Vannak dolgok, amiket ellehet mondani időben, vagy későn.
Reita abba a hibába esett, hogy úgy engedte el szerelmét, hogy
nem tudott érzéseiről.
Reita - Kai páros
OOC karakterek
A történetnek nincs valóságos alapja, csak megcsapott az
ihlet.
(Kai nevét már kétféleképpen hallottam, így igazából nem
lehet tudni, hogy melyik az igaz. Én most a Tanabe Yutaka nevet
használtam, és ezentúl azt is fogom.)
Egy késői vallomás
Minden egy
esős őszi napon kezdődött, október tizennegyedikén...
Otthon
ültem, egyedül. A Tv adás unalmas volt, és helyenként
morzsás is. Egyik kezemben a távirányítót, másikban a
forró kávét tartottam. Keiji apró zajt csapva szálldogált
ide-oda a kalitkájában. Néha rápillantottam, akkor megállt,
de amint már nem néztem, újra neki állt a szálldogálásnak.
Egy
hatalmasat dörrent az ég, mikor egy időben elment az adás és
csöngettek. Letettem a kezemben lévő bögrét, a
távirányítóval együtt, majd elindultam az ajtó felé.
Megigazítottam összegyűrődött felsőmet, miközben az
ajtóhoz léptem. Megropogtattam a nyakam, nyúltam a
kilincsért, utána nyitottam is. Egy csurom vizes Kai állt előttem.
-
Bejöhetnék? — kérdezte orrhangon. Bizonyára megfázott
abban a zord időben.
Csak bólintottam
egyet, mire már az előszobában is állt. Remegett az egész
teste, annyira fázott. Levette a cipőjét, a kabátjánál
hezitált, de végül levette azt is. Elvettem tőle, utána
elindultam fel az emeletre.
- Gyere te
is! Lezuhanyozhatsz, és adok valamit, amit felhúzhatsz, amíg
megszáradnak a ruháid — szóltam hátra neki, mire rögtön
szedte a lábát utánam.
Beküldtem a
fürdőbe, addig én bementem a szobámba. Kerestem egy hosszabb
inget, meg egy bokszert mellé, utána elindultam vissza a fürdőszobába.
Óvatosan nyomtam le a kilincset, és csendesen léptem be. Kai
már a zuhanyfülkében állt, folyatta magára a vizet.
Tökéletesen ki tudtam venni testének finom vonalait. Egy ideig
megbabonázva néztem őt, mikor hirtelen megszólalt.
- Reita...
itt vagy, ugye? — kérdezte, miközben teljesen megállt minden
tevékenységben, a vizet is elzárta.
- I-igen Kai, itt vagyok — szólaltam meg pár perc múlva.
- Akkor... tudnál egy törölközőt adni? — dugta ki a kezét
a fülkéből.
- Persze — szedtem ki egyet a szekrényből, és oda is adtam
neki.
Szegény azt
hitte, hogy már nem vagyok ott, és teljesen nyugodtan kiszállt
a zuhanyfülkéből. Mikor összetalálkozott pillantásunk,
ijedtében a törölközőt is elengedte, mire az lecsúszott,
megmutatva nekem legérzékenyebb pontját. Én csak
elmosolyodtam, majd elé álltam, felszedtem a törölközőt a földről,
köré tekertem, de közben rendesen hozzá simultam. Kezét
mellkasomra rakta, miközben meglepetten nézett maga elé. Amint
biztonságosan rátekertem derekára, elléptem tőle.
- Ezeket
felhúzhatod — adtam a kezébe az inget, meg a bokszert.
- Köszönöm szépen — hajolt meg aprón.
Bólintottam
egyet, utána kisétáltam a szobából. Lementem a konyhába, a
nappalin át, ahol meggyőződtem arról, hogy visszajött az
adás, így unatkozni nem fogunk. A főzőhelyiségben csináltam
forró kakaót, mert Kai mindig azt ivott.
Mikor
hallottam, hogy lecsattog a lépcsőn, fogtam is a két bögrét,
és elindultam velük ki a nappaliba.
- Oh,
csináltál kakaót? — mosolyodott el, miközben kicsit feljebb
tűrte az ing ujjait.
- Igen, tessék — nyújtottam felé, mire másodperceken belül
el is vette tőlem.
Leültünk a
kanapéra, ránéztem, utána a távirányítóra.
- Szeretnél
te választani?
- Én? — kérdezte meglepetten. — Hát... ühüm...
