Három ember, három énekes, három élet. Egyikük csak
tükörkép, a másik kettő valós. Egyikük hazudik, a másik
kettő táplálja a hazugságokat. Egyikük beszél, a másik
kettő néma.
A japán zenei érában a 'visual kei' (vagy onnan induló,
hozzá kapcsolódó) zenészek nagy része úgy él együtt,
mintha egy nagy család tagjai lennének (természetesen
kivételek mindig akadnak, legjobb példa erre a PSC bandái).
Tele szoros barátságokkal, összetartással, közös múlttal,
jelennel és jövővel.
Daisuke is ennek a családnak a tagja volt.
Azt mondta, minden rendben. Nem lesz semmi gond, ne
aggódjunk, csak adjunk neki egy kis időt, hogy lerendezze magába.
Így egyszerűen: lerendezni. Nem elfelejteni, nem eltemetni, nem
elgyászolni.
Feltűnően hamar heverte ki. Kaorutól tudom, hogy egyik nap
még otthon maradt, mert nem volt képes felkelni az ágyból,
másnap már ment dolgozni. Beállt a mikrofon elé, vett egy
mély levegőt és elkezdett hörögni, sikítani, ordítani.
Egyikük se merte megzavarni, csak álltak ott és nézték, hogy
mit művel magával. Hozzá beszélt, neki énekelt, nem nekik
és nem a közönségnek, és az egész sokkal valódibb volt,
mint bármi, amit addig életében a színpadon művelt. Kyo a
szemük láttára halt meg a stúdióban, aztán mikor az utolsó
hangot is kipréselte magából, hazament és másnap
újjászületve tért vissza közéjük.
Azóta csaknem két év telt el. Úgy repült el fölöttünk
az idő, mintha nem is lett volna, pörögtek a napok, elfolytak
a hónapok, változtak az évszakok, míg mi végigdolgoztuk az
egészet. És talán itt rontottuk el. Talán akkor kellett volna
megállnunk - nem csak nekik, hanem mindenkinek körülötte -,
tényleg időt kellett volna adnunk neki, hogy elűzze a saját
démonait, megbékéljen az állandó fájdalommal és
megtanuljon vele együtt élni. De mi hittünk neki, mikor azt
mondta, minden rendben van.
Most már csak önmaga árnyéka. Az egyetlen közülük, aki
valóban élőhalottá vált és elszürkült tekintettel lézeng
a világban a helyét keresve. Nem tud már őszinte lenni, sem a
színpadon, sem az életben, csak ontja magából a
hazugságokat, amik szép lassan a lételemévé válnak. A
szavak, amik régen mindig mellette álltak, akkor hagyták el,
mikor Daisuke kilehelte a lelkét.
Nem sokkal éjfél után csenget be. Véres kézzel, arccal,
szájjal; póló nélkül, szakadt farmerban, mezítláb.
Behúzom, egészen a fürdőig, lehajtom a vécé fedelét,
ráültetem és remegő kézzel egy törülközőt keresek elő.
Attól félek, a vér, ami beborítja az egész testét, nem az
övé, hanem másé. Lassan húzom a bőrén a hófehér, vizes
törülközőt, keresve a bizonyítékokat. A vágásokat, a
penge nyomát a húsában, a szétváló, friss sebeket, de nem
találok annyit, amennyire számítok. Egy idő után már valaki
másnak a vérét mosom az ő testéről.
Egyenesen előre mered. Önmagát nézi a tükörben, még
csak fel sem szisszen, ahogy hozzáérek a felszakadt ajkához.
Kérdeznék tőle, de tudom, hogy választ úgysem kapok, még
talán mozdulni sem mozdulna, ha én nem irányítanám. Magára
hagyom a fürdőben, míg friss ágyneműt húzok a
vendégszobában - abban bízom, sikerül kihúznom belőle
valamit, ha kialudta magát. Visszamegyek hozzá, felsegítem a
vécéről, átkísérem a szobába és leültetem az ágy
szélére. Csak akkor fekszik a hátára, mikor én döntöm,
aztán magatehetetlenül hagyja, hogy lehúzzam róla a
farmerját. Fekete alsó van rajta, ráfeszül a merevedésére -
nem tudom, hogy már eleve így érkezett hozzám, vagy csak az
érintésem tette ilyenné. Nála sosem egyértelmű, mire izgul
éppen: a fájdalomra, vagy a gyengédségre.
Behúzom az ajtót magam mögött, mikor magára hagyom.
