|
Uruha
- Tudtátok, hogy a Helloween is ott lesz a Metaltown-on? —
lelkesedik Aoi, miközben a prospektust olvassa. Lélekben már
fel vagyok készülve a szokásos litániára, ami úgy kezdődik,
hogy ő egész életében rockzenész akart lenni, és mindig az
európai speed metal bandák voltak a példaképei. Ehhez nekem
ma nincs energiám. Rövidre vágom a beszélgetést, és maradok
a konklúziónál:
- Aoi, ha látják, hogy nézel ki, és milyen zenét játszol,
körbe fognak röhögni téged, szóval ne reménykedj.
Aoi ragyogó, gyermeki tekintetű szemei összeszűkülnek, majd
felszegi az állát, és az ablak felé fordul.
- Ezt csak azért mondod, mert még mindig dühös vagy a Young
Guitar miatt.
- Aoi, az neked fontos, és nem nekem, ne háríts! Különben
meg, ha fel akarsz kerülni a címlapjukra, akkor válts bandát,
menj el harmadik gitárosnak a Dir en Grey-be. Úgyis túl sokan
vagyunk már ebben a buszban...
Igyekszem közben meredten Shou és Ruki felé bámulni, de
annyira el vannak foglalva egymás dédelgetésével, hogy észre
sem veszik. Pedig észrevehetnék, ugyanis épp az enyelgésük
miatt vagyok ilyen feszült.
Turné alatt a normális szexuális élet gyakorlatilag megszűnik,
kész, kampec, vége; maradnak a kézimunkák a vécében, és az
embernek be is kell érnie ennyivel. Mert mindenki egymás
szájába él, a szállodai szobák is nyitva vannak mindenki előtt,
nincs magánszféra, még a vécén sem, mert akkor is hallani
valakinek a nyafogását, horkolását, nevetését vagy
telefonálását. De mindezzel semmi gond nincs, amíg a másik
négy ember ugyanúgy szenved, mint én; és amíg Ruki meg a kis
szerelme a képembe nem tolják a tényt, hogy nekik bizony nem
kell lemondaniuk a forró ölelésekről, meg a napi
entyempentyemről. És talán még irigykedés nélkül ki is
bírnám mindezt, ha lenne bennük annyi tapintat, hogy nem
turbékolnak nyilvánosan.
- Valakinek át kéne mennie az A9-es buszba... - dohogok
magamban, de Aoi még mindig rendíthetetlenül jókedvű.
- Jaj, Ruru, de hát te is látod, hogy mennyivel kisebb az ő
buszuk a mienkénél... Jól megvannak ők ott négyen, mi meg
elférünk itt hatan.
- Én speciel nem férek el. Shou lábai mindenhol ott vannak.
Nézd meg, most is, az egész padot elfoglalja...
És csakugyan. Ruki az étkezőrész sarkában ül, Shou feje a
combján, aztán jön a törzse, meg a felhúzott térdei, akkora
helyen, ahol mi négyen egymás mellett ülve egyszerre tudunk
enni az asztal fölött. Még csak ránk se bagóznak. Ruki, ő
nyilván hallotta, miről beszélgetünk, de ő majd később
áll bosszút.
- Akkor menjél te... - sétál el mellettem Reita, egy banánt
pucolva. Komolyan, már mindenütt fallikus szimbólumok
teremnek?
- Miért én? Menjél te! — vágok vissza, mire Reita megvonja
a vállát.
- Akár át is mehetek. Mélyíthetjük a barátságot a
srácokkal...
- Ja persze... - cöcögök.
Nem másokkal kellene mélyíteni a barátságunkat, hanem
egymással. Írhatnánk dalokat, vagy kártyázhatnánk, vagy
csinálhatnánk valamit együtt... mi, öten. Mi nem szoktunk
másokkal vegyülni, és hogy Shou itt van, valahogy egyre
kriptaszerűbb a hangulat, mert már senki nem nyomja be a belsős
vicceket. Egyrészt, mert vagy el kéne őket magyarázni utána,
és akkor már nem is viccesek, másrészt... lássuk be, a
legjobban az Alice Nine-on lehet élcelődni.
