köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Három ember, három énekes, három élet. Egyikük csak tükörkép, a másik kettő valós. Egyikük hazudik, a másik kettő táplálja a hazugságokat. Egyikük beszél, a másik kettő néma.

Daisuke halálnak második évfordulójára.



"In the cloudless days
And the rainy days
And the snowy days
And the stormy days
I want you"

/Daisuke/



Kyo - Gara - Daisuke / Gara POV


Egy kis háttérinformáció:

Kyo [Dir en grey]

Daisuke (Oshida): 1978. július 30 - 2010. július 15.
Dobosként kezdte, de hamar váltott az énekesi pályára - városi legendák szerint Kyo javaslatára. Alapító tagja volt a Kagerou-nak (1999-2007) és a the Studs-nak (2007-2009), majd 2010-ben szóló projektbe kezdett Daisuke to Kuro no Injatachi (Daisuke és a fekete remeték) név alatt. Fiatal kora óta ismert szívbeteg volt, az orvosok tiltották az aktív, megterhelő zenészélettől, de ő sosem tudta elhagyni ezt a világot. Hat nappal a második kislemezének megjelenése előtt halt meg saját otthonában - meg nem erősített források szerint túladagolta a gyógyszerét, majd alkoholt ivott rá.

Gara ('Asada Makoto') [Merry]
Roadie-ként került a visual kei világába, úgy gondolta, ugródeszkának pont megfelelő ez a munka. Nem beszélt senkivel munka közben, nem mesélt senkinek a későbbi terveiről, de mikor a Dir en grey-hez került, Kyo az első nap odament hozzá és azt mondta neki: "Egy nap majd lesz egy saját bandád, nem igaz?". Gara élete egyik legfontosabb eseményeként emlegeti ezt a történetet. Kyo a későbbiekben Gara mentorává vált, tanácsokat adott neki az énekléssel és a sminkeléssel kapcsolatban, és mindvégig mellette állt, mikor Gara 2001-ben megalapította a Merry-t. A mai napig szoros barátság van köztük.

Daisuke közeli barátságot ápolt mind Kyóval, mind Garával, ráadásul Kyo nem csak mentorként, hanem producerként is segítette őt az életben és a munkában. Kyo éppen színpadon állt, mikor értesült barátja halálról - könnyekre fakadt és neki ajánlott egy számot, majd másnap közzétett egy blogbejegyzést, melynek angol fordítása ide kattintva olvasható: oc archívum.

A japán zenei érában a 'visual kei' (vagy onnan induló, hozzá kapcsolódó) zenészek nagy része úgy él együtt, mintha egy nagy család tagjai lennének (természetesen kivételek mindig akadnak, legjobb példa erre a PSC bandái). Tele szoros barátságokkal, összetartással, közös múlttal, jelennel és jövővel.
Daisuke is ennek a családnak a tagja volt.





Azt mondta, minden rendben. Nem lesz semmi gond, ne aggódjunk, csak adjunk neki egy kis időt, hogy lerendezze magába. Így egyszerűen: lerendezni. Nem elfelejteni, nem eltemetni, nem elgyászolni.

Feltűnően hamar heverte ki. Kaorutól tudom, hogy egyik nap még otthon maradt, mert nem volt képes felkelni az ágyból, másnap már ment dolgozni. Beállt a mikrofon elé, vett egy mély levegőt és elkezdett hörögni, sikítani, ordítani. Egyikük se merte megzavarni, csak álltak ott és nézték, hogy mit művel magával. Hozzá beszélt, neki énekelt, nem nekik és nem a közönségnek, és az egész sokkal valódibb volt, mint bármi, amit addig életében a színpadon művelt. Kyo a szemük láttára halt meg a stúdióban, aztán mikor az utolsó hangot is kipréselte magából, hazament és másnap újjászületve tért vissza közéjük.

Azóta csaknem két év telt el. Úgy repült el fölöttünk az idő, mintha nem is lett volna, pörögtek a napok, elfolytak a hónapok, változtak az évszakok, míg mi végigdolgoztuk az egészet. És talán itt rontottuk el. Talán akkor kellett volna megállnunk - nem csak nekik, hanem mindenkinek körülötte -, tényleg időt kellett volna adnunk neki, hogy elűzze a saját démonait, megbékéljen az állandó fájdalommal és megtanuljon vele együtt élni. De mi hittünk neki, mikor azt mondta, minden rendben van.

Most már csak önmaga árnyéka. Az egyetlen közülük, aki valóban élőhalottá vált és elszürkült tekintettel lézeng a világban a helyét keresve. Nem tud már őszinte lenni, sem a színpadon, sem az életben, csak ontja magából a hazugságokat, amik szép lassan a lételemévé válnak. A szavak, amik régen mindig mellette álltak, akkor hagyták el, mikor Daisuke kilehelte a lelkét.


Nem sokkal éjfél után csenget be. Véres kézzel, arccal, szájjal; póló nélkül, szakadt farmerban, mezítláb. Behúzom, egészen a fürdőig, lehajtom a vécé fedelét, ráültetem és remegő kézzel egy törülközőt keresek elő. Attól félek, a vér, ami beborítja az egész testét, nem az övé, hanem másé. Lassan húzom a bőrén a hófehér, vizes törülközőt, keresve a bizonyítékokat. A vágásokat, a penge nyomát a húsában, a szétváló, friss sebeket, de nem találok annyit, amennyire számítok. Egy idő után már valaki másnak a vérét mosom az ő testéről.

Egyenesen előre mered. Önmagát nézi a tükörben, még csak fel sem szisszen, ahogy hozzáérek a felszakadt ajkához. Kérdeznék tőle, de tudom, hogy választ úgysem kapok, még talán mozdulni sem mozdulna, ha én nem irányítanám. Magára hagyom a fürdőben, míg friss ágyneműt húzok a vendégszobában - abban bízom, sikerül kihúznom belőle valamit, ha kialudta magát. Visszamegyek hozzá, felsegítem a vécéről, átkísérem a szobába és leültetem az ágy szélére. Csak akkor fekszik a hátára, mikor én döntöm, aztán magatehetetlenül hagyja, hogy lehúzzam róla a farmerját. Fekete alsó van rajta, ráfeszül a merevedésére - nem tudom, hogy már eleve így érkezett hozzám, vagy csak az érintésem tette ilyenné. Nála sosem egyértelmű, mire izgul éppen: a fájdalomra, vagy a gyengédségre.

