Cím: Fantasy
Páros: Nao - Reita
Téma: White day
Történet: Van, aminek igazán nagy ereje van, és ez a
szerelem. Hiába tudjuk a párunkról, hogy mást szeret,
bennünk más embert lát, mégis vele vagyunk, mert szeretjük.
Korhatár: 12
Megjegyzés: előre bocsánat a Reita fanoktól, én most
ilyennek képzeltem el ebben a helyzetben. OOC karakterek.
Fantasy
Emlékszem, gyerekként mennyire szerettem
nézni, ahogy a cseresznyefák szirmai szállnak a szélben.
Számomra olyan volt, mintha tavasszal havazna. Ezt soha senkinek
nem tudtam megmagyarázni, nem értették felnőtt fejjel, hogy
miért szeretem annyira. Vannak dolgok, amikhez gyerek fej kell,
mert csak akkor lehet igazán felfogni.
Gyerekként minden sokkal könnyebb volt,
hisz nem figyeltünk oda a szabályokra, olyanok lehettünk,
amilyenek akartunk lenni. De legfőbbképpen... szabadok voltunk.
Nem kellett senkihez kötődnünk, nem voltak gondjaink, nem
fájtak a dolgok. Egy egyszerű hüvelykujjal el tudtunk mindent
intézni. Még csak bocsánatot sem kellett kérnünk, mert nem
ismertük a szó valódi jelentését.
Felnőtt fejjel ezekre visszagondolni
megmosolyogtató, de mégis ott van benne a zord igazság. Nem
akarunk felnőni, mert tudjuk, hogy az csak megnehezít mindent.
Olyan emberek leszünk, akik nem is akartunk lenni. Követjük a
szabályokat, azt, amilyennek beállítanak minket. Nem
szólhatunk bele semmibe...
Megtiltják, elítélik azt, hogy azzal
legyünk boldogok, akivel akarunk. Mert a más, ami eltér a
megszokottól, az rossz...
- Nao — sétál mögém Ő, és rögtön
érzem is kezeit a derekam köré fonódni. — Min gondolkozol
ennyire? — állát a vállamra helyezi, majd lágyan a nyakamba
csókol, mire rögtön libabőrös leszek.
- A múlton... - csúsztatom kezem övére.
- Mégpedig? — Ő nem fordul el tőlem,
mindig meghallgatja, amit mondok, érdeklik a szavaim.
- Hát... igazából azon, hogy gyereknek
lenni mennyire könnyű. Nincsenek szabályok, nem ítélnek el
mindenért. Egyszerűen csak vagy.
- Hm... - hümmög egyet, végül elém
sétál. — Ebben igazad van, de sok minden van, amit csak felnőttként
tehetsz meg.
- Lehet...
- Amúgy, mit néztél ennyire? Még szinte
kopár minden — simítja meg a hajam.
- Lehet, de tudod, a fantázia nagy úr, és
bármit el tudsz vele képzelni, ha nagyon akarod — nyomok egy
apró puszit arcára.
- Mennyire igaz...
Igaza van. Van, amit csak felnőttként
lehet megtenni. Gyerekként is lehet szeretni, sőt, mindenkinek
volt az oviban barátnője, akivel kézen fogva sétált, de
amikor az ember igazán beérik, csak akkor jön rá, hogy mi is
az a szerelem. Szeretni talán a legnehezebb dolog a világon,
mégis többet ér, mint a legdrágább ékszer.
Mikor megismertem Őt, még csak elképzelni
sem mertem, hogy bármi lehet köztünk. Első pillanattól fogva
érdekelt az, hogy mit rejt az a zord külső. Annyiszor
álmodoztam róla, amikor magányos voltam, egyedül a bántó
némaságban...
- Jó reggelt, kedvesem — lép mellém.
— Jól aludtál az éjjel?
- Kicsit fáztam, de különben igen —
fordulok felé, és óvatosan feltolom a feje tetejére sötét napszemüvegét.
- Hoztam neked reggelit, remélem, ízleni
fog — nyom egy lehelet finom csókot az ajkaimra.
- Ha tőled van, biztosan — hangom boldogságot
tükröz, mert az is vagyok. A legboldogabb ember a világon,
hisz Ő mellettem van.
Néha vissza akarok menni a múltba, hogy
egy csomó dolgot megváltoztassak. Vannak fájó pontok az ember
életében, amit legszívesebben örökre kitörölne, ha
lehetne. Mindig előttem van egy tükör, ami csak azt
mutatja, hogy mit rontottam el. Piszkosul fáj, marcangol
legbelül, mégsem tudom azt tenni, hogy csak úgy elfelejtem.
Bántottam azokat, akiket a legjobban szerettem, azért, mert én
Őt akartam, nem mást.
Ma is itt van, és azt mondja, elvisz
valahova, ami meglepetés lesz. Már nagyon várom, hisz ez egy
ajándék nekem...
A kocsiban ülve már annyira izgulok, hogy
a lábaim is remegésbe kezdenek, de Ő csak mosolyog ezen. Arca
most is szelíd és kedves, mint mindig. Elfogad úgy, ahogy
vagyok...
Lassan lefékez, végül rám néz.
- Gyere — hangja simogató, és szinte
zene füleimnek.
Mindketten kiszállunk az autóból, mire a
szemem elé tárul egy játszótér. Az emlékek rögtön
megrohannak, a szívem hevesen kezd verni. Megadta nekem azt,
amire a legjobban vágyom. Visszahozta a gyerekkoromat...
- Boldog március tizennegyedikét! —
szól Ő, és finoman magához ölel.
Fejemet boldogan a mellkasába fúrom és
hallgatom szívének dobbanásait.
- Szeretlek, Tora... - szorítom magamhoz erősen.
- Kicsim, én még mindig Reita vagyok —
simítja meg kedvesen arcom.
- Nem! Te Tora vagy! — nézek rá
kétségbeesetten. — Az én egyetlen szerelmem... - telnek meg
szemeim keserű könnyekkel.
- Hai... - súgja halkan, mire végig
simítok fehér orrkendőjén.
- És örökre ő is maradsz... - hajtom
fejem mellkasára.
Néha a szerelem túl nehézzé válik,
annyira, hogy belebetegszünk. Nekem van egy Torám, aki
igazából nem is Tora... mégis úgy hívom és képzelem el...
mert jobb tudatlanul élni, a fantázia világában, ami nem
fáj, ahol nem érzünk semmit. Csak vagyunk, akár egy könyv
a polcon, várva arra, hogy valaki majd magához vegyen, és
olvasson belőlünk...
» Vélemény
|