"Sosem hittem a csodákban, de az életnek különös
kanyarjai vannak. És amikor a legkiábrándultabb utakat rovod
egymagad, ott, ahol nem is várnád, rátalálsz egy cseppnyi
varázsra." Jaejoong emlékei egy különös
karácsonyról, nem csak fanoknak, nem csak slashereknek.
Boldog Karácsonyt (L)
Határok Christmas Special
Eltévedt angyalok
Sosem hittem a csodákban. Egy olyan világban, ahol pénzben
mérik az embereket, és mindenkinek megvan a maga ára, nem
maradt hely számukra. Az álmokat polcokon árulják, az arcodba
tolva, és ha van elég pénzed, bármit megvehetsz, és nem
érted, hogy miért érzed úgy, hogy még sincs semmid. Túl
későn jössz rá, hogy a készen vett illúziókért a
lelkeddel is fizettél... de az életnek különös kanyarjai
vannak. És amikor a legkiábrándultabb utakat rovod egymagad,
ott, ahol nem is várnád, rátalálsz egy cseppnyi varázsra.
2011 karácsonyát üzleti okokból kifolyólag New Yorkban
töltöttem, egyedül. Sejtettem, hogy nem lesz egy túl felemelő
élmény, de nem érdekelt különösebben. Bele voltam fásulva
az emberekbe, bele voltam fásulva a világba, talán valahol
örültem is, hogy egy kicsit magam maradok, és csend vesz majd
körül. Egyébként sem jelentett már ez az ünnep számomra
semmit. Az évek alatt apránként elveszett minden varázsa,
ahogy mind több munka, és egyre kevesebb igazi barát vett
körül. Feleslegesnek tartottam az egész felhajtást.
Persze, az elvárásoknak mindig eleget kell tenni, így vettem
pár ajándékot, de ennyiben ki is merült nálam a karácsonyi
készülődés, és nem is gondoltam rá egészen addig, amíg
Szenteste nem sétáltam hazafele New York szokatlanul kiürült
utcáin. A folyton nyüzsgő, nyughatatlan metropoliszból az
emberek most visszahúzódtak az égősorral díszített ablakok
mögé, hogy megoszthassák az ünnepet a családjukkal, a
párjukkal, a barátaikkal. Úgy tűnt, mindenkinek megvan a
helye ebben a világban, csak nekem nincs hova hazamennem. A
gondolat pedig beférkőzött a szívembe, még mielőtt
tiltakozhattam volna ellene, és keserűségével átitatta a
lelkem. Tudtam, hogy van olyan buli, ahova hivatalos lennék, de
nem vágytam a felszínes emberek társaságára, az nem
javított volna semmit a közérzetemen, hiszen a tömeg bár
elrejt, mégis az egyik legmagányosabb hely a világon... De nem
volt kedvem a hotel idegen, közönyös falai közé sem
visszatérni.
Az egyik sarkon megláttam egy pubot, ami nyitva volt, és
hirtelen ötlettől vezérelve bementem. Alig voltak bent; csak
néhány alkoholistának tűnő, magába roskadt férfi, egy
pár, és egy lány az egyik sarokban, aki a fölhúzott
térdeire pakolt mappán rajzolgatott valamit. Nem éppen az a
közeg, amit az ember elképzel magának karácsonyeste, de a
némaságnál még mindig egy fokkal jobb volt. Odaültem a
pulthoz és kértem egy whiskyt; de nem vettem le még a
kabátomat se. Nem terveztem, hogy sokáig maradok.
A csapos mogorván lökte elém az italt, nem vesződve az
udvariassággal, mégsem tudtam rá haragudni. Rá volt írva az
arcára, hogy ha rajta múlna, ő biztos nem itt töltené a ma
estét. Neki talán legalább volt hova mennie.
Rágyújtottam egy cigire és belekortyoltam az italba, jólesően
kezdte marni a torkom. Az én személyre szabott karácsonyi
társaságom... talán mégis inkább vissza kellett volna mennem
a hotelbe, venni egy üveggel, és hagyni, hogy az alkohol
elmossa a keserű valóságot.
Mélyet szívtam a dohányból, a füst kitöltötte a tüdőm,
és engedtem, hogy magával ragadjon, kiszakítva önmagamból,
kiszakítva ebből a világból, azt képzelve, hogy nem vagyok
egyedül.
- Szeretnék kérni két forrócsokit rummal.
