Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪

Cím: Életkép egy üres lakásból
Mûfaj: novella, slash
Fandom: Jrock
Páros: Kazuki [Screw] x Aoi [the Gazette]
Korhatár: PG
Megjegyzés: Minden sorát K-nek ajánlom, az õ szavai nélkül ez a történet sosem született volna meg.


— Kazuki! Hát te mit...
— Keresek itt?
Kai aprót bólint, összevont szemöldökkel. Zsebre teszi a kulcsát, összefonja a karjait a mellkasa elõtt és nem mozdul többet. Nem lép sem befelé, sem kifelé, még pont az elõszobában áll meg, az ajtófélfának dõlve.
— Határtalan vágy — adok választ a kérdésére.
— Tessék? — rökönyödik meg; egy pillanatra még a fejét is megrázza, mert nem érti.
— Az hozott ide. A határtalan vágy.
Kai teljesen összezavarodik, látom rajta. Fogalma sincs, mit mondhatna erre, pedig nem is kellene törnie magát: nem egyre gondolunk. Elmosolyodom, mert mulattat a helyzet, hogy kapásból félreértett.
— Byou ezt a címet akarja adni az új számunknak: határtalan vágy.
Meglepetten néz rám, a komor vonások eltûnnek az arcáról, aztán felnevet. Ellöki magát az ajtófélfától, kiveszi a kulcsát és a tárcáját a zsebébõl és az enyémek mellé teszi az asztalra.
— Egyre meredekebb ötletei vannak — állapítja meg, miközben a táskáját az egyik székre, a kabátját pedig a háttámlájára rakja.
— Nekem mondod?
— Kezeltetnetek kellene — jegyzi meg mosolyogva.
— Éppen elvonón tartjuk. Csak heti egyszer találkozhat Maóval. Egészen jól bírja, de néha rájön az ötperc.
Kai velem együtt nevet fel; õ mindig érti a viccet, vele könnyû szót érteni.

Nem toporog, pontosan tudja, mit merre talál. Elsétál elõttem, egyenesen a hûtõhöz, kinyitja, és leguggol elé; én már csak annyit látok, hogy domborodik a háta az ajtó mögött. Hallom, ahogy a dobozos kávék, teák és sörök koccannak egymáshoz, miközben köztük keresgél — itt semmi sem változott.
— Kérsz te is egyet? — emel fel egy kávét a feje fölé, hogy én is lássam, mirõl beszél.
— Inkább... Egy tejeset kérnék, ha van. A fekete túl erõs nekem.
— Van az is — kiáltja ki a hûtõbõl.
Meglepõdöm rajta, hogy talál. Azt hittem, az már rég nincs, velem együtt eltûnt innen az is, mint minden más, amihez közöm volt. Mikor a kezembe adja, a biztonság kedvéért ránézek a lejárati dátumra, de nem romlott még, úgyhogy felbontom. Kai pedig közelebb húz egy széket, idehozza az asztalról a hamutartót, és mielõtt leülne, elõveszi a cigijét a farzsebébõl. Felém fordítja és ebbõl is megkínál.
— Kösz — bólintok neki, mielõtt kihúzok egy szálat. Elém tartja a lángot, én mélyet szívok; órák óta ez az elsõ slukkom. Aztán eszembe jut, hogy Kai-t eddig még nem is láttam cigizni. — Mióta? — biccentek a keze felé.
— Újra? — Kiveszi a szálat a szájából, maga elé emeli, elkezdi méregetni és tanulmányozni, miközben a válaszon gondolkozik. — Nyilvánosan nem olyan régóta. De beszélgessünk inkább rólad... — tereli el hirtelen a szót, mintha kellemetlen lenne neki a téma. — Arról, hogy tulajdonképpen mit keresel itt.

