Cím: Édes étcsokoládé
Páros: Kenji x Jun valamint Yutaka x Shou [Golden Bomber]
Téma: Valentin nap
Történet: A Valentin nap minden szerelmes számára
különleges nap. Így van ezzel Jun is, csakhogy nem tudja, mi
is lenne a tökéletes ajándék, ezért hát segítséget kér...
Figyelmeztetés: közveszélyes barom mind a négy srác X”D
Korhatár: 12
Megjegyzés: http://www.youtube.com/watch?v=aEvalwhg8Dc&feature=related
<< ez magáért beszél. (Btw: Yutaka egyujjas kesztyűben
gitározik X”D)
Édes
étcsokoládé
Őrjítő
kopogás verte fel a lakás minden egyes lakóját, sőt még a
szomszédban élő öreg néni és az egy emelettel lejjebb
lakó, kétgyermekes családanya is tisztán hallotta az
intenzíven gyilkolt ajtó utolsó kétségbeesett sikolyát...
Rejtély,
hogy végül miért nem lincselte meg senki sem az ajtónállót,
mikor a bejárat kétségbeesetten engedelmeskedett a kulcs
akaratának, és végre valahára utat engedett
bántalmazójának, akit egyből egy nyűgös fejű férfi
akadályozott meg a továbbhaladásban.
—
J-jun? — pislogott rá a kéretlen betolakodóra Yutaka, ahogy
igyekezett a még párnalenyomatos arcába finoman dörzsölve
némi életet redukálni. — Mégis mi a halált keresel te
itt hajnali... — mordult fel, és már épp azon volt, hogy
hátra pillantva meglesse a falon pihenő órát, csakhogy drága
barátja megelőzte őt.
—
Már tíz óra is elmúlt — válaszolta nemes egyszerűséggel
a Szörnyella de Frász frizurás basszuscsoda, majd könnyed
léptekkel beslisszolt a házigazda mellet, mielőtt az úgy
dönthetne, egyeseknek jobb kint, mint bent.
Yutaka
végül megadóan forgatta meg a szemét, és követte kéretlen
vendégét a nappaliba, aki időközben helyet foglalt a
kanapén.
Jun
pedig idegesen pislogott a szoba egyik pontjáról a másikra,
néha-néha megállapodva a még mindig egy száll boxerben előtte
álldogáló bandatársán. Nem tudta, hogy pontosan hogyan is
tálalja a kérését. Még sose került ilyen helyzetbe, vagyis
de... Egyszer, még régen, de akkor nem érzett így, mint ahogy
most, szóval akkoriban nem is gondolkodott ezen az egészen...
Most viszont... Most kétségbe volt esve.
—
Nah, böhd ki, miht akarsz? — motyogta Yutaka cigarettával a
szájában, majd elővette az öngyújtóját, és
meggyújtotta. Az első slukk után szinte fokokban mérhető
volt, ahogy kezd eltűnni a szeméből az álomvilág utolsó
ködfelhője is.
—
Hol van Shou? — hárított végül a basszeros; úgy érezte,
nem biztos, hogy Yutaka az első, akivel meg akarja osztani a
problémáját, ezért egyértelműen arra az egy személyre
gondolt, aki biztos, hogy megértené őt. Az énekesükre, aki
többet is tudna segíteni... Reményei szerint legalábbis...
—
Alszik.
—
Alszik? — kapta fel meglepetten a fejét Jun, és ösztönösen
a hálószoba ajtaját kezdte el fixírozni. — Azt hittem,
amilyen hangos voltam, ő is felébredt.
—
Fel is ébredt — bólintott rá a gitáros, ahogy kifújt egy
adag füstöt. — Aztán abban a pillanatban vissza is aludt.
Jun
egy egészen rövid pillanatig elgondolkodott azon, hogy most
mégis mit kezdjen a drága énekese nélkül, de aztán
belátta, hogy segítségre van szüksége, márpedig ilyenkor az
ember ne válogasson!
—
Tudod, milyen nap van ma? — szökött ki végül a kérdés az
ajkai között. Azért még nem akart egyből a tárgyra térni...
—
Ki ne tudná?! Hetek óta mást se szajkóznak az emberek.
Orrba-szájba erről folyik a téma... Az ember még egy liter
tejet se vehet úgy, hogy a bevásárlás végére ne legyen
rózsaszín illata és ne lásson mindenhol vibráló kis
szívecskéket...