Behúzom az ajtót magam mögött, mikor magára hagyom. Rendet teszek utána a fürdőben, a véres törülközőt beáztatom, a vécé tetejét visszahajtom, a koszos, szakadt farmerja zsebeit pedig kiürítem, aztán kidobom. Tiszta ruhát keresek neki elő a szekrényből, kikészítem az ágyamra, majd az ablakhoz sétálok és megállok egy pillanatra, hogy rendezzem a gondolataimat, mielőtt Kaorut hívom. Nem akarok ráijeszteni, amúgy is érzékeny náluk a helyzet a kényszerpihenő miatt, ezért csak finoman puhatolózom, hogy vannak mostanában. Főként Kyo. Kaoru azt mondja, most már egész nap bent van, próbálnak, már amennyire azt az orvos engedi neki jelenleg, aztán este elköszön, hazaindul és másnap kezdődik elölről az egész - minden rendben van. Úgy köszönök el, hogy nem mondom el neki az igazat. Ráér az majd reggel, talán akkor már én is többet tudok.

Az ajtóban áll, mikor megfordulok. A teste már nem olyan, mint volt, felszedett pár kilót, a kockáknak már csak a nyomát sejteni, de még mindig jól tartja magát. Csak az arca más. A szeme, a hazugságra görbülő szája, és az idő nyoma, ami ugyanannyira kegyes hozzá, mint amennyire kegyetlen vele. Mert nem feledteti vele mindazt, ami mögötte van, mégis finom, apró ráncokat hagy csak maga után, hogy örökké fiatalon tartsa.

Szólítom, de nem felel, csak néz és áll. Lépek felé, hogy visszakísérjem a vendégszobába, de mikor nyújtom felé a kezem, elkapja a csuklómat. A szorítása erős, határozott, valóságos. Nem enged és nem lazít rajta, a szemét a mellkasomra szegezi és fogva tart. Aztán lassan az öléhez húzza a kezem és elkezd dörgölőzni hozzám. Hallom, hogyan súrlódik a kézfejem az alsója szövetén, érzem, hogy még mindig merev és egyre keményebb lesz alattam minden egyes mozdulattal. Évek óta nem értem már így hozzá. Ő pedig évek óta nem tette ezt velem.

Régen, mikor még neki dolgoztam, ez is beletartozott a mindennapjainkba. Kéz voltam a keze helyett, száj a kurvák szája helyett. Pontosan csak ennyi és nem több. Egy egyszerű gép, ami elvégezte a rá szabott feladatot és nem beszélt vissza, mert tulajdonképpen a gép maga élvezte, hogy az lehet neki, ami. És a gépnek évekbe tellett, mire kiűzte őt magából. Én pedig megtanultam beszélni, míg ő elfelejtett.

Most mégis engedek neki. Elengedem a tétlenséget és mozgásra ösztönzöm a saját ujjaimat. Beleakaszkodom az alsója szélébe, tapintom a meleg bőrét, az ismerős szőrszálakat, aztán tovasiklik az ujjam és ismét csak az alsóján keresztül érintem. Észre sem veszem, mikor engedi el a csuklóm, csak azt, hogy megremeg, mikor a hasfalához érek. Az egész teste beleremeg egyetlen érintésbe, mintha nem is önmaga lenne, hanem egy idegen, aki az ő testét használja ellenem.

Aztán mégis visszatér hozzám. A falhoz vág, a pólómon keresztül marja végig a mellkasomat, majd fordít rajtam és a hátammal teszi ugyanezt. Egy mozdulattal rántja le rólam a melegítőt és az alsót - a merevedése egyenesen a farpofáim közé csúszik. A fájdalom végigcikázik az egész testemen, hang mégsem hagyja el a torkomat, csak valami elcsukló nyögés, amit már évek nem hallhatott senki sem.

Az arcom mellett csattan az ökle a falon. A fejét a hátamba fúrja, zihál és szűköl, érzem, hogy átnedvesedik a pólóm, próbálja visszafojtani a hangokat, némán akar könnyezni, hogy ne lássam és ne halljam, mégis vele rándulok össze mindvégig, míg rázkódik a teste. Úgy megy el, hogy közben még csak bennem sincs. A spermája lefolyik a combom belső felén, a könnye és a nyála összekeveredik a pólómon, aztán hosszú percek múlva végre megnyugszik és elenged. Két lépést hátrál, lehajtja a fejét és nem mozdul. Olyan, mintha a színpadon állna és arra várna, hogy megtapsoljam a fellépését. De én ezen az éjszakán nem vagyok jó közönség. Csak a gép, amit annak idején kinevelt magának.

Magára hagyom, míg kimegyek a fürdőbe és rendbe teszem magam. A pólót levetem, a bőrömet áttörlöm, de nem állok zuhany alá. Az illata még mindig ugyanolyan, mint régen. Akármi történt vele az évek alatt, ez mégsem változott, és én direkt hagyom magamon, hogy ismét emlékezhessek rá - arra, aki volt.

Az ágyamban találom, mikor visszamegyek a hálóba. Összegömbölyödve, mint egy macska. Leülök az ágy szélére, neki hátat fordítva, és arra gondolok, talán ideje lenne, ha kidobnám. Túl messzire ment ezúttal, már nem vagyunk kölykök, akik bármit megtehetnek, neki nincs joga már használni a testemet, nekem nincs szükségem arra, hogy ezt tegye velem. Mégsem tudom elengedni.
Mert Kyo hazajött. Hozzánk.


Hajnalodik, mikor megébredek. Mellettem fekszik a hátára fordulva, összekulcsolt kezekkel, és a plafont nézi. Azt, ahol régen a tükör volt. Biztos vagyok benne, hogy ő még mindig látja benne magát - lát benne minket -, és ugyanúgy figyel ránk, mint akkor. Az egymásba fonódó testekre, az összes mozdulatra és nyögésre. Fekszem mellette az ágyban és én is figyelem önmagunkat. A legutolsó aktusunkat, amiben még hárman vagyunk, de csak kettőnk között húzódik intimitás.

Hogy mikor jött rá, már nem emlékszem. Csak arra, hogy egyszer, mikor Daisuke hazajött egy újabb tükörrel a hóna alatt, jött vele ő is. Felkerült a tükör a falra a többi mellé - akármerre néztem a szobában, mindenhol magunkat láttam. Összesen hatvanhat darab volt belőlük, kicsik és nagyok felváltva, megtörve a testünk ívét, sejtelmesen visszaadva a vonalainkat.

