Cím: Dot
Jellemzők: Angst
Párosítás: Kai x Reita
Korhatár: PG-13
Disclaimer: Még, ha akarnám, sem lenne semmi
hasznom az egészből.
Sóhajtva feláll, így én
majdnem a földön kötök ki, de szerencsére még idejében
észbe kapok, és magam alá szedem a lábaimat. Érdeklődve
pillantok rá, hátha sikerül leolvasnom az arcáról, mit
szeretne, de kerüli a tekintetem.
- Kai, szeretnék
megbeszélni veled valamit - szólal meg aztán hirtelen, de
olyan halkan, hogy egy pillanatra nem is igazán vagyok benne
biztos, hogy jól hallottam, ám borús arcát figyelve, igazat
adok a fülemnek.
- Félek - csúszik ki akaratlanul is a számon, és inkább ismét az ágy szélér
ülök.
- Én is - sóhajt fel, és
szinte látom, hogyan próbálja egymás mellé illeszteni a
szavakat, amiket mondani szeretne.
- Mondjad - szólok rá,
mikor már kezd nagyon zavaró lenni a hosszú hallgatás. Már
minden olyan lehetőséget végiggondoltam, amihez ilyen képet
kellene vágni, így szinte rettegek attól, melyeik lesz a sok
közül, de a csend is nagyon öldöklő tud lenni.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha
távol tartom magam tőled - szólal meg, és itt inkább azt
kívánom, bár befogta volna a száját.
- Tessék?! - kiáltok rá
teljesen automatikusan.
- Jól hallottad, nem foglak
többet zaklatni, vagy minden ok nélkül feljönni hozzád.
Szépen eltűnök, és majd gondold azt, hogy soha nem is voltam
része az életednek - hadarja, de közben még mindig nem néz
rám.
- Te meg mi a jóistenről
beszélsz, Reita?! Normális vagy te?! - pattanok fel, és
durván megemelem a fejét, hogy rám nézzen. - Mi a franc van
veled?!
- Én inkább arra lennék
kíváncsi, hogy te normális vagy-e... Már nem egy olyan dolgot
tettem, ami miatt le kellett volna üvöltened a fejem, de te
mindent elnézel, és ugyanúgy viselkedsz velem. Folyton
megbántalak, és ez rohadt szar érzés tud lenni. De nem tudok
tenni ellene semmit, hisz ilyen a természetem. Ettől viszont
szeretnélek a jövőben megóvni. Tudom, hogy soha nem leszünk
már olyan jóban, mint a kapcsolatunk előtt voltunk, de én
igyekezni fogok - néz rám bocsánatkérő arccal, mintha az ő
hibája lenne, hogy anno egymásnak estünk, és azóta tart ez a
szenvedély. Amit itt és most tönkre szeretne tenni.
- Reita, ezt még nagyon át
kellene beszélnünk - motyogom fáradtan, miután rájövök,
hogy itt a kiabálással semmit nem érek el. A homlokomat
ráncolva lépek egyet felé, de elhátrál előlem.
- Nem, nem kell. Nem kérek
még egy esélyt, nem várom el tőled, hogy olyan dolgot tegyél,
amit később esetleg megbánhatsz - morogja, míg felkapja a
táskáját, és kisiet a szobámból a nappaliba.
- De én szeretném, ha
megpróbálnánk újra - rohanok utána.
- Sajnálom, de nem megy,
úgyis elkövetném ugyanazokat a hibákat - torpan meg.
- Én bízom benne, hogy nem
így lesz - ellenkezem, és a falnak támaszkodom.
- Én nem egy olyan személy
vagyok, akit kívánna maga mellé az ember. Nem tudok annyit
nyújtani egy kapcsolatban, amennyi elvárt lenne - fordul
felém, rám emeli a tekintetét, aztán elhúzza a száját, és
a táskáját lóbálva a földre szegezi a pillantását.
- De már teljesen el tudtam
fogadni az apró hibáidat, és tudom, hogy képes lennél rá.