—
Igen, szóval tudod...
—
Elég idegesítő dolog ez a Valentin nap... Vagyis nem maga a
nap, hanem az a cirkusz, amit köré kerítenek...
—
Igen, de...
—
Komolyan mondom, egyesek már azért is depisek lesznek, ha ezen
a napon nincs senkijük. Nem értem, miért hiszik, hogy olyan
nagy cucc, ha együtt lehetsz valakivel ezen a napon.
—
Öhm...
—
Én simán feladnám ezt a napot, ha cserébe életem végéig
azzal lehetnék, akit szeretek. Tudod, a szerelmeseknek minden
nap Valentin nap, és...
—
Basszus Yu, figyelnél rám! — mordult fel végül ingerülten
Jun, majd egy nagyot fújtatva értékelte, hogy a gitáros
felriad a saját kis világából.
—
Mondtál valamit? — pislogott vissza rá megszeppenten Yutaka,
és bár Jun igyekezett kézzel-lábbal ellenállni a
megbocsátás gondolatának, a másik férfi értetlen és
ártatlan ábrázata túl aranyos volt ahhoz, hogy továbbra is
haragudjon rá.
—
Csak szerettem volna...
—
Akkor mondjad!
—
Szóval, hogy ugye ma... ma...
—
Valentin nap van.
—
Igen, pontosan, szóval...
—
Ó, vágom már! — csillant fel lelkesen Yutaka szeme, ahogy
végre megértette, mire is megy ki ez az egész erőltetett, nyögvenyelős,
félmondatos nyöszörgése a másiknak. — Ez az első nektek,
mi? — mosolyodott el, szinte már akár perverznek is
bekategorizálható módon a gitáros...
—
Ühhüm... — kapta el a tekintetét Jun a fellengősen mosolygó
gitárosról, és úgy döntött, az ő látványánál még a
saját térde is izgalmasabb látnivaló. Persze arról szó se
lehetett, hogy Őnagysága Jun herceg egy egészen parányit meg
van illetődve... — Szóval segítesz?
—
Naná! Még szép! Ekkora bulit ki nem hagynék semmi pénzért!
— nevetett fel a gitáros, ahogy elindult a hálószoba
irányába. — Egy perc, magamra kapok valamit, aztán
indulhatunk...
—
Mégis hova?! — kapta fel a fejét, de hiába szegezte
tekintetét a távázó csapattársára, az nemes egyszerűséggel
becsukta előtte az ajtót, és csak Jun számára kínzóan
hosszú és gyanúsan félreértelmezhető hangokkal teli percek
után tért vissza a nappaliba, immáron teljes
hadifelszerelésében.
—
Na, kész vagyok! — villantott a basszerosra Yutaka egy
lehengerlő mosolyt, majd egy végső ellenőrzésként
végigmérte magát a tükörben, hogy megállapítsa,
tökéletesen néz ki ma is.
—
Mégis mi a halál tartott eddig? — sóhajtott fel Jun, mert
hiába nézte halálos komolysággal, azt még ő se tudta elképzelni,
hogy egy sima fekete felső és szakadt farmer felvételében mi
tarthatott ilyen sokáig...
—
Tényleg tudni akarod? — kuncogott fel Yu, majd kisétált az
előszobába, hogy felvegye a cipőjét.
—
Ha jobban belegondolok... Talán annyira nem is érdekel...
—
Különben meg nem tudom mit pampogsz... Csak két percig voltam
távol.
—
Komolyan? — szökött ki a kérdés Jun ajkai közül, mire
csak egy megerősítő bólogatást kapott válaszul, mert
barátja már száguldott is ki az ajtón. — Többnek tűnt...
—
Biztos, mert izgulsz!
***
Utahiroba
Jun nem először jutott arra az elhatározásra az élete
során, hogy bár imádja Yutakát, soha, de soha az életben nem
megy el vele még egyszer vásárolni. Ezzel csak az az egy baj
volt, hogy rendszeresen át kellett hágnia...
—
Hé, Juuuun, ehhez mit szólsz? — nyomott végül Yutaka
basszerosunk kezébe egy eléggé félreértelmezhetően kétes
használati eszközt.