Kyo eleinte mindig a sarokban ült. Távol maradt, onnan nézte a tükrökben, ahogy mi egymást tépjük az ágyban. Nem ért hozzánk, nem szállt be. Csak figyelt és élvezte. Daisuke pedig neki adta a műsort az én testemmel. Néha gyengéd volt, néha erőszakos, volt, hogy rám emelte a kezét, de volt, hogy addig simogatott, míg már nem bírtam tovább - minden aktusunk más volt. Még azok is, amiket ő nem nézett végig.

Körülbelül egy év után váltott a sarokról az ágy szélére. Továbbra sem ért hozzánk, csak közelebb ült, hogy jobban lásson. Összegömbölyödve elfeküdt, hogy teret hagyjon nekünk, és a plafonon lógó nagytükörből nézett vissza ránk. Azok az alkalmak már nem csak kettőnkről szóltak. Akkor már hárman voltunk, hármunk között húzódtak az érzelmek, mint valamiféle láthatatlan szálak - örökké összetartva bennünket. Daisuke halála azonban mégis szétválasztott minket.

- Összeverekedtem vele - szólal meg hirtelen. - Úgy nézett ki, mint ő. Ugyanúgy. Hiába mondta, hogy őt nem Daisukénak hívják, nem hittem neki. Azt hiszem, megöltem.
A szavak csak elhagyják a száját, monoton, búgva, mintha ez is csak egy hazugság lenne a sok közül. Én mégis tudom, hogy megtette.
- Egyenesen hozzám jöttél? - kérdezem tőle.
- Igen, hozzád. Hozzátok.
Lehunyom a szemem és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Én lettem az alibije. Az én szavam mentheti meg vagy áshatja el örökre. Rajtam múlik az élete, de nem érzek magamban annyi erőt, hogy most megmentsem. Az árnyaktól, a saját démonaitól, a saját lelkétől és gondolataitól. Mert egyedül kevés vagyok hozzá.
- Mit szeretnél, mit hazudjak a rendőröknek? - kérdezem.
Feltámaszkodik a könyökére és felém fordul. Remeg a keze, mikor az arcomhoz ér, éppen csak végigsimít rajta és már húzódik is vissza, mintha égetném. Aztán újra érint, lehúzza az ujjait a nyakamon, keresztül a kulcscsontomon, majd ismét a nyakamon, végül megáll és rászorítja az egész tenyerét, mintha csak azt próbálgatná, hogyan fojtson meg.
- Semmit - mondja. - Nem kell hazudnod semmit.
- Ha tényleg megölted, börtönbe kerülsz.
- Akkor talán végre vége lesz - suttogja.
Még jobban rászorítja a kezét a nyakamra. Érzem a súlyát, a kellemetlenséget, felébred bennem az életösztön és a menekülési vágy, mégsem mozdulok alatt. Inkább csak hátraszegem a fejem, hogy még jobban hozzáférjen.
- Szeretnéd, ha megtenném? - kérdezi.
- Akkor talán végre vége lenne - préselem ki magamból a szavakat. - Mindhármunknak vége lenne.


Nálam marad. Míg én a zuhany alatt állok, ő valahogyan megtalálja a nagytükröt, de csak a falra akasztja fel, nem a plafonra. Szembetalálom magamat a tükörképemmel a hálószobában. Figyelem a vízcseppeket, amik elakadnak és újra elindulnak a testemen. Nézem a saját bőrömet, csontjaimat, mellbimbómat, miközben azt képzelem, hogy Daisuke áll mögöttem, nem ő. Daisuke érinti meg a vállam, Daisuke ölel át hátulról, Daisuke térdeltet fel az ágyra és ő kényeztet. Ismét hármunkat látom a tükörben. És ismét csak kettőnk között húzódik intimitás.

Ezúttal gyengéd velem. Olyan, amilyen Kyóra mindig is vágytam és akit sosem kaptam meg. Olyan, amilyennek elképzeltem, aki után évekig sóvárogtam, és aki miatt Daisukéhoz menekültem. Ahogy a tenyere siklik a bőrömön, úgy válik valóra az álmom. Egy régi, megfakult, poros illúzió, amit olyan mélyre temettem el magamban, mint semmi más titkomat ezen a világon.

A fülemhez hajol, mielőtt előredöntene. Úgy, mint régen Daisuke. Azért teszi ezt, mert ő is emlékszik minden mozdulatra, vagy azért, mert így kívánja, nem tudom. Viszont azt igen, hogy ő Daisukéval ellentétben nem mond semmit, nem szuszog, nem zihál és nem harap a fülcimpámba. Ő csak vesz egy mély levegőt és ezzel együtt magába szív mindent, ami belőlem árad. A szappant, a reményt, a hiányt, a fájdalmat, a múltat.

Óvatosan tágít. Nem durva, mint éjszaka volt, mégis a szenvedés az, ami merevvé teszi. Ketten szenvedünk egy harmadik emlékének a súlya alatt - én a menedékem alatt, ő az elmulasztott pillanatok alatt. Együtt nyögjük Daisuke hiányát, miközben a szemünk csak a tükörben talál egymásra. És abban a pillanatban, hogy szinte együtt megyünk el, ismét hárman vagyunk az ágyban. Daisuke újra velünk van.


Én Nerót hívom, ő Kaorunak üzen. Egyikünk sem tudja, mennyi időnk van még; nem tudunk semmit azon kívül, hogy talán Kyo megölte azt a szerencsétlent, talán épp most keresi a nyomát a rendőrség, vagy talán már a házam előtt állnak. De mikor ránézek és látom, ahogy meztelenül elnyúlva fekszik az ágyamban, nem is érdekelnek már a talánok. Akármennyi időnk van, akármeddig tart még ez a szürreális, mégis valóságos és húsvér álom, én kihasználom. Az utolsó cseppig, amit belőle kaphatok.

A bőrömnek suttogja a szavakat. Úgy beszél, mint évekkel ezelőtt. Hosszan, sokat, mégis félbe tört mondatokkal, el-elejtett szavakkal, gondolatfoszlányokkal. Tömör és velős, de mindent kiad magából. Mesél a hangjáról, az elmúlt két évről, a munkáról, a mindennapjairól. Többet tudok meg róla, mint amennyit tudtam az elmúlt tíz évben, mégsem leszek újra annyira részese az életének, mint tíz évvel ezelőtt.

