|
köszöntő |
Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.
Kellemes időtöltést kívánok!
|
|
figyelmeztetés! |
Kedves Olvasó!
Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:
A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),
és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!
Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.
Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.
Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.
Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.
|
|
születésnap |
Birthday List
Sok boldogságot kívánunk! ^^
|
|
évforduló |
Birthday List
Gratulálunk!
|
|
látogatók |
|
|
|
|
Friss hírek |
Olvasható a 38. fejezet:
2022.03.09.
Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:
2022.03.08.
» Korábbi frissítések...
Hamarosan egy újabb író történeteivel gazdagodik az oldal, méghozzá sz_rami írásaival. Személy szerint nagyon szeretem az ő történeteit, főleg a Reita/Uruha párosát, így külön megtiszteltetés, hogy engedélyt adott arra, hogy feltehessem őket a Rising Sunra . <3
2022.03.07.
Egy két nap csúszással... vagy aznap :) Felkerült a 37. fejezet:
2022.03.07.
Utolértük a történetet, mostantól a friss fejezetek egy két nap csúszással fognak felkerülni erre az oldalra. :)
2022.03.07.
Hosszú kihagyás után új történet került fel az oldara:
regényének első 15 fejezete.
2022.03.06.
|
|
csevegőfal |
Minden olyan névvel és névtelenül beírt
bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő
hangnemű.
|
|
♫♪ td> tr>
|
És jött az eső
Szerző: Chantrea Johari
Szerző megjegyzése: Wataru egyszer azt mondta, az eső inspirálja.
Háttérinfó: http://mondomagazin.hu/viewtopic.php?id=567
http://en.wikipedia.org/wiki/12012
Fordító megjegyzése: a mű fordítás, az író engedélyével
készült.
A fordítás különlegessége, hogy mindig akkor fordítottam,
amikor éppen esett az eső. Ezért nem csoda, hogy ilyen sokáig
tartott… :)
Ajánlom My Girlnek, aki a fény a számomra és Diornak,
aki a hit bennem. Zutto aishiteru.
Egy karakter jelent meg a lapon, amit egy határozott, fekete
vonal szakított félbe — a toll olyan mélyen nyomódott a
papírba, mintha szét akarná szakítani a parányi farostokat.
A rendezetlen, összemaszatolt firkák dühöt és
csalódottságot sugalltak, rémálomszerű körítést adva az
egyik legszentebb dolognak, ami csak létezik ezen a világon —
az alkotásnak.
A férfi frusztrációját demonstrálva húzta össze szemeit,
ajkait egyetlen vékony vonallá préselte
kiábrándultságában. A papír összegyűrődve repült át a
szobán, a szemétkosár mellett landolva a földön, ahol
testvérei pihenték örök álmukat. Az asztalon foghíjas
jegyzetfüzet árválkodott, szinte összes oldalát kitépték
már a tökéletességet hajszoló kezek.
A szemek kétségbeesetten pillantottak ki az ablakon az arany
ragyogásba, ami megpróbált áthatolni a vékony, szürke felhők
tömkelegén — borús, de még nem elegendő egy kiadós esőhöz.
A kissé szétnyílt ajkak közül egy halk sóhaj szakadt ki —
melankólia és fáradtság — ahogy a tekintet a szürke
derengést figyelte, valami egészen mást kívánva.
Aztán a szemek visszavándoroltak a papírra — egy új, üres
darabra, amit még nem sebesített tinta a megcsömörlött
kreativitás miatt. A lap tiszta volt és szeplőtlen, ijesztően,
rémisztően üres és mintha csak dacolt volna a férfival,
hogy az vajon meri–e még egyszer tollát a szűz területre
vezetni…
Wataru haszontalannak érezte magát és kérlelve nézett fel az
ablakra — halovány szürkeség, de még mindig túl sok a
fény, az ég még mindig háborítatlan, még mindig nem kezdődött
el…
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Az íróasztal tele volt összegyűrt lapokkal, dühös
firkákkal, reménytelen félbehagyásokkal. Wataru vállai
megfeszültek, az inak és izmok mintha át akarnák szakítani a
vékony bőrköpenyt, ami a testét fedte. Enyhén görnyedten
ült, mintha éppen leesni készült volna valahonnan — egy
megfoghatatlan, valótlan helyről.
