| figyelmeztetés! |
|
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!
Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek. Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről. Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel. Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között. Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje. Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos! Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges. |
| rising sun | ||||||||||
| ||||||||||
| ajánló |
|
| csevegőfal |
|
1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt
bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő
hangnemű. |
| születésnap |
|
Sok boldogságot kívánunk! ^^ |
| az oldal őre |
| évforduló |
|
Gratulálunk! |
| pályázat |
|
Lezajlott: |
| eseménynaptár |
|
2016
|
| köszöntő |
|
Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye. Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox Az oldal Facebook csoportja:
|
| Random idézet |
| |
| ♫♪ |
|
Cím: Édes étcsokoládé
Édes étcsokoládé
Õrjítõ kopogás verte fel a lakás minden egyes lakóját, sõt még a szomszédban élõ öreg néni és az egy emelettel lejjebb lakó, kétgyermekes családanya is tisztán hallotta az intenzíven gyilkolt ajtó utolsó kétségbeesett sikolyát... Rejtély, hogy végül miért nem lincselte meg senki sem az ajtónállót, mikor a bejárat kétségbeesetten engedelmeskedett a kulcs akaratának, és végre valahára utat engedett bántalmazójának, akit egybõl egy nyûgös fejû férfi akadályozott meg a továbbhaladásban. — J-jun? — pislogott rá a kéretlen betolakodóra Yutaka, ahogy igyekezett a még párnalenyomatos arcába finoman dörzsölve némi életet redukálni. — Mégis mi a halált keresel te itt hajnali... — mordult fel, és már épp azon volt, hogy hátra pillantva meglesse a falon pihenõ órát, csakhogy drága barátja megelõzte õt. — Már tíz óra is elmúlt — válaszolta nemes egyszerûséggel a Szörnyella de Frász frizurás basszuscsoda, majd könnyed léptekkel beslisszolt a házigazda mellet, mielõtt az úgy dönthetne, egyeseknek jobb kint, mint bent. Yutaka végül megadóan forgatta meg a szemét, és követte kéretlen vendégét a nappaliba, aki idõközben helyet foglalt a kanapén. Jun pedig idegesen pislogott a szoba egyik pontjáról a másikra, néha-néha megállapodva a még mindig egy száll boxerben elõtte álldogáló bandatársán. Nem tudta, hogy pontosan hogyan is tálalja a kérését. Még sose került ilyen helyzetbe, vagyis de... Egyszer, még régen, de akkor nem érzett így, mint ahogy most, szóval akkoriban nem is gondolkodott ezen az egészen... Most viszont... Most kétségbe volt esve. — Nah, böhd ki, miht akarsz? — motyogta Yutaka cigarettával a szájában, majd elõvette az öngyújtóját, és meggyújtotta. Az elsõ slukk után szinte fokokban mérhetõ volt, ahogy kezd eltûnni a szemébõl az álomvilág utolsó ködfelhõje is. — Hol van Shou? — hárított végül a basszeros; úgy érezte, nem biztos, hogy Yutaka az elsõ, akivel meg akarja osztani a problémáját, ezért egyértelmûen arra az egy személyre gondolt, aki biztos, hogy megértené õt. Az énekesükre, aki többet is tudna segíteni... Reményei szerint legalábbis... — Alszik. — Alszik? — kapta fel meglepetten a fejét Jun, és ösztönösen a hálószoba ajtaját kezdte el fixírozni. — Azt hittem, amilyen hangos voltam, õ is felébredt. — Fel is ébredt — bólintott rá a gitáros, ahogy kifújt egy adag füstöt. — Aztán abban a pillanatban vissza is aludt. Jun egy egészen rövid