reggelit, amíg ő
zuhanyozik.
Édesapjuk halála óta közös ágyban
aludtak, gyermekkori közös hálószobájukban, és el sem
tudták volna képzelni, hogy ez másképp legyen. Ha valamiért
nem alhattak együtt, Kibum órákig forgott nyugtalanul, nem
találva a helyét, vacogva Jonghyun karjainak melege nélkül,
Jonghyun pedig képtelen volt lehunyni a szemét a tudattól,
hogy Kibum egyedül van. Hogy ő nincs ott mellette, hogy megvédhesse,
és hogy Kibum nem alszik el, és másnap erőtlen lesz nélküle.
Jonghyun, amióta az eszét tudta,
ösztönösen védte Kibumot.
Édesapjuk, amíg élt, sokszor elmesélte
nekik édesanyjuk utolsó szavait, ahogy gyorsan elsötétülő
szemekkel nézte a karjában tartott, újszülött fiait, és
mosolyogva suttogta nekik: „Vigyázzatok egymásra, mert a mami
tovább nem vigyázhat rátok! Hyunnie, te pedig különösen
vigyázz az öcsédre… olyan pici… olyan törékeny…”
Jonghyunban soha, egyetlen pillanatig sem
merült fel, hogy nem ő az, akinek vigyázni kell az öccsére.
Mikor rajongva szeretett apjuk balesetet szenvedett, Kibum
napokig képtelen volt megszólalni. Nem evett, nem mozdult ki az
ágyból és nem volt hajlandó beszélni senkivel. Jonghyun soha
nem bocsátotta meg magának, hogy akkor, nyolc év után először,
nem lehetett Kibum mellett. Vagy inkább sosem bocsátotta meg a
világnak, hogy a bürokrácia, a töménytelen irat és
fontoskodó felnőtt, a gyámhivatal rémei nem hagyták, hogy
ott legyen, ahol a helye lett volna — Kibum kezét fogva az
öccse oldalán. Akkor megfogadta, hogy soha többet nem hagyja,
hogy bárki fájdalmat okozzon Kibumnak.
Eleinte az emberek nem sejthették, hogy aki
ujjat húz Kim Kibummal, az Kim Jonghyunnal húz ujjat. De az
osztálytársak, a bandákba verődött gyermeki gonoszság,
amely előszeretettel tűzte céltáblájára a törékeny,
érzékeny, lányos arcú és alkatú Kibumot, hamar megtanulta,
hogy senki nem bánthatja őt anélkül, hogy megtapasztalná a
sportban évfolyamelső, megszállottan edző, a korabeli
gyerekeknél jóval idősebbnek tűnő Jonghyun bosszúját.
Kibum pedig cserébe titokban gondoskodott a
bátyjáról. Hiába viselkedett úgy a fiú, mintha ő lenne
torz és csonka kis családjuk feje, pirítós kenyéren kívül
semmit nem tudott volna elkészíteni magának, és az egyetlen
alkalom kivételével, mikor alkotott maguknak egy adag
rózsaszínre mosott, forró vízben összement ruhát, meg sem
közelítette a mosógépet. Kibum tudta, hogy Jonghyun nehezen
tudna gondoskodni magáról vagy a nagymamájukról. Ő volt az,
aki képviselte őket, ő volt az, aki védelmezte hármójukat,
de a hétköznapok kihívásain hamar elvérzett volna
játékossága és érzékenysége ellenére igenis gyakorlatias
gondolkodású öccsének néma támogatása nélkül.
Jonghyun és Kibum kiegészítették egymás
világát, és olyan egészet alkottak, amiről a világ legerősebb,
őket szétzúzni próbáló erőfeszítései is lepattantak. A
Kim fivérek elválaszthatatlanok, és egymás szemében
tökéletesek voltak. Vagy legalábbis így hitték.
~*~
Jinki új volt az osztályban, új volt a
városban is. Nem tudhatta, amit a többiek már annyira
megszoktak, hogy elfelejtettek elmesélni neki. Ő csak annyit
tudott, hogy az első hang, amit az új osztályába belépve
meghallott, a világ legcsengőbb, legvarázslatosabb kacagása
volt. És a hang forrása a legszebb lény, akit Jinki valaha
látott. Bár túl hirtelen döntötte őt le a lábáról az
érzés ahhoz, hogy rögtön felismerje, de Lee Jinki legelső
pillantásra beleszeretett Kibumba.
