köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

"Sosem hittem a csodákban, de az életnek különös kanyarjai vannak. És amikor a legkiábrándultabb utakat rovod egymagad, ott, ahol nem is várnád, rátalálsz egy cseppnyi varázsra." Jaejoong emlékei egy különös karácsonyról, nem csak fanoknak, nem csak slashereknek.



Boldog Karácsonyt (L)



Határok Christmas Special



Eltévedt angyalok



Sosem hittem a csodákban. Egy olyan világban, ahol pénzben mérik az embereket, és mindenkinek megvan a maga ára, nem maradt hely számukra. Az álmokat polcokon árulják, az arcodba tolva, és ha van elég pénzed, bármit megvehetsz, és nem érted, hogy miért érzed úgy, hogy még sincs semmid. Túl későn jössz rá, hogy a készen vett illúziókért a lelkeddel is fizettél... de az életnek különös kanyarjai vannak. És amikor a legkiábrándultabb utakat rovod egymagad, ott, ahol nem is várnád, rátalálsz egy cseppnyi varázsra.

2011 karácsonyát üzleti okokból kifolyólag New Yorkban töltöttem, egyedül. Sejtettem, hogy nem lesz egy túl felemelő élmény, de nem érdekelt különösebben. Bele voltam fásulva az emberekbe, bele voltam fásulva a világba, talán valahol örültem is, hogy egy kicsit magam maradok, és csend vesz majd körül. Egyébként sem jelentett már ez az ünnep számomra semmit. Az évek alatt apránként elveszett minden varázsa, ahogy mind több munka, és egyre kevesebb igazi barát vett körül. Feleslegesnek tartottam az egész felhajtást.

Persze, az elvárásoknak mindig eleget kell tenni, így vettem pár ajándékot, de ennyiben ki is merült nálam a karácsonyi készülődés, és nem is gondoltam rá egészen addig, amíg Szenteste nem sétáltam hazafele New York szokatlanul kiürült utcáin. A folyton nyüzsgő, nyughatatlan metropoliszból az emberek most visszahúzódtak az égősorral díszített ablakok mögé, hogy megoszthassák az ünnepet a családjukkal, a párjukkal, a barátaikkal. Úgy tűnt, mindenkinek megvan a helye ebben a világban, csak nekem nincs hova hazamennem. A gondolat pedig beférkőzött a szívembe, még mielőtt tiltakozhattam volna ellene, és keserűségével átitatta a lelkem. Tudtam, hogy van olyan buli, ahova hivatalos lennék, de nem vágytam a felszínes emberek társaságára, az nem javított volna semmit a közérzetemen, hiszen a tömeg bár elrejt, mégis az egyik legmagányosabb hely a világon... De nem volt kedvem a hotel idegen, közönyös falai közé sem visszatérni.

Az egyik sarkon megláttam egy pubot, ami nyitva volt, és hirtelen ötlettől vezérelve bementem. Alig voltak bent; csak néhány alkoholistának tűnő, magába roskadt férfi, egy pár, és egy lány az egyik sarokban, aki a fölhúzott térdeire pakolt mappán rajzolgatott valamit. Nem éppen az a közeg, amit az ember elképzel magának karácsonyeste, de a némaságnál még mindig egy fokkal jobb volt. Odaültem a pulthoz és kértem egy whiskyt; de nem vettem le még a kabátomat se. Nem terveztem, hogy sokáig maradok.

A csapos mogorván lökte elém az italt, nem vesződve az udvariassággal, mégsem tudtam rá haragudni. Rá volt írva az arcára, hogy ha rajta múlna, ő biztos nem itt töltené a ma estét. Neki talán legalább volt hova mennie.

Rágyújtottam egy cigire és belekortyoltam az italba, jólesően kezdte marni a torkom. Az én személyre szabott karácsonyi társaságom... talán mégis inkább vissza kellett volna mennem a hotelbe, venni egy üveggel, és hagyni, hogy az alkohol elmossa a keserű valóságot.

Mélyet szívtam a dohányból, a füst kitöltötte a tüdőm, és engedtem, hogy magával ragadjon, kiszakítva önmagamból, kiszakítva ebből a világból, azt képzelve, hogy nem vagyok egyedül.
- Szeretnék kérni két forrócsokit rummal.

