Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪

Cím: Egy mosoly, egy könnycsepp
Mûfaj: one-shot
Fandom: Jrock, the GazettE
Páros: Ruki x Aoi
Korhatár: 12

Ruki POV

Tudjátok, mindennek ára van. Egy mosolynak egy könnycsepp. Mi pedig mindig csak mosolyogtunk, így elkerülhetetlen volt, hogy elõbb-utóbb eltörjön a mécses.
Aoival már közel egy éve együtt éltünk, mikor egy turné közepén összevesztünk, de úgy igazán. Csak egy kis apróság volt, amin összekaptunk, de a sok koncert miatt felgyülemlett fáradtság mindkettõnk türelmét elvette, így nem tudtuk megbeszélni.
Január közepén végre véget ért a turnénk, én pedig reménykedtem benne, hogy ezzel a haragnak is vége lesz, ami a veszekedésünk óta az uralkodó érzés volt köztünk.
Én nem mertem közeledni felé, hiszen világ életemben féltem az elutasítástól. A születésnapján elhatároztam, hogy megpróbálom, estére gyertyafényes vacsorával készültem, de õ elment Reitával inni, és reggelig haza sem jött.
Reggel az elõszobában vártam. Kedvesem alkoholtól bûzölögve, kissé dülöngélve esett be az ajtón, én pedig egybõl számon kértem rajta ezt, és az egész éjszakai kimaradást is, mert lehet, hogy éppen nem volt felhõtlen a viszonyunk, de azért én elvártam volna, hogy legalább szóljon, ha nem szándékozik hazajönni.
- Merre jártál, drágám?
- Ahol éppen kedvem volt.
- És már arra sem méltatsz, hogy legalább egy nyomorult sms-t küldj?
- Kellett volna? - A gitáros hangja nemtörõdöm volt, mintha csak muszájból felelgetne a kérdéseimre. Valószínûleg így is volt.
- Ha már együtt élünk...
- És akkor mi van? Az én születésnapom volt, az én dolgom, hogy mit csináltam rajta.
A szavai fájtak, könny szökött a szemembe, de elhatároztam, hogy akkor egyszer nem leszek gyenge, és nem adom meg magam neki.
- Így gondolod? Akkor mit is csináltunk az elmúlt évben, ha ennyit nem ér neked az egész?! - kiabáltam.
- Tudom is én!
- Röhejes vagy, Aoi!
- Tudod mit? Akkor tûnj el az életembõl! Soha többé nem akarlak látni!
Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem, mikor ezek a mondatok elhagyták a száját. Lehajtottam a fejem, és suttogva válaszoltam neki.
- Rendben. Isten veled.
Nem néztem rá, csak úgy, ahogy voltam, papucsban, kabát nélkül kisétáltam a lakásból.
Nem néztem, hogy merre megyek, és az sem érdekelt, hogy az emberek megbámulnak, csak sétáltam a zuhogó hóesésben, amerre a lábam vitt.
Órákat járkáltam a városban, és csak akkor gondolkoztam el azon, hogy hová mehetnék, mikor már sötétedni kezdett. Haza semmiképp nem akartam menni. Végül úgy döntöttem, hogy Kai biztosan befogadna, ezért elindultam a lakása felé.
A nap folyamán nem éreztem, hogy fáztam volna, de ahogy beléptem a meleg lépcsõházba, rázni kezdett a hideg, és vacogott a fogam, enyhén szólva is borzalmas állapotban csöngettem be a doboshoz.
- Jövök már! - Hallottam a lábdobogást, az ajtó nyílását, majd Kai hihetetlenül döbbent hangját. - Ruki? Hát veled meg mi történt?
- Be... bejöhetek? - Nem tudtam megakadás nélkül kimondani még ezt az egy szót sem, annyira remegtem.
Kai nem is válaszolt, csak beterelt a lakásba, és rám terített egybõl két pokrócot. Utána mondott valamit egy forró fürdõrõl, majd kicsit magamra hagyott.
Én törökülésben ültem a kanapéján, és elkezdtem a reggelen gondolkozni. Nem tudtam, hogy hogyan is juthattunk idáig, de szívbõl reméltem, hogy Yuu nem gondolta komolyan, amit mondott. Abba belehaltam volna.
- Miért sírsz?