Tooru keresztül siklott a lakáson, lassú, simulékony
mozdulatokkal — túl halkan, hogy Wataru meghallhassa. Az
énekes szinte már túlfeszült koncentrációval meredt az előtte
fekvő papírra. Az alkotás a hatalmába kerítette, az
ambíciói, a szenvedélye, a művészete rabszolgája volt —
ahogy egyszer elkötelezte magát és ezek után mindig is így
lesz.
Két kéz simult Wataru vállára: az izmok még a
lehetségesnél is jobban megfeszültek, az énekes megdermedt,
feje hátracsuklott, de csak egy pillanat töredékére volt
szüksége, hogy újra megnyugodjon. A kezek ismerősök voltak
annyira, hogy ne kelljen hátrafordulnia, így is tudta ki áll
mögötte.
A kezek lassan masszírozni kezdték a felhúzott vállakat, az
ujjbegyek kisimították az izomgócokat, a tenyerek lágyan, de
biztosan táncoltak le a lapockákra. Wataru becsukta a szemeit,
és hagyta, hogy társa ellazítsa testét tehetséges, erős
kezeivel.
– Min töprengsz, Wataru–san? — Tooru hangja bezengte a
lakást, azt a steril csendet, ami már órák óta rátelepedett
a helyre. Az énekes élesen beszívta a levegőt, fülében még
mindig ott csengett a másik hangja. A kezek közben egy
pillanatra sem hagyták abba kényeztetését.
– Megpróbáltam írni valamit, de nincs ihletem.
A szavak tele voltak frusztrációval, a férfi hangja pedig
sértettnek tűnt, mintha haragudna múzsájára, amiért az
rútul cserben hagyta. És úgy is érezte magát, megbántva a
kreativitása, a szenvedélye, a tehetsége által.
Tooru újra végignézett az összegyűrt lapokon, a tintafoltos
ujjakon és megértette honnan jött az énekes tehetetlensége,
reményvesztettsége.
– Bárcsak esne — a lágy, melankolikus szavak egy lélegzettel
szöktek ki az ajkak közül. Wataru magába süllyedve nézte a
békés időt — szüksége volt a bomlásra, a káoszra, hogy
valami megváltozzon.
Tooru nagyot sóhajtott. Szeretett volna esőt adni a másik
férfinak, ihlettel megajándékozni, de sajnos egyiket sem
tehette. Elvégre ő is csak egy ember volt, semmi több. Nem
volt hatalma sem az időjárás, sem pedig Wataru kérlelhetetlen
gondolkodásmódja felett. Csak annyit tehetett, hogy
támaszként volt ott a férfinak, megpróbálva elmosni a
szeszélyes énekesen eluralkodó kedvtelenséget.
– Talán segítene, ha kimozdulnál — jegyezte meg csendesen,
Wataru kulcscsontjára kalauzolva kezeit. Az énekes csak
szótlanul ült, amíg a dobos újra meg nem szólította. —
Gyere, tegyünk egy sétát.
~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~
A fák hullatták leveleiket — néhány már csupaszon meredt
az ég felé — vörös, sárga és barna szőnyeggé
változtatva az egykor élénkzöld füvet. A tiszta égen csak
néhány felhő úszott lustán keresztül, de azok mintha
visszatükrözték volna a falevelek színorgiáját — a lemenő
nap fénye átégette a felhők közepét, rozsdabarna uszályt
szegett széleikre, lila és sötétkék árnyékot húzatva
velük a horizontra.
Tooru és Wataru lassan sétáltak az ösvényen, mindketten
csendbe burkolózva figyelték a természet parádés
felvonulását.
Tooru rágyújtott egy cigarettára, a gyújtója fénye
felvillant a köréjük gyűlő sötétségben. A papír
felsercent, ahogy a tűz belekapott széleibe, aztán Tooru a
szájába vette a vékony rudat, mélyet szippantva belőle
gyilkos füsttel telítve meg tüdejét, mintha csak oxigén
lenne. A füstfolyam kiszökkent az érzéki ajkak közül, és a
férfi Watarunak nyújtotta a cigarettát. Ő el is fogadta,
ajkai közé illesztve a „koporsószöget” és leutánozta a
dobos mozdulatait.