Persze nem mert odamenni hozzá, nem mert volna magától még
bemutatkozni sem neki, de Kibum, az osztály önjelölt lelke
azonnal kiszúrta a félénk új fiút. Odaültette maga és
Jonghyun mellé, amikor csak lehetett, és lehengerlő, nyílt
kedvességével még inkább megbabonázta a fiút. Kibum
mindenkivel kedves volt, olyan elbűvölő optimizmussal
viszonyult a világhoz, ami csak a leggonoszabb, legromlottabb
emberek lelkét tudta bántani. De akik nem voltak hajlandók
elfogadni Kibum tisztaságát, és bántotta őket az őszinte jóság,
azok hamar fennakadtak Jonghyunon. Bár első ránézésre
teljesen hétköznapi srácnak tűnt, aki sokszor inkább csak a
fülhallgatói és egy regény társaságába menekül a tömeg
elől, ha a barátaikkal voltak, hamar átvette az irányítást
még Kibumtól is. Az ő nevetése jóval kevesebbszer csengett
fel, mint az öccséé, de olyankor mindenkinek mosoly ült az
arcára. Jonghyun képes volt úgy megragadni és magával
rántani az embereket, hogy fel sem tűnt nekik. És, bár ezt
kicsit mindig is visszatetszőnek tartotta, népszerűségére
rátettek azok az órák, amelyeket ő Kibum táncórái helyett
az edzőteremben töltött el.
Jinki nem akarta elhinni, hogy ilyen
szerencsés. Hogy tényleg a Kim fiúk a legjobb barátai.
Kibumhoz valahogy mégis közelebb állt.
Jonghyunban volt valami, amit Jinki nem tudott soha
megfogalmazni, de ami mindig óvatosságra intette vele
kapcsolatban. Kibumból ez hiányzott. Neki fenntartások
nélkül megnyílhatott, és így napról napra közelebb
kerültek egymáshoz. Kibum gyakran hangoztatta, kettejük
között ülve és a vállukat átkarolva, hogy mennyire boldog,
hogy Jinki — Tofu, ahogy becézte – megtalálta őket, és
közéjük tartozik. Nem látta a figyelmeztető villanást
Jonghyun és a fájdalmas szikrát Jinki szemében.
Ugyan Jonghyun és Jinki is eltöltöttek kettesben sok időt,
azok az órák mégsem voltak soha olyan meghittek, mint amikor
Jinki Kibummal volt. Kibum magától értetődő természetességgel
nyúlt Jinki keze után, ahogy a parkban sétáltak, és
gátlások nélkül hajtotta a fejét a fiú vállára, mikor a
könyvtár hátsó asztalánál együtt tanultak. Jinki egyre
nehezebben viselte el Kibum szoros közelségét, de soha nem
mert rászólni a fiúra. De Kibum így is megérezte, ahogy
barátja teste egy pillanatra megfeszül, valahányszor
hozzáért.
– Miért félsz tőlem, hyung? — nézett
fel rá akkor délután, ahogy a park felé sétáltak, ahol
Jonghyunnal találkoztak pár órával később, mint minden csütörtökön.
– Nem félek… – válaszolt Jinki, de nem
mert Kibum szemébe nézni.
– De igenis félsz. Érzem. Nem úgy
viselkedsz velem, mint Hyunnie–val.
– Mert te nem vagy Jonghyun. Minden emberrel
kicsit máshogy viselkedem, így különböztetlek meg titeket,
tudod…
– Ne próbálj átverni engem, Lee Jinki!
— kacagott fel Kibum, de hangjából kihallatszott a
komolyság. Elérték a park bejáratát, és Kibum megtorpant,
mielőtt rálépett volna a murvával felszórt kis
gyalogösvényre.
– Jinki tudod, hogy elmondhatod, bármi is a
baj…
– Persze… tudom. Na, gyere, mielőtt a bácsi
megint befoglalja a padunkat, és nem tudod nézni a kacsákat!
Kibum a fejét csóválva követte a fiút imádott parkjuk
eldugott, titkos szögletébe, egy rododendron bokor
árnyékában megbúvó kis padhoz, ahonnan pont rá lehetett
látni a parkot keresztülszelő apró patakra. Kibum leült
Jinki mellé, felhúzta a lábait és fejét szokás szerint a
fiú vállára hajtva, megbabonázottan bámulta a fodrozódó
hullámokat.