Rendet teszek utána a fürdőben, a véres törülközőt beáztatom,
a vécé tetejét visszahajtom, a koszos, szakadt farmerja
zsebeit pedig kiürítem, aztán kidobom. Tiszta ruhát keresek
neki elő a szekrényből, kikészítem az ágyamra, majd az
ablakhoz sétálok és megállok egy pillanatra, hogy rendezzem a
gondolataimat, mielőtt Kaorut hívom. Nem akarok ráijeszteni,
amúgy is érzékeny náluk a helyzet a kényszerpihenő miatt,
ezért csak finoman puhatolózom, hogy vannak mostanában. Főként
Kyo. Kaoru azt mondja, most már egész nap bent van,
próbálnak, már amennyire azt az orvos engedi neki jelenleg,
aztán este elköszön, hazaindul és másnap kezdődik elölről
az egész - minden rendben van. Úgy köszönök el, hogy nem
mondom el neki az igazat. Ráér az majd reggel, talán akkor
már én is többet tudok.
Az ajtóban áll, mikor megfordulok. A teste már nem olyan,
mint volt, felszedett pár kilót, a kockáknak már csak a
nyomát sejteni, de még mindig jól tartja magát. Csak az arca
más. A szeme, a hazugságra görbülő szája, és az idő
nyoma, ami ugyanannyira kegyes hozzá, mint amennyire kegyetlen
vele. Mert nem feledteti vele mindazt, ami mögötte van, mégis
finom, apró ráncokat hagy csak maga után, hogy örökké
fiatalon tartsa.
Szólítom, de nem felel, csak néz és áll. Lépek felé,
hogy visszakísérjem a vendégszobába, de mikor nyújtom felé
a kezem, elkapja a csuklómat. A szorítása erős, határozott,
valóságos. Nem enged és nem lazít rajta, a szemét a
mellkasomra szegezi és fogva tart. Aztán lassan az öléhez
húzza a kezem és elkezd dörgölőzni hozzám. Hallom, hogyan
súrlódik a kézfejem az alsója szövetén, érzem, hogy még
mindig merev és egyre keményebb lesz alattam minden egyes
mozdulattal. Évek óta nem értem már így hozzá. Ő pedig
évek óta nem tette ezt velem.
Régen, mikor még neki dolgoztam, ez is beletartozott a
mindennapjainkba. Kéz voltam a keze helyett, száj a kurvák
szája helyett. Pontosan csak ennyi és nem több. Egy egyszerű
gép, ami elvégezte a rá szabott feladatot és nem beszélt
vissza, mert tulajdonképpen a gép maga élvezte, hogy az lehet
neki, ami. És a gépnek évekbe tellett, mire kiűzte őt magából.
Én pedig megtanultam beszélni, míg ő elfelejtett.
Most mégis engedek neki. Elengedem a tétlenséget és
mozgásra ösztönzöm a saját ujjaimat. Beleakaszkodom az
alsója szélébe, tapintom a meleg bőrét, az ismerős szőrszálakat,
aztán tovasiklik az ujjam és ismét csak az alsóján
keresztül érintem. Észre sem veszem, mikor engedi el a
csuklóm, csak azt, hogy megremeg, mikor a hasfalához érek. Az
egész teste beleremeg egyetlen érintésbe, mintha nem is
önmaga lenne, hanem egy idegen, aki az ő testét használja
ellenem.
Aztán mégis visszatér hozzám. A falhoz vág, a pólómon
keresztül marja végig a mellkasomat, majd fordít rajtam és a
hátammal teszi ugyanezt. Egy mozdulattal rántja le rólam a
melegítőt és az alsót - a merevedése egyenesen a farpofáim
közé csúszik. A fájdalom végigcikázik az egész testemen,
hang mégsem hagyja el a torkomat, csak valami elcsukló
nyögés, amit már évek nem hallhatott senki sem.
Az arcom mellett csattan az ökle a falon. A fejét a hátamba
fúrja, zihál és szűköl, érzem, hogy átnedvesedik a
pólóm, próbálja visszafojtani a hangokat, némán akar
könnyezni, hogy ne lássam és ne halljam, mégis vele rándulok
össze mindvégig, míg rázkódik a teste. Úgy megy el, hogy
közben még csak bennem sincs. A spermája lefolyik a combom
belső felén, a könnye és a nyála összekeveredik a
pólómon, aztán hosszú percek múlva végre megnyugszik és
elenged. Két lépést hátrál, lehajtja a fejét és nem
mozdul. Olyan, mintha a színpadon állna és arra várna, hogy
megtapsoljam a fellépését. De én ezen az éjszakán nem
vagyok jó közönség. Csak a gép, amit annak idején kinevelt
magának.
Magára hagyom, míg kimegyek a fürdőbe és rendbe teszem
magam. A pólót levetem, a bőrömet áttörlöm, de nem állok
zuhany alá. Az illata még mindig ugyanolyan, mint régen.
Akármi történt vele az évek alatt, ez mégsem változott, és
én direkt hagyom magamon, hogy ismét emlékezhessek rá - arra,
aki volt.
Az ágyamban találom, mikor visszamegyek a hálóba.