Odaadtam
neki a távirányítót, mire felhúzta maga mellé lábait,
utána kapcsolgatta a Tv-t. Megállt egy mesecsatornán. Érdeklődően
néztem rá.
- Ja, nem
baj? Viharba inkább mesét nézek, megnyugtat — nevette halkan
és igen csak zavartan.
Mindig is
olyan gyerek volt, de azon a napon különösen...
Míg ő
nevetgélve, egy szál ingben és bokszerben, kakaóval a
kezében nézte a meséket, én csak ültem mellette, és őt néztem.
Az ő bögréje már rég kiürült, az enyém kihűlten állt az
asztalon.
- Nem ittad
meg... - nézett rám, gyermekded arcával. — Miért nem? —
kérdezte olyan hanghordozásban, mintha egy macskát ütöttem
volna el.
- Kai-chan, ez csak egy kakaó — sóhajtottam fel, mire máris
konyultak lefelé ajkai. — Megmelegítsem még egyszer,
megiszod?
- Így is jó — kúszott egy hatalmas mosoly ajkaira, miközben
felkapta a bögrét.
Ezen, nekem
is muszáj volt elmosolyodnom. Talán ezt szerettem meg benne
legelőször, hogy gyerek volt, nagyon gyerek, és nem utolsó
sorban boldog, örömmel teli személyiség. Annyit mosolygott,
olyan volt a kisugárzása, hogy azzal minket is jobb kedvre
derített, teljesen.
Pár óra
múlva, a vihar egyre rosszabb lett. Az adás is elment teljesen,
örültem, hogy áram egyáltalán még volt. Kai összekuporodva
ült a kanapén, plédbe tekerve. Remegett, ide-oda kapdosta a
fejét, mikor villámlott, vagy éppen dörgött. Én a
konyhaajtóban álltam, és néztem őt. Nem tudtam, hogy mit
tegyek. Odamenjek vagy sem? Végig ilyen kérdések cikáztak a
fejemben...
Egy
hatalmasat dörgött, mire felsikított, és ijedten kapta
ajkaihoz kezét.
- Reita... -
rebegte. — Gyere ide... kérlek, nagyon szépen kérlek...
Bólintottam,
utána elindultam felé. Azt se engedte, hogy leüljek, mert már
pattant is, és bújt hozzám. Meglepetten néztem magam elé, de
valahogy mégis csak Kai volt az, nem valaki más. Átkaroltam a
derekát, és magamhoz öleltem.
- Tudom,
hogy szégyen... de félek... - súgta halkan, miközben a teste
még mindig remegett.
- Semmi gond Kai-chan.
Felsóhajtott,
fejét vállamra hajtva. Csak öleltem magamhoz, egy szót sem
szólva...
- Fázok —
szólalt meg, pár perc múlva.
Akkor se
szóltam semmit, csak a karomba kaptam, és elindultam vele fel.
Akkor még nem volt vele semmi olyan tervem, az egész csak
megtörtént...
Lefektettem
az ágyra, betakartam, én meg mellé dőltem. Mosolyogva
helyezkedett el a takaró alatt.
- Tudod,
hogy miért ide jöttem? — nézett rám, mire pislogtam párat.
- Öh... nem tudom, miért?
Elpirult,
majd odahajolt a fülemhez.
- Le akartam
veled feküdni, mert a fiúk azzal cukkoltak, hogy nem merlek,
úgy mond megkérni, már, ha érted — súgta bele, mire nekem
majdnem minden szónál egyre nagyobbak lettek a szemeim.
- Oh... - csak ennyit bírtam kinyögni, miután felébredtem az
első sokkból.
Ekkor
ismertem meg az igazán felnőtt Kai-t. Aki megfontoltan dönt,
mindent előre végiggondol, hogy mikor mit fog csinálni. Akkor
is az volt...
Akaratosan
kapott ajkaim után, amit én viszonoztam, ugyanolyan vadul,
mint, ahogy ő követelte. Az érintéseink viszont sokkal
lágyabbak voltak. Nem akartunk semmit elsietni, viszont a
vágyunk túlnőtt rajtunk. Szinte letéptük egymásról a
ruhát, hogy minél előbb a forró bőrfelületekhez
érhessünk. Kai teljesen levetkőzte gyerekes énjét, és egy
érett férfi lett belőle, másodpercek alatt. Nem ellenkezett
akkor se, mikor alulra kényszeríttetem, sőt, inkább nagyon is
élvezte, hogy ő van elkényeztetve, és megdugva. Mint a későbbiekben
kiderült, Kai mindig is a passzív szerepet részesítette előnyben...