pillanatig elgondolkodott azon, hogy most mégis mit kezdjen a drága énekese nélkül, de aztán belátta, hogy segítségre van szüksége, márpedig ilyenkor az ember ne válogasson! — Tudod, milyen nap van ma? — szökött ki végül a kérdés az ajkai között. Azért még nem akart egybõl a tárgyra térni... — Ki ne tudná?! Hetek óta mást se szajkóznak az emberek. Orrba-szájba errõl folyik a téma... Az ember még egy liter tejet se vehet úgy, hogy a bevásárlás végére ne legyen rózsaszín illata és ne lásson mindenhol vibráló kis szívecskéket... — Igen, szóval tudod... — Elég idegesítõ dolog ez a Valentin nap... Vagyis nem maga a nap, hanem az a cirkusz, amit köré kerítenek... — Igen, de... — Komolyan mondom, egyesek már azért is depisek lesznek, ha ezen a napon nincs senkijük. Nem értem, miért hiszik, hogy olyan nagy cucc, ha együtt lehetsz valakivel ezen a napon. — Öhm... — Én simán feladnám ezt a napot, ha cserébe életem végéig azzal lehetnék, akit szeretek. Tudod, a szerelmeseknek minden nap Valentin nap, és... — Basszus Yu, figyelnél rám! — mordult fel végül ingerülten Jun, majd egy nagyot fújtatva értékelte, hogy a gitáros felriad a saját kis világából. — Mondtál valamit? — pislogott vissza rá megszeppenten Yutaka, és bár Jun igyekezett kézzel-lábbal ellenállni a megbocsátás gondolatának, a másik férfi értetlen és ártatlan ábrázata túl aranyos volt ahhoz, hogy továbbra is haragudjon rá. — Csak szerettem volna... — Akkor mondjad! — Szóval, hogy ugye ma... ma... — Valentin nap van. — Igen, pontosan, szóval... — Ó, vágom már! — csillant fel lelkesen Yutaka szeme, ahogy végre megértette, mire is megy ki ez az egész erõltetett, nyögvenyelõs, félmondatos nyöszörgése a másiknak. — Ez az elsõ nektek, mi? — mosolyodott el, szinte már akár perverznek is bekategorizálható módon a gitáros... — Ühhüm... — kapta el a tekintetét Jun a fellengõsen mosolygó gitárosról, és úgy döntött, az õ látványánál még a saját térde is izgalmasabb látnivaló. Persze arról szó se lehetett, hogy Õnagysága Jun herceg egy egészen parányit meg van illetõdve... — Szóval segítesz? — Naná! Még szép! Ekkora bulit ki nem hagynék semmi pénzért! — nevetett fel a gitáros, ahogy elindult a hálószoba irányába. — Egy perc, magamra kapok valamit, aztán indulhatunk... — Mégis hova?! — kapta fel a fejét, de hiába szegezte tekintetét a távázó csapattársára, az nemes egyszerûséggel becsukta elõtte az ajtót, és csak Jun számára kínzóan hosszú és gyanúsan félreértelmezhetõ hangokkal teli percek után tért vissza a nappaliba, immáron teljes hadifelszerelésében. — Na, kész vagyok! — villantott a basszerosra Yutaka egy lehengerlõ mosolyt, majd egy végsõ ellenõrzésként végigmérte magát a tükörben, hogy megállapítsa, tökéletesen néz ki ma is. — Mégis mi a halál tartott eddig? — sóhajtott fel Jun, mert hiába nézte halálos komolysággal, azt még õ se tudta elképzelni, hogy egy sima fekete felsõ és szakadt farmer felvételében mi tarthatott ilyen sokáig... — Tényleg tudni akarod? — kuncogott fel Yu, majd kisétált az elõszobába, hogy felvegye a cipõjét. — Ha jobban belegondolok... Talán annyira nem is érdekel... — Különben meg nem tudom mit pampogsz... Csak két percig voltam távol. — Komolyan? — szökött ki a kérdés Jun ajkai közül, mire csak egy megerõsítõ bólogatást kapott válaszul, mert barátja már száguldott is ki az ajtón. — Többnek tûnt... — Biztos, mert izgulsz! *** Utahiroba Jun nem elõször jutott arra az elhatározásra az élete során, hogy bár imádja