Felesleges kérdés, felesleges válasszal. Mindketten tudjuk, tulajdonképpen mit keresek itt, egyetlen egy okom lehet csak rá. Mégsem erõlteti, mikor nem mondom ki hangosan, hanem inkább azzal foglalom el magam, hogy a gitárt az ölembõl a tokjára fektessem a padlóra.
— Na, várj! — szólal meg hirtelen. Alig ugrik fel a székrõl és lép a táskájához, máris újra félig velem szemben ül és egy dobozt nyújt felém. — Vegyél nyugodtan.
— Csoki?
— Az asszonytól kaptam, tudod, Valentin-nap van — magyarázza, mire én bólintok, hogy igen, tudom, milyen nap van ma. — Ez itt epres, az mogyorós, ez kávés, az meg tömény csoki. Õ maga csinálta, azért ilyen kis formátlanok, de finom mind.
Kiveszek egy epreset és ezt is megköszönöm. Valóban finom, a csoki nem túl édes, éppen jó, az eper pedig nem az íztelen fajta, hanem az, amelyiket csak a kisvárosi piacokon lehet kapni — gondosan megtervezett ajándék, nem utolsó pillanatban összedobott, ilyet a házas emberek közül már csak a szerencsések kapnak.

Csendben szívjuk egymás mellett a ciginket. Kai a szemközti falra mered, én a kávét nézegetem a kezemben. Mindketten a gondolatainkba merülünk, mintha csak egymagunkban lennénk, és úgy emlékszem, régen is ebben volt ennek a helynek a varázsa: itt mindig egyedül lehettem még akkor is, ha ült mellettem valaki. De ugyanennyire tudott ez a hely a következõ pillanatban egy olyan burokká változni, amiben pontosan két embernek volt hely, többnek nem; a falakról két ember izzadsága csorgott, az ablaküvegrõl két hang verõdött vissza, az ajtóról két lélek pattant minduntalan vissza.
Kinézek az ablakon, de csak az utca sötétjét látom, szemben egy magas téglaépülettel, amin még ablakok is csak elvétve akadnak. Nincs annyira kint a városból, de elég rossz a környék ahhoz, hogy csak üres, bútor nélküli próbaterem legyen ez a lakás. Egy menedék, amibe semmi érték nincs, csak az, amit beletöltöttünk — beszélgetések, dallamok, szeretkezések.

Észre sem veszem, hogy Kai elnyomja a csikkét, csak azt, amikor feláll. A fürdõbe megy a kávésdobozzal, aztán üres kézzel tér onnan vissza — még azt is pontosan tudja, hogy szemetes egyedül ott van a lakásban.
— Nem tudtam, hogy neked is van kulcsod ide — jegyzem meg, mintha kis semmiség lenne az egész, pedig valójában csak nem tudom, mégis hogyan vonhatnám kérdõre.
— Akkor adta, mikor ti... — nem fejezi be a mondatot, szeretne tekintettel lenni rám. — Sok minden változott az évek alatt, de az, hogy honnan jöttünk, örökre közös marad bennünk. Mármint benne és bennem.
Úgy beszél róla, mintha neki is rosszul esne, hogy egyedül csak ez köti össze õket. Nosztalgia és csalódottság bujkál a hangjában, hiányzik neki valami, ami régen megvolt, de ma már nincs. Kerüli a tekintetem, nem mer felém fordulni, nem akarja az arcomba vágni, mert talán tudja, hogy a saját érzéseimet látnám tükrözõdni az õ szemében.
— Köztetek sosem... — kezdek bele óvatosan, mert nem vagyok benne biztos, hogy a jó embernek teszem fel a jó kérdést.
Ezekrõl a dolgokról tulajdonképpen sosem esett szó közöttünk — csak sejtettem pár dolgot, de nem mertem rákérdezni. Nem akartam megadni neki a kezdõlökést ahhoz, hogy vége legyen mindennek; mindig is úgy éreztem, ha egyszer elhagyjuk egymást, az én kezemben kell lennie az irányításnak, nem az övében.
— Köztünk? — nevet fel Kai, és végre felém fordul. A mosoly ott marad az arcán, miközben nemet int a fejével, hogy nyomatékosítsa is azt, amit mondani készül. — Sosem. Hazugság lenne, ha azt mondanám, egyszer sem fordult meg a fejemben, de már akkor is túl jó barátok voltunk ehhez. Ráadásul nem hiszem, hogy az ágyban mûködött volna a dolog. Számomra elképzelhetetlen... a szex két férfi között. Nincs melle, unatkoztak volna a kezeim.
— De ott van a...
— Túl sok infó — mutatja fel mindkét tenyerét védekezõen, de szinte azonnal elkezd újra nevetni.
Együtt nevetek vele és ez megnyugtat egy idõre. Egy kérdéssel kevesebb maradt bennem megválaszolatlanul; egy nyomasztó gondolattal könnyebbnek érzem magam.
— Szóval azért jársz ide, mert a régi idõkre emlékeztet? — kérdezem tõle visszatérve az elejtett mondatára.
— Nem sokkal volt nagyobb az a lakás, amiben felnõttem. A többieknek fogalma sincs arról, min mentünk keresztül gyerekkorunkban. Nekik is megvoltak a maguk gondjaik, ezt nem vitatom, de ezt a részét sosem fogják megérteni.