Összegömbölyödve, mint egy macska. Leülök az ágy
szélére, neki hátat fordítva, és arra gondolok, talán ideje
lenne, ha kidobnám. Túl messzire ment ezúttal, már nem
vagyunk kölykök, akik bármit megtehetnek, neki nincs joga már
használni a testemet, nekem nincs szükségem arra, hogy ezt
tegye velem. Mégsem tudom elengedni.
Mert Kyo hazajött. Hozzánk.
Hajnalodik, mikor megébredek. Mellettem fekszik a hátára
fordulva, összekulcsolt kezekkel, és a plafont nézi. Azt, ahol
régen a tükör volt. Biztos vagyok benne, hogy ő még mindig
látja benne magát - lát benne minket -, és ugyanúgy figyel
ránk, mint akkor. Az egymásba fonódó testekre, az összes
mozdulatra és nyögésre. Fekszem mellette az ágyban és én is
figyelem önmagunkat. A legutolsó aktusunkat, amiben még
hárman vagyunk, de csak kettőnk között húzódik intimitás.
Hogy mikor jött rá, már nem emlékszem. Csak arra, hogy
egyszer, mikor Daisuke hazajött egy újabb tükörrel a hóna
alatt, jött vele ő is. Felkerült a tükör a falra a többi
mellé - akármerre néztem a szobában, mindenhol magunkat
láttam. Összesen hatvanhat darab volt belőlük, kicsik és
nagyok felváltva, megtörve a testünk ívét, sejtelmesen
visszaadva a vonalainkat.
Kyo eleinte mindig a sarokban ült. Távol maradt, onnan
nézte a tükrökben, ahogy mi egymást tépjük az ágyban. Nem
ért hozzánk, nem szállt be. Csak figyelt és élvezte. Daisuke
pedig neki adta a műsort az én testemmel. Néha gyengéd volt,
néha erőszakos, volt, hogy rám emelte a kezét, de volt, hogy
addig simogatott, míg már nem bírtam tovább - minden aktusunk
más volt. Még azok is, amiket ő nem nézett végig.
Körülbelül egy év után váltott a sarokról az ágy
szélére. Továbbra sem ért hozzánk, csak közelebb ült, hogy
jobban lásson. Összegömbölyödve elfeküdt, hogy teret
hagyjon nekünk, és a plafonon lógó nagytükörből nézett
vissza ránk. Azok az alkalmak már nem csak kettőnkről szóltak.
Akkor már hárman voltunk, hármunk között húzódtak az
érzelmek, mint valamiféle láthatatlan szálak - örökké
összetartva bennünket. Daisuke halála azonban mégis
szétválasztott minket.
- Összeverekedtem vele - szólal meg hirtelen. - Úgy nézett
ki, mint ő. Ugyanúgy. Hiába mondta, hogy őt nem Daisukénak
hívják, nem hittem neki. Azt hiszem, megöltem.
A szavak csak elhagyják a száját, monoton, búgva, mintha ez
is csak egy hazugság lenne a sok közül. Én mégis tudom, hogy
megtette.
- Egyenesen hozzám jöttél? - kérdezem tőle.
- Igen, hozzád. Hozzátok.
Lehunyom a szemem és megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
Én lettem az alibije. Az én szavam mentheti meg vagy áshatja
el örökre. Rajtam múlik az élete, de nem érzek magamban
annyi erőt, hogy most megmentsem. Az árnyaktól, a saját
démonaitól, a saját lelkétől és gondolataitól. Mert
egyedül kevés vagyok hozzá.
- Mit szeretnél, mit hazudjak a rendőröknek? - kérdezem.
Feltámaszkodik a könyökére és felém fordul. Remeg a keze,
mikor az arcomhoz ér, éppen csak végigsimít rajta és már
húzódik is vissza, mintha égetném. Aztán újra érint,
lehúzza az ujjait a nyakamon, keresztül a kulcscsontomon, majd
ismét a nyakamon, végül megáll és rászorítja az egész
tenyerét, mintha csak azt próbálgatná, hogyan fojtson meg.
- Semmit - mondja. - Nem kell hazudnod semmit.
- Ha tényleg megölted, börtönbe kerülsz.
- Akkor talán végre vége lesz - suttogja.
Még jobban rászorítja a kezét a nyakamra. Érzem a súlyát,
a kellemetlenséget, felébred bennem az életösztön és a
menekülési vágy, mégsem mozdulok alatt. Inkább csak
hátraszegem a fejem, hogy még jobban hozzáférjen.
- Szeretnéd, ha megtenném? - kérdezi.
- Akkor talán végre vége lenne - préselem ki magamból a
szavakat. - Mindhármunknak vége lenne.