A hang kizökkentett az ábrándozásomból, és ahogy oldalra néztem, az a lány állt mellettem, aki pár perce még a sarokban firkálgatott. A tekintetem érdektelenül siklott végig rajta, majd visszafordultam a whiskymhez, és talán el is felejtem az arcát, ha nem szólít meg:
- Tessék.
Kissé meglepve néztem vissza rá, ő azonban csak mosolygott, és felém nyújtotta az egyik bögrét:
- Boldog karácsonyt.
- Hát, izé... köszi, de...
Fogalmam sincs, mikor voltam utoljára zavarban, de akkor hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak, annyira váratlanul ért ez a közvetlen reakció.
- Nincs de. Ez jobban átmelegít, mint a whisky, mert ez átmelegíti a szívedet is.
- Miből gondolod, hogy nekem szükségem van erre? — kérdeztem vissza kíváncsian, mikor megtaláltam a hangom, és végül elvettem tőle a csokit.
- Mert ismerlek — felelte, nálam meg abban a másodpercben megkopott az a cseppnyi bűbáj. Hát persze... rajongók mindig, mindenhol vannak.
- Olyan vagy, mint én.

Döbbenet hasított a szívembe, és én tátott szájjal néztem vissza a lányra. Ez volt az a válasz, amire a legkevésbé számítottam. Akkor vettem először igazán szemügyre: helyes volt, de nem az a különleges szépség, a vonásaiban mégis volt valami, ami magával ragadta az embert. Nagy, barna szemeiben különös fények ragyogtak, és én hosszú idő után először álltam letaglózva valaki előtt.
- Ki fog hűlni, és akkor oda a varázs fele — nevetett, ahogy a pulton árválkodó bögrére mutatott. Pedig a varázs valójában még csak akkor kezdődött el.
- Hogy érted azt, hogy olyan vagyok, mint te? — kérdeztem mosolyogva, ahogy a kezembe vettem az italt. A tenyerem rögtön átmelegedett tőle, ami önkéntelenül is jóleső érzéssel töltött el.
- Ide csak azok jönnek, akik magányosak — felelte magától értetődően. — Kivéve őket — bökött az egymásba feledkezett párocskára. — ők szobára akartak menni, csak eltévesztették az ajtót.
Beleprüszköltem a bögrémbe a kikívánkozó nevetéstől, és sikeresen megégettem a nyelvem.
- De a többiek... ők talán már nem is élnek igazán — halkította le a hangját, és közelebb kellett hajolnom, hogy értsem, mit mond. — Ők már feladták, mi még nem. Mi még megyünk tovább, magunkkal cipelve a múltat... a magányt. Te is külföldi vagy, ugye? — kérdezte most már normál hangon, én pedig bólintottam.
- Gondoltam — mosolygott. — Nem azért, mert ázsiai vagy. Hanem mert látszik rajtad, hogy nem ide tartozol. Hova valósi vagy?
- Dél-Korea. És te?
- Csehország... Európa.

Valahogy így kezdődött. Aztán csak beszéltünk és beszéltünk, észre sem véve, hogy a magány, mint mellőzött szerető, végül csendben kiosont az ajtón, új szívet keresve otthonának. Nem tudnám megmondani, utoljára mikor beszélgettem ennyire felszabadultan egy kvázi vadidegennel, de egyszerűen ömlött belőlem a szó. Beszélünk a macskákról, a kapcsolatokról, Amerikáról, a múltunkról, és még ezer millió dologról — magam is meglepődtem, hogy milyen dolgokat mondtam el neki, de a barna szemek egyszer sem sötétültek el. Olyan természetes volt az egész... hogy semmit nem tudtunk a másikról, és valami különös módon, mégis ismertük egymást.

Valamikor az este folyamán átültünk az asztalához, és egy újabb adag forró csokit kérve ott folytattuk a beszélgetést. Megkérdeztem, mit rajzolgatott, ő pedig némileg pironkodva, de megmutatta a rajzait. Elmondta; hogy az volt az álma, hogy festő legyen. Aztán idejött egy fiúval szerencsét próbálni, de a csillogó ábrándok hamar rémálommá fordultak, mikor a srác megcsalta és otthagyta, neki meg dolgoznia kellett, hogy eltartsa az időközben otthon eladósodott családját. Nem volt egyszerű élete, mégis, a fájdalom, amit magában hordott, csak megszépítette, nem pedig megtörte, ahogy sok másik embert.

