köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪
Névtelen Normál lap

Két testvér, akiket az élet egy olyan szorosra zárt világba kényszerített, ahol csak ők férnek el, tabuk és önmaguk határai nélkül. De ebben a világban nincs helye kettőjükön kívül senki másnak…


A/N: Rendhagyó módon először magyarázkodom, hogy még időben kiléphessen mindenki a történetből. Vannak ötletek, amik a semmiből jönnek, beleeszik magát az ember fejébe, majd a semmibe térnek vissza. Ez egy ilyen történet. Én magam ijedtem meg tőle a legjobban, higgyétek el, nem szoktam ilyeneket csinálni, és eleddig talán kettő történet kivételével nem is olvasok. Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, amiért ilyen módon nyúlok azokhoz, akiket mind szeretünk. Kérlek, vegyétek figyelembe a figyelmeztetéseket, a korhatár nem elsősorban a konkrét tartalom, hanem a téma miatt van rajta. Még egyszer bocsánat, és ezúttal kérlek titeket, hogy írjatok nekem véleményt, akár csak két szót, mert ehhez az íráshoz nagyon szükségem van a véleményekre. Rosszakra is. Őszintékre.
Párosítás:
JongKey, OnKey
Korhatár:
18
Figyelmeztetések
: AU, twincest, erőszak, és OOC karakterek…
Ajánlott zene:
KAT–TUN – Sadistic love:
http://www.youtube.com/watch?v=7sCdyWD–CQM
illetve Tanaka Koki — Pierrot:
http://www.youtube.com/watch?v=2S3izIwpsaw
Köszönet:
Yasmine–nek és Fuxynak, ők értik, miért

 

Dióhéjban

 

Bárki, aki ismerte őket, azt állította, hogy az élet sosem volt kegyes a Kim fivérekhez. Édesanyjukat még születésük éjszakáján, édesapjukat pár évvel később, egy baleset miatt veszítették el, így félig vak és erőteljesen süket, meglehetősen szenilis nagyanyjuk gondjaiban maradtak. Ők ketten többet gondoskodtak róla, mint az őróluk. Jonghyun és Kibum mégsem érezték soha, hogy az embereknek igazuk lenne. Ugyanis elképzelni sem tudtak nagyobb ajándékot az élettől, mint egymást. És bárki súgott is össze a hátuk mögött szánakozva, nem érthette azt a csodát, mikor egy lélek két testre hasítva él, és mindent kétszeresen tapasztalhat meg a világból.

Kétpetéjű ikrek voltak, de ezt nehéz volt azonnal megállapítani. Hiába voltak oly másak a vonásaik — Jonghyun markáns vonalú álla, határozottságot és nyíltságot sugárzó szemei, erős, korához képest igencsak férfias testalkata éles kontrasztban állt Kibum magas arccsontjával, éles metszésű állával, játékos, mégis vesébe látó tekintetével és kecses, megtévesztően törékenynek és kissé lányosnak ható alakjával — első látásra mindenkit összezavart a belőlük áradó hasonlóság. Nem azok az ikrek voltak, akik kiskorukban néha ruhákat cseréltek, hogy összezavarják a környezetüket, ugyanis a különbség rögtön észrevehető lett volna. És eszükbe sem jutott szerepet cserélni, hiszen egyikőjük sem tudta volna elképzelni magát a másik bőrében. Hiába osztoztak a gondolataikon, hiába gondolták mindenről ugyanazt, soha egyetlen szavuk sem egyezett — mindent egészen máshogy éltek meg. Ha Kibum fázósan bújt a bátyjához, mert hidegnek ítélte az októberi reggelt, Jonghyun Kibum túlpörgöttségével indokolta, hogy nem bírja a hűs időt. Mindketten szerelmesek voltak a tengerbe, de míg egyikük az élet bölcsőjének és mindig nyüzsgő, varázslatos, színes világnak tartotta, másikuk egy helynek, ahová a nyüzsgés és az élet elől menekülhet, ahol egyedül lehet a gondolataival.