Észre sem vettem, hogy Kai visszaért a szobába, ahogy azt sem, hogy könnyezni kezdtem.
A kérdésére feleletként megráztam a fejem, õ pedig annyiban hagyta, nem faggatott.
- Menj, fürödj meg, a fürdõvíz már kész van. Tettem ki törölközõt és száraz ruhát is.
Megint nem szólaltam meg, csak bólogattam, és elindultam a fürdõszoba felé.
Még mindig remegtem, de már jelentõsen alábbhagyott a megérkezésem óta, és mire végeztem, már teljesen elmúlt.
Örültem, hogy Kainál kötöttem ki, mert õ nem kérdezgetett, nem piszkált, és gondoskodott rólam. Akkor pedig pont erre volt a legnagyobb szükségem.
Megágyazott nekem a vendégszobában, én pedig kimerülten feküdtem le, de elaludni nem tudtam, órákig csak forgolódtam.
Végül csak elnyomott az álom, de nem sokáig, mert még mindig éjszaka volt, mikor arra keltem, hogy köhögök, emellé mindenem sajgott és fáztam is. Próbáltam jobban bebugyolálni magam a takaróba, de ez vajmi keveset használt.
A köhögés nem akart csillapodni, és a hidegrázás sem maradt abba. A torkom ki volt száradva, inni akartam valamit, de a sötétben nem mertem elindulni, mert a farkasvakságom miatt ténylegesen nem láttam semmit, az ágy melletti komódon pedig nem volt éjjeli lámpa.
Próbáltam csendben lenni, hogy ne keltsem fel vendéglátómat, de ettõl csak megfájdult a torkom, úgyhogy feladtam.
További tíz perc szenvedés után fény árasztotta el a szobát. Nem igazán tudtam felfogni, hogy mi történik körülöttem, nagyon rosszul éreztem magam.
Kai körülöttem sürgölõdött, hozott nekem elõször plusz takarót, majd forró teát, ami nagyon jól esett.
- Ruki, figyelsz?
- Igen.
- Na végre... - Ezek szerint egy ideje már beszélhetett hozzám úgy, hogy én még csak észre sem vettem. - Ma egyenesen hozzám jöttél?
- Nem.
- Meddig voltál kint a hidegben?
- Reggel jöttem el...
- Te jó ég! - kiáltotta, majd a keze a homlokomra tapadt. - Te lázas vagy! Nem kéne felhívni Aoit?
- Ne!
Furcsán méregetett, de nem szólt semmit, helyette hozott hideg vizes borogatást. Utána sem ment vissza a szobájába, hanem mellettem maradt, amíg én újra elaludtam.
Lázálmok gyötörtek, amikben Aoi újra és újra elküldött, kifejtette, hogy utál, és hogy bár meghalnék. Az volt a legrosszabb benne, hogy teljesen valósághû volt az összes, én pedig egytõl egyig elhittem õket.
Nem tudom, hány órakor kelhettem fel, de Kai már meleg ebéddel várt. Nem ettem belõle sokat, de az a kevés azért jól esett.
Miután befejeztem, megint elaludtam, és ezúttal nem álmodtam. Mikor felkeltem, már sötét volt, de dobosunk mellettem ült és borogatott. Amint észrevette, hogy felkeltem, felajánlotta, hogy el kéne menni orvoshoz, mire én tiltakoztam, hogy csak egy kis influenza, és amúgy is szabadságot kaptunk, úgyhogy semmi szükség rá.
Azt mondta, hogy ha másnap délutánig nem leszek jobban, mindenképp megyünk. Néha úgy éreztem, Kai a csapat anyukája, aki mindig mindenkire figyel, és talán nem is tévedtem nagyot.
- Ruki...
- Igen? - kérdeztem vissza. Hangom gyenge volt, annyira, hogy még én is megijedtem tõle egy kicsit.
- Biztos nem akarsz szólni Aoinak? Még ha össze is vesztetek, biztos aggódik, hogy hol lehetsz, ráadásul beteg is lettél. Szerintem otthon jobban ki tudnád pihenni magad.
Volt igazság abban, amit mondott, de én nem voltam hajlandó elfogadni ezt.
- Nem. Majd felhív, ha hiányzom neki.
- Én azért szólnék neki... Nem számít, hogy mennyire vesztetek össze, joga lenne tudni, hogy mi van veled. De ahogy érzed.