Nálam marad. Míg én a zuhany alatt állok, ő valahogyan
megtalálja a nagytükröt, de csak a falra akasztja fel, nem a
plafonra. Szembetalálom magamat a tükörképemmel a
hálószobában. Figyelem a vízcseppeket, amik elakadnak és
újra elindulnak a testemen. Nézem a saját bőrömet,
csontjaimat, mellbimbómat, miközben azt képzelem, hogy Daisuke
áll mögöttem, nem ő. Daisuke érinti meg a vállam, Daisuke
ölel át hátulról, Daisuke térdeltet fel az ágyra és ő kényeztet.
Ismét hármunkat látom a tükörben. És ismét csak kettőnk között
húzódik intimitás.
Ezúttal gyengéd velem. Olyan, amilyen Kyóra mindig is
vágytam és akit sosem kaptam meg. Olyan, amilyennek
elképzeltem, aki után évekig sóvárogtam, és aki miatt
Daisukéhoz menekültem. Ahogy a tenyere siklik a bőrömön,
úgy válik valóra az álmom. Egy régi, megfakult, poros
illúzió, amit olyan mélyre temettem el magamban, mint semmi
más titkomat ezen a világon.
A fülemhez hajol, mielőtt előredöntene. Úgy, mint régen
Daisuke. Azért teszi ezt, mert ő is emlékszik minden
mozdulatra, vagy azért, mert így kívánja, nem tudom. Viszont
azt igen, hogy ő Daisukéval ellentétben nem mond semmit, nem
szuszog, nem zihál és nem harap a fülcimpámba. Ő csak vesz
egy mély levegőt és ezzel együtt magába szív mindent, ami
belőlem árad. A szappant, a reményt, a hiányt, a fájdalmat,
a múltat.
Óvatosan tágít. Nem durva, mint éjszaka volt, mégis a
szenvedés az, ami merevvé teszi. Ketten szenvedünk egy
harmadik emlékének a súlya alatt - én a menedékem alatt, ő
az elmulasztott pillanatok alatt. Együtt nyögjük Daisuke
hiányát, miközben a szemünk csak a tükörben talál
egymásra. És abban a pillanatban, hogy szinte együtt megyünk
el, ismét hárman vagyunk az ágyban. Daisuke újra velünk van.
Én Nerót hívom, ő Kaorunak üzen. Egyikünk sem tudja,
mennyi időnk van még; nem tudunk semmit azon kívül, hogy
talán Kyo megölte azt a szerencsétlent, talán épp most
keresi a nyomát a rendőrség, vagy talán már a házam előtt
állnak. De mikor ránézek és látom, ahogy meztelenül
elnyúlva fekszik az ágyamban, nem is érdekelnek már a
talánok. Akármennyi időnk van, akármeddig tart még ez a
szürreális, mégis valóságos és húsvér álom, én
kihasználom. Az utolsó cseppig, amit belőle kaphatok.
A bőrömnek suttogja a szavakat. Úgy beszél, mint évekkel
ezelőtt. Hosszan, sokat, mégis félbe tört mondatokkal,
el-elejtett szavakkal, gondolatfoszlányokkal. Tömör és velős,
de mindent kiad magából. Mesél a hangjáról, az elmúlt két
évről, a munkáról, a mindennapjairól. Többet tudok meg
róla, mint amennyit tudtam az elmúlt tíz évben, mégsem
leszek újra annyira részese az életének, mint tíz évvel
ezelőtt.
De részese leszek valami másnak: a fájdalmának. Sokáig
tartóztatja magát, mintha hezitálna, hogy egyáltalán
felhozza-e, végül mégis elfogy minden más, amit mondhatna,
és ahogy még közelebb férkőzik hozzám az ágyban, úgy
talál vissza önmagához.
- Már nem emlékszem tisztán az arcára - mondja, és én
bólintok, hogy értem és tudom, miről beszél. - Elmosódtak a
vonalak, az egész egy távoli folt, amit egy koszos üvegen át
látok. De hiába próbálom letörölni az üveget, csak még
jobban szétkenem rajta a mocskot.
Ismét bólintok és nem mondom el neki, hogy én igazából az
illatára nem emlékszem. Egyedül arra nem. És ez teszi még
elviselhetetlenebbé azt, hogy az övé viszont egy percre sem szűnt
meg létezni számomra. Fekszem mellette, megpróbálom nem őt,
hanem Daisukét érezni, de hiába küzdök, alulmaradok saját
magammal szemben.
Ezután már ő sem szólal meg. Mozdulatlanul fekszik
mellettem a hátára fordulva, órákon át. Néha lehunyom a
szemem, megpróbálok pihenni, de nem sikerül. Nem csak az
zaklat fel, hogy újra mellettem van, hanem az is, hogy hozta
magával a múltat.
- Hogyan tudsz élni nélküle? - kérdezi hirtelen.