Mikor már
mindketten pihegve feküdtünk egymás mellett, akkor vallotta be
az igazságot.
- Nem azért
jöttem, mert a többiek cukkoltak... hanem azért, mert
szeretlek... - súgta a fülembe, kipirult arccal, zavarban.
Ekkor még
csak elmosolyodtam rajta, de később vált a dolog szó szerint
halálosan komollyá...
Úgy két
hónapja voltunk együtt, mint egy pár, mikor kiderült, hogy
beteg. Valami súlyos betegséget kapott el, amire van már
gyógyír, de Kai szervezete annyira nem bírta, hogy kórházba
került. Persze én se viseltem jól, mivel látnom kellett,
ahogy falfehéren, lesoványodva feküdt a kórházi ágyon. Arca
gyerekes karakteressége teljesen eltűnt, mintha soha nem is
lett volna. Elvesztettem az én gyermekded, mosolygós Kai-chanom...
Nap, mint
nap bejártam hozzá, láttam, mikor rosszabbodott, mikor javult
az állapota. Éjjeleket virrasztottam át mellette, hogy
figyeljem, ne történjen vele semmi baj. Szó szerint ingadozott
élet és halál között. Egyik nap úgy volt, hogy túléli,
másnap már nem. Végül a halál győzedelmeskedett a teste
felett...
Ugyanolyan
borongós október tizennegyedikén hagyott itt, mint, amin
összejöttünk. Ő mindig bizonygatta nekem, hogy mennyire
szeret, de én egyszer se mondtam neki a két hónap alatt.
Megbántam... igaz akkor már mindegy volt, de akkor is
megbántam. Úgy ment a mennybe, mert én biztos vagyok benne,
hogy a mennybe jutott, hogy nem tudta, én is szeretem őt.
***
Itt állok
esőben a sírodnál. Könnyeim vegyülnek az esővel, és úgy
csorognak le arcomról. Nézem a feliratot a sírkövödön. A te
neved áll rajta Kai. Szép aranyozott betűkkel: Tanabe
Yutaka. A mai napig átkozom magam, hogy miért nem mondtam
el neked, hogy szeretlek, akkor talán még boldogabban mentél
volna oda. De egyben az is folyamatosan a fejemben van, hogy te
miért hagytál itt engem?! Tudom, hogy te teljes szívedből
szerettél engem, csak engem...
- Reita,
gyere! — karolja át a karom Ruki, mire felsóhajtva letörlöm
könnyeim.
- Nem akarok... mellette akarok lenni...
- Három órája csak állsz a sírnál, és mesélsz neki.
Reita, fogd fel, Kai meghalt! Ő már nincs velünk!
Ránézek,
újra könnyben úszó szemekkel.
- Ő igen is
itt van, az én szívemben, örökre! Fogd fel te Ruki, hogy Kai
él, csak nem testben!
- Feladom — sóhajt fel. — Uruha, Aoi, gyertek! Én már nem
bírok vele! — indul el az autó felé, és őt felváltja a
két említett személy.
Két
oldalamra állnak, megölelnek, mire felsóhajtok.
- Ugye ti
megértitek? Kai itt van velünk...
- Vissza kell mennünk a klinikára. Tudod, hogy csak erre a
három órára engedtek ki.
- De nem akarok, ott bolondnak tartanak, nem értik meg, hogy Kai
igen is él... hogy itt van velünk... - kezdek el
kétségbeesni.
- Csss... - simítja meg Uruha az arcom. — Igen, Kai itt van
velünk, csak menjünk szépen vissza a klinikára, rendben?
- Jó... - sóhajtok fel, mire elengednek. — Adtok még egy
percet? Tényleg csak egy perc...
Bólintanak,
utána visszasétálnak a kocsihoz. A sír felé fordulok, majd
letérdelek mellé a sárba. Belerakom azt a szál vörös
rózsát a vázába, amit hoztam. Megsimítom a kőtáblán
neved, utána letörlöm utolsó könnyeim.
- Szeretlek...
- súgom, utána felkelek onnan, és elindulok a kocsi felé.
Uruha
megfogja a kezem, hogy segítsen beülni, de én csak nem akarok.
- Reita... -
simítja meg az arcom, gyengéden, mire sóhajtva adom meg magam
és ülök be végül a fekete autóba...
» Vélemény
|