– Jinki… kérlek, mondd el, mi bánt… –
szólalt meg halkan, hosszú percekkel később.
– Nincs baj, Kibum–ah… Tényleg nincs.
Tudod, hogy neked bármit elmondanék, csak… vannak dolgok,
amikkel az embernek egyedül kell szembenéznie, ennyi.
Kibum nem értette. Nem értette, mit
jelent, hogy egyedül, hiszen ő soha életében nem volt
egyedül.
– De… annyira fáj, hogy nem tudok
segíteni. Fáj, hogy neked fáj.
Jinki felsóhajtott, és lassan Kibum
hajába fúrta az arcát. Egyszerre futott rajtuk végig az alig
érezhető remegés. Egyszerre emelték egymásra a
tekintetüket. Jinki félre akart nézni, de Kibum szemeinek vad
ragyogása nem engedte. Egyszerre indult meg egymás felé a
kezük, és kettejük között, pont középen kulcsolódtak
össze az ujjaik. Jinki mondani akart valamit, szabadkozni akart,
de nem jött ki hang a torkán. Megbabonázva közeledtek
egymáshoz, a patak csobogása sem tudta már elnyomni szívük
felgyorsult, szabálytalan dobogását. Abban a pillanatban,
ahogy ajkaik összeértek, Jinki és Kibum körül felszakadt a
világ, hogy egészen más mintákban rendeződjön újra össze.
Jonghyun legszívesebben a mellette
pöffeszkedő izomkolosszusokat ütötte volna a bokszzsák
helyett addig, míg vörösen nem izzik az ökle, de megtanulta
már, hogy ne ugorjon a provokációra. Túl sokszor kapta már
meg az edzőterembe járó, önmagukat esztétikusnak képzelő,
ám valójában csak túlhormonozott kétajtós szekrényektől a
magáét ahhoz, hogy hagyja magát kibillenteni a lelki
egyensúlyából. De legbelül még mindig ugyanúgy forrongott,
mint a legelső alkalommal — mikor még nem volt annyi esze,
hogy ne szóljon vissza, és később alig bírta hazavonszolni
magát a veréstől, amit kapott. Kibum majd’ elájult,
miközben féltő gondoskodással beborította őt egy doboznyi
sebtapasszal, és utána egy hétig a közelébe sem engedte
Jonghyunt a helynek. Tudta, hogy nem a legjobb környék legjobb
edzőtermét választotta magának, de nem bírta otthagyni —
annak idején az édesapja is ide járt.
Most is Kibum arca lebegett a szeme előtt,
ahogy gyorsan lezuhanyozott és felöltözött, majd vállára
csapva a táskáját, sietős léptekkel megindult a park felé.
Megígérte az öccsének, hogy vigyázni fog magára, hát
vigyázni is fog. És a szoros ölelés, amivel Kibum köszönti
majd, mint mindig, valahányszor újra találkoznak pár külön
töltött óra után, úgyis egy csapásra kiűz minden zavaró
dolgot a fejéből.
Mikor meglátta Kibumot és Jinkit a padon
— az ő padjukon — meghitten egymásba kapaszkodva
ülni és a külvilágról megfeledkezve, felszabadultan
csókolózni, Jonghyun szinte hallotta, ahogy csörömpölve
összetörik benne valami. Megtorpant, és érezte, hogy
megremegnek a lábai. De a szíve sokkal erősebben remegett.
Kibum elárulta őt. A vak, őrjöngő düh egyik pillanatról a
másikra borította el minden érzékét. Egy szó: „áruló”
visszhangzott újra meg újra üvöltve a fejében,
összemosódott betűkkel, gyűlöletet fröcskölve és savként
marva az agyát. Fel sem fogta, ahogy a táska kicsúszik a
kezéből, és tompán puffan a földön, de a másik két fiú
nyilván meghallotta, mert ijedten szétrebbentek. Jinki nem
engedte el Kibum vállát, és Jonghyun utolsó szál józansága
is elpattant. Szótlanul, vészjósló léptekkel közelített
feléjük — Jinki óvón húzta magához közelebb Kibumot,
talán, mert ő már érzett valamit, amit a másik fiú nem volt
hajlandó felfogni. Kibum vékony hangon szólalt meg:
– Hyu… Hyunnie… Hyunnie mi tör…
Hyunnie mit csinálsz?!