—
Mondd csak, Yu... Miért is jöttünk mi egy szex shopba? —
sóhajtott fel a felemáshajú szépfiú, ahogy visszatette a
polcra a kezébe gyömöszölt valamit, amiről nem is akarta
megtudni, hogy mi volt az... — Nem arról volt szó, hogy a
csokoládéhoz vesszük meg a cuccokat?
—
Na jó, de szerinted mégis mi kell egy jó csokihoz?
—
Azt hiszem, nem árt egy kis tej, kakaó meg... Mit tudom én, de
ilyen izék biztos nem kellenek bele!
—
Ki mondta, hogy ez a csokiba kell? És legfőképpen... Ki
mondta, hogy ez neked lesz? — mosolygott vissza rá Yutaka, és
végül csak azért is berakta az a valamit a kosarukba, amitől
Jun nagyon szívesen megszabadult volna már... — Bár lehet
nektek se ártana egy ilyen — fordult vissza a polchoz
ismételten a gitáros, hogy levegyen még egyet az alkalmi
játékszerből. — Ezt szerintem Kenji is jobban élvezné,
mint egy csokit...
—
Gyere, menjünk fizetni! — rántotta el csapattársát Jun a
polctól, mielőtt az még megvalósíthatta volna a tervét...
— Már így is túl sokat játszadoztál itt...
***
—
Megjöttünk! — csapta ki az ajtót ezer wattos mosollyal az
arcán Yutaka, majd egyetlen tökéletes mozdulatsorral lerúgta
a lábáról a cipőjét, behajította a saját kis
játékszerét a szekrénybe a kabátjával együtt, és már
száguldott is a konyha irányába. Míg Jun... Jun nyögvenyelősen
igyekezte becipelni az összes többi holmit, amit vettek, és
aminek minimum a hatvan százalékához semmi köze nem volt...
Éppen csak, hogy nem esett pofára társa levetett cipőjében,
és kis híja volt annak is, hogy mikor bejutott a lakásba, nem
borult ki minden a kezéből... Mire beért a konyhába,
legszívesebben megfojtotta volna kedvenc gitárosát...
De
a látvány, ami fogadta, minden gyűlöletet elpárologtatott
belőle... Az ebédlőasztalnál üldögélő Shou minden
bizonnyal az érkezésük előtt foghatott neki a csodásan
tápláló, színkavalkádból álló gabonapelyhének. Ott ült
az asztalnál, és mosolyogott. Mosolygott, mialatt Yutaka ölelő
karjai szorosan átfonták a mellkasát. De abban a pillanatban,
ahogy Jun belépett hozzájuk, a szerelmes galambpár egyszerűen
csak szétrebbent, és míg Shou továbbra is mosolyogva figyelte
a belépő basszerost, addig a gitáros neki állt, hogy teát főzzön.
—
Jun! — vigyorgott továbbra is az énekes, és kitolva a
székét, felugrott az asztaltól, hogy odarohanjon a
barátjához. — Rég láttalak, hogy vagy?
—
Shou... Egy hete sincs, hogy találkoztunk — csóválta meg Jun
a fejét egy halvány félmosollyal az ajkain.
—
Ja, mert én egy hete itthon raboskodom! — mordult fel némi
sértettséggel a hangjában, de azért az az örök mosoly most
is ott pihent csintalanul az ajkai szegletében.
—
Talán azért, mert beteg voltál? - sóhajtott fel a háttérből
Yutaka, de sajnos nem nagyon tudta meghatni a sértett énekest
ezzel a kész ténnyel sem...
—
Részletkérdés. Szóval Jun... Yu mondta, hogy segítünk neked
az ajándékodban.
—
Jah... Bár lehet, jobban jártam volna, ha veszek egy könyvet
és egy tábla csokit, mint azzal az elvetemült ötlettel, hogy
ti majd segítetek... — suttogta reményei szerint elég
halkan, és bár a távolban lévő gitáros szemöldöke
megrándult, az előtte álldogáló énekes fel se fogta miről
is beszélt éppen a másik.
—
Tök jó lesz! Mint egy igazi csoportmunka! Tudod, amilyeneket a
kisiskolások szoktak csinálni... Tudod?
—
Tudom...
—
Jó! Akkor előbb együnk! — csillant meg Shou szeme lelkesen,
és már rohant is vissza a lassan már ehetetlenné ázott
müzlijéhez...