Lehet, hogy még mondott valamit, de én újfent nem tudtam ébren maradni.
Nem tudom, mennyi idõ telhetett, mikor a telefonom csörgését véltem hallani, de mire reagálhattam volna, már el is hallgatott. Azt hittem, az illetõ feladta, de akkor meghallottam Kai halk motyogását. Nem sok mindent tudtam kivenni a beszédébõl, csak annyi jutott el hozzám az álom és ébrenlét határához, hogy arról beszél, hogy megbetegedtem.
Másnap reggel nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam-e, vagy a valóság volt. Hogy megbizonyosodjak, megnéztem a mobilom híváslistáját, de nem volt benne semmi új.
Nem hogy jobban lettem volna délutánra, hanem egyre rosszabbul éreztem magam. Az ebédbõl már semmit nem ettem, és utána már a mellkasom és a torkom is fájni kezdett. Már én is úgy gondoltam, hogy egy egyszerû influenza miatt nem lehet ennyire beteg.
Ápolóm nagyon aggódott, le akart cipelni az orvoshoz, de bennem nem volt annyi erõ, hogy vele menjek, mire õ felhívta a háziorvosomat, aki megígérte, hogy fél órán belül megérkezik.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akirõl úgy beszélnek mellette, mintha nem is értene semmit a felnõttek dolgából. Megtudtam, hogy tüdõgyulladásom van, és hogy másnap be kell mennem a kórházba röntgenre.
A doki addig is felírt nekem valami gyógyszert és arra utasított, hogy pihenjek.
Kicsit késõbb, miután Kai lement a patikába, írtam egy sms-t Aoinak. Nem volt hosszú, de a lényeget tartalmazta. "Kainál vagyok, ne keress." Összesen ennyit írtam neki.
Nem mintha nem akartam volna kibékülni vele, egyszerûen akkorra halasztottam ezt, mikor már meggyógyultam. Nem akartam, hogy aggódjon, könnyebb volt így elintézni.
A kórházban azt mondták, hogy minimum három hétig feküdnöm kell. Nem örültem neki, mert elméletileg csak egy hét szünetünk volt, de Kai azt mondta, hogy elintézi. A kiadó sem akarhatja, hogy valami komolyabb bajom legyen.
Dobosunk szóról szóra betartotta az orvos minden utasítását, a pihenést annyira szigorúan vette, hogy felkelni is csak akkor kelhettem fel, mikor muszáj volt.
Teltek a napok, és minden ugyan olyan volt. Én köhögtem, Kai vigyázott rám, Yuu pedig nem keresett. Tisztában voltam vele, hogy én kértem, de azért kicsit rosszul esett, hogy még a születésnapomon sem köszöntött fel. Pedig Reita és Uruha még át is jöttek, és közösen ünnepeltünk kicsit, szigorúan alkohol nélkül.
Egy héttel késõbb már komolyan szégyelltem magam, hogy még mindig Kai nyakán lógok. Õ milliószor elmondta, hogy nincs semmi gond ezzel, meg hogy szívesen csinálja, de én nagyon rosszul éreztem magam, mert ameddig nem kelhettem fel, teljes mértékben gondoskodnia kellett rólam.
Ami a legrosszabb volt, hogy határtalan vágy emésztett Aoi után. Hiányzott minden egyes mozdulata, a hangja, a mosolya, az, hogy éjszaka egy kiadós szeretkezés után átöleljen. Ettõl még jobban szenvedtem, mint a betegségtõl.
Mire az orvos azt mondta, hogy meggyógyultam, levertebb voltam, mint a tüdõgyulladásom alatt bármikor.
Közelgett az évfordulónk is, történetesen pont valentinnapon. Mindennél jobban féltem attól, hogy õ már nem tart a párjának.
Idõközben Kainak nagy vonalakban elmeséltem a veszekedést, és õ azt mondta, hogy meg kéne keresnem. De én féltem tõle. És valamennyire a büszkeségem is visszafogott... Hiszen õ küldött el otthonról. Õ nem aggódott miattam.
Tizenharmadikán este könnyezve aludtam el. A hetek alatt elég sokat sírdogáltam magamban, de aznap este végig potyogtak a könnyeim. Nem tudtam megállni, hiszen rettegtem a következõ naptól.