Jonghyun hajlamos volt a gondolataiba merülve ülni a padon, oda sem figyelve egy tollal játszani, és csak nézni Kibumot, ahogy a barátaival fecserészik. Gyöngyöző kacagása tovább visszhangzott Jonghyun fejében, mint ameddig az iskola folyosóinak falai visszaverték. Jonghyun álmában is sokszor hallotta Kibum kacagását, és olyankor mindig mosolyogva ébredt. Akárcsak Kibum, aki ébredés után nem szerette rögtön kinyitni a szemét, és egy pár percig csak fészkelődött bátyja ölelésének megnyugtató melegében, amíg Jonghyun végül fel nem kelt, hogy megfőzze a kávét, amihez majd Kibum készít reggelit, amíg ő zuhanyozik.

Édesapjuk halála óta közös ágyban aludtak, gyermekkori közös hálószobájukban, és el sem tudták volna képzelni, hogy ez másképp legyen. Ha valamiért nem alhattak együtt, Kibum órákig forgott nyugtalanul, nem találva a helyét, vacogva Jonghyun karjainak melege nélkül, Jonghyun pedig képtelen volt lehunyni a szemét a tudattól, hogy Kibum egyedül van. Hogy ő nincs ott mellette, hogy megvédhesse, és hogy Kibum nem alszik el, és másnap erőtlen lesz nélküle.

Jonghyun, amióta az eszét tudta, ösztönösen védte Kibumot.

Édesapjuk, amíg élt, sokszor elmesélte nekik édesanyjuk utolsó szavait, ahogy gyorsan elsötétülő szemekkel nézte a karjában tartott, újszülött fiait, és mosolyogva suttogta nekik: „Vigyázzatok egymásra, mert a mami tovább nem vigyázhat rátok! Hyunnie, te pedig különösen vigyázz az öcsédre… olyan pici… olyan törékeny…”

Jonghyunban soha, egyetlen pillanatig sem merült fel, hogy nem ő az, akinek vigyázni kell az öccsére. Mikor rajongva szeretett apjuk balesetet szenvedett, Kibum napokig képtelen volt megszólalni. Nem evett, nem mozdult ki az ágyból és nem volt hajlandó beszélni senkivel. Jonghyun soha nem bocsátotta meg magának, hogy akkor, nyolc év után először, nem lehetett Kibum mellett. Vagy inkább sosem bocsátotta meg a világnak, hogy a bürokrácia, a töménytelen irat és fontoskodó felnőtt, a gyámhivatal rémei nem hagyták, hogy ott legyen, ahol a helye lett volna — Kibum kezét fogva az öccse oldalán. Akkor megfogadta, hogy soha többet nem hagyja, hogy bárki fájdalmat okozzon Kibumnak.

Eleinte az emberek nem sejthették, hogy aki ujjat húz Kim Kibummal, az Kim Jonghyunnal húz ujjat. De az osztálytársak, a bandákba verődött gyermeki gonoszság, amely előszeretettel tűzte céltáblájára a törékeny, érzékeny, lányos arcú és alkatú Kibumot, hamar megtanulta, hogy senki nem bánthatja őt anélkül, hogy megtapasztalná a sportban évfolyamelső, megszállottan edző, a korabeli gyerekeknél jóval idősebbnek tűnő Jonghyun bosszúját.

Kibum pedig cserébe titokban gondoskodott a bátyjáról. Hiába viselkedett úgy a fiú, mintha ő lenne torz és csonka kis családjuk feje, pirítós kenyéren kívül semmit nem tudott volna elkészíteni magának, és az egyetlen alkalom kivételével, mikor alkotott maguknak egy adag rózsaszínre mosott, forró vízben összement ruhát, meg sem közelítette a mosógépet. Kibum tudta, hogy Jonghyun nehezen tudna gondoskodni magáról vagy a nagymamájukról. Ő volt az, aki képviselte őket, ő volt az, aki védelmezte hármójukat, de a hétköznapok kihívásain hamar elvérzett volna játékossága és érzékenysége ellenére igenis gyakorlatias gondolkodású öccsének néma támogatása nélkül.

Jonghyun és Kibum kiegészítették egymás világát, és olyan egészet alkottak, amiről a világ legerősebb, őket szétzúzni próbáló erőfeszítései is lepattantak. A Kim fivérek elválaszthatatlanok, és egymás szemében tökéletesek voltak. Vagy legalábbis így hitték.