Újabb néhány méter suhant el a lábaik alatt, a nyugovóra
térő égitest sötétséget hagyott maga után, hosszú
árnyékokat vetve a férfiak arcára.
– Megpróbálod kényszeríteni — mondta csendesen Tooru,
szavait a lépteihez igazítva. Visszavette a cigit Watarutól
és újra nagyot szívott belőle, mielőtt folytatta volna. —
Nem erőltetheted a kreativitást vagy az inspirációt,
Wataru–san.
– Nincs szükségem kioktatásra, Tooru–kun. Nem vagyok már
gyermek.
Tooru csilingelő nevetése betöltötte a teret, ahogy
visszaadta a már majdnem filterig leégett szálat társának.
– Igen, három évvel idősebb vagy nálam — mondta a dobos,
és egy mosoly kúszott ajkaira. — Amit minden adandó
alkalommal előszeretettel ki is hangsúlyozol.
Ez apró mosolyt csalt Wataru arcára, ahogy a földre ejtette a
csikket és rátaposott. Az utcai lámpák serény pislogás
után felcsillantak, ahogy a nap lebukott és a látóhatár
szélén hagyta a lila és kék felhőket.
~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~
Két ismerős szempár kapcsolódott össze a csendes apartman előtt,
a csillagok fénysugaraikkal próbálták átszakítani az égen
úszó felhők tömegét. A két férfi nyugodtan állt, arcukon
gondoskodás uralkodott, ahogy a neonsárga sötétségben
várakoztak.
Elég távol álltak egymástól, hogy kényelmes csendbe
burkolózzanak, mégis baráti légkör uralkodjon közöttük.
Az első férfi halkan szólalt meg, hangját éppen csak nem
nyomta el a város zaja.
– Talán nem kéne most Wataru–sannal találkoznod — mondta
Tooru lágyan, hangjában egy csipetnyi figyelmeztetéssel. Ki
nem mondott szavai mögött érzelmek tengerei húzódtak, a
mondat valódi jelentése pedig elveszett a jótékony
félhomályban. — Rossz kedve van.
A másik férfi megrántotta a vállát, a lámpa fénye arany
ragyogásba vonta alakját.
– Mindig rossz kedve van — felelte Hiroaki, és a hangja tele
volt gyengédséggel, bosszankodással, szomorkodással, és még
valamivel, amit szavakkal képtelenség kifejezni. Arca
kifejezéstelen volt, semmi jele, hogy Toorun vagy Watarun
mereng–e.
– Igazad lehet — jött a kissé megkésett válasz. Tooru
arckifejezése is megfejthetetlen volt, ahogy a következő
szavak — mint a gát nélküli folyó — kiáradtak. — Az esőre
vár.
Mindketten felnéztek az épületre, tekintetüket Wataru
ablakára függesztették. Tudták, hogy az énekes ott ül a
vékony üveglap mögött, gondolkozik, gyötrődik… várakozik.
Hiroaki visszanézett Tooru felé, és a pillantásuk újra
egymásba kapcsolódott.
– Ah — jött az egyszerű válasz — vagy inkább nyögés —
Hiroakitól. Úgy érezte, Tooru valamiféle reakciót remél tőle
az előbbiekre.
– Sok szerencsét vele — lágy, tompa szavak hagyták el a
csinos ajkakat. Hiroaki bólintott egyet, de a sötétség miatt
a dobos talán nem is vette észre. – Oyasumi, Aki–kun.
És egy pillanattal később már el is tűnt, a neonfény még
utána lopózott egy darabon, aztán a sötétség elnyelte a
vékony sziluettet, óvatos mozdulattal magába fogadva hazatérő
gyermekét. Hiroaki a járdán állva bámult fel az oly’ ismerős
épületre — hosszan gondolkodott, mérlegelt.