A hang kizökkentett az ábrándozásomból, és ahogy oldalra
néztem, az a lány állt mellettem, aki pár perce még a
sarokban firkálgatott. A tekintetem érdektelenül siklott
végig rajta, majd visszafordultam a whiskymhez, és talán el is
felejtem az arcát, ha nem szólít meg:
- Tessék.
Kissé meglepve néztem vissza rá, ő azonban csak mosolygott,
és felém nyújtotta az egyik bögrét:
- Boldog karácsonyt.
- Hát, izé... köszi, de...
Fogalmam sincs, mikor voltam utoljára zavarban, de akkor
hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak, annyira váratlanul
ért ez a közvetlen reakció.
- Nincs de. Ez jobban átmelegít, mint a whisky, mert ez
átmelegíti a szívedet is.
- Miből gondolod, hogy nekem szükségem van erre? —
kérdeztem vissza kíváncsian, mikor megtaláltam a hangom, és
végül elvettem tőle a csokit.
- Mert ismerlek — felelte, nálam meg abban a másodpercben
megkopott az a cseppnyi bűbáj. Hát persze... rajongók mindig,
mindenhol vannak.
- Olyan vagy, mint én.
Döbbenet hasított a szívembe, és én tátott szájjal néztem
vissza a lányra. Ez volt az a válasz, amire a legkevésbé
számítottam. Akkor vettem először igazán szemügyre: helyes
volt, de nem az a különleges szépség, a vonásaiban mégis
volt valami, ami magával ragadta az embert. Nagy, barna
szemeiben különös fények ragyogtak, és én hosszú idő után
először álltam letaglózva valaki előtt.
- Ki fog hűlni, és akkor oda a varázs fele — nevetett, ahogy
a pulton árválkodó bögrére mutatott. Pedig a varázs
valójában még csak akkor kezdődött el.
- Hogy érted azt, hogy olyan vagyok, mint te? — kérdeztem
mosolyogva, ahogy a kezembe vettem az italt. A tenyerem rögtön
átmelegedett tőle, ami önkéntelenül is jóleső érzéssel
töltött el.
- Ide csak azok jönnek, akik magányosak — felelte magától
értetődően. — Kivéve őket — bökött az egymásba
feledkezett párocskára. — ők szobára akartak menni, csak
eltévesztették az ajtót.
Beleprüszköltem a bögrémbe a kikívánkozó nevetéstől, és
sikeresen megégettem a nyelvem.
- De a többiek... ők talán már nem is élnek igazán —
halkította le a hangját, és közelebb kellett hajolnom, hogy
értsem, mit mond. — Ők már feladták, mi még nem. Mi még
megyünk tovább, magunkkal cipelve a múltat... a magányt. Te
is külföldi vagy, ugye? — kérdezte most már normál hangon,
én pedig bólintottam.
- Gondoltam — mosolygott. — Nem azért, mert ázsiai vagy.
Hanem mert látszik rajtad, hogy nem ide tartozol. Hova valósi
vagy?
- Dél-Korea. És te?
- Csehország... Európa.
Valahogy így kezdődött. Aztán csak beszéltünk és
beszéltünk, észre sem véve, hogy a magány, mint mellőzött
szerető, végül csendben kiosont az ajtón, új szívet keresve
otthonának. Nem tudnám megmondani, utoljára mikor
beszélgettem ennyire felszabadultan egy kvázi vadidegennel, de
egyszerűen ömlött belőlem a szó. Beszélünk a macskákról,
a kapcsolatokról, Amerikáról, a múltunkról, és még ezer
millió dologról — magam is meglepődtem, hogy milyen dolgokat
mondtam el neki, de a barna szemek egyszer sem sötétültek el.
Olyan természetes volt az egész... hogy semmit nem tudtunk a
másikról, és valami különös módon, mégis ismertük
egymást.
Valamikor az este folyamán átültünk az asztalához, és egy
újabb adag forró csokit kérve ott folytattuk a beszélgetést.
Megkérdeztem, mit rajzolgatott, ő pedig némileg pironkodva, de
megmutatta a rajzait. Elmondta; hogy az volt az álma, hogy festő
legyen. Aztán idejött egy fiúval szerencsét próbálni, de a
csillogó ábrándok hamar rémálommá fordultak, mikor a srác
megcsalta és otthagyta, neki meg dolgoznia kellett, hogy
eltartsa az időközben otthon eladósodott családját. Nem volt
egyszerű élete, mégis, a fájdalom, amit magában hordott,
csak megszépítette, nem pedig megtörte, ahogy sok másik
embert.
