köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

És jött az eső


Szerző: Chantrea Johari
Szerző megjegyzése: Wataru egyszer azt mondta, az eső inspirálja.
Háttérinfó: http://mondomagazin.hu/viewtopic.php?id=567
http://en.wikipedia.org/wiki/12012
Fordító megjegyzése: a mű fordítás, az író engedélyével készült.
A fordítás különlegessége, hogy mindig akkor fordítottam, amikor éppen esett az eső. Ezért nem csoda, hogy ilyen sokáig tartott… :)
Ajánlom My Girlnek, aki a fény a számomra és Diornak, aki a hit bennem. Zutto aishiteru.





Egy karakter jelent meg a lapon, amit egy határozott, fekete vonal szakított félbe — a toll olyan mélyen nyomódott a papírba, mintha szét akarná szakítani a parányi farostokat. A rendezetlen, összemaszatolt firkák dühöt és csalódottságot sugalltak, rémálomszerű körítést adva az egyik legszentebb dolognak, ami csak létezik ezen a világon — az alkotásnak.
A férfi frusztrációját demonstrálva húzta össze szemeit, ajkait egyetlen vékony vonallá préselte kiábrándultságában. A papír összegyűrődve repült át a szobán, a szemétkosár mellett landolva a földön, ahol testvérei pihenték örök álmukat. Az asztalon foghíjas jegyzetfüzet árválkodott, szinte összes oldalát kitépték már a tökéletességet hajszoló kezek.

A szemek kétségbeesetten pillantottak ki az ablakon az arany ragyogásba, ami megpróbált áthatolni a vékony, szürke felhők tömkelegén — borús, de még nem elegendő egy kiadós esőhöz. A kissé szétnyílt ajkak közül egy halk sóhaj szakadt ki — melankólia és fáradtság — ahogy a tekintet a szürke derengést figyelte, valami egészen mást kívánva.

Aztán a szemek visszavándoroltak a papírra — egy új, üres darabra, amit még nem sebesített tinta a megcsömörlött kreativitás miatt. A lap tiszta volt és szeplőtlen, ijesztően, rémisztően üres és mintha csak dacolt volna a férfival, hogy az vajon meri–e még egyszer tollát a szűz területre vezetni…

Wataru haszontalannak érezte magát és kérlelve nézett fel az ablakra — halovány szürkeség, de még mindig túl sok a fény, az ég még mindig háborítatlan, még mindig nem kezdődött el…

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Az íróasztal tele volt összegyűrt lapokkal, dühös firkákkal, reménytelen félbehagyásokkal. Wataru vállai megfeszültek, az inak és izmok mintha át akarnák szakítani a vékony bőrköpenyt, ami a testét fedte. Enyhén görnyedten ült, mintha éppen leesni készült volna valahonnan — egy megfoghatatlan, valótlan helyről.

Tooru keresztül siklott a lakáson, lassú, simulékony mozdulatokkal — túl halkan, hogy Wataru meghallhassa. Az énekes szinte már túlfeszült koncentrációval meredt az előtte fekvő papírra. Az alkotás a hatalmába kerítette, az ambíciói, a szenvedélye, a művészete rabszolgája volt — ahogy egyszer elkötelezte magát és ezek után mindig is így lesz.

Két kéz simult Wataru vállára: az izmok még a lehetségesnél is jobban megfeszültek, az énekes megdermedt, feje hátracsuklott, de csak egy pillanat töredékére volt szüksége, hogy újra megnyugodjon. A kezek ismerősök voltak annyira, hogy ne kelljen hátrafordulnia, így is tudta ki áll mögötte.

A kezek lassan masszírozni kezdték a felhúzott vállakat, az ujjbegyek kisimították az izomgócokat, a tenyerek lágyan, de biztosan táncoltak le a lapockákra. Wataru becsukta a szemeit, és hagyta, hogy társa ellazítsa testét tehetséges, erős kezeivel.

– Min töprengsz, Wataru–san? — Tooru hangja bezengte a lakást, azt a steril csendet, ami már órák óta rátelepedett a helyre. Az énekes élesen beszívta a levegőt, fülében még mindig ott csengett a másik hangja. A kezek közben egy pillanatra sem hagyták abba kényeztetését.

– Megpróbáltam írni valamit, de nincs ihletem.

A szavak tele voltak frusztrációval, a férfi hangja pedig sértettnek tűnt, mintha haragudna múzsájára, amiért az rútul cserben hagyta. És úgy is érezte magát, megbántva a kreativitása, a szenvedélye, a tehetsége által.
Tooru újra végignézett az összegyűrt lapokon, a tintafoltos ujjakon és megértette honnan jött az énekes tehetetlensége, reményvesztettsége.