 

~*~

 

Jinki új volt az osztályban, új volt a városban is. Nem tudhatta, amit a többiek már annyira megszoktak, hogy elfelejtettek elmesélni neki. Ő csak annyit tudott, hogy az első hang, amit az új osztályába belépve meghallott, a világ legcsengőbb, legvarázslatosabb kacagása volt. És a hang forrása a legszebb lény, akit Jinki valaha látott. Bár túl hirtelen döntötte őt le a lábáról az érzés ahhoz, hogy rögtön felismerje, de Lee Jinki legelső pillantásra beleszeretett Kibumba.
Persze nem mert odamenni hozzá, nem mert volna magától még bemutatkozni sem neki, de Kibum, az osztály önjelölt lelke azonnal kiszúrta a félénk új fiút. Odaültette maga és Jonghyun mellé, amikor csak lehetett, és lehengerlő, nyílt kedvességével még inkább megbabonázta a fiút. Kibum mindenkivel kedves volt, olyan elbűvölő optimizmussal viszonyult a világhoz, ami csak a leggonoszabb, legromlottabb emberek lelkét tudta bántani. De akik nem voltak hajlandók elfogadni Kibum tisztaságát, és bántotta őket az őszinte jóság, azok hamar fennakadtak Jonghyunon. Bár első ránézésre teljesen hétköznapi srácnak tűnt, aki sokszor inkább csak a fülhallgatói és egy regény társaságába menekül a tömeg elől, ha a barátaikkal voltak, hamar átvette az irányítást még Kibumtól is. Az ő nevetése jóval kevesebbszer csengett fel, mint az öccséé, de olyankor mindenkinek mosoly ült az arcára. Jonghyun képes volt úgy megragadni és magával rántani az embereket, hogy fel sem tűnt nekik. És, bár ezt kicsit mindig is visszatetszőnek tartotta, népszerűségére rátettek azok az órák, amelyeket ő Kibum táncórái helyett az edzőteremben töltött el.

Jinki nem akarta elhinni, hogy ilyen szerencsés. Hogy tényleg a Kim fiúk a legjobb barátai.

Kibumhoz valahogy mégis közelebb állt. Jonghyunban volt valami, amit Jinki nem tudott soha megfogalmazni, de ami mindig óvatosságra intette vele kapcsolatban. Kibumból ez hiányzott. Neki fenntartások nélkül megnyílhatott, és így napról napra közelebb kerültek egymáshoz. Kibum gyakran hangoztatta, kettejük között ülve és a vállukat átkarolva, hogy mennyire boldog, hogy Jinki — Tofu, ahogy becézte – megtalálta őket, és közéjük tartozik. Nem látta a figyelmeztető villanást Jonghyun és a fájdalmas szikrát Jinki szemében.
Ugyan Jonghyun és Jinki is eltöltöttek kettesben sok időt, azok az órák mégsem voltak soha olyan meghittek, mint amikor Jinki Kibummal volt. Kibum magától értetődő természetességgel nyúlt Jinki keze után, ahogy a parkban sétáltak, és gátlások nélkül hajtotta a fejét a fiú vállára, mikor a könyvtár hátsó asztalánál együtt tanultak. Jinki egyre nehezebben viselte el Kibum szoros közelségét, de soha nem mert rászólni a fiúra. De Kibum így is megérezte, ahogy barátja teste egy pillanatra megfeszül, valahányszor hozzáért.

 

– Miért félsz tőlem, hyung? — nézett fel rá akkor délután, ahogy a park felé sétáltak, ahol Jonghyunnal találkoztak pár órával később, mint minden csütörtökön.

– Nem félek… – válaszolt Jinki, de nem mert Kibum szemébe nézni.

– De igenis félsz. Érzem. Nem úgy viselkedsz velem, mint Hyunnie–val.

– Mert te nem vagy Jonghyun. Minden emberrel kicsit máshogy viselkedem, így különböztetlek meg titeket, tudod…

– Ne próbálj átverni engem, Lee Jinki! — kacagott fel Kibum, de hangjából kihallatszott a komolyság. Elérték a park bejáratát, és Kibum megtorpant, mielőtt rálépett volna a murvával felszórt kis gyalogösvényre.