Ahogy beszélgettünk, sokszor olyan dolgokat mondott ki, amik az
én fejemben fordultak meg, vagy amiket én éreztem. Igaza volt,
talán tényleg ismert engem. De én is ismertem őt: ugyanazon a
magányon osztoztunk. Olyan volt, mintha önmagammal
beszélgetnék — ritka és csodálatos élmény, mert a másik
lelkének tükrében végre tisztán látod önmagad.
- Záróra - vetette felénk a pultos, mi pedig némileg
elkedvtelenedve kezdtünk szedelőzködni. Az órámra
pillantottam: hajnali kettő volt. Nem akartam elválni tőle,
és elengedni a varázst, amivel megajándékozott.
- Volna... volna kedved átjönni hozzám? — kérdeztem
tétován. — Ne értsd félre, nem akarok visszaélni a
helyzettel... de jó veled beszélgetni.
- Kedves tőled — nevetett, majd egy pillanatnyi hezitálás
után beleegyezett. — Jó, rendben... Menjünk.
És amikor kiléptünk az ajtón, hirtelen Csodaországban
találtuk magunkat. Odakint nagy pelyhekben, megállás nélkül
zuhogott a hó, az örök béke sugallatával terítve be a
világot. Koreára gondoltam, az otthonomra, ahol alig pár napja
dördültek megint bombák az értelmetlen, testvéreket
elválasztó határok fölött.
De még mielőtt elkedvtelenedtem volna, ő megragadta a kezem,
és kihúzott az utcára. A széles úton egy kósza autó sem
volt — ahogy az utcán sem rajtunk kívül. Talán az egész
világon csak mi ketten léteztünk.
- Hát nem gyönyörű? — kérdezte, ahogy olyan örömmel,
mint egy gyerek, körbeforgott a táncoló hópelyhek alatt, a
kezét széttárva, mintha magához akarná ölelni az összeset.
Valóban az volt. Gyönyörű... és ezt a szépséget, tudtán
kívül ő tette valóban széppé. A mozdulat, amivel kinyúltam
érte és magamhoz húztam, olyan ösztönös volt, mintha ez
lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szükségem volt a
teste melegére, hogy emberivé tegye ezt a hóba borult,
törékeny álomvilágot. Hozzám simult, minden félelem
nélkül, és hagyta, hogy ajkam az övére záródjon. A csók
puha volt, és csokoládé ízű; és ahogy előre megmondta,
átmelegítette a szívemet. Talán életem végéig ott tudtam
volna állni vele a hóesésben, akár egy örök üveggömb
alatt, ölelve őt a végtelenségig.
Mikor végül elszakadtunk egymástól, nem voltak kérdések a
tekintetében, sem zavar, sem riadtság. Nem volt benne semmi
megjátszás, mint a nőkben ilyenkor. Csak a szeme csillogott
talán élénkebben, csak a mosolya volt gyengédebb, amivel rám
nézett. Talán mondani akart valamit, vagy csak újra
megcsókolni, ahogy felém mozdult, de hangos dudálás törte
meg a pillanatot, ahogy egy késői autós méltatlankodva
követelte magának a helyet a sztrádán. Hát kézen fogtam,
és magam után húztam a járdára. Nevetve kapaszkodott belém,
ahogy megcsúszott, de megtartottam, és a lendületet
kihasználva neki nyomtam a falnak.
- Tudod... - A lehelete forró volt,, ahogy a számra súgta a
szavakat. — Most, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz...
ellenállhatatlan vágyat érzek... erre.
Bevallom őszintén, hogy valami kivételesen forró dologra
számítottam a szavai alapján, nem pedig arra a kupac hóra,
ami a fejemen landolt, és némileg meghökkenve pislogtam ki rá
alóla. Hiszen mit is mondhat erre az ember, ha egy minden bűnbánat
nélkül kacagó, csillogó szemű lány néz vissza rá? Csak is
egyetlen egy dolgot:
- Rendben, te akartad... ez bizony háború.
Sikítva kezdett el futni előlem, de máris a hátán landolt az
egyik hógolyóm, amit sebtében gyúrtam a kocsik motorház
tetején trónoló rétegből. A válasz nem is váratott magára
sokáig: a felém repülő visszavágás elől alig tudtam kitérni.