Ezúttal én állok fel, hogy megkeressem a saját cigimet. Hiába csevegünk úgy, mintha csak véletlenül összefutottunk volna valahol, Kai érdeklõdõ tekintete már lyukat égetett a mellkasomba; õt még mindig az érdekli, miért jöttem ide. És bár szeretnék neki magyarázatot adni, a nyilvánvalón túl igazából fogalmam sincs, mint keresek itt. Pont itt, mikor mehettem volna a lakásomba is, vagy a legközelebbi kocsmába, hogy aztán onnan hajnalban Jin vigyen haza.
— Nehéz... nélküle. Nehéz Yuu nélkül.
A hátamat mutatom neki, a félmondatokat a falnak, vagyis inkább az asztalnak mondom. Kipréselem magamból a szavakat, mert engem már szétmartak belülrõl. Kint kell lenniük, hogy legalább egy pillanatra fellélegezhessek, nélkülük legyek, megkönnyebbüljek a súlyúktól, ami szinte már összeroppantott.
— És ezt õ is tudja? — kérdezi, és én hallom a hangján, hogy most is megnyugtatóan mosolyog.
— Mikor elszakítottam egy húrt a gitárján, még azt sem mertem elmondani neki. Szerinted ezt el merem?
— Miért félsz tõle? Nem ilyennek ismerlek...
Megint összevont szemöldökkel néz rám, mikor visszafordulok felé. Zavarba jövök, megütögetem a cigisdoboz alját, aztán kihúzok egy szálat és meggyújtom. Kell egy slukk, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, bár az egész igazából csak idõhúzás, mint minden más, mióta Kai betette a lábát a lakásba. Visszasétálok hozzá, de nem ülök vissza a székre, hanem a hamutál mellé guggolok. Lepöccintem a hamut és a padlót kezdem el nézni. Kai nekem szinte idegen, mégis ugyanannyira nehézen találom a megfelelõ szavakat, mintha egy régi, jó barát lenne.
— Örültem, mikor felkarolt. Annyi mindent szerettem volna megtanulni tõle, és végre ott volt a lehetõség. Felnéztem rá, és valahogy minden jó ötletnek tûnt, amit õ mondott. Nem is emlékszem már, mikor lett belõle ennél több... De valahogy mindig ott maradt az a kis távolság... Õ volt a nagy, én a kicsi.
— Ezért féltél? — kérdezi, miközben õ is rágyújt egy szálra.
— Attól féltem, hogy elcseszem. Az agyára megyek, megun és eldob. Vagy hülyeséget kérdezek és rájön, hogy én semmit sem tudok adni neki, nem lesz tõlem több, csak egy kolonc vagyok a nyakán.
Ahogy kijönnek belõlem a gondolatok, úgy könnyebbülök meg, de úgy kezd el ismét fájni. Az elmúlt pár napban már nem volt elviselhetetlen, inkább csak tompán szúrt, most mégis újra felszakad minden seb és kivérzek a padlóra a hamutál és a doboz csoki mellé.
— Mégis te hagytad el.
— Idõ kérdése volt az egész. Én csak megelõztem — vonom meg a vállam.
— De ha ennyire... Akkor ki kellett volna használnod minden percét. Akkor sem fájt volna jobban.
— Csak több lenne az emlék. Nem csak a rossz, hanem a jó is — fújom ki az utolsó slukk füstöt, aztán elnyomom a csikket a hamutálban és felállok.