Nem az lep meg, hogy két évet várt vele, mire feltette a
kérdést, hanem az, hogy nem tudok neki mit válaszolni. Olyan
sokat vártam már arra, hogy megtegye, annyi ideje kész már a
válaszom és annyiszor ismételtem el magamnak, hogy a
kérdéssel együtt az egész az értelmét veszti.
Mindhárman tudtuk már a kezdetektől, hogy a szimbiózisunk
mégsem volt olyan kiegyensúlyozott, mint amilyennek szerettük
volna. Leheletnyi volt a különbség, mégsem lett volna
kérdés, ki kit választana egyetlennek: Kyo Daisukét, Daisuke
engem, én Kyót. És talán Daisuke pont ezért hozta őt haza
magával. Emlékeztetni akart arra, amit én feledni szerettem
volna, közben mégis megadta Kyónak az egyetlen dolgot, amire
vágyott. Mindhármunk örökös szenvedése volt az, ami eggyé
tett minket. De mostanra már csak ketten maradtunk, és így
már sosem tehetünk ki egy egészet.
- Nem tudok - felelem neki végül. - Én már nem élek.
Csak vagyok.
Talán tudja, milyen érzés ez. De az is lehet, hogy ő már a
létezést is feladta. Mégsem tudok neki többet mondani. Nem
kap tőlem ennél többet, nem tudom neki elmondani, mit tegyen,
hogyan élhetné túl, hogyan feledhetné el legalább annyira,
hogy képes legyen az életét folytatni. Mert Daisuke nekem nem
az volt, aki neki, és én megtanultam felejteni az évek, míg
ő erre képtelen.
Felém fordul, hozzám ér, behunyja a szemét, az ujja
körbe-körbe jár a mellkasomon.
- Fáradt vagyok. Elfáradtam.
Úgy ejti ki a szavakat, mintha már napok óta nem aludt volna.
És talán valóban így van. Csak járt-kelt a világban,
megszokásból végezte a monoton munkát, közben pedig kereste
a helyét, amit Daisuke halála óta nem talál. Mégis hozzám
jött el végül. Én vagyok az utolsó lépés, a legutolsó
szalmaszál, a legutolsó őszinte mozzanat.
Mikor felébredek, nincs mellettem. Talán csak egy álom volt
az egész, nem több. Mégis azt mondja az ágy fölött lógó
tükör, hogy ez a valóság. A ráncok az arcomon, a sötét
karikák a szemem alatt.
A fürdőszobában találok rá, a gyógyszerek között
kutatva, talán azt se veszi észre, hogy ott állok mögötte.
Nem tudom, mit keres vagy mit szeretne, de nem is merem tőle
megkérdezni. Túl nagy az esélye annak, hogy pont azt a
választ kapom, amit nem szeretnék hallani.
- Hol van? - fordul félig hátra egy pillanatra.
- Micsoda?
- Daisuke gyógyszere.
Önkéntelenül rándulok össze. Minden izmom egyszerre,
váratlanul, sajgón. És közben rá gondolok. Arra, hogy talán
én sem vagyok túl rajta, én sem dolgoztam még fel, mert ahogy
Kyo kiejti a szavakat, látom őt magam előtt. Ahogy itt áll a
fürdőben reggel, vizes hajjal, meztelenül, üvegpohárral a
kezében és beveszi a reggeli adagot. Azt, ami egész nap
életben tartotta. Aztán beveszi az estit, ami végül megölte
őt.
- Kidobtam - mondom, de olyan gyenge a hangom, hogy még jómagam
is alig hallom. Kyo hátrafordul és vádlón néz rám. Mintha
hibáztam volna azzal, hogy megszabadultam tőle, és ettől
teljesen elvesztem a fejem. - Az ölte meg! Miért kellett volna
megtartanom?
Úgy mered rám, mintha egy idegent látna maga előtt. Valakit,
akit sose ismert előtte. Egy ismeretlen arc az utcáról, aki
mellett mégsem tud egyszerűen elsétálni, mert van benne
valami, ami felkelti a figyelmét.
- Szeretted.
Rátapint arra, amire én igazából sosem gondoltam. Vagy nem
gondolkodtam rajta. Csak volt - mellettem volt -, átsegített
valamin, ami egyedül nem ment volna, és maradt. Az ágyamban, a
lakásomban, a gyógyszere a fürdőszobámban, és én nem is
akartam tőle megválni. Vele akartam maradni.
- Csak ő volt nekem.
- És én? - kérdezi provokálva.
- Te elhagytál.
- Ő pedig minket hagyott el.
Altatóval a kezében sétál el mellettem. Nincs benne annyi,
hogy kárt tehessen magában, de Daisuke gyógyszerére is azt
mondták, hogy segíti a szíve dobbanását, csak jobb lesz tőle
neki. Mégis belehalt.