Ahogy beszélgettünk, sokszor olyan dolgokat mondott ki, amik az én fejemben fordultak meg, vagy amiket én éreztem. Igaza volt, talán tényleg ismert engem. De én is ismertem őt: ugyanazon a magányon osztoztunk. Olyan volt, mintha önmagammal beszélgetnék — ritka és csodálatos élmény, mert a másik lelkének tükrében végre tisztán látod önmagad.

- Záróra - vetette felénk a pultos, mi pedig némileg elkedvtelenedve kezdtünk szedelőzködni. Az órámra pillantottam: hajnali kettő volt. Nem akartam elválni tőle, és elengedni a varázst, amivel megajándékozott.
- Volna... volna kedved átjönni hozzám? — kérdeztem tétován. — Ne értsd félre, nem akarok visszaélni a helyzettel... de jó veled beszélgetni.
- Kedves tőled — nevetett, majd egy pillanatnyi hezitálás után beleegyezett. — Jó, rendben... Menjünk.

És amikor kiléptünk az ajtón, hirtelen Csodaországban találtuk magunkat. Odakint nagy pelyhekben, megállás nélkül zuhogott a hó, az örök béke sugallatával terítve be a világot. Koreára gondoltam, az otthonomra, ahol alig pár napja dördültek megint bombák az értelmetlen, testvéreket elválasztó határok fölött.

De még mielőtt elkedvtelenedtem volna, ő megragadta a kezem, és kihúzott az utcára. A széles úton egy kósza autó sem volt — ahogy az utcán sem rajtunk kívül. Talán az egész világon csak mi ketten léteztünk.

- Hát nem gyönyörű? — kérdezte, ahogy olyan örömmel, mint egy gyerek, körbeforgott a táncoló hópelyhek alatt, a kezét széttárva, mintha magához akarná ölelni az összeset.
Valóban az volt. Gyönyörű... és ezt a szépséget, tudtán kívül ő tette valóban széppé. A mozdulat, amivel kinyúltam érte és magamhoz húztam, olyan ösztönös volt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szükségem volt a teste melegére, hogy emberivé tegye ezt a hóba borult, törékeny álomvilágot. Hozzám simult, minden félelem nélkül, és hagyta, hogy ajkam az övére záródjon. A csók puha volt, és csokoládé ízű; és ahogy előre megmondta, átmelegítette a szívemet. Talán életem végéig ott tudtam volna állni vele a hóesésben, akár egy örök üveggömb alatt, ölelve őt a végtelenségig.

Mikor végül elszakadtunk egymástól, nem voltak kérdések a tekintetében, sem zavar, sem riadtság. Nem volt benne semmi megjátszás, mint a nőkben ilyenkor. Csak a szeme csillogott talán élénkebben, csak a mosolya volt gyengédebb, amivel rám nézett. Talán mondani akart valamit, vagy csak újra megcsókolni, ahogy felém mozdult, de hangos dudálás törte meg a pillanatot, ahogy egy késői autós méltatlankodva követelte magának a helyet a sztrádán. Hát kézen fogtam, és magam után húztam a járdára. Nevetve kapaszkodott belém, ahogy megcsúszott, de megtartottam, és a lendületet kihasználva neki nyomtam a falnak.
- Tudod... - A lehelete forró volt,, ahogy a számra súgta a szavakat. — Most, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz... ellenállhatatlan vágyat érzek... erre.

Bevallom őszintén, hogy valami kivételesen forró dologra számítottam a szavai alapján, nem pedig arra a kupac hóra, ami a fejemen landolt, és némileg meghökkenve pislogtam ki rá alóla. Hiszen mit is mondhat erre az ember, ha egy minden bűnbánat nélkül kacagó, csillogó szemű lány néz vissza rá? Csak is egyetlen egy dolgot:
- Rendben, te akartad... ez bizony háború.

Sikítva kezdett el futni előlem, de máris a hátán landolt az egyik hógolyóm, amit sebtében gyúrtam a kocsik motorház tetején trónoló rétegből. A válasz nem is váratott magára sokáig: a felém repülő visszavágás elől alig tudtam kitérni.

