köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Cím: Dot
Jellemzők: Angst
Párosítás: Kai x Reita
Korhatár: PG-13
Disclaimer: Még, ha akarnám, sem lenne semmi hasznom az egészből.


Sóhajtva feláll, így én majdnem a földön kötök ki, de szerencsére még idejében észbe kapok, és magam alá szedem a lábaimat. Érdeklődve pillantok rá, hátha sikerül leolvasnom az arcáról, mit szeretne, de kerüli a tekintetem.

- Kai, szeretnék megbeszélni veled valamit - szólal meg aztán hirtelen, de olyan halkan, hogy egy pillanatra nem is igazán vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, ám borús arcát figyelve, igazat adok a fülemnek.

- Félek - csúszik ki akaratlanul is a számon, és inkább ismét az ágy szélér ülök.

- Én is - sóhajt fel, és szinte látom, hogyan próbálja egymás mellé illeszteni a szavakat, amiket mondani szeretne.

- Mondjad - szólok rá, mikor már kezd nagyon zavaró lenni a hosszú hallgatás. Már minden olyan lehetőséget végiggondoltam, amihez ilyen képet kellene vágni, így szinte rettegek attól, melyeik lesz a sok közül, de a csend is nagyon öldöklő tud lenni.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha távol tartom magam tőled - szólal meg, és itt inkább azt kívánom, bár befogta volna a száját.

- Tessék?! - kiáltok rá teljesen automatikusan.

- Jól hallottad, nem foglak többet zaklatni, vagy minden ok nélkül feljönni hozzád. Szépen eltűnök, és majd gondold azt, hogy soha nem is voltam része az életednek - hadarja, de közben még mindig nem néz rám.

- Te meg mi a jóistenről beszélsz, Reita?! Normális vagy te?! - pattanok fel, és durván megemelem a fejét, hogy rám nézzen. - Mi a franc van veled?!

- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy te normális vagy-e... Már nem egy olyan dolgot tettem, ami miatt le kellett volna üvöltened a fejem, de te mindent elnézel, és ugyanúgy viselkedsz velem. Folyton megbántalak, és ez rohadt szar érzés tud lenni. De nem tudok tenni ellene semmit, hisz ilyen a természetem. Ettől viszont szeretnélek a jövőben megóvni. Tudom, hogy soha nem leszünk már olyan jóban, mint a kapcsolatunk előtt voltunk, de én igyekezni fogok - néz rám bocsánatkérő arccal, mintha az ő hibája lenne, hogy anno egymásnak estünk, és azóta tart ez a szenvedély. Amit itt és most tönkre szeretne tenni.

- Reita, ezt még nagyon át kellene beszélnünk - motyogom fáradtan, miután rájövök, hogy itt a kiabálással semmit nem érek el. A homlokomat ráncolva lépek egyet felé, de elhátrál előlem.

- Nem, nem kell. Nem kérek még egy esélyt, nem várom el tőled, hogy olyan dolgot tegyél, amit később esetleg megbánhatsz - morogja, míg felkapja a táskáját, és kisiet a szobámból a nappaliba.

- De én szeretném, ha megpróbálnánk újra - rohanok utána.

- Sajnálom, de nem megy, úgyis elkövetném ugyanazokat a hibákat - torpan meg.

- Én bízom benne, hogy nem így lesz - ellenkezem, és a falnak támaszkodom.

- Én nem egy olyan személy vagyok, akit kívánna maga mellé az ember. Nem tudok annyit nyújtani egy kapcsolatban, amennyi elvárt lenne - fordul felém, rám emeli a tekintetét, aztán elhúzza a száját, és a táskáját lóbálva a földre szegezi a pillantását.

- De már teljesen el tudtam fogadni az apró hibáidat, és tudom, hogy képes lennél rá.

- Miért bízol bennem ennyire? - kérdi halkan a cipője orrát vizsgálva, majd mikor nem szólalok meg, felemeli a fejét.

- Nem is tudom... - gondolkozom el egy pillanatra.

- Hát én sem - fújja ki csalódottan az eddig benn tartott levegőjét.

- Egyszerűen csak szeretlek - teszem hozzá csak úgy mellékesen, és a szemébe nézve próbálok rájönni, mit kellene még mondanom, hogy magam mellett tartsam.

- Tönkre akarsz tenni, igaz? - mosolyodik el minden érzelem nélkül.

- Nem áll szándékomban - tárom szét a karjaim.

- Nem lenne egyszerűbb, ha csak hagynál elsétálni? Szépen kisétálnék a magánéletedből, és megmaradnék csupán egy munkatársnak - morogja leverten, és hátrál egy lépést, az ajtóra pillant, de feszülten visszakapja a fejét, és kérdőn néz rám.

- Lehet, hogy egyszerűbb lenne, de miért nem állunk inkább a kihívások elé? És így amúgy is sokkal izgalmasabb - ráncolom a homlokom.

- Csak az izgalom miatt kellenék? - kúszik ismét egy érzelemmentes mosoly az arcára.

- Nem, csak próbállak rávenni már végre valamivel erre a dologra - sóhajtok fel, és ellököm magam a faltól.

- Nehéz lesz - állapítja meg, míg ledobja a táskát, és lehuppan a kanapémra.

- Észrevettem, de nem fogom feladni.

- Díjazom a kitartásod - temeti a tenyerébe az arcát. - Sokkal egyszerűbb lenne, ha most itt hagynálak, de tartozom neked ennyivel, azt hiszem - sóhajt fel, és konokul a kávézóasztalra szegezi a pillantását.

- Semmivel sem tartozol. Semmi olyat nem kell tenned, amit amúgy magadtól nem tennél meg - sétálok hozzá, és leülök mellé.