Kirohanok a fürdőből. Megelőzőm Kyót, de csak azért,
mert nem tudja, hol keresse az alkoholt. Egyszerre öntöm a
csapba a viszkit és a vodkát - ennyi van csak itthon. Kyo
mindvégig mellettem áll, de nem akadályoz meg, nem szól
hozzám. Csak figyeli, ahogy az összes alkohol eltűnik a lefolyóban,
az üvegek pedig a szemetes mellé kerülnek. Aztán elővesz egy
üvegpoharat, vizet tölt magának és azzal veszi be az altatót
- egy szemet, nem többet.
Míg alszik, én ülök és gondolkodom. Hova tartunk, mi lesz
így velünk, mi történik majd. Próbálok nem törődni azzal,
hogy megakadályozzam abban, amit tenni szeretne magával, de
ezúttal magamra is gondolok - még egyszer nem történhet meg
velem ugyanaz. Őt nem veszthetem el úgy, hogy akár meg is
akadályozhatnám benne. Jobban kell vigyáznom rá, mint
amennyire vigyáztam Daisukéra.
Végül bekapcsolom a gépet. Híroldalt keresek, hátha
találok valamit, ami beleillik Kyo felbukkanásába, de még
mielőtt beleolvasnék, meggondolom magam. Úgy fogom eltölteni
a napokat, ahogy ő. Kikapcsolom a gépet, a külvilágot,
mindent magunk körül és befekszem mellé az ágyba.
Úgy alszom el mellette, ahogy Daisuke mellett szoktam. Felé
fordulva, de nem hozzáérve. Időbe telik, mire álom jön a
szememre, mégsem választom az egyszerűbb megoldást, mint ő.
Csak figyelem az arcát, ami ezúttal nyugodt, kisimult és
szinte nem is emlékeztet a jelenlegi önmagára. Eszembe jut,
milyen volt régen, és rájövök, hogy ő tulajdonképpen
semmit sem változott, csak a körülmények körülötte.
Ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt szomjazta az igazi,
őszinte kapcsolatokat, amik viszonzásra találnak. És most is
ugyanerre van szüksége. Arra az egy emberre, aki ezt
megadhatná neki.
De ahogy lehunyom a szemem, Daisukét látom magam előtt. Ezúttal
ő ül a sarokban, ő figyel minket a tükörben és ő az, aki
nem ér hozzánk. Nem fekszik mellénk, nem szól hozzánk, csak
létezik mellettünk, mint egy szellem, egy arc és illat
nélküli árnykép.
A valóságról álmodom - minden valós benne. De leginkább a
fájdalom.
- Hogyan tudtad elfelejteni őt? - kérdezi vacsora közben,
vagy talán a reggeli alatt; már magam sem tudom eldönteni,
hány óra lehet, milyen napot írunk.
Vele szemben ülök a besötétített konyhában és behunyom a
szemem. Most nem őt akarom látni, hanem Daisukét. Az ő arcát
és szemét, amiben a megfelelő választ kereshetem. És ahogy a
két valóság találkozik - az, amiben eddig éltem és az, amit
Kyo magával hozott -, már nem marad más, csak az igazság,
amit mindeddig egyikünk sem mondott ki.
- Nekem nem őt kellett elfelejtenem, hanem téged.
- Hogyan tudtál elfelejteni engem?
A hangja kétségbeesett. Olyan, amilyennek talán még sosem
hallottam. Életében először találta szembe magát valamivel,
amire nem talál megoldást, és fél, hogy nem is talál majd.
De bármennyire is szeretném, ezúttal én nem adhatok neki
mást, csak az igazságot. Kinyitom a szemem és őt keresem a sötétben
- mégsem találom. Az ember, akit ismertem, vagy talán csak
ismerni véltem, már elveszett. Két éve él hazugságban, két
éve nincs egy őszinte szava sem, itt az idő, hogy válasszon:
újra önmaga lesz, vagy az, aki Daisuke nélkül lenni akar. Az
az ember, aki valójában sosem akart lenni, mégis lassan azzá
vált.
- Nem tudtalak. Rád és rám nem vár feloldozás.
- Akkor mi lesz velünk?
Amikor kimondja, kintről sziréna hangja hallatszik - talán
mentő, talán rendőr. Csak én rezzenek össze, de egyre
gondolunk. Akár őt is kereshetik, de az is lehet, hogy még
napokig nem bukkannak a nyomára, vagy nincs is miért a nyomár
bukkanni. Minden feltételes körülöttünk, lehet, hogy még
maga a létezésünk is: az, hogy éppen együtt eszünk, vagy
az, ahogy szeretkeztünk. Mégis tudjuk, hogy vége lesz
mindennek. Akár így, akár úgy, de vége lesz. Hiszen pontosan
azért jött el hozzám, hogy befejezze azt, amit elkezdett. És
csak arra vár, hogy valaki végre engedjen neki. Engedélyt
adjak neki arra, amit tenni szeretne.