Amíg ki nem derült, hogy Shou és Ruki tényleg, és komolyan
együtt vannak, dúl közöttük a szerelem, addig... hát, az
Alice Nine volt az uke-banda, és mi voltunk a seme-banda. Amikor
úgy másfél éve először felmerült menedzsment szinten a
közös turné ötlete, már azon vihogtunk előre is, hogy ők
lesznek majd az előzenekar, mi meg egy jót élvezünk majd a
seggükben. És hála a jó égnek, a helyzet azóta sem
változott sokat, leszámítva, hogy Ruki — gondolom a családi
béke érdekében — hajlandó volt a köcsög-szerepre, de ettől
még nem lesz kevésbé férfi senki szemében.
- Hrukiii... - így a hosszúlábú - ...nem tudok menetiránynak
háttal feküdni sokáig...
- Akkor menjünk hátra, és ott majd megfordulhatsz,
kényelmesen... - így a mi Rukink.
Már attól fáj a fejem, hogy állandóan nyomja ezeket a
kétértelmű szexuális utalásokat, mintha csak minket akarna
vele bosszantani. Mégis, mit képzel? Persze, azt képzeli, hogy
hátramegy Shouval a hálórészbe, behúzzák a függönyt, és
talán azt is elhiszik, hogyha elég halkan csinálják, akkor
majd mi diszkréten úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy
csinálják. Ez egyszerűen felháborító.
Mindeközben Reita még mindig banánt eszik. A szemem láttára.
- Rei! — kiáltok rá.
- Ha?
- Semmi.
Kimegyek a vécére, és közben hallom, ahogy Aoi sutyorogva, de
élénk szájmozgással azt magyarázza Reitának: „Young
Guitar.” Komolyan kezd elegem lenni mindenből. Ennél még a
másik turnébuszban is jobban érezném magam... mert ott
legalább senki sem enyeleg senkivel. Legalábbis nagyon remélem...
Amilyen hideg volt Helsinkiben, olyan döbbenetes meleg csap az
arcomba, amikor Svédországban kiszállunk a buszból, és
kinyújtózunk a fesztivál VIP parkolójában. Gondolom, mi
vagyunk itt a legkisebb celebek, úgyhogy megint mi kapjuk a
legkisebb öltözőt, sőt... rémálmaim netovábbja, egy kicsi,
közös öltöző az Alice Nine-nal. De minél beljebb tévedünk
a fesztivál területére, annál inkább beigazolódni látszik,
hogy a félelmem nem alaptalan.
Aoi állandóan kapkodja a fejét, és ujjal mutogat mindenfelé,
és közben mint egy sportközvetítés tudósítója, sorolja a
közelben dohányzó, söröző, vagy éppen beszélgető rockzenészek
neveit. Mire megérkezünk az öltözőnek kijelölt
konténerhez, engem már a guta megüt a melegtől, és nem
vagyok hajlandó bemenni egy mindössze néhány
négyzetméteres, levegőtlen kasztliba.
- Miért nem készülődünk össze inkább a buszban? —
kérdezem meg finoman Rukit, aki kivételesen nem Shou száján
lóg, így képes válaszolni is:
- Mert ez közelebb van a színpadhoz.
- Közelebb?! — fortyanok fel. — Láttad, hol van ide a
színpad? Majdnem egy kilométer séta!
- Nézd a jó oldalát... - fogja meg a karom, és néz mélyen a
szemembe - ...még mindig jobb, mintha esne az eső.
Csakhogy, mint kiderül, tényleg nem férünk be tízen
egyszerre a konténerbe, és természetesen nincs másik... ezzel
kell beérni. Legalább Tora megtalálja odabent a légkondi
kapcsolóját, így viszont be kell csukni az ajtót, hogy ki
lehessen hűteni bent a levegőt. A kellékesünk addig is
vigyáz a kerekeken guruló akasztókeretre, amin ott lógnak
felcímkézve a fellépőruháink.
Remek. Aoi már naptejjel kenegeti magát, közben néha rám
mosolyog, és felkínálja nekem a flakonját. Én csak megrázom
a fejem.
- Hangpróba? — sóhajtok, mire az egyik staffos srác felém
nyújt egy hűtött ásványvizet, és megrázza a fejét.
- Csak fent, a színpadon, közvetlenül a koncert előtt.
Maximum tizenöt perc.
- Atyaég... - kortyolok bele az ásványvízbe. — Az mire lesz
elég?
- Hogy hallatszódjon az erősítés a tizedik sor után is... -
mosolyog a srác, aztán visszaáll a többiek mellé, akik
folytatják a cipekedést.
Kiveszem a fellépőruhámat a többi közül, kicipzárazom a
zsákját, és ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e vele. Aoi
közben odajön hozzám, a tenyerébe önt a napolajos
flakonból, és az arcomba nyomja a kezét.