– Bárcsak esne — a lágy, melankolikus szavak egy lélegzettel szöktek ki az ajkak közül. Wataru magába süllyedve nézte a békés időt — szüksége volt a bomlásra, a káoszra, hogy valami megváltozzon.

Tooru nagyot sóhajtott. Szeretett volna esőt adni a másik férfinak, ihlettel megajándékozni, de sajnos egyiket sem tehette. Elvégre ő is csak egy ember volt, semmi több. Nem volt hatalma sem az időjárás, sem pedig Wataru kérlelhetetlen gondolkodásmódja felett. Csak annyit tehetett, hogy támaszként volt ott a férfinak, megpróbálva elmosni a szeszélyes énekesen eluralkodó kedvtelenséget.

– Talán segítene, ha kimozdulnál — jegyezte meg csendesen, Wataru kulcscsontjára kalauzolva kezeit. Az énekes csak szótlanul ült, amíg a dobos újra meg nem szólította. — Gyere, tegyünk egy sétát.


~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~


A fák hullatták leveleiket — néhány már csupaszon meredt az ég felé — vörös, sárga és barna szőnyeggé változtatva az egykor élénkzöld füvet. A tiszta égen csak néhány felhő úszott lustán keresztül, de azok mintha visszatükrözték volna a falevelek színorgiáját — a lemenő nap fénye átégette a felhők közepét, rozsdabarna uszályt szegett széleikre, lila és sötétkék árnyékot húzatva velük a horizontra.
Tooru és Wataru lassan sétáltak az ösvényen, mindketten csendbe burkolózva figyelték a természet parádés felvonulását.

Tooru rágyújtott egy cigarettára, a gyújtója fénye felvillant a köréjük gyűlő sötétségben. A papír felsercent, ahogy a tűz belekapott széleibe, aztán Tooru a szájába vette a vékony rudat, mélyet szippantva belőle gyilkos füsttel telítve meg tüdejét, mintha csak oxigén lenne. A füstfolyam kiszökkent az érzéki ajkak közül, és a férfi Watarunak nyújtotta a cigarettát. Ő el is fogadta, ajkai közé illesztve a „koporsószöget” és leutánozta a dobos mozdulatait.

Újabb néhány méter suhant el a lábaik alatt, a nyugovóra térő égitest sötétséget hagyott maga után, hosszú árnyékokat vetve a férfiak arcára.

– Megpróbálod kényszeríteni — mondta csendesen Tooru, szavait a lépteihez igazítva. Visszavette a cigit Watarutól és újra nagyot szívott belőle, mielőtt folytatta volna. — Nem erőltetheted a kreativitást vagy az inspirációt, Wataru–san.

– Nincs szükségem kioktatásra, Tooru–kun. Nem vagyok már gyermek.

Tooru csilingelő nevetése betöltötte a teret, ahogy visszaadta a már majdnem filterig leégett szálat társának.

– Igen, három évvel idősebb vagy nálam — mondta a dobos, és egy mosoly kúszott ajkaira. — Amit minden adandó alkalommal előszeretettel ki is hangsúlyozol.
Ez apró mosolyt csalt Wataru arcára, ahogy a földre ejtette a csikket és rátaposott. Az utcai lámpák serény pislogás után felcsillantak, ahogy a nap lebukott és a látóhatár szélén hagyta a lila és kék felhőket.


~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~


Két ismerős szempár kapcsolódott össze a csendes apartman előtt, a csillagok fénysugaraikkal próbálták átszakítani az égen úszó felhők tömegét. A két férfi nyugodtan állt, arcukon gondoskodás uralkodott, ahogy a neonsárga sötétségben várakoztak.

Elég távol álltak egymástól, hogy kényelmes csendbe burkolózzanak, mégis baráti légkör uralkodjon közöttük. Az első férfi halkan szólalt meg, hangját éppen csak nem nyomta el a város zaja.

– Talán nem kéne most Wataru–sannal találkoznod — mondta Tooru lágyan, hangjában egy csipetnyi figyelmeztetéssel. Ki nem mondott szavai mögött érzelmek tengerei húzódtak, a mondat valódi jelentése pedig elveszett a jótékony félhomályban. — Rossz kedve van.

A másik férfi megrántotta a vállát, a lámpa fénye arany ragyogásba vonta alakját.

– Mindig rossz kedve van — felelte Hiroaki, és a hangja tele volt gyengédséggel, bosszankodással, szomorkodással, és még valamivel, amit szavakkal képtelenség kifejezni. Arca kifejezéstelen volt, semmi jele, hogy Toorun vagy Watarun mereng–e.