- Két lehetőséged van: vagy megölsz engem, aztán magadat,
vagy csak magadat, és itt hagysz engem egyedül szenvedni.
Nem szól hozzám többet. Befejezi az evést, rendet tesz
maga után, elmosogat helyettem is. Mintha egy tiszta, rendezett
lakást, vagy talán inkább életet szeretne maga mögött
hagyni, holott tudja, hogy a mocsok, ami körbeveszi, nem itt van
valójában.
Nyitott fürdőajtó mellett enged vizet a kádba, egészen
addig, amíg szinte kicsordul a víz, aztán a ruháját
összehajtogatva teszi az ágyra és meztelenül sétál át
egyik szobából a másikba. Az ajtófélfának dőlve nézem
végig, ahogy beleül a vízbe és ahogy az kicsordul a kád
szélén, eláztatva így a kilépőt. Felém fordul,
elmosolyodik. Nem kedvesen, nem búskomoran, hanem ördögien.
Pontosan tudja, mit csinál, mikor hátradől és lecsúszik a
kádban, hogy teljesen elmerüljön a vízben.
Sokáig nem bukkan fel - én így érzem. Lehet, hogy
valójában csak pár másodperc telik el, de nekem perceknek tűnik.
Mégsem mozdulok, csak állok tovább egyhelyben, mint aki
jégtömbbe fagyott, és közben arra gondolok, hogy lehet,
valóban az vagyok. Csak jég, semmi más, amit semmi nem olvaszt
már ki. Sem az, hogy végre úgy ér hozzám, ahogy mindig is
szerettem volna, és az sem, hogy új lehetőséget kaptam az
élettől. Megmenthetném, mégsem tudom megtenni.
Nem kapkod levegő után, mikor újra felbukkan. Az arca
nyugodt és elégedett, mintha éppen csak megmártózott volna,
hogy felfrissüljön. Ismét rám mosolyog, most már kedvesen, a
kezét a kád szélére teszi, aztán az állát támasztja rá.
- Követnél a halálba? - kérdezi.
- Nem - felelem azonnal, nem kell rajta gondolkodnom.
Kíváncsian fürkészi az arcom, keresi a megoldást, de
rájön, hogy azok az idők elmúltak. Vagy az is lehet, hogy
sosem léteztek. Sosem ismert annyira, mint én őt, sosem
érdekeltem annyira, mint ő engem. Én félszavakból is
megértem, tudom, hogyan jár az agya, hogyan dobban a szíve,
emlékszem minden egyes rezdülésére. Ő viszont már rég
elfelejtett mindent, és amikor lehetősége lett volna
újrakezdeni,valójában akkor sem rám figyelt. Csak arra, ami
rajtam tükröződött Daisukéból.
- Miért? - adja fel végül és kérdez rá.
- Én ahhoz gyáva vagyok. Gyáva voltam Daisuke után, gyáva
lennék utánad is.
Anélkül hagyom magára, hogy bármit is mondhatna. A tükör
elé állok a hálóban, és várom, hogy Daisuke felbukkanjon
benne. Őt várom, mégis ismét Kyo vizes teste az, ami a
hátamhoz tapad. Félig merev csak, nem is igazán érzem, csak
sejtem. Az ágyra lök, végighúzza a kezét a hátamon, aztán
mégis maga felé fordít, mikor már felettem van, de mindvégig
a tükörbe néz, miközben hozzám dörgölőzik. Nem kell rákérdeznem,
tudom, hogy Daisukét látja a tükörben. Csak azt nem, hogy
engem is lát-e mellette.
A hátamon fekszem, Kyo öle a párnám, míg ő félig ül,
félig fekszik az ágyban. Harmadszorra kezd el csörögni a
mobilom. Őt nem érdekli, de engem idegesít - vakon
tapogatózom az ágyon a készülék után, majd mikor
megtalálom, kinyomom Nerót és kikapcsolom. Válaszként pedig
megszólal Kyo telefonja valahol a lakásban. Kenichi
gitárjának a hangja indul útra a sötét szobákban, amire
eddig egyszer sem volt példa az elmúlt tíz évben. Felnézek
Kyóra és elnevetem magam.
- Még sosem... - próbálom neki elmagyarázni, de annyira
abszurd a helyzet, hogy nem tudom abbahagyni a nevetést.
Csak rázkódik a testem, miközben hallgatjuk az ének nélküli
számot. Kyo nem érti, mi történik velem, de talán nem is
érdekli és inkább a csengőhangjára figyel. A hangokra és a
dallamra, amik adják az alapot és az ütemet, közben pedig
halkan mormolja a szöveget. Aztán amikor már a vége felé
közeledik a dal, hirtelen megszakad a hívás, elcsendesedik a
lakás és elnémul az én nevetésem is.
- Sosem hozom haza a munkát - szólalok meg végül. - Ez a
lakás még sosem hallotta Ken gitárját, Tetsu basszusát vagy
Nero dobját. Sem az én hangomat.