A nevetésünktől visszhangzott az egész utca, ahogy elszántan
próbáltunk a másik fölé kerekedni. Hosszú idő után végre
először nem én voltam Hero, a Dong Bang Shin Ki, vagy a JYJ
egyik énekese, nem voltam sztár, nem voltam egy arc a média
falán. Önmagam voltam... korlátok nélkül, címkék nélkül.
Minél híresebb lesz az ember, annál jobban elveszti a
kapcsolatot a külvilággal. Egy idő után már nem szívesen
mész ki az utcára, főleg nem egyedül, másképp nézel az
emberekre, mert látod, hogy folyamatosan összesúgnak a hátad
mögött, aztán félni kezdesz tőlük, mert már nem tudod, ki
az, aki tényleg saját magadért közeledne feléd, és ki az,
aki csak egy darabot akar belőled. Exkluzív bárokba kezdesz
járni a hozzád hasonlóan híres haverjaiddal, akik ugyanolyan
elveszettek és magányosak, mint te, de ezt senki nem mutatja,
mert a csillogásba nem fér bele a mögötte lévő sötétség
felfedése. Fásult, elhasznált emberek vesznek körül, akiknek
a gyönyörű sminkje elfedi a valóságot, hogy az arcukon már
nincsenek emberi vonások. Ott vagy a világ tetején, a tied
minden, hírnév, pénz, gyönyör. Boldognak kéne lenned,
hiszen mindenki téged irigyel. De mások nem tudják, hogy ha
eléred az álmok végét, rájössz, hogy ragyogásuk nem volt
több vakító neonfénynél, ami csak kiégett, üres műanyag
csöveket világított be.
A felső tízezer nem alacsonyodik le olyan infantilis dolgokhoz,
mint a hógolyózás. A felső tízezer szórakozása a szex, a
kokain, a pénzköltés művészete, és ha közéjük tartozol,
akkor úgy kell viselkedned, mint ők. Hiszen akkorra már más
társaságod nem igazán akad... Pedig volt idő, amikor még nem
így volt. Amikor a fiúkkal az elején még annyi hülyeségben
benne voltunk. .Hova tűntek azok a napok? Mikor felejtettünk
el igazán nevetni? .
Végül beledöntöttem a lányt a hóba, lenéztem azokba a
tiszta szemekbe, és arra gondoltam, hogy mennyi mindent hagytam
még elveszni az elmúlt évek alatt, amiket sosem lett volna
szabad elengednem.
- Csinálunk hóangyalt? — kérdezte, mikor végül levegőhöz
jutott, de mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Felesleges. Én már találtam egyet.
Az arca zavarba borult, de a pillantása furcsán távoli vált,
mintha egy másik világból nézne vissza rám.
- Bolond... nem vagyok én angyal... — és a hangjában most először
hallottam a fájdalom élét, ellentétbe vonva a korábbi
nevetésével.
Nem tudtam, mit ért pontosan ezalatt, mivel bánthattam meg.
Csak annyit láttam, hogy a szavaim akaratlanul is felsebeztek
egy érzékeny helyet, ami mögött egy végtelennek tűnő mélység
húzódott. Nem kérdeztem rá, ő pedig nem mutatta meg, hol is
van a vége annak a fájdalomnak, amit a fénybe zárt, csak
mintha meztelenségét takarná, végül összevonta lelkén a
védőköpenyt. De a pillanat ott maradt kettőnk között, már
láttam az eltemetett könnyeit. Azt kívántam, bárcsak
megmutathatnám neki, hogy én milyennek látom... hogy a
varázs, ami felmelegítette a szívem, valójában ő maga volt.
.Egy angyal, szárnyak nélkül.
Később ott ültünk a hatalmas teraszon, immár száraz ruhába
öltözötten nézve, hogy ahogy a szüntelen hóesés lassan
maga alá temeti az ünnepi fényekben égő várost. Odakint a
tél hidege uralkodott, de a takarók védelme alatt meleg volt
és biztonság. Megkerestem a kezét és összefűztem az
ujjainkat, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Hosszú ideig
nem szóltunk egy szót sem, mégis közel éreztem magamhoz. A
csend puhán ölelt minket egymáshoz, ahelyett, hogy közénk
ékelődött volna. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen
békét, de azt kívántam, bár örökké tartana.
- Tudod, én nem szoktam csak úgy elsőre felmenni idegen fiúkhoz
— szólalt meg végül halkan, ahogy pillantását továbbra is
a városon nyugtatta. A hangja komoly volt, mintha mindenképpen
fontosnak tartotta volna ezt elmondani, annak ellenére, hogy
már megbeszéltük: nem ezért hívtam át.