Yutakát, soha, de soha az életben nem megy el vele még egyszer vásárolni. Ezzel csak az az egy baj volt, hogy rendszeresen át kellett hágnia... — Hé, Juuuun, ehhez mit szólsz? — nyomott végül Yutaka basszerosunk kezébe egy eléggé félreértelmezhetõen kétes használati eszközt. — Mondd csak, Yu... Miért is jöttünk mi egy szex shopba? — sóhajtott fel a felemáshajú szépfiú, ahogy visszatette a polcra a kezébe gyömöszölt valamit, amirõl nem is akarta megtudni, hogy mi volt az... — Nem arról volt szó, hogy a csokoládéhoz vesszük meg a cuccokat? — Na jó, de szerinted mégis mi kell egy jó csokihoz? — Azt hiszem, nem árt egy kis tej, kakaó meg... Mit tudom én, de ilyen izék biztos nem kellenek bele! — Ki mondta, hogy ez a csokiba kell? És legfõképpen... Ki mondta, hogy ez neked lesz? — mosolygott vissza rá Yutaka, és végül csak azért is berakta az a valamit a kosarukba, amitõl Jun nagyon szívesen megszabadult volna már... — Bár lehet nektek se ártana egy ilyen — fordult vissza a polchoz ismételten a gitáros, hogy levegyen még egyet az alkalmi játékszerbõl. — Ezt szerintem Kenji is jobban élvezné, mint egy csokit... — Gyere, menjünk fizetni! — rántotta el csapattársát Jun a polctól, mielõtt az még megvalósíthatta volna a tervét... — Már így is túl sokat játszadoztál itt... *** — Megjöttünk! — csapta ki az ajtót ezer wattos mosollyal az arcán Yutaka, majd egyetlen tökéletes mozdulatsorral lerúgta a lábáról a cipõjét, behajította a saját kis játékszerét a szekrénybe a kabátjával együtt, és már száguldott is a konyha irányába. Míg Jun... Jun nyögvenyelõsen igyekezte becipelni az összes többi holmit, amit vettek, és aminek minimum a hatvan százalékához semmi köze nem volt... Éppen csak, hogy nem esett pofára társa levetett cipõjében, és kis híja volt annak is, hogy mikor bejutott a lakásba, nem borult ki minden a kezébõl... Mire beért a konyhába, legszívesebben megfojtotta volna kedvenc gitárosát... De a látvány, ami fogadta, minden gyûlöletet elpárologtatott belõle... Az ebédlõasztalnál üldögélõ Shou minden bizonnyal az érkezésük elõtt foghatott neki a csodásan tápláló, színkavalkádból álló gabonapelyhének. Ott ült az asztalnál, és mosolyogott. Mosolygott, mialatt Yutaka ölelõ karjai szorosan átfonták a mellkasát. De abban a pillanatban, ahogy Jun belépett hozzájuk, a szerelmes galambpár egyszerûen csak szétrebbent, és míg Shou továbbra is mosolyogva figyelte a belépõ basszerost, addig a gitáros neki állt, hogy teát fõzzön. — Jun! — vigyorgott továbbra is az énekes, és kitolva a székét, felugrott az asztaltól, hogy odarohanjon a barátjához. — Rég láttalak, hogy vagy? — Shou... Egy hete sincs, hogy találkoztunk — csóválta meg Jun a fejét egy halvány félmosollyal az ajkain. — Ja, mert én egy hete itthon raboskodom! — mordult fel némi sértettséggel a hangjában, de azért az az örök mosoly most is ott pihent csintalanul az ajkai szegletében. — Talán azért, mert beteg voltál? - sóhajtott fel a háttérbõl Yutaka, de sajnos nem nagyon tudta meghatni a sértett énekest ezzel a kész ténnyel sem... — Részletkérdés. Szóval Jun... Yu mondta, hogy segítünk neked az ajándékodban. — Jah... Bár lehet, jobban jártam volna, ha veszek egy könyvet és egy tábla csokit, mint azzal az elvetemült ötlettel, hogy ti majd segítetek... — suttogta reményei szerint elég halkan, és bár a távolban lévõ gitáros szemöldöke megrándult, az elõtte álldogáló énekes fel se fogta mirõl is beszélt éppen a másik. — Tök jó lesz! Mint