A nevetésünktől visszhangzott az egész utca, ahogy elszántan próbáltunk a másik fölé kerekedni. Hosszú idő után végre először nem én voltam Hero, a Dong Bang Shin Ki, vagy a JYJ egyik énekese, nem voltam sztár, nem voltam egy arc a média falán. Önmagam voltam... korlátok nélkül, címkék nélkül.

Minél híresebb lesz az ember, annál jobban elveszti a kapcsolatot a külvilággal. Egy idő után már nem szívesen mész ki az utcára, főleg nem egyedül, másképp nézel az emberekre, mert látod, hogy folyamatosan összesúgnak a hátad mögött, aztán félni kezdesz tőlük, mert már nem tudod, ki az, aki tényleg saját magadért közeledne feléd, és ki az, aki csak egy darabot akar belőled. Exkluzív bárokba kezdesz járni a hozzád hasonlóan híres haverjaiddal, akik ugyanolyan elveszettek és magányosak, mint te, de ezt senki nem mutatja, mert a csillogásba nem fér bele a mögötte lévő sötétség felfedése. Fásult, elhasznált emberek vesznek körül, akiknek a gyönyörű sminkje elfedi a valóságot, hogy az arcukon már nincsenek emberi vonások. Ott vagy a világ tetején, a tied minden, hírnév, pénz, gyönyör. Boldognak kéne lenned, hiszen mindenki téged irigyel. De mások nem tudják, hogy ha eléred az álmok végét, rájössz, hogy ragyogásuk nem volt több vakító neonfénynél, ami csak kiégett, üres műanyag csöveket világított be.

A felső tízezer nem alacsonyodik le olyan infantilis dolgokhoz, mint a hógolyózás. A felső tízezer szórakozása a szex, a kokain, a pénzköltés művészete, és ha közéjük tartozol, akkor úgy kell viselkedned, mint ők. Hiszen akkorra már más társaságod nem igazán akad... Pedig volt idő, amikor még nem így volt. Amikor a fiúkkal az elején még annyi hülyeségben benne voltunk. .Hova tűntek azok a napok? Mikor felejtettünk el igazán nevetni? .

Végül beledöntöttem a lányt a hóba, lenéztem azokba a tiszta szemekbe, és arra gondoltam, hogy mennyi mindent hagytam még elveszni az elmúlt évek alatt, amiket sosem lett volna szabad elengednem.

- Csinálunk hóangyalt? — kérdezte, mikor végül levegőhöz jutott, de mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Felesleges. Én már találtam egyet.
Az arca zavarba borult, de a pillantása furcsán távoli vált, mintha egy másik világból nézne vissza rám.
- Bolond... nem vagyok én angyal... — és a hangjában most először hallottam a fájdalom élét, ellentétbe vonva a korábbi nevetésével.

Nem tudtam, mit ért pontosan ezalatt, mivel bánthattam meg. Csak annyit láttam, hogy a szavaim akaratlanul is felsebeztek egy érzékeny helyet, ami mögött egy végtelennek tűnő mélység húzódott. Nem kérdeztem rá, ő pedig nem mutatta meg, hol is van a vége annak a fájdalomnak, amit a fénybe zárt, csak mintha meztelenségét takarná, végül összevonta lelkén a védőköpenyt. De a pillanat ott maradt kettőnk között, már láttam az eltemetett könnyeit. Azt kívántam, bárcsak megmutathatnám neki, hogy én milyennek látom... hogy a varázs, ami felmelegítette a szívem, valójában ő maga volt. .Egy angyal, szárnyak nélkül.



Később ott ültünk a hatalmas teraszon, immár száraz ruhába öltözötten nézve, hogy ahogy a szüntelen hóesés lassan maga alá temeti az ünnepi fényekben égő várost. Odakint a tél hidege uralkodott, de a takarók védelme alatt meleg volt és biztonság. Megkerestem a kezét és összefűztem az ujjainkat, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Hosszú ideig nem szóltunk egy szót sem, mégis közel éreztem magamhoz. A csend puhán ölelt minket egymáshoz, ahelyett, hogy közénk ékelődött volna. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen békét, de azt kívántam, bár örökké tartana.