De részese leszek valami másnak: a fájdalmának. Sokáig tartóztatja magát, mintha hezitálna, hogy egyáltalán felhozza-e, végül mégis elfogy minden más, amit mondhatna, és ahogy még közelebb férkőzik hozzám az ágyban, úgy talál vissza önmagához.
- Már nem emlékszem tisztán az arcára - mondja, és én bólintok, hogy értem és tudom, miről beszél. - Elmosódtak a vonalak, az egész egy távoli folt, amit egy koszos üvegen át látok. De hiába próbálom letörölni az üveget, csak még jobban szétkenem rajta a mocskot.
Ismét bólintok és nem mondom el neki, hogy én igazából az illatára nem emlékszem. Egyedül arra nem. És ez teszi még elviselhetetlenebbé azt, hogy az övé viszont egy percre sem szűnt meg létezni számomra. Fekszem mellette, megpróbálom nem őt, hanem Daisukét érezni, de hiába küzdök, alulmaradok saját magammal szemben.

Ezután már ő sem szólal meg. Mozdulatlanul fekszik mellettem a hátára fordulva, órákon át. Néha lehunyom a szemem, megpróbálok pihenni, de nem sikerül. Nem csak az zaklat fel, hogy újra mellettem van, hanem az is, hogy hozta magával a múltat.
- Hogyan tudsz élni nélküle? - kérdezi hirtelen.
Nem az lep meg, hogy két évet várt vele, mire feltette a kérdést, hanem az, hogy nem tudok neki mit válaszolni. Olyan sokat vártam már arra, hogy megtegye, annyi ideje kész már a válaszom és annyiszor ismételtem el magamnak, hogy a kérdéssel együtt az egész az értelmét veszti.
Mindhárman tudtuk már a kezdetektől, hogy a szimbiózisunk mégsem volt olyan kiegyensúlyozott, mint amilyennek szerettük volna. Leheletnyi volt a különbség, mégsem lett volna kérdés, ki kit választana egyetlennek: Kyo Daisukét, Daisuke engem, én Kyót. És talán Daisuke pont ezért hozta őt haza magával. Emlékeztetni akart arra, amit én feledni szerettem volna, közben mégis megadta Kyónak az egyetlen dolgot, amire vágyott. Mindhármunk örökös szenvedése volt az, ami eggyé tett minket. De mostanra már csak ketten maradtunk, és így már sosem tehetünk ki egy egészet.
­­- Nem tudok - felelem neki végül. - Én már nem élek. Csak vagyok.
Talán tudja, milyen érzés ez. De az is lehet, hogy ő már a létezést is feladta. Mégsem tudok neki többet mondani. Nem kap tőlem ennél többet, nem tudom neki elmondani, mit tegyen, hogyan élhetné túl, hogyan feledhetné el legalább annyira, hogy képes legyen az életét folytatni. Mert Daisuke nekem nem az volt, aki neki, és én megtanultam felejteni az évek, míg ő erre képtelen.

Felém fordul, hozzám ér, behunyja a szemét, az ujja körbe-körbe jár a mellkasomon.
- Fáradt vagyok. Elfáradtam.
Úgy ejti ki a szavakat, mintha már napok óta nem aludt volna. És talán valóban így van. Csak járt-kelt a világban, megszokásból végezte a monoton munkát, közben pedig kereste a helyét, amit Daisuke halála óta nem talál. Mégis hozzám jött el végül. Én vagyok az utolsó lépés, a legutolsó szalmaszál, a legutolsó őszinte mozzanat.


Mikor felébredek, nincs mellettem. Talán csak egy álom volt az egész, nem több. Mégis azt mondja az ágy fölött lógó tükör, hogy ez a valóság. A ráncok az arcomon, a sötét karikák a szemem alatt.

A fürdőszobában találok rá, a gyógyszerek között kutatva, talán azt se veszi észre, hogy ott állok mögötte. Nem tudom, mit keres vagy mit szeretne, de nem is merem tőle megkérdezni. Túl nagy az esélye annak, hogy pont azt a választ kapom, amit nem szeretnék hallani.
- Hol van? - fordul félig hátra egy pillanatra.
- Micsoda?
- Daisuke gyógyszere.
Önkéntelenül rándulok össze. Minden izmom egyszerre, váratlanul, sajgón. És közben rá gondolok. Arra, hogy talán én sem vagyok túl rajta, én sem dolgoztam még fel, mert ahogy Kyo kiejti a szavakat, látom őt magam előtt. Ahogy itt áll a fürdőben reggel, vizes hajjal, meztelenül, üvegpohárral a kezében és beveszi a reggeli adagot. Azt, ami egész nap életben tartotta. Aztán beveszi az estit, ami végül megölte őt.
- Kidobtam - mondom, de olyan gyenge a hangom, hogy még jómagam is alig hallom. Kyo hátrafordul és vádlón néz rám. Mintha hibáztam volna azzal, hogy megszabadultam tőle, és ettől teljesen elvesztem a fejem. - Az ölte meg! Miért kellett volna megtartanom?
Úgy mered rám, mintha egy idegent látna maga előtt. Valakit, akit sose ismert előtte. Egy ismeretlen arc az utcáról, aki mellett mégsem tud egyszerűen elsétálni, mert van benne valami, ami felkelti a figyelmét.
- Szeretted.
Rátapint arra, amire én igazából sosem gondoltam. Vagy nem gondolkodtam rajta. Csak volt - mellettem volt -, átsegített valamin, ami egyedül nem ment volna, és maradt. Az ágyamban, a lakásomban, a gyógyszere a fürdőszobámban, és én nem is akartam tőle megválni. Vele akartam maradni.
- Csak ő volt nekem.
- És én? - kérdezi provokálva.
- Te elhagytál.
- Ő pedig minket hagyott el.

Altatóval a kezében sétál el mellettem. Nincs benne annyi, hogy kárt tehessen magában, de Daisuke gyógyszerére is azt mondták, hogy segíti a szíve dobbanását, csak jobb lesz tőle neki. Mégis belehalt.

Kirohanok a fürdőből. Megelőzőm Kyót, de csak azért, mert nem tudja, hol keresse az alkoholt. Egyszerre öntöm a csapba a viszkit és a vodkát - ennyi van csak itthon. Kyo mindvégig mellettem áll, de nem akadályoz meg, nem szól hozzám. Csak figyeli, ahogy az összes alkohol eltűnik a lefolyóban, az üvegek pedig a szemetes mellé kerülnek. Aztán elővesz egy üvegpoharat, vizet tölt magának és azzal veszi be az altatót - egy szemet, nem többet.