- Miért vagy ilyen biztos abban, hogy ez esetben nem hagylak máris itt?

- Nem tudhatom... - motyogom halkan.

- Dehogynem! - kiált fel összezavarodott arccal. - Tisztában vagy vele, hogy soha nem tudnám megtenni. Túlságosan sokat jelentesz nekem ahhoz - halkul el teljesen a végére.

- Akkor most tulajdonképpen miről beszélünk még? Én szeretlek, te nem tudsz elmenni... Van még valami problémánk ezen kívül? - kérdem reménykedve, ám számítva az elutasító válaszra.

- Igen. Méghozzá az, hogy nekem el kell mennem - nyomja meg a "kell" szót.

- Semmit sem kell - préselem a fogaim között.

- De néha vannak olyan helyzetek, Kai, mikor az egyik félnek mérlegelnie kell, mire van szüksége a másiknak - fordítja felém a fejét egy pillanatra, de könyörgő arckifejezésemet látva, inkább ismét maga elé bámul.

- Az egyetlen dolog, amire szükségem van, az te vagy, és épp ettől próbálsz megfosztani.

- Tudom, hogy ez nem így van. Mindig is szerettem, ahogy törődsz másokkal, de most örülnék, ha önzőn csak magadra gondolnál. Nem hinném, hogy egy ilyen alak kell neked, aki bármelyik pillanatban darabokra törheti a szíved - szorítja ökölbe a kezét a mondat végére.

- Darabokra törheti, de nem hinném, hogy akarja is. Mindenkinek vannak hibái, bármikor tehetünk valami olyat, amit aztán megbánunk. És ekkor olyan elnéző leszek veled, amennyire csak tudok, de most kérlek, fejezzük be ezt itt, feküdjünk le az ágyamra, aludjuk át az éjszakát, és reggelre ez a beszélgetés csak egy derűs emlékké fog válni - nézek rá kérlelőn.

- Tudod, hogy ez nem így működik - rázza meg a fejét.

- Persze, hogy tudom, csak szeretném magam hiú ábrándokba ringatni, és nem belegondolni abba, hogy te most tulajdonképpen a "vége" szót próbálod hosszan kiejteni a szádon - hajtom le a fejem.

- Sajnálom - hangzik a válasz.

- Ne mondd ezt, kérlek... - nyögöm halkan.

- Talán jobb, ha most megyek.

Mikor feláll a kanapéról, és az ajtóhoz indul, nem teszek semmit, semmi mást, csak én is felállok vele, és illedelmesen kinyitom előtte. Ki tudnék olvasni mindent a tekintetéből, az összes fájdalmát, a mérhetetlen sajnálatot, de jelen pillanatban sajnos nem tudnak hatni rám, hisz miért is lenne nekem ezek miatt jobb? Most épp úgy érzem, és vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Megáll az ajtóban, és csak néz rám, kérlelő pillantásomra eltorzul az arca, az eddigi leplezett nyugalomnak már nyoma sincs, és a lehető legelveszettebben áll velem szemben. A kezéért nyúlok, és gyengéden megszorítom, jelezve, hogy maradhat, én nagyon szívesen biztosítok helyet a lakásban, illetve a szívemben is, de látom rajta, hogy nem ez lesz a vége. Lassan elindul a keze, hogy végigsimítson vele az arcomon, már szinte várom a csókot, amit az ilyen érintések után szokott adni, de ez most elmarad, helyette csak a homlokomhoz érinti az ajkait.

- This is the goodbye scene - suttogja.

- Just not. Okay? - szólalok meg könyörgő hangon.

Lejjebb csúszik, és összeérinti a homlokunkat.

- I′m sorry - néz mélyen a szemembe, míg teljes testével nekem feszül, majd hirtelen eltol magától, és szinte kiszakítja kezét a szorításomból. Csak úgy elsétál a lakásomból.

Szeretném hinni, hogy a magánéletemből nem.

Mikor becsukom mögötte az ajtót, legszívesebben csak üvöltenék, hogy kiadjam az összes fájdalmam, amit ilyen rövid idő alatt okozott, de helyette inkább megragadom a legelőször a kezem ügyébe kerülő vázát, majd egy egyszerű, hirtelen mozdulattal földhöz vágom. Fülsüketítő csörömpöléssel több száz darabra esik, de ügyet sem vetek rá, csak elkapom a szekrény szélét, és görcsösen kapaszkodom belé. Óráknak tűnő pár másodpercig a földet bámulom, majd elkeseredetten az ajtóhoz fordulok, és megragadom a kilincset, aztán idegegesen morogva elkapom a kezem onnan és gyors léptekkel elsietek a bejárattól. Nem fogok utána menni, semmi szükség arra, hogy még tovább könyörögjek neki, majd visszajön, ha rájön, mekkora idióta volt. Szeretném bemesélni magamnak, hogy hamarosan nyílik az ajtó, és mikor felrántom, bűnbánó arccal figyel, aztán minden további szó nélkül megcsókol, és semmisnek tekintjük ezt az egész jelenetet. Őrült vagyok.

Elindulok a szobámba, de olyan lassan, hogy a csengő hangjára pillanatok alatt az ajtóhoz érjek, és rögtön kinyithassam. Miért áltatom magam? Hisz tudom, hogy nem fog visszajönni.

És ekkor megszólal a csengő.

Minden érzelem nélkül, hangosan felnevetek, és megrázom a fejem. Egy ideig csak állok, és nézem az ajtót, majd elindulok felé, hogy kinyissam. Lassú mozdulattal megfogom a kilincset, egy pillanatra megállok, aztán hirtelen kitárom az ajtót.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022