~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~
A sötétség úgy találta Watarut, ahogy korábban Tooru —
íróasztala fölé görnyedve, előtte összegyűrt lapok, újra
és újra elkövetett hibák. Az egyetlen különbség az
asztalon álló lámpa, ami sárga fényével tompa derengésbe
vonta a szobát. Finoman megvilágította Wataru fehér bőrét,
ragyogást adva neki, irizálva, mintha maga a bőr csillogna sajátságos
fénnyel.
Újra feszültség kúszott a testébe — csendes, reménytelen,
tehetetlen feszültség — és nem hallotta, ahogy Hiroaki
átvágott a szobán. Vagy talán észre sem vette.
Kezek simítottak végig Wataru nyakán, ahogy Hiroaki
szellemszerű mozdulatokkal keringett körülötte. Wataru komor
meglepődéssel bámult föl rá, a lámpa fénye hosszú,
veszélyes árnyékokat festett az arcára. A szemek egy
pillanatra összeszűkültek, aztán bizonyosság költözött
beléjük; remény és lágy belenyugvás. És amikor Hiroaki
ujjai az énekes apró ujjaira kúsztak, hogy felsegítse a
székből, Wataru nem ellenkezett.
A szavak megmérgezték volna a pillanatot, így hát meg se
szólaltak. Összekulcsolt kezekkel, a gitáros a hálószoba
felé vezette Watarut, lassan de biztosan, mozdulatai
elhatározottságról és kéjről tanúskodtak, de volt ott
valami más, valami elmondhatatlanul több.
Wataru keze meleg volt Hiroaki hideg tapintása alatt,
szorítása gyenge, szinte alázatos, míg a másiké birtokló,
ahogy egyre csak húzta magával.
A ruhák lassú magabiztossággal kerültek le, Hiroaki ajkai
finom vonalat húztak Wataru nyakán, ahogy a viseltes ing egyre
lejjebb siklott a testmeleg bőrön. A gombok szinte
felsóhajtottak megkönnyebbülésükben, ahogy a gondos kezek
kibújtatták őket lyukaikból. Az éhes száj
végigszánkázott a nyakon, a kiálló kulcscsontokon, a mellkas
falatnyi bőrén. Kezek járták be a törzset és a karokat,
miközben Wataru még mindig nyugodtan tűrte a kényeztetést.
Elébe ment az érintéseknek, felsóhajtott amikor a levegő
meztelen bőrének csapódott, ahogy a száj újra és újra és
újra végigsimította a bőrét.
És aztán az ajkaik egymásra találtak, groteszk ölelésben
simultak össze. Hiroaki ledobta magáról az ingét, aztán
csípőjén lógó nadrágjáért nyúlt.
Óvatos ujjak fejtegették Wataru nadrágját, a férfi pedig
engedelmesen sóhajtozott a tevékenységtől. Mély nyögés
hagyta el torkát, ahogy a levegő kiszökött enyhén
szétnyílt ajkai között.
És aztán az ágy — lágy, selymes lepedő kényeztette a
testeket, Hiroaki keze kedvese ágyékán táncolt, szüntelenül
ingerelve őt, mozdulatait a mellette fekvő zihálásához
igazítva. Az énekes nyögdécselve kínálta fel testét
további érintésekre. A belső combján köröző — mennyei
gyönyöröket ígérő — ujjak már az őrületbe kergették.
Szélesre tárt lábak invitálták az engedelmes testbe Hiroaki
ujjait. Hosszú, elnyújtott nyögés töltötte be a szobát,
ahogy a kíváncsi ujjbegy végigsimított azon a bizonyos
idegvégződésen, milliónyi gyönyör–szikrát robbantva
Wataruban.
Egy kéz a lapos hasnak feszült, hogy a hűvös ágyneműn
tartsa őt.
A testek lassan egymáshoz simultak, két tüdő szívta ugyanazt
a levegőt, két szív dobogott ugyanarra a ritmusra. Nyájasan
és passzívan, Wataru hagyta, hogy a szeretője birtokba vegye
testét, hogy a fogak és a nyelv ajkait és nyakát
kényeztessék, hogy a lassú, egyenletes nyomás magáévá
tegye, kitöltve őt.