Míg alszik, én ülök és gondolkodom. Hova tartunk, mi lesz így velünk, mi történik majd. Próbálok nem törődni azzal, hogy megakadályozzam abban, amit tenni szeretne magával, de ezúttal magamra is gondolok - még egyszer nem történhet meg velem ugyanaz. Őt nem veszthetem el úgy, hogy akár meg is akadályozhatnám benne. Jobban kell vigyáznom rá, mint amennyire vigyáztam Daisukéra.

Végül bekapcsolom a gépet. Híroldalt keresek, hátha találok valamit, ami beleillik Kyo felbukkanásába, de még mielőtt beleolvasnék, meggondolom magam. Úgy fogom eltölteni a napokat, ahogy ő. Kikapcsolom a gépet, a külvilágot, mindent magunk körül és befekszem mellé az ágyba.

Úgy alszom el mellette, ahogy Daisuke mellett szoktam. Felé fordulva, de nem hozzáérve. Időbe telik, mire álom jön a szememre, mégsem választom az egyszerűbb megoldást, mint ő. Csak figyelem az arcát, ami ezúttal nyugodt, kisimult és szinte nem is emlékeztet a jelenlegi önmagára. Eszembe jut, milyen volt régen, és rájövök, hogy ő tulajdonképpen semmit sem változott, csak a körülmények körülötte. Ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt szomjazta az igazi, őszinte kapcsolatokat, amik viszonzásra találnak. És most is ugyanerre van szüksége. Arra az egy emberre, aki ezt megadhatná neki.

De ahogy lehunyom a szemem, Daisukét látom magam előtt. Ezúttal ő ül a sarokban, ő figyel minket a tükörben és ő az, aki nem ér hozzánk. Nem fekszik mellénk, nem szól hozzánk, csak létezik mellettünk, mint egy szellem, egy arc és illat nélküli árnykép.
A valóságról álmodom - minden valós benne. De leginkább a fájdalom.


- Hogyan tudtad elfelejteni őt? - kérdezi vacsora közben, vagy talán a reggeli alatt; már magam sem tudom eldönteni, hány óra lehet, milyen napot írunk.
Vele szemben ülök a besötétített konyhában és behunyom a szemem. Most nem őt akarom látni, hanem Daisukét. Az ő arcát és szemét, amiben a megfelelő választ kereshetem. És ahogy a két valóság találkozik - az, amiben eddig éltem és az, amit Kyo magával hozott -, már nem marad más, csak az igazság, amit mindeddig egyikünk sem mondott ki.
- Nekem nem őt kellett elfelejtenem, hanem téged.
- Hogyan tudtál elfelejteni engem?
A hangja kétségbeesett. Olyan, amilyennek talán még sosem hallottam. Életében először találta szembe magát valamivel, amire nem talál megoldást, és fél, hogy nem is talál majd. De bármennyire is szeretném, ezúttal én nem adhatok neki mást, csak az igazságot. Kinyitom a szemem és őt keresem a sötétben - mégsem találom. Az ember, akit ismertem, vagy talán csak ismerni véltem, már elveszett. Két éve él hazugságban, két éve nincs egy őszinte szava sem, itt az idő, hogy válasszon: újra önmaga lesz, vagy az, aki Daisuke nélkül lenni akar. Az az ember, aki valójában sosem akart lenni, mégis lassan azzá vált.
- Nem tudtalak. Rád és rám nem vár feloldozás.
- Akkor mi lesz velünk?
Amikor kimondja, kintről sziréna hangja hallatszik - talán mentő, talán rendőr. Csak én rezzenek össze, de egyre gondolunk. Akár őt is kereshetik, de az is lehet, hogy még napokig nem bukkannak a nyomára, vagy nincs is miért a nyomár bukkanni. Minden feltételes körülöttünk, lehet, hogy még maga a létezésünk is: az, hogy éppen együtt eszünk, vagy az, ahogy szeretkeztünk. Mégis tudjuk, hogy vége lesz mindennek. Akár így, akár úgy, de vége lesz. Hiszen pontosan azért jött el hozzám, hogy befejezze azt, amit elkezdett. És csak arra vár, hogy valaki végre engedjen neki. Engedélyt adjak neki arra, amit tenni szeretne.
- Két lehetőséged van: vagy megölsz engem, aztán magadat, vagy csak magadat, és itt hagysz engem egyedül szenvedni.

Nem szól hozzám többet. Befejezi az evést, rendet tesz maga után, elmosogat helyettem is. Mintha egy tiszta, rendezett lakást, vagy talán inkább életet szeretne maga mögött hagyni, holott tudja, hogy a mocsok, ami körbeveszi, nem itt van valójában.
Nyitott fürdőajtó mellett enged vizet a kádba, egészen addig, amíg szinte kicsordul a víz, aztán a ruháját összehajtogatva teszi az ágyra és meztelenül sétál át egyik szobából a másikba. Az ajtófélfának dőlve nézem végig, ahogy beleül a vízbe és ahogy az kicsordul a kád szélén, eláztatva így a kilépőt. Felém fordul, elmosolyodik. Nem kedvesen, nem búskomoran, hanem ördögien. Pontosan tudja, mit csinál, mikor hátradől és lecsúszik a kádban, hogy teljesen elmerüljön a vízben.

Sokáig nem bukkan fel - én így érzem. Lehet, hogy valójában csak pár másodperc telik el, de nekem perceknek tűnik. Mégsem mozdulok, csak állok tovább egyhelyben, mint aki jégtömbbe fagyott, és közben arra gondolok, hogy lehet, valóban az vagyok. Csak jég, semmi más, amit semmi nem olvaszt már ki. Sem az, hogy végre úgy ér hozzám, ahogy mindig is szerettem volna, és az sem, hogy új lehetőséget kaptam az élettől. Megmenthetném, mégsem tudom megtenni.

Nem kapkod levegő után, mikor újra felbukkan. Az arca nyugodt és elégedett, mintha éppen csak megmártózott volna, hogy felfrissüljön. Ismét rám mosolyog, most már kedvesen, a kezét a kád szélére teszi, aztán az állát támasztja rá.
- Követnél a halálba? - kérdezi.
- Nem - felelem azonnal, nem kell rajta gondolkodnom.
Kíváncsian fürkészi az arcom, keresi a megoldást, de rájön, hogy azok az idők elmúltak. Vagy az is lehet, hogy sosem léteztek. Sosem ismert annyira, mint én őt, sosem érdekeltem annyira, mint ő engem. Én félszavakból is megértem, tudom, hogyan jár az agya, hogyan dobban a szíve, emlékszem minden egyes rezdülésére. Ő viszont már rég elfelejtett mindent, és amikor lehetősége lett volna újrakezdeni,valójában akkor sem rám figyelt. Csak arra, ami rajtam tükröződött Daisukéból.
- Miért? - adja fel végül és kérdez rá.
- Én ahhoz gyáva vagyok. Gyáva voltam Daisuke után, gyáva lennék utánad is.