- Tudod, én nem szoktam csak úgy elsőre felmenni idegen fiúkhoz — szólalt meg végül halkan, ahogy pillantását továbbra is a városon nyugtatta. A hangja komoly volt, mintha mindenképpen fontosnak tartotta volna ezt elmondani, annak ellenére, hogy már megbeszéltük: nem ezért hívtam át.
- Már mondtam, hogy nem a szex miatt hívtalak fel magamhoz — néztem rá homlok ráncolva.
- És nem is akarsz lefeküdni velem? — mosolyodott el váratlanul, ahogy kacéran rám pillantott, végképp összezavarva engem.
Fogas kérdés volt, tekintve, hogy a legkevésbé sem bántam volna, ha később majd ilyen fordulatot vesz az este, de megbántani se akartam.
- Csak ha te is akarod - maradtam végül a teljesen diplomatikus válasznál, ami nevetésre késztette.
- Most mi van? - néztem rá értetlenül, de csak a fejét rázta.
- Semmi, csak ez annyira tipikus válasz volt...
- Hát... - tagadhattam volna, de végül is igaza volt. - Nézd, az egy dolog, hogy jó lenne, de ez nem azt jelenti, hogy rád fogok mászni, ha te nem akarod.
- Hány emberrel feküdtél le? - kérdezte hirtelen, más irányba terelve a beszélgetést.
- Nem tudom... párral - vontam vállat. Nem szerettem az ilyen kérdéseket a nőktől... sosem jelentettek jót. Ok nélküli féltékenykedések, faggatózások követték általában, amikkel csak elüldöztek maguktól.
- Párral? - kérdezett vissza hitetlenkedve, én meg elnevettem magam.
- Annál azért talán egy kicsit többel.
- És hány embernél érezted azt, hogy a szex igazán felszabadít? Hogy akkor is örülsz neki, hogy ott van melletted, miután már kielégültél? Hány emberrel szeretkeztél igazán?
A torkom elszorult, ahogy Yunho ölelései kitörölhetetlen emlékként, egyből felrémlettek előttem.
- Eggyel - súgtam a téli éjszakába.
- És miért? - faggatott tovább szelíden, a válasz pedig ösztönösen jött:
- Mert szerettem.
- Mindenki keresi a boldogságot... - mondta halkan. - a szeretetet. De az embereknek már nincs idejük egymásra, sokszor elfelejtik, hogy közelítsenek a másik felé, mindent azonnal akarnak, egyszerre. Lefekszenek egymással, mert amíg tart a szex addig nem kell egyedül érezniük magukat. Elhihetik arra a kis időre, hogy valaki mellettük van, pedig nem is éreznek valójában semmit egymás iránt. Odaadnak mindent az elején, nem maradnak titkok, nincs meg az idő, amit a másikra fordítasz, az energia, a türelem, amit arra szánsz, hogy megismerd és megszeresd. A tested megkapja a kielégülést, de a lelkedben az űr csak még mélyebb lesz, miközben te magad se érted, hol rontottad el...
A szavai elvezettek önmagamba, és láttam a szívemben húzódó szakadékot, amiről sosem akartam igazán tudomást venni, és a mélysége megrémített.
- Le akarok feküdni veled - nézett rám, finoman megszorítva a kezemet. - De akkor a varázs összetörne, és újra csak két idegen lennénk egymás számára. Érted?

Bólintottam, pedig akkor még nem értettem vele teljesen egyet, de nem erőltettem. Már hajnalodott, mikor végül lefeküdtünk, és a testemet nem igazán érdekelték a logikus érvek és indokok. Főleg, hogy a meztelen combjai szinte égettek, ahogy hozzám bújt, csábítóan ölelve át az én lábaimat, és nekem minden önuralmamra szükségem volt, hogy föléemelkedve ne másszak közéjük. Talán nem volt egészen tisztában a mozdulatainak súlyával, vagy talán csak próbára akart tenni, ahogy hozzám simult feltételek nélkül, bizalommal telve. Úgy éreztem, hogy az a kevés ruha, ami rajtunk volt, túl vékony határt képez a józanság és a vágy között, de mit tehettem volna? Megígértem neki... hát tehetetlenül öleltem vissza.