- Na, Aoi, ne már! — hőkölök hátra, miközben tovább
próbál kenegetni. — Mit fognak gondolni rólam?
- Azok után, hogy egy lakk, harisnyatartós forrónacit
tapiztál az előbb? — nevet, és megint az arcomhoz nyúl. —
Le fogsz égni!
- Na nem mondod, főleg, ha még te is égetsz! — tolom el
magamtól. — Jól van, bekenem magam... te szent isten!
Lenézek a fellépőruhámra, amin folyik végig a napolaj...
fehéren, mint... mint a sperma. Ha nem ismerném Aoit, azt
hinném, direkt csöpögtette össze.
- Adj valamit, amivel letörölhetem! — horkanok fel, mire Kai
végre észreveszi, hogy probléma van, odajön hozzánk, és egy
papírzsepivel elkezdi törölgetni a napolajat, de csak jobban
szétkeni vele. Közben egy rakás nagydarab, tetovált viking
harcos, befont hajjal, és kifejezetten death metal hangulatú
fantasy-mintás fekete pólóban elsétál mellettünk, és a
sörrel felénk gesztikulálva röhögni kezdenek.
- Imádkozz, Aoi, hogy ezek ne a Helloween tagjai legyenek... -
szisszenek fel, aztán eszembe jut, hogy talán sminklemosó kendővel
többre mennénk. Kinyitom a pipere-bőröndömet, és
megtalálom az extra erős lanolinos kendőt, ami a legdurvább
lila szemfestéket is secc-perc alatt leviszi koncertek után,
kirántok két-három átitatott lapocskát, és Kai-t felváltva
elkezdem dörzsölni vele a ruhát...
...amiről pedig jön fel a lakk. Szép, nagy, egyenletes
foltokban kezd lemállani, mint a napégés után az ember bőre.
Mire mindhárman észbe kapunk, a ruha lakk részeinek jó
harminc százaléka sérült, és csak még fehérebbnek tűnik
azokon a foltokon, ahová odacsöppent a napolaj.
- Remek, Aoi, tényleg... - vakarom meg a tarkómat. — Majd a
koncert után bejelentem, hogy te voltál ennyire kanos, és
savas spermát spricceltél rám.
- Ugyan, ugyan... - nézi meg Aoi a ruhát. — Kijavítjuk
fekete alkoholos filccel. Vagy felveszed a másik ruhádat.
- Azt nem veszem fel Európában... - rázom meg a fejem. —
Azért nekem is van emberi méltóságom.
- Melyik másikat hoztad el? — kérdezi aggódva Kai.
- Azt... - lemutatok a csípőcsontomra, és szerencsére Kai
már ennyiből is kapcsol, majd megcsóválja a fejét.
- Hát, azt tényleg nem veheted fel... abban mindened
kilátszik.
- Tudom... - sóhajtok.
- Nincs mit tenni, kell valakitől kölcsönkérni egy fellépőruhát
— bólint Kai, Aoi pedig csatlakozik hozzá a bólogatásban,
és a bűntudat szikrája nélkül tol előre a konténerhez,
ahol az Alice Nine öltözik.
- Na nem! — háborodom fel. — Hogy tőlük? Nem vehetném fel
Reita egyik mellényét?
- Reitának fele olyan szélesek a vállai, mint neked... -
mondja Kai.
- És a te egyik cuccodat? — pislogok rá nagy, könyörgő
szemekkel.
- Nem hiszem, hogy a menedzsment belemenne... - törli le Kai az
izzadtságot a homlokáról. — Én csak egy trikóban meg
rövidnadrágban leszek, meg aztán úgysem látszom... viszont tőled
azért az emberek elvárják, hogy úgy nézz ki, mint a
magazinokban.
- Remek.
A konténerben a fejemre zúdul a fagyos levegő, de a padló
közelében még mindig olyan meleg van, hogy csorog a lábam
szárán a víz. Aoi bejön velem, és miután én nem találom a
hangomat, ő szólal meg végül helyettem:
- Srácok, ne haragudjatok, de egy kis baleset történt Ruru
fellépőruhájával, nem tudnátok kölcsönözni neki pár
cuccot?
- Miért nem veszi fel a váltás ruháját? — kérdezi Tora,
miközben épp pólót cserél.
- Mert... - szólalnék meg, de Aoi kiment:
- Sajnos, az is tönkre ment, megolvadt rajta a lakk a melegben...
csak ma délutánra kéne valami, amíg kerítünk egy másikat...