—
Te is kérsz valamit enni, Jun? — kérdezte Yutaka, ahogy
szorgosan kiöntött három adag teát, és elindult azzal az
ebédlőasztal felé.
—
Nem, kösz. Inkább azt beszéljük meg, hogy mi legyen a
csokival...
—
Ha megettem, majd segítek neked megcsinálni! — vigyorgott
teli szájjal az énekes, ahogy újra csak eltűntetett a szájában
egy nagy kanállal a reggelijéből. — Yu meg jól tudja
felverni a tojást — somolygott kegyetlenül áldozatára, aki
a hirtelen kijelentés következtében majdhogynem megfulladt az
amúgy rendkívül finomra sikeredett teájának köszönhetően.
Utahiroba
Jun egyre inkább kezdte azt érezni, hogy nem jó helyre jött
segítségért...
***
Kenji
mosolyogva lépett oda otthonának ajtajához. Boldog volt,
hiszen tudta, hogy ma egy hét után végre teljes nyugalomban
eltölthet egy éjszakát azzal, akit a legjobban szeret.
Mosolyogva nyúlt a kilincshez, mosolyogva fordította el a
zárban a kulcsot, mosolyogva nyitotta ki az ajtót, mosolyogva
lépett be az előszobába és mosolyogva indult be a lakás
belsejébe, de mosolya csak addig tartott ki, míg meg nem látta
a kanapén szomorkásan, felhúzott lábakkal gubbasztó
szerelmét...
—
J-jun?! Mi a baj? — tört ki egyszerre belőle a kérdés, mire
a gondolataiban merengő basszeros majdhogynem szívrohamot
kapott.
—
Úristen, Kenji, halálra rémítettél! — sikkantott fel Jun,
majd egy pillanattal később kétségbeesésbe csapott át a
kezdetleges rémülete. — Várjunk csak... Te meg mégis mit
keresel itthon? Nem úgy volt, hogy csak egy óra múlva jö...
— Tekintette egyből a polcon pihenő órára esett, ami
megmásíthatatlanul és minden kétséget kizárólag jól
járt. — Ó, basszus, hogy már ennyi az idő! Kenji én... —
Pattant fel a kanapéról Jun, hogy odarohanhasson a doboshoz,
aki megrökönyödve próbálta feldolgozni az eseményeket. —
Kenji, én tényleg mindent megpróbáltam! Még arra is képes
voltam, hogy elmenjek segítséget kérni Shouékhoz! Persze Shou
aludt, ezért Yutakával kellett mennem, de végül is ez nem is
lett volna baj... Aztán elkezdtük csinálni a csokit. Tudom,
tudom, azt mondtad, hogy nem fontos, hogy én készítsem, de
akkor is...! Én persze megbíztam Shouban, mert amilyen torkos
borz, gondoltam, hogy csak konyít valamit a csoki főzéshez.
Kiderült, hogy nagyon nem! Azért még bizakodtunk, hogy
egészen ehetőre sikeredett, de miután Yutakával
megkóstoltattuk, és ő egyből ment hányi a mosdóba, mi is
egyből dobtuk ki a csokit... Persze Yutaka felajánlotta, hogy
elhozhatom azt az ajándékot, amit ő vett, de Kenji az... Én
azt nem akartam, és aztán... Elindultam, hogy nézzek neked
valami ajándékot, de... De valahogy semmi se volt elég jó,
és aztán...
—
Jun...
—
Aztán nem is tudom, azt hiszem, feladtam, szóval... Jaj, Kenji,
én tényleg saj... — Jun akarva-akaratlanul is meg lett
gátolva a további beszédben, mikor egy gyengéd száj az
övére tapadt. Édesek voltak azok az ajkak, édesek és
szeretettel telik. Abban a pillanatban Jun végre elfelejtette az
egész napos problémáit és hisztijét, abban a percben nem
volt másra szüksége, csak ezekre a finom ajkakra és azokra az
ölelő karokra, melyek a derekánál fogva gyengéden húzták
őt egyre közelebb. Valahogy úgy érezte, abban a pillanatban
képes lenne teljesen elolvadni. — Sajnálom — pihegte ki
végül az elharapott utolsó szót, ahogy ajkaik bár nem
szívesen, de kénytelenek voltak elválni egymástól.
