Névtelen Normál lap
Ajánlott zene: Taylor Swift – White Horse:
http://www.youtube.com/watch?v=vykrhIJdgSg
Először
Próbálom úgy kinyitni az erkélyajtót, hogy a lehető
legkevesebb zajt csapjam, holott tudom, még erre a szinte ott
sem lévő neszre is fel fogsz ébredni. Bármennyire nem
szeretném, bármennyire hagynám inkább, hogy aludj, most
szükségem van arra a jeges, szeles levegőre, ami odakint vár.
Alig lépek ki az erkélyre, mikor hallom, hogy mocorogsz. Ha
szerencsém van, csak átfordultál egyik oldaladról a másikra,
vagy a hasadra, és alszol tovább. Most egyszerűen nincs erőm
beszélgetni. Át kell gondolnom azt, ami ma történt, aminek
történnie kellett volna, még ha így búcsút is mondhatok a
mai alvásnak.
Szeretlek
Én hiába mondtam ezt ki már legalább százszor, tőled
hallani egészen más; főleg először.
Idekint esik az eső, és most valahogy egyáltalán nem vonz a
lakásban lévő meleg. Az erkély fedett, így az eső csak
nagyon ritkán éri el a bőrömet, vagy a ruhámat; nem kell
attól félnek, hogy megfázom. Az viszont megijeszt, mikor
megérzem a jelenlétedet, valamivel később pedig már szorosan
ölelsz. Most nincs benned vágy, csak a színtiszta szeretet és
törődés.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék, és hálásan simítom rá a
tenyeremet a kézfejedre, mikor végül Te szólalsz meg először.
– Nem tudsz aludni? Gyere be, nehogy megfázz!
Istenem. Hogy aggódhatsz még most is értem, azok után, hogy
én keltettelek fel?
– Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak gondolkodnom
kellett.
– Nem akartalak megbántani, vagy összezavarni, csak azt hittem,
Te is szeretnéd már hallani azt a szót, hiszen én olyan
sokszor biztosítva lettem a szeretetedről. Nem tudtam, hogy ez
ilyen… – látszólag keresed a szavakat.
– … bonyolult – mondom ki azt, ami szerintem leginkább
jellemzi a helyzetet.
– … gyönyörű – kontrázol rá, aztán látva, hogy nem
egészen értem, mire gondolsz, beszélni kezdesz; folyamatosan,
hosszan, még mindig ölelve.
– Gyönyörű; a helyzet is, de legfőképpen Te. Tudod, mindig
azt hittem, hogy egy nap lesz majd egy csinos barátnőm, akivel
megszabjuk egymásnak a feltételeinket, de aki ezek ellenére is
szeretni fog, és majd itthon vár minden este, és átsiklik a
tény fölött, hogy megint a fél napomat a bandával
töltöttem.
Kezdek megijedni. Vagy most jön az a rész, hogy mekkorát
csalódtál az életben, és hogy kénytelen vagy velem beérni,
vagy van akkora szerencsém, hogy áradozni kezdesz, mennyivel
jobb vagyok egy barátnőnél. Reménykedem az utóbbiban.
– Ezzel szemben kaptam egy hercegnőt, aki ugyan sosem lesz a barátnőm,
de messze felülmúlja bármelyik lányt. Nem egyszerűen csinos,
ez a szó rá már kevés; elbűvölően gyönyörű, és
folyamatosan sugárzik, ahogy senki más nem lenne képes.
Nincsenek szabályaink; feltétel nélkül szeret, őszintén.
Nem vár rám este; együtt jövünk haza. És végül nem
zavarja az együttes sem, hiszen ő is tagja. Szerencsés vagyok.
Ki tudja, ha összejöttem volna egy lánnyal, milyen hisztiket
kéne kibírnom. Így viszont van egy édes barátom, aki akkor
sem cserélnék le, ha a világ ezer legszebb embere közül
válogathatnék. Akkor is csak Te kellenél.
Finoman megszorítod a derekamat, mintha attól félnél,
elfutok, ha nem tartasz itt.
– Olyan… furcsa, hogy ezt mondod, mert… néha azt érzem,
csak úgy, minden előzmény nélkül…, hogy nem vagyok elég
jó neked.
Na ne… ezt tényleg, komolyan kimondtam hangosan? Ráadásul
olyan hangon, mintha bőgni készülnék. Fantasztikus.