- Miért bízol bennem
ennyire? - kérdi halkan a cipője orrát vizsgálva, majd mikor
nem szólalok meg, felemeli a fejét.
- Nem is tudom... -
gondolkozom el egy pillanatra.
- Hát én sem - fújja ki
csalódottan az eddig benn tartott levegőjét.
- Egyszerűen csak szeretlek
- teszem hozzá csak úgy mellékesen, és a szemébe nézve
próbálok rájönni, mit kellene még mondanom, hogy magam
mellett tartsam.
- Tönkre akarsz tenni,
igaz? - mosolyodik el minden érzelem nélkül.
- Nem áll szándékomban -
tárom szét a karjaim.
- Nem lenne egyszerűbb, ha
csak hagynál elsétálni? Szépen kisétálnék a magánéletedből,
és megmaradnék csupán egy munkatársnak - morogja leverten,
és hátrál egy lépést, az ajtóra pillant, de feszülten
visszakapja a fejét, és kérdőn néz rám.
- Lehet, hogy egyszerűbb
lenne, de miért nem állunk inkább a kihívások elé? És így
amúgy is sokkal izgalmasabb - ráncolom a homlokom.
- Csak az izgalom miatt
kellenék? - kúszik ismét egy érzelemmentes mosoly az arcára.
- Nem, csak próbállak
rávenni már végre valamivel erre a dologra - sóhajtok fel,
és ellököm magam a faltól.
- Nehéz lesz - állapítja
meg, míg ledobja a táskát, és lehuppan a kanapémra.
- Észrevettem, de nem fogom
feladni.
- Díjazom a kitartásod -
temeti a tenyerébe az arcát. - Sokkal egyszerűbb lenne, ha
most itt hagynálak, de tartozom neked ennyivel, azt hiszem -
sóhajt fel, és konokul a kávézóasztalra szegezi a
pillantását.
- Semmivel sem tartozol.
Semmi olyat nem kell tenned, amit amúgy magadtól nem tennél
meg - sétálok hozzá, és leülök mellé.
- Miért vagy ilyen biztos
abban, hogy ez esetben nem hagylak máris itt?
- Nem tudhatom... - motyogom
halkan.
- Dehogynem! - kiált fel
összezavarodott arccal. - Tisztában vagy vele, hogy soha nem
tudnám megtenni. Túlságosan sokat jelentesz nekem ahhoz -
halkul el teljesen a végére.
- Akkor most tulajdonképpen
miről beszélünk még? Én szeretlek, te nem tudsz elmenni...
Van még valami problémánk ezen kívül? - kérdem
reménykedve, ám számítva az elutasító válaszra.
- Igen. Méghozzá az, hogy
nekem el kell mennem - nyomja meg a "kell" szót.
- Semmit sem kell -
préselem a fogaim között.
- De néha vannak olyan
helyzetek, Kai, mikor az egyik félnek mérlegelnie kell, mire
van szüksége a másiknak - fordítja felém a fejét egy
pillanatra, de könyörgő arckifejezésemet látva, inkább
ismét maga elé bámul.
- Az egyetlen dolog, amire
szükségem van, az te vagy, és épp ettől próbálsz
megfosztani.
- Tudom, hogy ez nem így
van. Mindig is szerettem, ahogy törődsz másokkal, de most
örülnék, ha önzőn csak magadra gondolnál. Nem hinném, hogy
egy ilyen alak kell neked, aki bármelyik pillanatban darabokra
törheti a szíved - szorítja ökölbe a kezét a mondat
végére.
- Darabokra törheti, de nem
hinném, hogy akarja is. Mindenkinek vannak hibái, bármikor
tehetünk valami olyat, amit aztán megbánunk. És ekkor olyan
elnéző leszek veled, amennyire csak tudok, de most kérlek,
fejezzük be ezt itt, feküdjünk le az ágyamra, aludjuk át az
éjszakát, és reggelre ez a beszélgetés csak egy derűs emlékké
fog válni - nézek rá kérlelőn.