- Már mondtam, hogy nem a szex miatt hívtalak fel magamhoz —
néztem rá homlok ráncolva.
- És nem is akarsz lefeküdni velem? — mosolyodott el
váratlanul, ahogy kacéran rám pillantott, végképp
összezavarva engem.
Fogas kérdés volt, tekintve, hogy a legkevésbé sem bántam
volna, ha később majd ilyen fordulatot vesz az este, de megbántani
se akartam.
- Csak ha te is akarod - maradtam végül a teljesen diplomatikus
válasznál, ami nevetésre késztette.
- Most mi van? - néztem rá értetlenül, de csak a fejét
rázta.
- Semmi, csak ez annyira tipikus válasz volt...
- Hát... - tagadhattam volna, de végül is igaza volt. - Nézd,
az egy dolog, hogy jó lenne, de ez nem azt jelenti, hogy rád
fogok mászni, ha te nem akarod.
- Hány emberrel feküdtél le? - kérdezte hirtelen, más
irányba terelve a beszélgetést.
- Nem tudom... párral - vontam vállat. Nem szerettem az ilyen
kérdéseket a nőktől... sosem jelentettek jót. Ok nélküli
féltékenykedések, faggatózások követték általában,
amikkel csak elüldöztek maguktól.
- Párral? - kérdezett vissza hitetlenkedve, én meg elnevettem
magam.
- Annál azért talán egy kicsit többel.
- És hány embernél érezted azt, hogy a szex igazán
felszabadít? Hogy akkor is örülsz neki, hogy ott van
melletted, miután már kielégültél? Hány emberrel
szeretkeztél igazán?
A torkom elszorult, ahogy Yunho ölelései kitörölhetetlen
emlékként, egyből felrémlettek előttem.
- Eggyel - súgtam a téli éjszakába.
- És miért? - faggatott tovább szelíden, a válasz pedig
ösztönösen jött:
- Mert szerettem.
- Mindenki keresi a boldogságot... - mondta halkan. - a
szeretetet. De az embereknek már nincs idejük egymásra,
sokszor elfelejtik, hogy közelítsenek a másik felé, mindent
azonnal akarnak, egyszerre. Lefekszenek egymással, mert amíg
tart a szex addig nem kell egyedül érezniük magukat. Elhihetik
arra a kis időre, hogy valaki mellettük van, pedig nem is
éreznek valójában semmit egymás iránt. Odaadnak mindent az
elején, nem maradnak titkok, nincs meg az idő, amit a másikra
fordítasz, az energia, a türelem, amit arra szánsz, hogy
megismerd és megszeresd. A tested megkapja a kielégülést, de
a lelkedben az űr csak még mélyebb lesz, miközben te magad se
érted, hol rontottad el...
A szavai elvezettek önmagamba, és láttam a szívemben
húzódó szakadékot, amiről sosem akartam igazán tudomást
venni, és a mélysége megrémített.
- Le akarok feküdni veled - nézett rám, finoman megszorítva a
kezemet. - De akkor a varázs összetörne, és újra csak két
idegen lennénk egymás számára. Érted?
Bólintottam, pedig akkor még nem értettem vele teljesen egyet,
de nem erőltettem. Már hajnalodott, mikor végül
lefeküdtünk, és a testemet nem igazán érdekelték a logikus
érvek és indokok. Főleg, hogy a meztelen combjai szinte
égettek, ahogy hozzám bújt, csábítóan ölelve át az én
lábaimat, és nekem minden önuralmamra szükségem volt, hogy
föléemelkedve ne másszak közéjük. Talán nem volt egészen
tisztában a mozdulatainak súlyával, vagy talán csak próbára
akart tenni, ahogy hozzám simult feltételek nélkül,
bizalommal telve. Úgy éreztem, hogy az a kevés ruha, ami
rajtunk volt, túl vékony határt képez a józanság és a
vágy között, de mit tehettem volna? Megígértem neki... hát
tehetetlenül öleltem vissza.