—
Jun — suttogta Kenji, ahogy a basszeros szemébe logó, szőke
tincseket óvatosan a füle mögé túrta, majd egy laza
mozdulattal a másik kezébe csúsztatott egy apró dobozt.
—
Ez...? — pislogott rá a kezében pihenő ajándékra Jun, majd
megerősítésre várva pillantott fel barátjára.
—
Bontsd csak ki. A tiéd... — mosolygott rá a másikra a dobos,
mire a másik férfi enyhén remegő kézzel meghúzta a díszes
csomagoláson pihenő arany szalagot.
—
Kenji... Ez... De hiszen...
—
Boldog Valentin napot! — somolygott le Junra, ahogy az még
mindig meglepetten szemlélte az apró, saját készítésű
csokoládét. Nem lehetett több egy falatnál az egész, mégis...
—
De hiszen... Azt hittem, hogy ma én csinálok neked. Hiszen...
—
Jun — kuncogott fel jólesően a colos dobos, ahogy az aprócska
basszeros arcán gyengéden végigsimított. — Nem tök
mindegy, hogy ki mikor csinálja? Így legalább még van egy
hónapod...
—
Kenji... Te hülye barom! — mordult fel Jun, majd berohant a
hálószobába megára hagyva az értetlen dobost. — Mit
csinálsz még ott?! Gyere már be! — kiáltott ki neki a
háló rejtekéből a basszusgitáros.
—
De én azt hittem... — sétált be a sötét szobába a férfi,
de amikor meglátta az ágyon üldögélőt, valahogy képtelen
volt befejezni a mondatot.
—
Ne higgy semmit! Annyira meghatottál — túrt bele a haja
fekete részébe Jun, miközben hála a kellemesen elrejtő sötétségnek,
más nem tudhatta rajta kívül, hogy mennyire is hasonlít az
arca színe egy paradicsoméra —, hogy kemény lettem. Szóval
most azonnal ess nekem, különben...
—
Különben? — kuncogott fel Kenji, ahogy odasimult párjához,
és gyengéden végigdöntötte őt az ágyon. Majd egy apró
csókot lehelt a másik nyakára.
—
A francba, Kenji, szeretlek — nyöszörgött Jun, ahogy
igyekezte minél jobban a másik vállába fúrni a fejét.
—
Én is szereltek... — suttogta bele a dobos szerelme vörösödő
fülébe...
***
—
Na, jobban vagy már? — simított végig Shou az ágyban fekvő
Yutaka meztelen hátán, ahogy szép csendben bebújt mellé az
ágyba.
—
Ha soha többé nem kell csokit ennem, akkor azt hiszem, igen...
— motyogta a párnába a másik, mire az énekes keze pajkosan
kezdte el végigkaristolni a gerincoszlopát, mialatt jókedvű
nevetése betöltötte az egész szobát.
—
Akkor jó — suttogta, miközben apró csókokat kezdett el
rálehelni a gitáros lapockájára.
—
Ne már, Shou. Most még ne — mordult fel Yutaka, mire az
énekes meglepetten hagyta abba megkezdett hadműveletét.
—
Tessék?
—
Még várjunk egy órát, és addigra összeszedem magamat úgy,
hogy kipróbálhassuk azt a király cuccot amit ma vettem...
—
Vettél ma valamit?
—
Aha, nagyon király! Neked is tetszeni fog.
—
Mégis mit?
—
Azt még nem tudom, de ránézésre használhatónak tűnt. Majd
elolvasod a használati utasítást.
—
Én?
—
Persze!
—
De miért pont én? — pislogott rá a gitárosra megilletődötten
Shou, aki csak mosolyogva a hátára gördült, és egy
szenvedélyes csókra lerántotta magához a másikat.
—
Nem egyértelmű? Mert ma Valentin nap van, szóval ma ezt kapom
csoki helyett.
—
Kyan Yutaka, ön egy kicsit nem követelőző ma?
—
Úgy gondolja, Kiryuuin Shou?
—
Hm... Fél órát kapsz! — mosolygott le a gitárosra Shou, és
egyszerűen bebújt a másik mellé a takaró alá. —
Számolom!
Valamiért
mindketten tudták, hogy negyed órán belül aludni fognak... De
végül is nem bánták, nekik úgyis minden nap Valentin nap...
» Vélemény
|