egy igazi csoportmunka! Tudod, amilyeneket a kisiskolások szoktak csinálni... Tudod? — Tudom... — Jó! Akkor elõbb együnk! — csillant meg Shou szeme lelkesen, és már rohant is vissza a lassan már ehetetlenné ázott müzlijéhez... — Te is kérsz valamit enni, Jun? — kérdezte Yutaka, ahogy szorgosan kiöntött három adag teát, és elindult azzal az ebédlõasztal felé. — Nem, kösz. Inkább azt beszéljük meg, hogy mi legyen a csokival... — Ha megettem, majd segítek neked megcsinálni! — vigyorgott teli szájjal az énekes, ahogy újra csak eltûntetett a szájában egy nagy kanállal a reggelijébõl. — Yu meg jól tudja felverni a tojást — somolygott kegyetlenül áldozatára, aki a hirtelen kijelentés következtében majdhogynem megfulladt az amúgy rendkívül finomra sikeredett teájának köszönhetõen. Utahiroba Jun egyre inkább kezdte azt érezni, hogy nem jó helyre jött segítségért... *** Kenji mosolyogva lépett oda otthonának ajtajához. Boldog volt, hiszen tudta, hogy ma egy hét után végre teljes nyugalomban eltölthet egy éjszakát azzal, akit a legjobban szeret. Mosolyogva nyúlt a kilincshez, mosolyogva fordította el a zárban a kulcsot, mosolyogva nyitotta ki az ajtót, mosolyogva lépett be az elõszobába és mosolyogva indult be a lakás belsejébe, de mosolya csak addig tartott ki, míg meg nem látta a kanapén szomorkásan, felhúzott lábakkal gubbasztó szerelmét... — J-jun?! Mi a baj? — tört ki egyszerre belõle a kérdés, mire a gondolataiban merengõ basszeros majdhogynem szívrohamot kapott. — Úristen, Kenji, halálra rémítettél! — sikkantott fel Jun, majd egy pillanattal késõbb kétségbeesésbe csapott át a kezdetleges rémülete. — Várjunk csak... Te meg mégis mit keresel itthon? Nem úgy volt, hogy csak egy óra múlva jö... — Tekintette egybõl a polcon pihenõ órára esett, ami megmásíthatatlanul és minden kétséget kizárólag jól járt. — Ó, basszus, hogy már ennyi az idõ! Kenji én... — Pattant fel a kanapéról Jun, hogy odarohanhasson a doboshoz, aki megrökönyödve próbálta feldolgozni az eseményeket. — Kenji, én tényleg mindent megpróbáltam! Még arra is képes voltam, hogy elmenjek segítséget kérni Shouékhoz! Persze Shou aludt, ezért Yutakával kellett mennem, de végül is ez nem is lett volna baj... Aztán elkezdtük csinálni a csokit. Tudom, tudom, azt mondtad, hogy nem fontos, hogy én készítsem, de akkor is...! Én persze megbíztam Shouban, mert amilyen torkos borz, gondoltam, hogy csak konyít valamit a csoki fõzéshez. Kiderült, hogy nagyon nem! Azért még bizakodtunk, hogy egészen ehetõre sikeredett, de miután Yutakával megkóstoltattuk, és õ egybõl ment hányi a mosdóba, mi is egybõl dobtuk ki a csokit... Persze Yutaka felajánlotta, hogy elhozhatom azt az ajándékot, amit õ vett, de Kenji az... Én azt nem akartam, és aztán... Elindultam, hogy nézzek neked valami ajándékot, de... De valahogy semmi se volt elég jó, és aztán... — Jun... — Aztán nem is tudom, azt hiszem, feladtam, szóval... Jaj, Kenji, én tényleg saj... — Jun akarva-akaratlanul is meg lett gátolva a további beszédben, mikor egy gyengéd száj az övére tapadt. Édesek voltak azok az ajkak, édesek és szeretettel telik. Abban a pillanatban Jun végre elfelejtette az egész napos problémáit és hisztijét, abban a percben nem volt másra szüksége, csak ezekre a finom ajkakra és azokra az ölelõ karokra, melyek a derekánál fogva gyengéden húzták õt egyre közelebb. Valahogy úgy érezte, abban a pillanatban képes lenne teljesen elolvadni. — Sajnálom — pihegte ki végül az