– Ennyit arról, hogy a barátnőd hisztizne, én meg nem.
– Ueda, mégis hogy gondolha…
– Jin, légy szíves! – Ne haragudj, muszáj volt, hogy
félbeszakítsalak. – Én végighallgattalak, most hadd
beszéljek, rendben?
Egész picit bólintasz csak, én pedig hátradöntöm a fejem a
válladra, és lehunyt szemmel kezdek beszélni.
– Addig semmi különös nincs, míg sokadszorra is elmondom,
mennyire szeretlek. Viszont mikor először hallottam tőled délután,
megijedtem. Tényleg nem hiszem el soha, hogy elég jó vagyok
neked, és attól félek, amint mindketten, egymás után
kimondjuk azt a szót, az egész szertefoszlik, mint valami álom
vagy illúzió, azt pedig nem tudnám elviselni. Sajnálom, Jin.
Kinyitom a szemem, és várom a reakciódat. Arra számítok,
hogy dühöngeni kezdesz, kioktatsz, vagy legalábbis elmondod,
mennyire ostoba vagyok; ehelyett egyszerűen belecsókolsz a
nyakamba.
– Jin, én…
– Ccccs! – elhallgattatsz, és levéve a karjaidat a derekamról
magad felé fordítasz. – Kérem a kezedet!
Nagyjából tíz másodperc csend, míg végül rájössz,
mennyire kétértelmű, amit mondtál.
– Úgy értettem, hogy fogd meg a kezem, vagy én a tiédet,
szóval csak add a kezed!
Felemelem vállmagasságig a két kezemet, és mikor összefonod
az ujjainkat, már szinte meg sem lepődöm; már megint értem
aggódsz, és engem védesz, ami hihetetlenül jól esik.
– Próbáljuk ki, rendben? Hunyd le a szemed!
Meg sem szólalok, csak teszem, amit mondasz.
– Ha bármikor úgy érzed, félsz, szorítsd meg a kezem,
rendben? Itt vagyok, csak bízz bennem.
Hogy a fenébe ne bíznék épp benned?
– Ueda, figyelsz?
Bólintok. Beszélni nem akarok, csak elrontanám a pillanatot.
– Tudtad, hogy álmodban nem érzel fájdalmat?
Még mielőtt megint bólinthatnék, érzem az ajkaidat, és a
fogadat, ahogy megharapod a számat, de még azt is olyan
gyengédséggel, hogy szinte nem is tudatosul benne a fájdalom,
pedig a nyelvemen érzem a vért.
– Sajnálom, de így talán már elhiszed, hogy nem álmodsz. Az
illúzió más kérdés; azt csak egy módon tudom
bebizonyítani.
– Nem! – kiáltok fel, de a szemem ugyanúgy csukva tartom. –
Szó sem lehet róla!
Mintha meg sem hallottad volna a tiltakozásomat, úgy beszélsz
megint… még mindig.
– Szeretlek, Ueda Tatsuya! – nyomsz egy puszit a számra, mintha
jelezni akarnád, hogy most bizony én jövök. Megszorítom a
kezeidet, és nagyot nyelek, mielőtt megszólalnék.
– Szeretlek, Akanishi Jin! – meglepő módon a hangom nyugodt,
egyáltalán nem remeg, és nem is csuklik el.
Amint kimondtam, magadhoz rántasz, és megölelsz, mint a nagy
romantikus filmekben szokás.
– Még itt vagyok, látod? Szeretlek.
Kinyitom a szemem, és örülök, hogy igazad van; itt vagy,
velem, senki mással. A hajaddal kezdek játszani, mintha ezzel
tudatosítanám magamban, hogy nem fogsz eltűnni.
Nem messze tőlünk villámlik; először kék, majd sárgás
fény hasítja át az eget, de most van fontosabb dolgom is, mint
holmi mennydörgéstől félni.
– Jut eszembe… – szólalsz meg, majd miután a következő villámlás
hangjai elhaltak, folytatod –, tudod, hogy ma egy éve annak,
hogy először megcsókoltalak? – kérdezed mosolyogva, s bár
én ezt így nem számolom, édes, hogy Te igen.
Visszamosolygok, és minden, amit most mondani tudok, annyi,
hogy…
– Boldog egyet!
Ennél pedig nem is kell több.
VÉGE
» Vélemény
|