Írta: Ai-chan és Zsebike
Megjegyzés: Versailles
fanfiction.
Meghalt Jasmine You.
Az ő emlékére íródott one-shot, egy lehetséges vég.
2009. Augusztus 9-én, 9 órakkor érte utól a vég.
Nyugodjék békében.
Megjegyzés 2: Lektorálta:
Chibi
Megjegyzés 3: A cím ennyit
tesz: Hamis vallomás
Történet: Jasmine
[basszeros] és Yuki [dobos] első évfordulójukat megélik.
Azonban, minden arra utal, hogy Yuki nem úgy gondolja ezt a
kapcsolatot, mint ahogyan Jasmine.
Elmélkedős, érzelmes novella, gyászos véggel.
~
A Sakura fa virága
- Elegem van abból, hogy semmibe veszel, Yuki. Még az
évfordulónk sem jelent neked semmit, lelkiismeret furdalás
nélkül henteregsz mással, amikor jól tudod, hogy én itthon
várok rád. De ebből elegem van!
Teljesen ridegen néz rám, majd elégedetten vigyorogni kezd.
- Ugyan, ugyan, kicsi Jasmine-chan... hát így kell beszélni a
jegyeseddel? - felnevet mély hangján, majd kíméletlenül
folytatja. - Kamijoról meg te is tudod, hogy csak szex...
megcsaltalak és? Nem első alkalom és nem is utolsó... te
viszont különleges vagy, mert megengedem, hogy velem élhess...
hálásnak kéne lenned, nem pedig ilyen kis elégedetlenkedőnek...
milyen jogon kérsz számon, édes?
- Különleges? Különlegesen hülye, hogy eddig elnéztem
neked. Tényleg nem az első alkalom, de abban biztos lehetsz,
hogy az utolsó. Már így is tönkretettél idegileg, hónapok
óta nem alszom rendesen. De te ezt észre sem vetted. Mert nem
számítok neked. Arra vagyok csak jó, hogy megdughass, ha más
nincs kéznél. Egy gumibaba is több megbecsülést kap, mint
én tőled.
- Mi bajod, Jasmine? - vonja föl szemöldökét, miközben a
mellette elhaladó Hizaki derekára fonja kezeit, és nyakába
csókol. - Nem szoktál ilyen lenni, máskor ezeken nem akadsz
fenn.
- Még kérdezed? Most telt be a pohár. Belefáradtam ebbe az
egészbe. Ez már csak egy kirakat kapcsolat. Nincsenek benne
érzelmek. Legalábbis a te részedről. És ez nekem nagyon
fáj. Nme bírom tovább.
- Ne gyerekeskedj. Mi nem szeretjük egymást, de te is tudod,
hogy a banda is kiegyensúlyozottabb így. Nem mehetsz el, nem
hagyhatsz el, mert nem engedlek el, világos? - összeszorítja a
szemét és úgy néz rám vádlón. Aha, persze! Megint,
mindenért én vagyok a hibás! Hogy lehet ilyen szemét?!
Honnan veszi, hogy nem hagyom el? Már nem vagyok az a tehetetlen
fiatal, mint akit megismert. Van saját akaratom, még ha az
önálló élettől meg is fosztott. Szóval ő már régen nesz
szeret engem... pedig tegnap is azt mondta. Tehát hazudott. Nem
más, mint egy lelketlen hazudozó, egy képmutató dög!
- Szóval nem válaszolsz, drága...? - megindul felém,
félrelöki Hizakit, s a falnak dönt. Lábaim közé nyomja
combját és erőszakosan csókol meg. Összeszorítom szemeim,
hogy legalább tekintetét ne kelljen látnom. Hogy lehet
ilyen... kegyetlen?
Játékot űzött az érzelmeimmel. Vajon mióta színlel? Vagy
az egész hazugság volt, a kezdetektől? Egy ügyek
kampányfogás? A szívem megszakadni készül. Lelkem ezer apró
darabra hullik, ahogy felidézem magamban a hajdan volt édes
pillanatokat. Most jöttem rá, hogy az egész nem volt más,
csak talmi csillogás. Most az egyszer ki kell állnom magamért.
Most utoljára. - eltaszítom magamtól, és az ajtó felé
igyekszem. Ekkor pofon csattan az arcomon. megütött. Arcára
nézek, szemeiben kegyetlen csillogás. Nyoma sincs az eddigi
kedvességnek. Ez tehát a valódi arca... sajnos későn jöttem
rá...
- Kérdeztem valamit... s előtte ki is fejtettem a véleményem...
maradsz! - arcomba sziszeg, mint holmi álnok kígyó. Próbálom
magamtól eltaszítani, de lefogja karjaim. Teru mellettem
elhaladva együttérzően rám mosolyog, majd továbbmegy. Ezt...
ezt nem hiszem el. Neki sem számítok semmit?
Nincs senki sem, aki megmentene? Ez olyan abszurd... gyászos...
és fájdalmas.