- Tudod, hogy ez nem így működik
- rázza meg a fejét.
- Persze, hogy tudom, csak
szeretném magam hiú ábrándokba ringatni, és nem belegondolni
abba, hogy te most tulajdonképpen a "vége" szót
próbálod hosszan kiejteni a szádon - hajtom le a fejem.
- Sajnálom - hangzik a
válasz.
- Ne mondd ezt, kérlek... -
nyögöm halkan.
- Talán jobb, ha most
megyek.
Mikor feláll a kanapéról,
és az ajtóhoz indul, nem teszek semmit, semmi mást, csak én
is felállok vele, és illedelmesen kinyitom előtte. Ki tudnék
olvasni mindent a tekintetéből, az összes fájdalmát, a
mérhetetlen sajnálatot, de jelen pillanatban sajnos nem tudnak
hatni rám, hisz miért is lenne nekem ezek miatt jobb? Most épp
úgy érzem, és vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon.
Megáll az ajtóban, és csak néz rám, kérlelő pillantásomra
eltorzul az arca, az eddigi leplezett nyugalomnak már nyoma
sincs, és a lehető legelveszettebben áll velem szemben. A
kezéért nyúlok, és gyengéden megszorítom, jelezve, hogy
maradhat, én nagyon szívesen biztosítok helyet a lakásban,
illetve a szívemben is, de látom rajta, hogy nem ez lesz a
vége. Lassan elindul a keze, hogy végigsimítson vele az
arcomon, már szinte várom a csókot, amit az ilyen érintések
után szokott adni, de ez most elmarad, helyette csak a
homlokomhoz érinti az ajkait.
- This is the goodbye scene
- suttogja.
- Just not. Okay? -
szólalok meg könyörgő hangon.
Lejjebb csúszik, és
összeérinti a homlokunkat.
- I′m sorry - néz mélyen a
szemembe, míg teljes testével nekem feszül, majd hirtelen
eltol magától, és szinte kiszakítja kezét a
szorításomból. Csak úgy elsétál a lakásomból.
Szeretném hinni, hogy a
magánéletemből nem.
Mikor becsukom mögötte az
ajtót, legszívesebben csak üvöltenék, hogy kiadjam az
összes fájdalmam, amit ilyen rövid idő alatt okozott, de
helyette inkább megragadom a legelőször a kezem ügyébe
kerülő vázát, majd egy egyszerű, hirtelen mozdulattal földhöz
vágom. Fülsüketítő csörömpöléssel több száz darabra
esik, de ügyet sem vetek rá, csak elkapom a szekrény szélét,
és görcsösen kapaszkodom belé. Óráknak tűnő pár
másodpercig a földet bámulom, majd elkeseredetten az ajtóhoz
fordulok, és megragadom a kilincset, aztán idegegesen morogva
elkapom a kezem onnan és gyors léptekkel elsietek a
bejárattól. Nem fogok utána menni, semmi szükség arra, hogy
még tovább könyörögjek neki, majd visszajön, ha rájön,
mekkora idióta volt. Szeretném bemesélni magamnak, hogy
hamarosan nyílik az ajtó, és mikor felrántom, bűnbánó
arccal figyel, aztán minden további szó nélkül megcsókol,
és semmisnek tekintjük ezt az egész jelenetet. Őrült vagyok.
Elindulok a szobámba, de
olyan lassan, hogy a csengő hangjára pillanatok alatt az
ajtóhoz érjek, és rögtön kinyithassam. Miért áltatom
magam? Hisz tudom, hogy nem fog visszajönni.
És ekkor megszólal a
csengő.
Minden érzelem nélkül,
hangosan felnevetek, és megrázom a fejem. Egy ideig csak
állok, és nézem az ajtót, majd elindulok felé, hogy
kinyissam. Lassú mozdulattal megfogom a kilincset, egy
pillanatra megállok, aztán hirtelen kitárom az ajtót.
» Vélemény
|