Meg voltam róla győződve, hogy nem fogok tudni majd egykönnyen
elaludni, de ahogy a sötétben kiélesedtek az érzékeim, egy
idő után már csak az ölelést éreztem, ami biztonságot
adott, a testünk összeolvadó melegét, ami meghittséget; és
a bőrének illatát, ami megnyugtatott. A szíve reszketve
dobogott az enyémen, és hosszas percekig próbáltam
kitalálni, hogy melyikünkké ver gyorsabban, de nem tudtam
rájönni. Talán mindkettőnkké ugyanabban a ritmusban
lüktetett. De ahogy hallgattam, mint valami ősi mantra, kiléptetett
önmagamból, és elvezetett a világ kezdetére, amikor még nem
volt más, mint gyengéd fények, puha hangok, és egymásba
olvadt lelkek, békében és harmóniában. .Amikor talán
még nem létezett más, csak ő meg én. .Az érzés pedig
körülölelt és magába nyelt, és úgy ragadott magával az
álom, hogy észre se vettem.
Másnap reggel a telefonom pittyegésére ébredtem. Fáradtan
nyúltam ki érte, de azonnal felébredtem, ahogy elolvastam az
üzenetet attól, akitől már nem is számítottam rá, és egy
ösztönös, boldog mosoly terült szét az arcomon. A legszebb
ajándék, amit kívánhattam volna Karácsonyra.
Aztán eszembe jutott a tegnap éjjel, és megfordulva a lányt
kerestem a tekintettemmel, de ő már nem feküdt mellettem.
Egyedül voltam a hatalmas hotelszobában, magamra maradva a
zavaros érzéseimmel, és a megválaszolatlan kérdéseimmel.
Sosem találkoztunk újra. Azt hiszem, beleszerettem volna abba a
lányba, de talán az élet ugyanúgy elmarta volna mellőlem,
mint egykor Yunhót. Talán pont ezért ment el, hogy itt hagyja
nekem a varázst. Hogy tudjam, a legnagyobb hidegben is
rátalálhatok a lángra, ami átmelegíti a szívem.
Tíz hosszú év telt el azóta, de most már tudom, hogy igaza
volt: sosem felejtem el azt az éjszakát, míg a többi
névtelen szerető arcát már elmosta a feledés. Tíz éve nem
jártam itt, és az utca nem változott semmit, ugyanazok a
házak, ugyanazok a karácsonyi fények köszöntenek. Csak a pub
nincs már sehol, ahol egyszer találkoztam egy lánnyal, aki
megmutatta újra, hogy milyen embernek lenni. Kétségbeesetten
nézem a kaput, amin egy kopott 'eladó' tábla függ, ki tudja,
már mióta. A helység kiürülve őrzi a múlt porait, ahogy
szemrehányóan bámul rám vissza a vak ablakokon keresztül.
Már semmi nem emlékeztet arra, hogy itt valaha egy bár volt.
Már sehol nem maradt lenyomata annak a karácsony éjszakának,
csak az én szívemben. .Talán meg sem történt igazán.
- Minden rendben?
A hang visszahoz a múltból a jelenbe, és ahogy belenézek a
párom szemébe, már nem is számít, hogy megtörtént-e vagy
sem. Számomra valós volt, éppolyan valós, mint az a fény,
amit most az ő tekintetében látok, az a szeretet, amivel rám
néz. A varázs, amit akkor kaptam, itt van bennem,
kitörölhetetlenül, és soha nem veszthetem el.
Megjegyzés: „Jaj Michiru, hát te meg mit csinálsz? Valami
jó kis YunJae-re számítottunk, te meg idelököd nekünk
Mary-Sue-t, és még le is öntöd egy nagy adag nyállal?”
merülhet fel bennetek a gondolat, pedig ő nem Mary-Sue, legalábbis
messze nem az enyém :) A lánynak azért nincs neve, azért
nincs megjelenése, mert így talán meg tudom adni azt a teret,
hogy mindenki mást lásson bele. Talán tényleg csak egy lány,
aki találkozott egy hozzá hasonlóan magányos fiúval, akivel
széppé tették egymás számára a karácsony éjszakát.
Talán mindketten eltévedt angyalok, aki itt a Földön keresi
az egykor felelőtlenül eldobott szárnyuknak tollait, és most
egymás lelkében rátaláltak egyre. Vagy talán a lány nem is
létezik, csak Jaejoong fejében, talán az ő lelkének egy
része, akit a magány hívott életre... Az igazság benned van,
kedves olvasó, és ha innen nézzük, akkor akár Mary-Sue is
lehet, mert karácsonykor egy pár perces varázst mi is
megérdemlünk^^
Remélem, azért senkinek nem okoztam csalódást, és akik
továbbra is yaoit várnak, azoknak üzenem, hogy holnap Oretachi
no Seishun friss, és a már a Határokon is dolgozom^^ Boldog
karácsonyt még egyszer mindenkinek!
» Vélemény
|