– Igazad lehet — jött a kissé megkésett válasz. Tooru arckifejezése is megfejthetetlen volt, ahogy a következő szavak — mint a gát nélküli folyó — kiáradtak. — Az esőre vár.

Mindketten felnéztek az épületre, tekintetüket Wataru ablakára függesztették. Tudták, hogy az énekes ott ül a vékony üveglap mögött, gondolkozik, gyötrődik… várakozik. Hiroaki visszanézett Tooru felé, és a pillantásuk újra egymásba kapcsolódott.

– Ah — jött az egyszerű válasz — vagy inkább nyögés — Hiroakitól. Úgy érezte, Tooru valamiféle reakciót remél tőle az előbbiekre.

– Sok szerencsét vele — lágy, tompa szavak hagyták el a csinos ajkakat. Hiroaki bólintott egyet, de a sötétség miatt a dobos talán nem is vette észre. – Oyasumi, Aki–kun.

És egy pillanattal később már el is tűnt, a neonfény még utána lopózott egy darabon, aztán a sötétség elnyelte a vékony sziluettet, óvatos mozdulattal magába fogadva hazatérő gyermekét. Hiroaki a járdán állva bámult fel az oly’ ismerős épületre — hosszan gondolkodott, mérlegelt.

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

A sötétség úgy találta Watarut, ahogy korábban Tooru — íróasztala fölé görnyedve, előtte összegyűrt lapok, újra és újra elkövetett hibák. Az egyetlen különbség az asztalon álló lámpa, ami sárga fényével tompa derengésbe vonta a szobát. Finoman megvilágította Wataru fehér bőrét, ragyogást adva neki, irizálva, mintha maga a bőr csillogna sajátságos fénnyel.
Újra feszültség kúszott a testébe — csendes, reménytelen, tehetetlen feszültség — és nem hallotta, ahogy Hiroaki átvágott a szobán. Vagy talán észre sem vette.

Kezek simítottak végig Wataru nyakán, ahogy Hiroaki szellemszerű mozdulatokkal keringett körülötte. Wataru komor meglepődéssel bámult föl rá, a lámpa fénye hosszú, veszélyes árnyékokat festett az arcára. A szemek egy pillanatra összeszűkültek, aztán bizonyosság költözött beléjük; remény és lágy belenyugvás. És amikor Hiroaki ujjai az énekes apró ujjaira kúsztak, hogy felsegítse a székből, Wataru nem ellenkezett.

A szavak megmérgezték volna a pillanatot, így hát meg se szólaltak. Összekulcsolt kezekkel, a gitáros a hálószoba felé vezette Watarut, lassan de biztosan, mozdulatai elhatározottságról és kéjről tanúskodtak, de volt ott valami más, valami elmondhatatlanul több.
Wataru keze meleg volt Hiroaki hideg tapintása alatt, szorítása gyenge, szinte alázatos, míg a másiké birtokló, ahogy egyre csak húzta magával.

A ruhák lassú magabiztossággal kerültek le, Hiroaki ajkai finom vonalat húztak Wataru nyakán, ahogy a viseltes ing egyre lejjebb siklott a testmeleg bőrön. A gombok szinte felsóhajtottak megkönnyebbülésükben, ahogy a gondos kezek kibújtatták őket lyukaikból. Az éhes száj végigszánkázott a nyakon, a kiálló kulcscsontokon, a mellkas falatnyi bőrén. Kezek járták be a törzset és a karokat, miközben Wataru még mindig nyugodtan tűrte a kényeztetést.
Elébe ment az érintéseknek, felsóhajtott amikor a levegő meztelen bőrének csapódott, ahogy a száj újra és újra és újra végigsimította a bőrét.

És aztán az ajkaik egymásra találtak, groteszk ölelésben simultak össze. Hiroaki ledobta magáról az ingét, aztán csípőjén lógó nadrágjáért nyúlt.
Óvatos ujjak fejtegették Wataru nadrágját, a férfi pedig engedelmesen sóhajtozott a tevékenységtől. Mély nyögés hagyta el torkát, ahogy a levegő kiszökött enyhén szétnyílt ajkai között.

És aztán az ágy — lágy, selymes lepedő kényeztette a testeket, Hiroaki keze kedvese ágyékán táncolt, szüntelenül ingerelve őt, mozdulatait a mellette fekvő zihálásához igazítva. Az énekes nyögdécselve kínálta fel testét további érintésekre. A belső combján köröző — mennyei gyönyöröket ígérő — ujjak már az őrületbe kergették.