– Jinki tudod, hogy elmondhatod, bármi is a baj…

– Persze… tudom. Na, gyere, mielőtt a bácsi megint befoglalja a padunkat, és nem tudod nézni a kacsákat!
Kibum a fejét csóválva követte a fiút imádott parkjuk eldugott, titkos szögletébe, egy rododendron bokor árnyékában megbúvó kis padhoz, ahonnan pont rá lehetett látni a parkot keresztülszelő apró patakra. Kibum leült Jinki mellé, felhúzta a lábait és fejét szokás szerint a fiú vállára hajtva, megbabonázottan bámulta a fodrozódó hullámokat.

– Jinki… kérlek, mondd el, mi bánt… – szólalt meg halkan, hosszú percekkel később.

– Nincs baj, Kibum–ah… Tényleg nincs. Tudod, hogy neked bármit elmondanék, csak… vannak dolgok, amikkel az embernek egyedül kell szembenéznie, ennyi.

Kibum nem értette. Nem értette, mit jelent, hogy egyedül, hiszen ő soha életében nem volt egyedül.

– De… annyira fáj, hogy nem tudok segíteni. Fáj, hogy neked fáj.

Jinki felsóhajtott, és lassan Kibum hajába fúrta az arcát. Egyszerre futott rajtuk végig az alig érezhető remegés. Egyszerre emelték egymásra a tekintetüket. Jinki félre akart nézni, de Kibum szemeinek vad ragyogása nem engedte. Egyszerre indult meg egymás felé a kezük, és kettejük között, pont középen kulcsolódtak össze az ujjaik. Jinki mondani akart valamit, szabadkozni akart, de nem jött ki hang a torkán. Megbabonázva közeledtek egymáshoz, a patak csobogása sem tudta már elnyomni szívük felgyorsult, szabálytalan dobogását. Abban a pillanatban, ahogy ajkaik összeértek, Jinki és Kibum körül felszakadt a világ, hogy egészen más mintákban rendeződjön újra össze.

 

Jonghyun legszívesebben a mellette pöffeszkedő izomkolosszusokat ütötte volna a bokszzsák helyett addig, míg vörösen nem izzik az ökle, de megtanulta már, hogy ne ugorjon a provokációra. Túl sokszor kapta már meg az edzőterembe járó, önmagukat esztétikusnak képzelő, ám valójában csak túlhormonozott kétajtós szekrényektől a magáét ahhoz, hogy hagyja magát kibillenteni a lelki egyensúlyából. De legbelül még mindig ugyanúgy forrongott, mint a legelső alkalommal — mikor még nem volt annyi esze, hogy ne szóljon vissza, és később alig bírta hazavonszolni magát a veréstől, amit kapott. Kibum majd’ elájult, miközben féltő gondoskodással beborította őt egy doboznyi sebtapasszal, és utána egy hétig a közelébe sem engedte Jonghyunt a helynek. Tudta, hogy nem a legjobb környék legjobb edzőtermét választotta magának, de nem bírta otthagyni — annak idején az édesapja is ide járt.

Most is Kibum arca lebegett a szeme előtt, ahogy gyorsan lezuhanyozott és felöltözött, majd vállára csapva a táskáját, sietős léptekkel megindult a park felé. Megígérte az öccsének, hogy vigyázni fog magára, hát vigyázni is fog. És a szoros ölelés, amivel Kibum köszönti majd, mint mindig, valahányszor újra találkoznak pár külön töltött óra után, úgyis egy csapásra kiűz minden zavaró dolgot a fejéből.

 

Mikor meglátta Kibumot és Jinkit a padon — az ő padjukon — meghitten egymásba kapaszkodva ülni és a külvilágról megfeledkezve, felszabadultan csókolózni, Jonghyun szinte hallotta, ahogy csörömpölve összetörik benne valami. Megtorpant, és érezte, hogy megremegnek a lábai. De a szíve sokkal erősebben remegett. Kibum elárulta őt. A vak, őrjöngő düh egyik pillanatról a másikra borította el minden érzékét. Egy szó: „áruló” visszhangzott újra meg újra üvöltve a fejében, összemosódott betűkkel, gyűlöletet fröcskölve és savként marva az agyát. Fel sem fogta, ahogy a táska kicsúszik a kezéből, és tompán puffan a földön, de a másik két fiú nyilván meghallotta, mert ijedten szétrebbentek. Jinki nem engedte el Kibum vállát, és Jonghyun utolsó szál józansága is elpattant. Szótlanul, vészjósló léptekkel közelített feléjük — Jinki óvón húzta magához közelebb Kibumot, talán, mert ő már érzett valamit, amit a másik fiú nem volt hajlandó felfogni. Kibum vékony hangon szólalt meg:

– Hyu… Hyunnie… Hyunnie mi tör… Hyunnie mit csinálsz?!