Meg voltam róla győződve, hogy nem fogok tudni majd egykönnyen elaludni, de ahogy a sötétben kiélesedtek az érzékeim, egy idő után már csak az ölelést éreztem, ami biztonságot adott, a testünk összeolvadó melegét, ami meghittséget; és a bőrének illatát, ami megnyugtatott. A szíve reszketve dobogott az enyémen, és hosszas percekig próbáltam kitalálni, hogy melyikünkké ver gyorsabban, de nem tudtam rájönni. Talán mindkettőnkké ugyanabban a ritmusban lüktetett. De ahogy hallgattam, mint valami ősi mantra, kiléptetett önmagamból, és elvezetett a világ kezdetére, amikor még nem volt más, mint gyengéd fények, puha hangok, és egymásba olvadt lelkek, békében és harmóniában. .Amikor talán még nem létezett más, csak ő meg én. .Az érzés pedig körülölelt és magába nyelt, és úgy ragadott magával az álom, hogy észre se vettem.

Másnap reggel a telefonom pittyegésére ébredtem. Fáradtan nyúltam ki érte, de azonnal felébredtem, ahogy elolvastam az üzenetet attól, akitől már nem is számítottam rá, és egy ösztönös, boldog mosoly terült szét az arcomon. A legszebb ajándék, amit kívánhattam volna Karácsonyra.

Aztán eszembe jutott a tegnap éjjel, és megfordulva a lányt kerestem a tekintettemmel, de ő már nem feküdt mellettem. Egyedül voltam a hatalmas hotelszobában, magamra maradva a zavaros érzéseimmel, és a megválaszolatlan kérdéseimmel.

Sosem találkoztunk újra. Azt hiszem, beleszerettem volna abba a lányba, de talán az élet ugyanúgy elmarta volna mellőlem, mint egykor Yunhót. Talán pont ezért ment el, hogy itt hagyja nekem a varázst. Hogy tudjam, a legnagyobb hidegben is rátalálhatok a lángra, ami átmelegíti a szívem.

Tíz hosszú év telt el azóta, de most már tudom, hogy igaza volt: sosem felejtem el azt az éjszakát, míg a többi névtelen szerető arcát már elmosta a feledés. Tíz éve nem jártam itt, és az utca nem változott semmit, ugyanazok a házak, ugyanazok a karácsonyi fények köszöntenek. Csak a pub nincs már sehol, ahol egyszer találkoztam egy lánnyal, aki megmutatta újra, hogy milyen embernek lenni. Kétségbeesetten nézem a kaput, amin egy kopott 'eladó' tábla függ, ki tudja, már mióta. A helység kiürülve őrzi a múlt porait, ahogy szemrehányóan bámul rám vissza a vak ablakokon keresztül. Már semmi nem emlékeztet arra, hogy itt valaha egy bár volt. Már sehol nem maradt lenyomata annak a karácsony éjszakának, csak az én szívemben. .Talán meg sem történt igazán.

- Minden rendben?
A hang visszahoz a múltból a jelenbe, és ahogy belenézek a párom szemébe, már nem is számít, hogy megtörtént-e vagy sem. Számomra valós volt, éppolyan valós, mint az a fény, amit most az ő tekintetében látok, az a szeretet, amivel rám néz. A varázs, amit akkor kaptam, itt van bennem, kitörölhetetlenül, és soha nem veszthetem el.









Megjegyzés: „Jaj Michiru, hát te meg mit csinálsz? Valami jó kis YunJae-re számítottunk, te meg idelököd nekünk Mary-Sue-t, és még le is öntöd egy nagy adag nyállal?” merülhet fel bennetek a gondolat, pedig ő nem Mary-Sue, legalábbis messze nem az enyém :) A lánynak azért nincs neve, azért nincs megjelenése, mert így talán meg tudom adni azt a teret, hogy mindenki mást lásson bele. Talán tényleg csak egy lány, aki találkozott egy hozzá hasonlóan magányos fiúval, akivel széppé tették egymás számára a karácsony éjszakát. Talán mindketten eltévedt angyalok, aki itt a Földön keresi az egykor felelőtlenül eldobott szárnyuknak tollait, és most egymás lelkében rátaláltak egyre. Vagy talán a lány nem is létezik, csak Jaejoong fejében, talán az ő lelkének egy része, akit a magány hívott életre... Az igazság benned van, kedves olvasó, és ha innen nézzük, akkor akár Mary-Sue is lehet, mert karácsonykor egy pár perces varázst mi is megérdemlünk^^
Remélem, azért senkinek nem okoztam csalódást, és akik továbbra is yaoit várnak, azoknak üzenem, hogy holnap Oretachi no Seishun friss, és a már a Határokon is dolgozom^^ Boldog karácsonyt még egyszer mindenkinek!

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022