Szélesre tárt lábak invitálták az engedelmes testbe Hiroaki ujjait. Hosszú, elnyújtott nyögés töltötte be a szobát, ahogy a kíváncsi ujjbegy végigsimított azon a bizonyos idegvégződésen, milliónyi gyönyör–szikrát robbantva Wataruban.
Egy kéz a lapos hasnak feszült, hogy a hűvös ágyneműn tartsa őt.

A testek lassan egymáshoz simultak, két tüdő szívta ugyanazt a levegőt, két szív dobogott ugyanarra a ritmusra. Nyájasan és passzívan, Wataru hagyta, hogy a szeretője birtokba vegye testét, hogy a fogak és a nyelv ajkait és nyakát kényeztessék, hogy a lassú, egyenletes nyomás magáévá tegye, kitöltve őt.

Ráérősen mozogtak együtt a lepedőkön, mozdulataikban nem volt sietség, csak a természet ősi ritmusa, ami bódította, csábította őket az ösztön várakozó, többé nem eresztő karjaiba.
Minden egyes lökés szenvedélyhullámokat keltett Wataru kiszolgáltatott testében, lábait önkéntelenül fonta az ágyéka felé igyekvő csípőre.

Az ajkak őrülten simultak egymáshoz, a testek keményen csapódtak össze, ahogy a kettő eggyé olvadt. Csak ez a pillanat létezett, két összefonódott test, ringatózás, nyögések és sóhajok, morgások és zihálások és az eksztázis csillagmiriádja. Semmi más nem volt, csak a másik — semmi sem létezett az apró birodalmon kívül, amit ketten alkottak a szoba sötétjében, a selyemfényű ágyon.

Fény támadt az égen és néhány másodperc múlva hatalmas dörgés rázta meg a háztetőket. Lassanként szemerkélni kezdett az eső, a szél megzörgette a faágakat, ahogy a víz sűrű függönnyé tömörült, aztán a cseppek engedve a gravitáció vonzásának az ablak hideg üvegére csapódtak.

A lökések felgyorsultak, az érzések veszélyes crescendóvá nőtték ki magukat — olyan intenzív volt, mintha süllyednének, mintha a puszta lét mélységei fojtogatnák őket. Újabb villám hasította át az eget és egy csodálatos pillanatra remegő, vakító fehér fénnyel árasztotta el a szobát. És aztán az egyik férfi hangosan felnyögött, újabb fehér csillagrobbanás játszódott le csukott szemhéjai mögött, elakadt lélegzettel hagyva, hogy a kielégülés úgy mossa át testét, mint a víz a szomjazó földet.
Néhány pillanattal később a mennydörgés jótékonyan nyelte el szeretője kiáltásba torzult gyönyörét.


~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

Szemeit a közel–sötétségbe burkolózó szoba látványa fogadta, ahogy lassan ébredt álmából — először csak az érzés, aztán a hang, végül a látvány. Az érzés, ahogy a selyem a meztelen testéhez simul, az ablaküvegen csendesen kopogó eső hangja, és egy perccel később jött a felismerés: Wataru szobájában volt.

Hiroaki kissé felemelkedett, tekintetével a szoba tulajdonosát kereste. Az ágy másik oldala üres volt, a lepedő egyetlen kupaccá gyűrődött. A túl oldalon árválkodott a szék, élettelen szoborként olvadt a sötétségbe.

De a szemek nem adták fel a keresést, így néhány pillanat múlva az alkóvon állapodtak meg, amit Wataru annyira szeretett. Nagy ablak, előtte széles ülőhely — tökéletes hely elrejtőzni, gondolkozni. És Wataru ott ült, egyik lábát felhúzva a mellkasához, hogy minél kényelmesebb pozíciót találjon magának.
Egy jegyzetfüzet feküdt a combján és a férfi elgondolkozva figyelte az alattuk elterülő világot.

Hiroaki hosszú pillanatokig figyelte a férfi alakját; nyilvánvalóvá vált, hogy Wataru nem érzékelte ébredését. Az énekes nyugodtnak tűnt, sötét sziluettjét halvány fénykoszorúként fonta körbe a kintről beszűrődő világosság. Vízcseppek tapadtak a párás ablaküvegre és az eső csöpp–cseppjei kellemes alapzajt szolgáltattak.

És egy pillanat múlva Wataru szemei visszatértek a papírra. Hiroaki látta, ahogy a férfi egyik kezében tollat tart — tollat, ami másodpercek múlva megtalálta útját a papír felé. A kéz egyenletes iramban, lendületét meg nem törve kezdett írni. Ebben a békés pillanatban a gitáros figyelte őt; figyelte ahogy a szöveg a papíron ölt formát, hezitálás és megtorpanás nélkül.

És az üveghez verődő eső andalító muzsikája lassan elringatta őket.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022