Jonghyun nem válaszolt. Már nem volt rá képes. Egyik kezével megragadta Kibum csuklóját, a másikkal durván mellkason taszította Jinkit, olyan erővel, hogy a fiú kishíján a földön landolt. Jonghyun rá sem nézve felrántotta öccsét a padról, és megindult hazafelé. Nem fogta fel, hogy Kibum sírva rángatja a karját, hogy álljon meg, nem érezte, ahogy a törékeny csukló csontjai megreccsennek a markában, nem látta, ahogy Jinki holtra váltan felpattan és elindul utánuk, és azt sem, ahogy Kibum zokogva kiáltja neki, hogy maradjon, ahol van, és ne jöjjön a közelükbe. Jonghyun semmit sem látott és semmit sem hallott a vérvörös, keserű düh ködén át.

Hazáig rángatta Kibumot, aki egy idő után feladta a hiábavaló ellenkezést. Tudta, hogy a bátyja sokkal erősebb nála. Amint hazaértek, Jonghyun bevágta és kulcsra zárta az ajtót. Kibum, alighogy megszabadult Jonghyun szorításából, rémülten menekült a szobájukba — nem mintha nem tudta volna, hogy Jonghyun utána megy. Reszketve ült az ágyukon, térdeit a mellkasához húzva, és szaggatottan szipogott.

– Hyunnie… Hyunnie mi történt? Miért csináltad ezt, Hyunnie? Miért bántottad Jin…

– Ne mondd ki annak a féregnek a nevét előttem! — sziszegte Jonghyun, és végig Kibumra szegezve alig emberi tekintetét, becsukta maga mögött az ajtót. Kibumban bent rekedt a levegő, ahogy belenézett Jonghyun szemeibe. Nem azért, mert soha nem látott állatiság sütött belőlük — azért, mert bármily félelmetesek is voltak, tisztán látta bennük saját, rajongva szeretett testvérét. — Mondd, mit tud, amit én nem, hogy elhagytál érte? Mondd miben jobb a tofusrác, mint én? — suttogta rekedten a fiú, és lassú léptekkel megindult Kibum felé. A fiú öntudatlanul hátrálni kezdett, és képtelen volt válaszra nyitni a száját.

– Félsz tőlem? Félsz a saját bátyádtól? Igen? Tőlem félsz, de tőle nem?  Mikor adtam én okot, hogy félj tőlem? Megtettem mindent érted, megvédtelek mindentől, hogy biztonságban légy, te mégis félsz tőlem… ezért hagytál el? Ezért választottad őt? Ezért szereted őt jobban? — Jonghyun hangja megremegett, és Kibum mozdulatlanná dermedt félúton az ágy közepén.

– Nem szeretem őt jobban, Hyunnie! Ne mondd ezt, tudod, hogy én téged mindennél jobban…

– NE HAZUDJ! Ne merj a szemembe hazudni! Mióta csak befúrta magát közénk, minden szavad róla szól, minden percben őt keresed a tekinteteddel, rá mosolyogsz a legragyogóbban… én pedig csak arra vagyok jó, hogy tartsam éretek a hátam, hogy megvédjelek a pletykáktól, amik rólatok keringenek, és gondoskodjak róla, hogy ő nyugodtan elvehessen téged tőlem!

A fiú hangjából tömény fájdalom és sértettség áradt és Kibum könnyei újra megeredtek. Soha nem jutott volna eszébe, hogy Jonghyunnak ennyire fáj, hogy megváltozott az életük, hogy kinyílt kicsiny, kétszemélyes világuk és Jinki, akaratlanul is, de közéjük került. Kibum azt hitte, Jonghyun örül, hogy már hárman vannak egymásnak, és soha nem gondolta volna, hogy a fiú fejében megfordulhat, hogy ő, Kibum, valaha is fontosabbnak tart majd mást, mint őt.

De Kibum könnyei mintha még inkább elvették volna Jonghyun eszét. A fiúnak nem maradt ideje, hogy válaszra nyissa a száját, mert Jonghyun hirtelen ott termett előtte az ágyon, és durván megragadta a nyakát. Kibum szemei tágra nyíltak a rettegéstől.