elharapott utolsó szót, ahogy ajkaik bár nem szívesen, de kénytelenek voltak elválni egymástól. — Jun — suttogta Kenji, ahogy a basszeros szemébe logó, szõke tincseket óvatosan a füle mögé túrta, majd egy laza mozdulattal a másik kezébe csúsztatott egy apró dobozt. — Ez...? — pislogott rá a kezében pihenõ ajándékra Jun, majd megerõsítésre várva pillantott fel barátjára. — Bontsd csak ki. A tiéd... — mosolygott rá a másikra a dobos, mire a másik férfi enyhén remegõ kézzel meghúzta a díszes csomagoláson pihenõ arany szalagot. — Kenji... Ez... De hiszen... — Boldog Valentin napot! — somolygott le Junra, ahogy az még mindig meglepetten szemlélte az apró, saját készítésû csokoládét. Nem lehetett több egy falatnál az egész, mégis... — De hiszen... Azt hittem, hogy ma én csinálok neked. Hiszen... — Jun — kuncogott fel jólesõen a colos dobos, ahogy az aprócska basszeros arcán gyengéden végigsimított. — Nem tök mindegy, hogy ki mikor csinálja? Így legalább még van egy hónapod... — Kenji... Te hülye barom! — mordult fel Jun, majd berohant a hálószobába megára hagyva az értetlen dobost. — Mit csinálsz még ott?! Gyere már be! — kiáltott ki neki a háló rejtekébõl a basszusgitáros. — De én azt hittem... — sétált be a sötét szobába a férfi, de amikor meglátta az ágyon üldögélõt, valahogy képtelen volt befejezni a mondatot. — Ne higgy semmit! Annyira meghatottál — túrt bele a haja fekete részébe Jun, miközben hála a kellemesen elrejtõ sötétségnek, más nem tudhatta rajta kívül, hogy mennyire is hasonlít az arca színe egy paradicsoméra —, hogy kemény lettem. Szóval most azonnal ess nekem, különben... — Különben? — kuncogott fel Kenji, ahogy odasimult párjához, és gyengéden végigdöntötte õt az ágyon. Majd egy apró csókot lehelt a másik nyakára. — A francba, Kenji, szeretlek — nyöszörgött Jun, ahogy igyekezte minél jobban a másik vállába fúrni a fejét. — Én is szereltek... — suttogta bele a dobos szerelme vörösödõ fülébe... *** — Na, jobban vagy már? — simított végig Shou az ágyban fekvõ Yutaka meztelen hátán, ahogy szép csendben bebújt mellé az ágyba. — Ha soha többé nem kell csokit ennem, akkor azt hiszem, igen... — motyogta a párnába a másik, mire az énekes keze pajkosan kezdte el végigkaristolni a gerincoszlopát, mialatt jókedvû nevetése betöltötte az egész szobát. — Akkor jó — suttogta, miközben apró csókokat kezdett el rálehelni a gitáros lapockájára. — Ne már, Shou. Most még ne — mordult fel Yutaka, mire az énekes meglepetten hagyta abba megkezdett hadmûveletét. — Tessék? — Még várjunk egy órát, és addigra összeszedem magamat úgy, hogy kipróbálhassuk azt a király cuccot amit ma vettem... — Vettél ma valamit? — Aha, nagyon király! Neked is tetszeni fog. — Mégis mit? — Azt még nem tudom, de ránézésre használhatónak tûnt. Majd elolvasod a használati utasítást. — Én? — Persze! — De miért pont én? — pislogott rá a gitárosra megilletõdötten Shou, aki csak mosolyogva a hátára gördült, és egy szenvedélyes csókra lerántotta magához a másikat. — Nem egyértelmû? Mert ma Valentin nap van, szóval ma ezt kapom csoki helyett. — Kyan Yutaka, ön egy kicsit nem követelõzõ ma? — Úgy gondolja, Kiryuuin Shou? — Hm... Fél órát kapsz! — mosolygott le a gitárosra Shou, és egyszerûen bebújt a másik mellé a takaró alá. — Számolom! Valamiért mindketten tudták, hogy negyed órán belül aludni fognak... De végül is nem bánták, nekik úgyis minden nap Valentin nap... |
Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016