Anélkül hagyom magára, hogy bármit is mondhatna. A tükör elé állok a hálóban, és várom, hogy Daisuke felbukkanjon benne. Őt várom, mégis ismét Kyo vizes teste az, ami a hátamhoz tapad. Félig merev csak, nem is igazán érzem, csak sejtem. Az ágyra lök, végighúzza a kezét a hátamon, aztán mégis maga felé fordít, mikor már felettem van, de mindvégig a tükörbe néz, miközben hozzám dörgölőzik. Nem kell rákérdeznem, tudom, hogy Daisukét látja a tükörben. Csak azt nem, hogy engem is lát-e mellette.


A hátamon fekszem, Kyo öle a párnám, míg ő félig ül, félig fekszik az ágyban. Harmadszorra kezd el csörögni a mobilom. Őt nem érdekli, de engem idegesít - vakon tapogatózom az ágyon a készülék után, majd mikor megtalálom, kinyomom Nerót és kikapcsolom. Válaszként pedig megszólal Kyo telefonja valahol a lakásban. Kenichi gitárjának a hangja indul útra a sötét szobákban, amire eddig egyszer sem volt példa az elmúlt tíz évben. Felnézek Kyóra és elnevetem magam.
- Még sosem... - próbálom neki elmagyarázni, de annyira abszurd a helyzet, hogy nem tudom abbahagyni a nevetést.
Csak rázkódik a testem, miközben hallgatjuk az ének nélküli számot. Kyo nem érti, mi történik velem, de talán nem is érdekli és inkább a csengőhangjára figyel. A hangokra és a dallamra, amik adják az alapot és az ütemet, közben pedig halkan mormolja a szöveget. Aztán amikor már a vége felé közeledik a dal, hirtelen megszakad a hívás, elcsendesedik a lakás és elnémul az én nevetésem is.
- Sosem hozom haza a munkát - szólalok meg végül. - Ez a lakás még sosem hallotta Ken gitárját, Tetsu basszusát vagy Nero dobját. Sem az én hangomat.
- És Yuu? - kérdezi szinte azonnal.
- Yuu... Yuu sokat volt itt Daisuke halála után.
Megmozdul alattam, de éppen csak annyira, hogy az ujjait a hajamba csúsztassa. Lassan, finoman játszik vele, behízelegve, mintha valóban a szeretője lennék, nem csak valaki, aki az elmúlt pár napban megadta magát neki. Szabaddá teszi a homlokomat, minden hajszálat gondosan hátraigazít, aztán az egész tenyerét végighúzza az arcom felén. Lehunyom a szemem a keze nyomán és benntartom a levegőt, mikor a nyakamhoz ér.
- Lefeküdtél vele? - kérdezi.
Sokkal inkább hallatszik vallatásnak, mint érdeklődésnek, és fogalmam sincs, honnan veszi hozzá a bátorságot. Miért hiszi, hogy ehhez joga van... Kiszalad belőlem a levegő és fellélegzem, hiába fonódnak az ujjai a nyakam köré.
- Nem - felelem egyszerűen, kurtán, őszintén. - Yuu normális ember, jó neveltetéssel. Kötelességének érezte, hogy itt legyen mellettem.
- Nálatok mindenki túl normális - sóhajtja, miközben hátraveti a fejét és elhúzza a kezét.
- Nero nem az - jegyzem meg.
- Nem is való hozzátok. Csak káoszt visz közétek.
- Nincs jogod bírálni a zenekarunkat - mondom neki, aztán az oldalamra fordulok, nem el tőle, hanem pont felé, az ujjammal pedig körberajzolom a köldökét.
- Igazad van, nincs jogom.

Újra megszólal a telefonja, ez töri meg köztünk a csendet. Tudom, hogy nem ugyanaz jár a fejünkben - ő Daisuke hangját hallja a fejében, én az övét.
- Miért csak a stúdióalap? - kérdezem tőle hirtelen. - Miért nem az eredeti? Az ő hangjával? Megmaradt pár élő felvétel.
- Nem tudom - feleli. - Amikor elkezdtük felvenni, napokig csak ezt hallgattam, hogy ráhangolódjak. Mindenhol ez szólt: az autóban, a lakásban, még a telefonomra is rátettem. Aztán elfelejtettem átállítani és így maradt.
- Nem lenne egyszerűbb, ha lecserélnéd?
- Az lenne - bólint.
Aztán ismét elkezdi a hajamat simogatni. Néha az arcbőrömhöz ér, mintegy véletlenül, néha pedig megáll és nem mozdítja a kezét egy ideig. Figyelem, ahogy levegőt vesz - a hasa és mellkasa egyszerre emelkedik, de nem annyira, mint egy képzett énekeseknek. Ő csak ösztönösen, érzéssel teszi ezt, nem azért, mert megtanulta, hogy ez a helyes technika.
- De megcsalás is lenne - mondja, mikor végre elhallgat a telefonja.
- És mi? - kérdezem tőle az elmúlt napokra utalva. - Ez nem számít megcsalásnak?
- Hiszel abban, hogy velünk van és figyel minket? - kérdezi válasz helyett.
- Amióta itt vagy, azóta igen.
Meggyőződéssel mondom, amit mondok. Mert mióta ő felbukkant nálam, valóban érzem újra Daisukét is. Nem fizikailag vagy megmagyarázható módon, csak a testemben. Az ereimben lüktető vérben, a szívemben, a gondolataim között, a tetteimben.
- Akkor talán nem is megcsalás. Csak helycsere. Most ő ül a sarokban és én fekszem veled az ágyban.

Végül mindketten ugyanoda jutottunk. Ugyanazt gondoljuk, ugyanazt érezzük. És ahogy ismét megszólal a telefonja, az jár a fejemben, hogy ez régen miért nem működött. Miért csúsztunk el egymás mellett, miért kellett annyi év és Daisuke ahhoz, hogy valahogyan mégiscsak egymásra találjunk. Egy képet lássunk a világról, egy valóságban éljünk. Aztán ahogy már csak az utolsó taktusok visszhangoznak a besötétített lakásban, rájövök, hogy valamiben még mindig különbözünk - máshonnan, más érzésekkel jutottunk el ugyanoda. Csak az a két út kereszteződött, amiken éppen járunk.