Jonghyun ajkain eszelős fintor játszott, ahogy egy mozdulattal lenyomta az ágyra Kibumot, és fölé térdelt, még mindig leszorítva őt a nyakánál. Kibum két kézzel próbálta lefejteni magáról az ujjait, sikertelenül. Jonghyunban soha nem tapasztalt erő tombolt.

– Majd megmutatom, hogy semmiben sem jobb nálam. Megmutatom, hogy senki nem vehet el tőlem… Hozzám tartozol… – sziszegte, szinte felismerhetetlenné torzult hangon. Kibum rettegve fúrta tekintetét bátyja szemébe, némán könyörögve neki, de nem ért el hozzá. Nem érdekelte, ahogy Jonghyun leszaggatja róla a ruháit, nem nézett oda, mikor a bátyja kapkodva kigombolta a saját nadrágját, nem érezte a testén az érintéseit. Nem érdekelte semmi, nem érzett semmit — a lelkében tomboló őrült fájdalom elnyomta testének fájdalmát. Könnyei megállíthatatlanul patakzottak, és nem is hallotta, ahogy Jonghyun szorításának enyhülésével hangosan, szaggatottan feltör a torkából a kétségbeesett könyörgés: „Hyung… hyung kérlek… kérlek ne…”

Jonghyun elveszítette az érzékeit a külvilágra. Csak annyit látott, hogy Kibum ajkai erőtlenül mozognak, hogy a könnyei elborítják az arcát — a saját könnyeiből semmit sem érzett. Mindig is úgy gondolta, hogy öccsénél gyönyörűbb teremtmény nem él a földön, és most, hogy a fiú kiszolgáltatottan, dermedten, védekezésre és küzdelemre képtelenül feküdt alatta, megrészegítette a tudat, hogy ez a csoda hozzá tartozik, hogy senki más nem érhet hozzá rajta kívül. Minden mozdulattal, a kifordult, állati kéjjel együtt, ami a testét átjárta, az árulás fájdalma is beléhasított, és elveszítette már a pontot, ahol még tudta, ki az áruló és ki az áldozat. Kibum az ő Kibumja volt, senki másé — ez visszhangzott mindennél hangosabban a lelkében. Rá volt bízva, neki kellett vigyáznia rá, nem hagyhatta, hogy bárki elérjen hozzá, hogy bárki bánthassa — nem hagytatta, hogy elámítsák és elcsalják a szívét, a szívet, ami egyedül nála, Jonghyunnál volt biztonságban. És ő gondoskodni fog arról, hogy ez így is maradjon. Senki nem érintheti többé Kibumot, nehogy újra megkörnyékezzék. Kibum és Jonghyun egyedül egymáshoz tartoznak — zengett a fejében, ahogy végül kimerülten Kibum összetört testére borult, és puhán átölelte őt.

Kibum üveges tekintettel meredt a plafonra, a pontra, ahol eddig Jonghyun arca volt — de hiába nem láthatta már, az agyába örökre beleégett bátyja szempárja. Ahogy Jonghyun elgyengült és Kibum kiszakadt tekintete hipnotikus hatása alól, egyszerre tört rá az eleddig nem érzékelt kín. Úgy érezte, egész teste ég és széthasad. A hidegtől, ami úgy rázta, hogy belevacogtak a fogai, nem érezte a combján a vékony, forró csíkot. Nem érzett semmit, csak fájdalmat, és minden eddiginél hangosabban, kétségbeesetten felzokogott. Jonghyun teste megfeszült mellette, és Kibum, bár összerezzent a rettegéstől, öntudatlanságba merülve simult bele a karokba, amik azóta óvták őt álmában, amióta csak az eszét tudta. Az ájulás és az ébrenlét határán még lebegve arra gondolt, hogy egészen biztosan bele fog pusztulni, ha elveszíti az egyetlen helyet, ahol eddig biztonságban érezhette magát.

 

~*~

 

Kibum levélben könyörgött Jinkinek, hogy ne mondja el soha senkinek, ami történt. Hogy a saját érdekében ne veszélyeztesse a Kim fivérek világát. Hogy kerülje el őket, és felejtse el őt, Kibumot örökre. Jinki érezni vélte Kibum könnyeinek illatát a szolid díszítésű levélpapíron.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022