Visszaülök a székre és kezembe veszem a gitárom. Néma akkordokat próbálgatok, csak pakolom az ujjaimat egyik pontról a másikra, cél nélkül és értelmetlenül, miközben Kai egy percre sem veszi le a szemét rólam.
— Soha többé nem akarlak látni.
Felkapom a fejem és ránézek. Végigfut bennem a gondolat, hogy talán túl messzire mentem, tényleg a rossz embernek tettem fel a rossz kérdést, és az õ kulcsa nem baráti szívesség, hanem az enyémet pótolja. Aztán Kai elmosolyodik.
— Körülbelül egy hónap után mondta ezt nekem. Hiányzott neki Yune — mondja, miközben lehajol egy csokiért és bekapja. — Nem hibáztatom, én is mérges lettem volna, ha az egyetlen barátom lelép a bandából és egyedül maradok a hármassal. Akkor meggyõzõdésem volt, hogy sosem leszünk barátok, sosem leszek neki elég jó.
— Mégis kaptál kulcsot ide — fejezem be helyette a gondolatot.
— Pontosan — bólint. — Persze akkor még fiatal volt, szinte kamasz, nem is gondolta át, mit mond, másnap már velem reggelizett a Mekiben, de ebben... nem változott. Fut az ideáljai után, te meg úgy érzed magad mellette, mintha esélyed sem lenne, közben pedig nincs szüksége másra, csak... rád.

Csapódik a bejárati ajtó. Összerezzenünk és ugyanarra gondolunk, mikor egymásra nézünk. Visszakérdezni már nincs idõm, mire gondolt pontosan; igazából értelmezni sincs idõm. Yuu még az elõszobában van, éppen zárja az ajtót, de a hangja máris betölti az egész lakást:
— Kai! Mit csinálsz itt? Valentin-nap van, otthon lenne a helyed, éppen boldoggá kellene tenned az asszonyt! Annyira hálátlan vagy! Ha nekem lenne valakim, én biztosan vele...
Yuu pont ott torpan meg, ahol Kai, mikor megérkezett. Fáradtnak tûnik, a szeme alatt sötét karikák, a haja zilált, a pólója pecsétes. Úgy néz ki, mint aki megint végigharcolta az egész napot.
— Vele töltenéd az estét? — kérdez vissza Kai, míg én csak ülök némán, kukán, mert hetek óta most találkozunk elõször.
Yuu aprót bólint, de nem lép sem elõre, sem hátra.
— Akkor töltsd — mondja Kai a térdeire támaszkodva, mosolyogva. Feláll, visszateszi a cigijét a farzsebébe, aztán a futonhoz sétál és felkap róla pár telefirkált lapot. — Csak ezekért ugrottam be. Bocs, de most nincs idõm lerészegedni veletek, vár otthon az asszony — tárja szét a karjait sajnálkozva.
És én biztosan elnevetném magam, ha Yuu nem állna az ajtóban. De õ nem mozdul onnan még akkor sem, mikor Kai után becsukódik az ajtó.

— Én is... megyek — találom meg a hangom. Felállok és felveszem a gitártokot a padlóról, beleteszem a hangszerem, aztán az elsõ zsebbe beledobom a cigit is. — Nem szeretnélek zavarni.
— De, szeretnél — szólal meg Yuu. Kissé rekedt a hangja, mintha órák óta nem szólalt volna meg, vagy éppen most ébredt volna. Reggelente szokott ilyen lenni, leginkább a sok cigitõl, mert õ sem tizenéves már. — Különben nem jöttél volna ide.
Ahogy visszazuhanok a székre, megakad a szemem Kai itt felejtett csokiján. Úgy néznek rám a bonbonok, mintha nem véletlenül, hanem szándékosan maradtak volna itt, hogy nekünk is jusson a romantikából. Felnézek, de õ még mindig ugyanott áll.
— Jól vagy? — kérdezem tõle.
— Jól — bólint megszokásból. — Csak tudod... Ruki. És te? Jól vagy?
— Jól — hazudom szemrebbenés nélkül. — Csak Byou.
Yuu elneveti magát, nekem megdobban a szívem és hirtelen eszembe jut minden. Illatok, helyek, vacsorák, piálások, szavak, mondatok, szex itt, szex a lakásában, szex a lakásomon. A bõre, az izmai, az ujjai, a hajszálai. Minden egyes együtt töltött másodperc és minden, ami mi voltunk.