Minek is élek? Könnyebb lenne meghalni, és elfelejteni az
egész eddigi szenvedést. Kegyetlen az élet. Már annyi pofont
kaptam, de én mégis bizakodva tekintettem a jövőbe. De ennek
vége. Tisztában vagyok korlátaimmal. Fáj a szívem. Jobban,
mint az el tudom viselni. Elég! Döntöttem! Kisétálok azon az
ajtón, és az életből. Jobb lesz ez így mindenkinek.
De... ha úgy vesszük. Nem ereszt... talán fontos vagyok neki?
Nem! Hiszen ő maga mondta... ez... annyira rohadtul hamis...
- Eressz el... - nézek rá.
- Csókolj meg. - villantja ki egy vigyor kíséretében
fogsorát.
- Ha megteszem, elengedsz?
- Hmm, nem, de becibállak az ágyamba...
Olyan vagyok, mint valami kalitkába zárt madár, de ezt eddig
észre sem vettem. Sőt, talán még élveztem is ezt az arany
börtönt, a hamis szavakból épített falon nem láttam át,
pedig, most így visszagondolva, nagyon is átlátszó volt. Túl
tökéletes volt minden.
De most... erősnek kell lennem... csak most... és utána végre
megszabadulok mindattól, ami nyomaszt.
Erősen ütöm gyomorszájon, mire hátratántorodik. Futni
kezdek. Mikor kiérek a stúdióból, a menedzserembe ütközöm,
ki karomnál megragadva rángatna vissza, de én kiszakítom
magam fogásából.
- Azt lesheti.. hogy... mikor... megyek.... vissza... abba...
a... földi... pokolba... - zihálva rohanok, magamban
végigmondva gondolatom, de nem ehhez vagyok szokva. Kevesebb,
mint kétszáz méter elég ahhoz, hogy annyira kifáradjak, hogy
már térdeimre támaszkodva lihegjek.
Tanácstalanul nézek körbe. Most mit csináljak. Kezd érlelődni
bennem egy gondolat, de még elhessegetem. Sétálva folytatom
utamat, majd leülök egy padra gondolkozni. Mit tegyek Istenem!
Kérlek, mutass utat nekem. Ismét bekúszik tudatomba az a
gonosz kis hang, mely azt suttogja: Pár pillanat, és túl
lehetnék az egészen. Többé nem bánthatna senki. Hirtelen
pattanok föl ültemből. Tudom, mit kell tennem. Így lesz a
legjobb.,.
Zavartalanul futok végig a parkon. A Sakura szirmok az arcomba
hullnak, s én, mikor elérek a patakhoz, boldogan elmosolyodom.
Először... a mai nap folyamán.
Ez... ez segíteni fog. A rajongók, ha szomorkodnak, tudni
fogják, hogy a zenében tovább élek... és éltetem őket. Mások
úgy se fognak hiányolni...
Lassan odasétálok a partjára, és a csillogó vizet nézem.
Annyira megnyugtató... szinte hívogat. Megyek! Ne várj hát
rám tovább. Ég veled szenvedés! Levetem ruháim, és
belesétálok. Ahogy haladok egyre bentebb, úgy nyugszik meg
sebzett lelkem. A hűs patak lágyan ölel körül, szinte
elringat, mint egy édesanya ölelése. Andalító... Elmerülök
teljesen, és szemeim becsukva várom a sorsom. Melyet én
választottam magamnak.
Ahogyan a víz mélyére úszok, kinyitom a szemeim. A patak nem
a legtisztább, így nem látok túl jól... de életem utolsó
perceiben ez nem is ragad meg. Hajam körülöttem lebeg, szinte
függönyként. Sminkem szemem csípi. Nem számítottam arra,
hogy a mai nap vízállóra lesz szükségem. Lényegtelen... nem
de?
Testem magától mozdul, és igyekszik menekülni. Tüdőmbe szívom
a vizet, majd köhögni kezdek, és megint belélegzem.
Ahogyan lassan lecsukom szemeim, még érzem, hogy egy erős kar
felránt, a nevem ordítják többen... nem... csak egy valaki...
de nekem mégis olyan... mintha visszhangozna.
Az utolsó, amit észreveszek, egy gyűlölködő tekintet.
Yuki...?
Ezután már csak tompa hangok visszhangzanak fejemben. Valaki
mentőért kiállt, de én már tudom, hogy késő. Sikerült.
Legalább utoljára bátor voltam, legalább utoljára... még ha
későn is. Ez voltam én.. egy esendő ember, aki szeretett, és
azt hitte viszont szeretik. Egy ember, aki mindenkinek meg akart
felelni, de akit senki nem értett meg. Egy magányos lélek
voltam. Még érzem, mintha valaki magához szorítana, és a
nevemet suttogná. A nevem és egy szót, amit nem hallok
tisztán.
Még futja egy keserű mosolyra és egy vallomásra.
- Gyűlöllek... szerelmem.
Lehunyom a szemem, s ezzel a hamis mondattal elmémben zuhanok a
sötétségbe. Végre... vége van.
» Vélemény
|