Jonghyun nem válaszolt. Már nem volt rá
képes. Egyik kezével megragadta Kibum csuklóját, a másikkal
durván mellkason taszította Jinkit, olyan erővel, hogy a fiú
kishíján a földön landolt. Jonghyun rá sem nézve
felrántotta öccsét a padról, és megindult hazafelé. Nem
fogta fel, hogy Kibum sírva rángatja a karját, hogy álljon
meg, nem érezte, ahogy a törékeny csukló csontjai
megreccsennek a markában, nem látta, ahogy Jinki holtra váltan
felpattan és elindul utánuk, és azt sem, ahogy Kibum zokogva
kiáltja neki, hogy maradjon, ahol van, és ne jöjjön a
közelükbe. Jonghyun semmit sem látott és semmit sem hallott a
vérvörös, keserű düh ködén át.
Hazáig rángatta Kibumot, aki egy idő után
feladta a hiábavaló ellenkezést. Tudta, hogy a bátyja sokkal
erősebb nála. Amint hazaértek, Jonghyun bevágta és kulcsra
zárta az ajtót. Kibum, alighogy megszabadult Jonghyun
szorításából, rémülten menekült a szobájukba — nem
mintha nem tudta volna, hogy Jonghyun utána megy. Reszketve ült
az ágyukon, térdeit a mellkasához húzva, és szaggatottan
szipogott.
– Hyunnie… Hyunnie mi történt? Miért
csináltad ezt, Hyunnie? Miért bántottad Jin…
– Ne mondd ki annak a féregnek a nevét előttem!
— sziszegte Jonghyun, és végig Kibumra szegezve alig emberi
tekintetét, becsukta maga mögött az ajtót. Kibumban bent
rekedt a levegő, ahogy belenézett Jonghyun szemeibe. Nem
azért, mert soha nem látott állatiság sütött belőlük —
azért, mert bármily félelmetesek is voltak, tisztán látta
bennük saját, rajongva szeretett testvérét. — Mondd, mit
tud, amit én nem, hogy elhagytál érte? Mondd miben jobb a
tofusrác, mint én? — suttogta rekedten a fiú, és lassú
léptekkel megindult Kibum felé. A fiú öntudatlanul hátrálni
kezdett, és képtelen volt válaszra nyitni a száját.
– Félsz tőlem? Félsz a saját
bátyádtól? Igen? Tőlem félsz, de tőle nem? Mikor adtam
én okot, hogy félj tőlem? Megtettem mindent érted,
megvédtelek mindentől, hogy biztonságban légy, te mégis
félsz tőlem… ezért hagytál el? Ezért választottad őt? Ezért
szereted őt jobban? — Jonghyun hangja megremegett, és
Kibum mozdulatlanná dermedt félúton az ágy közepén.
– Nem szeretem őt jobban, Hyunnie! Ne mondd
ezt, tudod, hogy én téged mindennél jobban…
– NE HAZUDJ! Ne merj a szemembe hazudni!
Mióta csak befúrta magát közénk, minden szavad róla szól,
minden percben őt keresed a tekinteteddel, rá mosolyogsz a
legragyogóbban… én pedig csak arra vagyok jó, hogy tartsam
éretek a hátam, hogy megvédjelek a pletykáktól, amik
rólatok keringenek, és gondoskodjak róla, hogy ő nyugodtan
elvehessen téged tőlem!
A fiú hangjából tömény fájdalom és
sértettség áradt és Kibum könnyei újra megeredtek. Soha nem
jutott volna eszébe, hogy Jonghyunnak ennyire fáj, hogy
megváltozott az életük, hogy kinyílt kicsiny, kétszemélyes
világuk és Jinki, akaratlanul is, de közéjük került. Kibum
azt hitte, Jonghyun örül, hogy már hárman vannak egymásnak,
és soha nem gondolta volna, hogy a fiú fejében megfordulhat,
hogy ő, Kibum, valaha is fontosabbnak tart majd mást, mint őt.
De Kibum könnyei mintha még inkább
elvették volna Jonghyun eszét. A fiúnak nem maradt ideje, hogy
válaszra nyissa a száját, mert Jonghyun hirtelen ott termett
előtte az ágyon, és durván megragadta a nyakát. Kibum szemei
tágra nyíltak a rettegéstől.