Ebben a pillanatban értelmetlennek érzem az egészet. Azt, ahogy rajta fekszem, és ahogy ő továbbra is a hajammal játszik. Nincs jövője a testiségnek kettőnk között, nincs jelentése a beszélgetéseinknek, nincsen bennünk semmi - nem vagyunk más, csak két lélek nélküli test. Fojtogat a levegő, ami megült a lakásban; terhesnek és mérgezőnek érzem, ahogy a sötétséget is, ami elnyomja a napszakok váltakozását és kiránt minket az élet körforgásából.

Kimenekülök mellőle az ágyból. Elhúzom a sötétítőt és elvakít a napfény. Megszédülök, de a gyengeség alig tart tovább egy pillanatnál, máris biztosan állok a lábamon. Az ablak felé nyúlok és kitárom, amennyire csak tudom. Friss levegő tódul a szobába, a lakásba, a tüdőnkbe.


Leül mellém a padlóra és ő is a falnak támasztja a hátát. A beszűrődő napfény csak egy csíkot húz a laminált parkettára - akárhányszor elmegyünk az ablak mellett, ő mindig kicsit behúzza a sötétítőt, én pedig mindig el. Kiveszi a kezemből a jegyzettömböt és beleolvas, aztán elveszi a ceruzámat is és ír pár kacska sort az enyémek alá. Teljesen más a két szöveg, valahogyan mégis passzolnak egymáshoz és egybeolvadnak. De alig van időm ízlelgetni azt, amit ketten teremtettünk, mert ő ezzel befejezettnek tekinti a munkát, lefordítva elénk teszi a tömböt és ráhelyezi a ceruzát.
- Mit csinálsz? - kérdezi tőlem.
Mondhatnám neki, hogy dolgoztam, míg meg nem zavart benne, de valójában nem is figyeltem arra, mit írok és miért.
- Várok.
- Én is - mondja. - Ugyanarra várunk?
- Nem tudom - rázom meg a fejem.
- Én arra várok, hogy vége legyen. Hát te? Te mire vársz, Makoto?
Évek óta nem szólított már így senki sem a tulajdon anyámon kívül. Még a régi barátok is csak Garának hívnak - így egyszerűen, nem cifrázva, nem bonyolítva, nem személyeskedve. Ő viszont ismét megszegi a szabályokat, keresztülgázol mindenen, ami elmúlt, és mindenen, ami van. Újra és újra megdöbbent, hogy a hazugságai ellenére mennyire egyenes jellem és ember valójában.
- Én is arra - felelem neki végül.
- És mit szeretnél, hogyan legyen vége?
Ütést érzek a mellkasomban. Valódi, fizikai fájdalmat, amit a kérdése váltott ki. Úgy számoltam, három-négy napja van itt nálam, de az is lehet, hogy már öt. Ennyi idő telt el, mióta véresen, szakadt ruhában becsengetett hozzám, mégis váratlanul ér a kérdése. Nem gondoltam bele egyszer sem, nem kerestem magamban a választ sem magamnak, sem neki, nem érdekelt, mikor és hogyan fejeződik majd be.

Ülök mellette magatehetetlenül és azt sem tudom, egyáltalán honnan fogjam meg a saját gondolataimat. Nincs alfa és nincs omega, csak érzések zavaros elegye, amik minduntalan egymásba ütköznek. Nem látom tisztán a jövőt a múlt és az emlékek miatt, miközben a jelen felszínre hozza és beszennyezi mindazt, amit már rég eltemettem magamban. Kyo pedig továbbra is vár. Ezúttal egy válasznak álcázott döntésre, ami mindkettőnk életét irányítja.

- Mit szeretnél valójában hallani? Vallomást? Könyörgést? Megalázkodást?
- Az igazságot.
- Tudod, mi az igazság. Én is tudom. Mindketten tudjuk.
Nem fordul felém, én sem nézek őrá. Csak ülünk egymás mellett, mint annak idején, mikor Daisuke hazaérkezésére vártunk. De most már nincs kire várunk.
- Kegyetlen vagy - vágom hozzá. - Adtál nekem egy második esélyt, de azonnal el is vetted tőlem. Ha azt mondanám, menjünk, sétáljunk ki ebből a lakásból, és ha szükséges, add fel magad a rendőrségen, én pedig majd rendszeresen látogatlak, akkor soha többet nem látnálak. Ha azt mondanám, maradj és folytassuk, talán már holnap egy halott mellett ébrednék az ágyban. Bármit mondanék, ugyanaz lenne a vége, csak napok kérdése az egész. Ezért nem értem. Nem értem, miért jöttél ide? Miért?

Dörömbölés foszt meg a választól. Valaki teljes erőből üti az öklét többször is az ajtómhoz, aztán beszűrődik a réseken át Nero hangja. Üvölti a nevem, sokszor egymás után. Kyo a kezét az enyémre teszi, megszorítja egy pillanatra, aztán elengedi, feláll és az ajtóhoz sétál.


Kaorutól tudom meg, hogy Kyo nem ölte meg, csak súlyosan bántalmazta azt a szerencsétlent, aki az útjába került aznap éjjel. Az ügyvéd, akit időközben szereztek neki, érti a dolgát, pszichózisra hivatkozva elintézi, hogy azonnal bekerüljön egy klinikára. Az egész nem vert visszhangot a sajtóban, minket ahhoz a társadalom túlságosan elítél és kilök magából, így Kaoru szerint nincs okunk az aggodalomra - minden rendben van.

Yuu jön el hozzám. Pár óra telt csak el azóta, hogy Nero itt járt és Kyo magamra hagyott, ő máris minden nyomot eltüntet, ami az elmúlt napokra emlékeztethetne. Átszellőzteti a lakást, friss, tiszta ágyneműt húz, fürdővizet enged nekem, vacsorát készít és kiviszi a nagytükröt a hálóból. Nem kérdez és nem vár válaszokat, mégsem terhes vagy kellemetlen a jelenléte, inkább csak nyugtatóan hat. Viszont ez nekem nem elég. Csak altatóval tudok elaludni az éjszaka.

Késő délelőtt van már, mikor felébredek. Nem tudok felkelni az ágyból, nincs bennem annyi erő, hogy elinduljak, így csak egyik oldalamról fordulok át a másikra. Yuu kora délután érkezik, beengedi saját magát, teát főz és levest melegít, mindent az ágy mellé készít, aztán magamra hagy. Fogalmam sincs, mit csinál a lakásomban, amíg én magatehetetlenül fekszem az ágyban a saját életem nyomorának súlya alatt, de nem csap zajt és nem zavar semmiben. Csak ugrásra készen vár, hátha szükségem van valamire.