Arra keltem, hogy valaki kelteget. Abban reménykedtem, hogy csak egy rossz álom volt az egész, és Aoi az, de csalódnom kellett, mint már annyiszor, mikor egy édes álom után az idegen ágyban ébredtem.
A dobos azt mondta, hogy öltözzek, mert kimozdulunk kicsit. Nem volt kedvem hozzá, de annyira lelkes volt, én pedig nem akartam megbántani, hiszen már így is rajta élõsködtem, nem hiányzott, hogy még vele is összevesszek.
Mielõtt indultunk, õ rám parancsolt még egy pulóvert arra hivatkozva, hogy kiújulhat a betegség, ha nem figyelek. Jól esett a gondoskodása, de azért ez már egy kicsit sok volt belõle.
Elõször beültünk egy kávéházba, majd dél körül egy étterem felé vettük az irányt. Õ rendelés után kiment a mosdóba, és feltûnõen sokáig maradt.
Mát kezdtem azon gondolkodni, hogy utána megyek, mikor is kialudt az össze lámpa, és mivel ablak nem volt, teljes sötétség borult a teremre. Félõsen kapaszkodtam az asztal szélébe, az volt az egyetlen biztos pont körülöttem.
Hosszú percek teltek el így, mikor végre történt valami. A színpadon felkapcsolták a reflektorokat. Elcsodálkoztam, mert nem gondoltam volna, hogy a nap közepén elõadás lesz.
A csodálkozás döbbenetbe ment át, mikor a termet betöltötte egy általam nagyon jól ismert hang.
- Nori-chan... Sajnálok mindent. Én nem gondoltam komolyan! Remélem nem haragszol rám. Boldog évfordulót! - Ezzel pengetni kezdte a gitárját. Egy számomra ismeretlen dalhoz fogott hozzá, én pedig csak dermedten néztem.
Mikor pedig énekelni is elkezdett, teljesen elérzékenyültem. Írt egy dalt, csak nekem. Összefoglalta benne az együtt töltött egy évet. Gyönyörû volt az egész, tökéletesebbet kívánni sem tudtam volna.
Amint végzett, lesétált a színpadról és egyenesen hozzám jött, majd a fejét lehajtva megállt az asztal mellett.
- Megbocsátasz? - kérdezte félénken, majd egy csomagot nyújtott felém.
- Persze, hogy megbocsátok! Már azt hittem, nem is vagyunk együtt... Köszönöm, Yuu! Nagyon köszönöm! - A végére ejtettem pár könnycseppet is.
- Ne sírj, kis butám! Nincs okod rá. És hogy hihetted azt, hogy ennyivel vége van? Ebben a pár hétben megtapasztaltam, hogy milyen az élet nélküled. És tudod, mit mondok rá? Azt, hogy számomra elképzelhetetlen! És nem kell ajándékot adnod nekem. Csak gyere vissza hozzám!
- Visszamegyek... Csak ne haragudj rám többet...
- Nem fogok. Azt hiszem, eleget sírtunk már mindketten, de minden könnycseppért jár egy mosoly. Láttam a könnyáztatta arcod, és soha többet nem akarom.
- Láttad? - kérdeztem megdöbbenve.
- Mikor beteg voltál, én esténként átmentem, és melletted voltam. Nem bírtam ki.
Kicsit sok volt az új információ, kellett hozzá pár perc, hogy fel tudjam dolgozni. De mikor felfogtam, hihetetlenül boldog voltam.
- Köszönöm... - suttogtam.
- Nyisd ki az ajándékod!
- Rendben.
A csomagolás egy gyönyörû medált rejtett. Miután alaposan megcsodáltam, Aoi kivette a kezembõl és a nyakamba tette.
Aznap hihetetlenül boldog voltam. Megtanultam, hogy nem szabad apróságokon fennakadni, inkább mindent egybõl meg kell beszélni, mert a sok kicsi sokra megy, és egy ilyen fájdalmas eset lehet a vége.
De bármi is történt, bármennyire fájt is az egész, én nem cserélném el, nem akarom elfelejteni az egészet, mert ez volt az, ami az eddigieknél is sokkal közelebb hozott egymáshoz minket.
És azóta tudom, hogy az életben elhullajtjuk a magunk könnycseppjeit, de ezek mind kifizetõdnek egy-egy mosoly formájában. És ez így van rendjén.







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016