Ráérősen mozogtak együtt a lepedőkön, mozdulataikban nem
volt sietség, csak a természet ősi ritmusa, ami bódította,
csábította őket az ösztön várakozó, többé nem eresztő
karjaiba.
Minden egyes lökés szenvedélyhullámokat keltett Wataru
kiszolgáltatott testében, lábait önkéntelenül fonta az
ágyéka felé igyekvő csípőre.
Az ajkak őrülten simultak egymáshoz, a testek keményen
csapódtak össze, ahogy a kettő eggyé olvadt. Csak ez a
pillanat létezett, két összefonódott test, ringatózás,
nyögések és sóhajok, morgások és zihálások és az
eksztázis csillagmiriádja. Semmi más nem volt, csak a másik
— semmi sem létezett az apró birodalmon kívül, amit ketten
alkottak a szoba sötétjében, a selyemfényű ágyon.
Fény támadt az égen és néhány másodperc múlva hatalmas
dörgés rázta meg a háztetőket. Lassanként szemerkélni
kezdett az eső, a szél megzörgette a faágakat, ahogy a víz sűrű
függönnyé tömörült, aztán a cseppek engedve a gravitáció
vonzásának az ablak hideg üvegére csapódtak.
A lökések felgyorsultak, az érzések veszélyes crescendóvá
nőtték ki magukat — olyan intenzív volt, mintha
süllyednének, mintha a puszta lét mélységei fojtogatnák
őket. Újabb villám hasította át az eget és egy csodálatos
pillanatra remegő, vakító fehér fénnyel árasztotta el a
szobát. És aztán az egyik férfi hangosan felnyögött, újabb
fehér csillagrobbanás játszódott le csukott szemhéjai
mögött, elakadt lélegzettel hagyva, hogy a kielégülés úgy
mossa át testét, mint a víz a szomjazó földet.
Néhány pillanattal később a mennydörgés jótékonyan nyelte
el szeretője kiáltásba torzult gyönyörét.
~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~
Szemeit a közel–sötétségbe burkolózó szoba látványa
fogadta, ahogy lassan ébredt álmából — először csak az
érzés, aztán a hang, végül a látvány. Az érzés, ahogy a
selyem a meztelen testéhez simul, az ablaküvegen csendesen
kopogó eső hangja, és egy perccel később jött a
felismerés: Wataru szobájában volt.
Hiroaki kissé felemelkedett, tekintetével a szoba tulajdonosát
kereste. Az ágy másik oldala üres volt, a lepedő egyetlen
kupaccá gyűrődött. A túl oldalon árválkodott a szék,
élettelen szoborként olvadt a sötétségbe.
De a szemek nem adták fel a keresést, így néhány pillanat
múlva az alkóvon állapodtak meg, amit Wataru annyira
szeretett. Nagy ablak, előtte széles ülőhely — tökéletes
hely elrejtőzni, gondolkozni. És Wataru ott ült, egyik lábát
felhúzva a mellkasához, hogy minél kényelmesebb pozíciót
találjon magának.
Egy jegyzetfüzet feküdt a combján és a férfi elgondolkozva
figyelte az alattuk elterülő világot.
Hiroaki hosszú pillanatokig figyelte a férfi alakját;
nyilvánvalóvá vált, hogy Wataru nem érzékelte ébredését.
Az énekes nyugodtnak tűnt, sötét sziluettjét halvány
fénykoszorúként fonta körbe a kintről beszűrődő világosság.
Vízcseppek tapadtak a párás ablaküvegre és az eső csöpp–cseppjei
kellemes alapzajt szolgáltattak.
És egy pillanat múlva Wataru szemei visszatértek a papírra.
Hiroaki látta, ahogy a férfi egyik kezében tollat tart —
tollat, ami másodpercek múlva megtalálta útját a papír
felé. A kéz egyenletes iramban, lendületét meg nem törve
kezdett írni. Ebben a békés pillanatban a gitáros figyelte
őt; figyelte ahogy a szöveg a papíron ölt formát,
hezitálás és megtorpanás nélkül.
És az üveghez verődő eső andalító muzsikája lassan
elringatta őket.
» Vélemény
|
|
|
|