- Hát ezt kölcsön tudom adni... - jön oda hozzánk Shou, és
az ajtó melletti akasztóról, ami tele van az ő cuccaival,
levesz egy fekete tapi-nacit. — Ez... olyan lakk hatású, mint
amilyet te hordasz...
- Szerintem... - köszörülöm meg a torkomat - ...ez túl
hosszú. Meg nem hiszem, hogy a vádlimon feljönne.
- Ó, ez elasztikus! — húzza szét Shou az anyagot, hogy
megmutassa, mennyire rugalmas. Valamiért ettől röhöghetnékem
támad.
- Tora, neked nincs egy fölös nadrágod? — kérdezi Aoi, mire
leteremtem:
- Az... egy kicsit talán nagy lenne rám, nem gondolod?
- Azért csak felpróbálhatod, nem? — kacsint rám Aoi.
Kisvártatva leesik, hogy csak szemétkedni akar, én meg nem
tudok olyan rossz hangulatban lenni, hogy ne partnerkedjek ebben,
úgyhogy végül is felpróbálom Tora egyik nadrágját, aminek
ha nagyon kell, egy szárába is bele tudok állni két lábbal.
Ezen jót nevetünk, leginkább Pon, aki poénból
felpróbáltatja velem az egyik saját naciját. Ezen már
mindenki röhög.
- Nagyon csinos halászfarmer... - vigyorog Nao, de aztán az ő
ingjeit is sajnos vissza kell utasítanom, mert nem érnek össze
a mellemen. Hát szép.
- Nincs más hátra, valamelyik környékbeli bandától kéne
kérnetek ruhát... - javasolja Saga. — Rurunak eléggé...
egyedi a testalkata, talán az egyik európai zenésznek van
hasonló méretben valami cucca...
- Most komolyan... - nézek a szemébe - ...szerinted akad ezen
az egész fesztiválon egyetlen ember, aki annyit foglalkozna a
külsejével, mint mi?
- Azért csak nem utcai ruhában lépnek fel... - helyesel Nao.
— Biztos vannak azért, akiknek egy kicsit extrémebb a
külsejük az átlagos szakadt rockereknél...
Kijövünk a légkondiból, és nekem már attól fájni kezd a
fejem, hogy megint a szemembe süt a nap.
- Aoi, te tetted tönkre a ruhámat, te kerítesz helyette
másikat... - mondom, mire Aoi sóhajt egy nagyot.
- Ha hagytad volna magad bekenni...
- És ha a nagymamámnak kereke lett volna, talicska lett volna.
Keríts nekem ruhát. Valahonnan! Nem érdekel!
Egy kicsit aggaszt, hogy tolmács nélkül távozik, és
lelkiismeretesen nézelődni kezd a többi konténer
környékén. Nem is tud angolul... mit fog kérdezni? „Eee...
dress?” Vagy valami hasonlóan értelmes dolgot?
Miközben süttetem magam a konténer előtt, közben kijön az
Alice Nine, és elindulnak a színpad felé. Remek, az azt
jelenti, hogy nemsokára mi jövünk. Aoi meg képes, és eltűnik;
berángatják valami nagyon rossz külsejű banda öltözőjébe,
drogokkal kevert sört adnak neki, aztán kész, soha többet nem
találjuk meg.
De Aoi az utolsó pillanatban, amikor már nekünk kellene lassan
színpadra állni, megérkezik, kissé kimelegedve, egy
hálószerű necc felsővel a kezében.
- Kitaláltam! — mondja lelkesen. — Levágjuk az egyik fekete
farmered szárát, és ezt fogod felvenni hozzá!
- Egy necc felsőt? — vonom fel a szemöldököm.
- Szexi leszel benne! — mosolyog Aoi.
- Tudni akarom, hogy honnan szerezted?
- Loptam... - nevet, miközben bevágódunk az időközben kihűlt
konténerbe, hogy átöltözzünk.
Nagyon remélem, hogy valójában nem lopta. És ha mégis, akkor
a tulajdonosa nem fogja rajtam felismerni...
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Képzelt riport egy göteborgi rock-fesztiválról :D
Mi jöhet még a tönkrement fellépőruha után? És milyen
lehet vajon Rurunak a "normális szexuális élete" a
turnékon kívül? :)
» Vélemény
» Előző
» Következő
» Vissza a regény főlapjára |