Yuu végre megmozdul. A sarokba állítja a gitárját, még csak elõ sem veszi a tokból, aztán az asztalra szórja a tárcáját, a kulcsát és telefonját. Két szál cigit vesz a szájába, egyszerre gyújtja meg õket, pár lépéssel késõbb pedig már Kai helyén ül és az egyik szálat felém nyújtja. Pont úgy, mint régen. Kiveszem a kezébõl és beleszívok — nem a dohányt, hanem a csókját érzem benne.
— Kérsz csokit? — bökök a lábunk elé. — Az...
— Az epres nagyon finom — fejezi be helyettem, miközben lehajol és egyszerre kettõt is vesz belõle, hogy az egyiket az én kezembe adhassa.

Kellemetlen és terhes a csend kettõnk között. Most érzem ezt elõször, pedig régen szerettem mellette így üldögélni, egy szál cigivel, kávéval vagy sörrel a kezemben. Eszembe jut, mikor megírtam neki, hogy fejezzük be; öt vagy hat hete volt, éppen csak elkezdõdött az év. Nem mertem elé állni és kimondani, ezért alakult így, pedig tudom, hogy ennél többet érdemelt volna. Napokig hívogatott, óránként írt magyarázatot követelve és keresve; talán még a lakásomra is elment párszor — Byou-nál húztam meg magam, mert tudtam, hogy ott úgysem keres, túl egyértelmû lett volna. És most itt vagyunk. Összeszedtem a bátorságom, arra készültem, hogy bocsánatot kérjek tõle és könyörögjek neki, hogy folytassuk, mégis némán ülök mellette és képtelen vagyok megszólalni.

— Hiányzol.
Egyszerûen és könnyedén hagyja el a száját, mintha éppen kis semmiségekrõl beszélnénk. Mindig ezt csinálja: beszél és megold helyettem mindent, mert úgyis tudja, hogy én is ezt szeretném.
— Eljövök, hogy bocsánatot kérjek és visszakönyörögjem magam, erre még a végén te vallasz szerelmet nekem? — kérdezem tõle, mire õ felnevet.
Aztán elnyomja a cigijét a hamutálban, és ahelyett, hogy visszadõlne a székére, hozzám hajol és megcsókol. Zavarba jövök, mozdulni is elfelejtek, és csak most esik le igazán, mit akart Kai mondani azzal, hogy csak rám van szüksége.
— Nem értelek — szólal meg szelíden, mikor elhúzódik. — Gond nélkül lenyomod a nyelvedet fél Európa torkán, engem meg alig mersz megcsókolni.
— Az más, õk csak arcok a tömegben.
— És én? Én mi vagyok? — érdeklõdik.

Felállok a székemrõl, hozzá lépek, lovagló ülésben a combjára ülök. Yuu azonnal végigcsúsztatja a tenyerét a combomon, fel egészen a hátamon, aztán vissza a csípõmre, majd a fenekemre, hogy közelebb emeljen magához. A füléhez hajolok, a piercingem a fülbevalójához koccan, ahogy szólásra nyitom a szám, és ez az ismerõs hang végre engem is megnyugtat.
— Határtalan vágy — suttogom a fülébe.
— Tessék? — hõköl hátra azonnal és úgy néz rám, mintha bekattantam volna.
— Ja, nem, bocs, az az új számunk címe — nevetem el magam.
— Byou amúgy jól van? — kérdezi aggódva.
— Elvonóra küldtük, nem találkozhat Maóval.
— És még csodálkoztok, hogy ilyen címet ad egy dalnak?

Nevetünk, és már nem nehéz.
Vele minden könnyû.







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016