Jonghyun ajkain eszelős fintor játszott,
ahogy egy mozdulattal lenyomta az ágyra Kibumot, és fölé
térdelt, még mindig leszorítva őt a nyakánál. Kibum két
kézzel próbálta lefejteni magáról az ujjait, sikertelenül.
Jonghyunban soha nem tapasztalt erő tombolt.
– Majd megmutatom, hogy semmiben sem jobb nálam.
Megmutatom, hogy senki nem vehet el tőlem… Hozzám tartozol…
– sziszegte, szinte felismerhetetlenné torzult hangon. Kibum
rettegve fúrta tekintetét bátyja szemébe, némán
könyörögve neki, de nem ért el hozzá. Nem érdekelte, ahogy
Jonghyun leszaggatja róla a ruháit, nem nézett oda, mikor a
bátyja kapkodva kigombolta a saját nadrágját, nem érezte a
testén az érintéseit. Nem érdekelte semmi, nem érzett semmit
— a lelkében tomboló őrült fájdalom elnyomta testének
fájdalmát. Könnyei megállíthatatlanul patakzottak, és nem
is hallotta, ahogy Jonghyun szorításának enyhülésével
hangosan, szaggatottan feltör a torkából a kétségbeesett
könyörgés: „Hyung… hyung kérlek… kérlek ne…”
Jonghyun elveszítette az érzékeit a
külvilágra. Csak annyit látott, hogy Kibum ajkai erőtlenül
mozognak, hogy a könnyei elborítják az arcát — a saját
könnyeiből semmit sem érzett. Mindig is úgy gondolta, hogy
öccsénél gyönyörűbb teremtmény nem él a földön, és
most, hogy a fiú kiszolgáltatottan, dermedten, védekezésre
és küzdelemre képtelenül feküdt alatta, megrészegítette a
tudat, hogy ez a csoda hozzá tartozik, hogy senki más nem
érhet hozzá rajta kívül. Minden mozdulattal, a kifordult,
állati kéjjel együtt, ami a testét átjárta, az árulás
fájdalma is beléhasított, és elveszítette már a pontot,
ahol még tudta, ki az áruló és ki az áldozat. Kibum az ő
Kibumja volt, senki másé — ez visszhangzott mindennél
hangosabban a lelkében. Rá volt bízva, neki kellett vigyáznia
rá, nem hagyhatta, hogy bárki elérjen hozzá, hogy bárki
bánthassa — nem hagytatta, hogy elámítsák és elcsalják a
szívét, a szívet, ami egyedül nála, Jonghyunnál volt
biztonságban. És ő gondoskodni fog arról, hogy ez így is
maradjon. Senki nem érintheti többé Kibumot, nehogy újra
megkörnyékezzék. Kibum és Jonghyun egyedül egymáshoz
tartoznak — zengett a fejében, ahogy végül kimerülten Kibum
összetört testére borult, és puhán átölelte őt.
Kibum üveges tekintettel meredt a plafonra,
a pontra, ahol eddig Jonghyun arca volt — de hiába nem
láthatta már, az agyába örökre beleégett bátyja
szempárja. Ahogy Jonghyun elgyengült és Kibum kiszakadt
tekintete hipnotikus hatása alól, egyszerre tört rá az
eleddig nem érzékelt kín. Úgy érezte, egész teste ég és
széthasad. A hidegtől, ami úgy rázta, hogy belevacogtak a
fogai, nem érezte a combján a vékony, forró csíkot. Nem
érzett semmit, csak fájdalmat, és minden eddiginél
hangosabban, kétségbeesetten felzokogott. Jonghyun teste
megfeszült mellette, és Kibum, bár összerezzent a rettegéstől,
öntudatlanságba merülve simult bele a karokba, amik azóta
óvták őt álmában, amióta csak az eszét tudta. Az ájulás
és az ébrenlét határán még lebegve arra gondolt, hogy
egészen biztosan bele fog pusztulni, ha elveszíti az egyetlen
helyet, ahol eddig biztonságban érezhette magát.
~*~
Kibum levélben könyörgött Jinkinek, hogy
ne mondja el soha senkinek, ami történt. Hogy a saját
érdekében ne veszélyeztesse a Kim fivérek világát. Hogy
kerülje el őket, és felejtse el őt, Kibumot örökre. Jinki
érezni vélte Kibum könnyeinek illatát a szolid díszítésű
levélpapíron.
» Vélemény
|