Nero is beugrik este. Ezúttal távol áll tőle, hogy véleményt nyilvánítson, de másra sem képes - nem parancsol, nem irányít, nem mondja meg, mikor mi legyen. Csak üzenetet ad át, méghozzá Kyótól Kaorun keresztül: látni szeretne, tartozik nekem. Nero pedig szemmel láthatóan visszafogja magát, miközben kipréseli magából a mondatot, és úgy viselkedik, ahogy egy normális ember viselkedne. Figyelem őt, ahogy a falnak támaszkodva összefont karokkal áll, és egy pillanatra úgy érzem, Kyónak nem volt igaza - Nero mégis közénk való.

Úgy képzelem, a klinikán majd egy külön szobában találkozhatunk, de tévedek: Kyo állítólag a helyzethez mérten jól van, még az udvarra is lesétálhat velem. A park nem túl nagy, elbújni benne nem lehet, de nem is bánom, hogy figyelő szemek kereszttüzében maradunk. Mert hiába mondják, hogy jól van, ahogy ránézek, nyilvánvalóvá válik, hogy már csak egy hajszál tartja életben. Tompa a gyógyszerektől, lassú és vontatott már a mozgása is, a hangját pedig alig találja, amíg az ajtótól a pad felé sétálunk. De alighogy leülünk és a szemembe néz, rájövök, hogy ez is csak színjáték része. Még van benne annyi, hogy végigjátssza ezt a fellépést is.

- Elbúcsúzni mentem - mondja egyenesen a szemembe. - Azért mentem oda, hogy búcsút vegyek tőletek.
- Ennyi? - kérdezem tőle. - Ennyi az egész?
- Ennyi - bólint. - Búcsú nélkül nem lehet vége az egésznek.
Igazat adok neki. Mert tudom, milyen az, amikor nincs idő a búcsúra. Nekem nem volt rá lehetőségem, ahogy neki sem, ezzel az eggyel még tartoztunk egymásnak és Daisukénak is.
- És sikerült? - kérdezem tőle. - Elbúcsúztál tőlünk?
- Sikerült - bólint. - Most már minden rendben.
Úgy néz rám, ahogy a kádból nézett. Ördögien mosolyogva, ijesztően. De én már nem foglalkozom vele. Megkapta, amit akart, és talán én is megkaptam. Csak megszorítom a vállát, aztán felállok és hazaindulok. Haza Daisukéhoz.
- Tudod, miért a Sousou-t választottam? - kiált utánam. Visszafordulok és lassan nemet intek a fejemmel; várom a választ. - Ott voltam, amikor írta. Nálad. Ugyanott ült a padlón, ahol te. Sosem felejtem el, mert az volt az egyetlen alkalom, hogy lefeküdt velem. Aztán felkelt, és megírta azt a dalt. Tartoztam neki és neked ennyivel.

Nem haragszom rá. Sem Daisukéra, amiért engedett neki. Nem vagyok féltékeny, nem jár át fájdalom, nem szúr a mellkasom. Csak hazamegyek a lakásomba és előkeresem azt a dobozt, amiben Daisuke holmiját megőriztem. A kezembe veszek egyesével mindent, ami maradt utána - az egyik pólóját, a tövig faragott ceruzáját, a szinte üres jegyzettömbjét, a parfümjét, a tárcáját és a doboz gyógyszerét, amiből csak az a két szem hiányzik, amiket aznap bevett.

Végre megértem, hogy nem én voltam a gyáva, hanem Kyo. Én túléltem őt, túléltem Daisukét, és most túléltem ezt is, míg ő két éve képtelen megtenni azt az egyetlen lépést, ami még hiányzik. Több bennem az erő, mint benne valaha is lesz, és pont ezért jött hozzám. Ezért jött haza hozzánk.

Hangosan felnevetek azon, hogy tényleg mi voltunk az utolsó lépés. Az utolsó őszinte dolog, amire még képes volt, és most nincs más dolga, mint megvárni, hogy befejezzem helyette azt, amit ő elkezdett. Ő pedig nem fog habozni, nem fog kételkedni úgy, mint én. Erre az egy lépésre gyűjtögette mindvégig az erejét - gondolkodás nélkül fog követni a halálba.

Visszaakasztom a nagytükröt a hálóba és feltérdelek az ágyra úgy, hogy lássam magam benne. Hagyom, hogy Kyo az egyik oldalról, Daisuke pedig a másikról öleljen át. Hármunk tükörképe folyik egybe előttem, érzem őket a bőrömön, az ereimben, a levegőben körülöttem.

A csend és a sötétség, amibe a lakás burkolózott, ezúttal nem nyomasztó és nem fojtogat, hanem éppen ellenkezőleg, egy újabb életet, és ezzel együtt lehetőséget ad. Még egy esélyt, amit vétek lenne elpazarolni. Jobban kell vigyáznom rá, mint Daisukéra, és úgy, ahogy ő nekünk, mi is tartozunk neki ennyivel.

Mindhármunkra gondolok, mikor a tenyerembe öntöm az összes gyógyszert, ami a dobozban van. Kettesével veszem őket a számba és öblítem le a vodkával. Marja a torkom, végigégeti belülről az egész mellkasomat, de minden egyes cseppje megéri. Megéri, mert félúton az élet és a halál között végre mindhárman újra együtt vagyunk.
Még érzem Kyo érintését a bőrömön, de már érzem mellette Daisuke illatát is.




Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:

Széljegyzetek:

1. Gara éveken át nem szólalt meg a nyilvánosság előtt arra hivatkozva, hogy nem szereti a saját beszédhangját (példa erre itt látható: Tatsuro - Gara - Yomi fotózás @ youtube). Az utóbbi pár évben azonban már engedi hallatni a hangját.

2. 2011 februárjában jelent meg az első és egyben utolsó Daisuke to Kuro no Injatachi album Shikkoku no Hikari címmel. A befejezett dalok mellett helyet kaptak rajta azok a számok is, amiket Daisuke már nem tudott felénekelni. Több barátja és ismerőse fogott össze, hogy az album kiadásra kerülhessen: többek között a volt bandatársai, Kyo, a Merry, a 12012, a Kannivalism és a Boogieman tagjai.
Kyo csengőhangja a történetben a később is említett ?? (Sousou), ami szintén ezen az albumon hallható. Ebben a számban gitárosként Kenichi [Merry] működött közre, ezért nevet fel Gara, mikor meghallja a zenei alapot.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022