- És Yuu? - kérdezi szinte azonnal.
- Yuu... Yuu sokat volt itt Daisuke halála után.
Megmozdul alattam, de éppen csak annyira, hogy az ujjait a
hajamba csúsztassa. Lassan, finoman játszik vele, behízelegve,
mintha valóban a szeretője lennék, nem csak valaki, aki az
elmúlt pár napban megadta magát neki. Szabaddá teszi a
homlokomat, minden hajszálat gondosan hátraigazít, aztán az
egész tenyerét végighúzza az arcom felén. Lehunyom a szemem
a keze nyomán és benntartom a levegőt, mikor a nyakamhoz ér.
- Lefeküdtél vele? - kérdezi.
Sokkal inkább hallatszik vallatásnak, mint érdeklődésnek,
és fogalmam sincs, honnan veszi hozzá a bátorságot. Miért
hiszi, hogy ehhez joga van... Kiszalad belőlem a levegő és
fellélegzem, hiába fonódnak az ujjai a nyakam köré.
- Nem - felelem egyszerűen, kurtán, őszintén. - Yuu normális
ember, jó neveltetéssel. Kötelességének érezte, hogy itt
legyen mellettem.
- Nálatok mindenki túl normális - sóhajtja, miközben
hátraveti a fejét és elhúzza a kezét.
- Nero nem az - jegyzem meg.
- Nem is való hozzátok. Csak káoszt visz közétek.
- Nincs jogod bírálni a zenekarunkat - mondom neki, aztán az
oldalamra fordulok, nem el tőle, hanem pont felé, az ujjammal
pedig körberajzolom a köldökét.
- Igazad van, nincs jogom.
Újra megszólal a telefonja, ez töri meg köztünk a
csendet. Tudom, hogy nem ugyanaz jár a fejünkben - ő Daisuke
hangját hallja a fejében, én az övét.
- Miért csak a stúdióalap? - kérdezem tőle hirtelen. - Miért
nem az eredeti? Az ő hangjával? Megmaradt pár élő felvétel.
- Nem tudom - feleli. - Amikor elkezdtük felvenni, napokig csak
ezt hallgattam, hogy ráhangolódjak. Mindenhol ez szólt: az
autóban, a lakásban, még a telefonomra is rátettem. Aztán
elfelejtettem átállítani és így maradt.
- Nem lenne egyszerűbb, ha lecserélnéd?
- Az lenne - bólint.
Aztán ismét elkezdi a hajamat simogatni. Néha az arcbőrömhöz
ér, mintegy véletlenül, néha pedig megáll és nem mozdítja
a kezét egy ideig. Figyelem, ahogy levegőt vesz - a hasa és
mellkasa egyszerre emelkedik, de nem annyira, mint egy képzett
énekeseknek. Ő csak ösztönösen, érzéssel teszi ezt, nem
azért, mert megtanulta, hogy ez a helyes technika.
- De megcsalás is lenne - mondja, mikor végre elhallgat a
telefonja.
- És mi? - kérdezem tőle az elmúlt napokra utalva. - Ez nem
számít megcsalásnak?
- Hiszel abban, hogy velünk van és figyel minket? - kérdezi
válasz helyett.
- Amióta itt vagy, azóta igen.
Meggyőződéssel mondom, amit mondok. Mert mióta ő felbukkant
nálam, valóban érzem újra Daisukét is. Nem fizikailag vagy
megmagyarázható módon, csak a testemben. Az ereimben lüktető
vérben, a szívemben, a gondolataim között, a tetteimben.
- Akkor talán nem is megcsalás. Csak helycsere. Most ő ül a
sarokban és én fekszem veled az ágyban.
Végül mindketten ugyanoda jutottunk. Ugyanazt gondoljuk,
ugyanazt érezzük. És ahogy ismét megszólal a telefonja, az
jár a fejemben, hogy ez régen miért nem működött. Miért
csúsztunk el egymás mellett, miért kellett annyi év és
Daisuke ahhoz, hogy valahogyan mégiscsak egymásra találjunk.
Egy képet lássunk a világról, egy valóságban éljünk.
Aztán ahogy már csak az utolsó taktusok visszhangoznak a
besötétített lakásban, rájövök, hogy valamiben még mindig
különbözünk - máshonnan, más érzésekkel jutottunk el
ugyanoda. Csak az a két út kereszteződött, amiken éppen
járunk.
Ebben a pillanatban értelmetlennek érzem az egészet. Azt,
ahogy rajta fekszem, és ahogy ő továbbra is a hajammal
játszik. Nincs jövője a testiségnek kettőnk között, nincs
jelentése a beszélgetéseinknek, nincsen bennünk semmi - nem
vagyunk más, csak két lélek nélküli test. Fojtogat a levegő,
ami megült a lakásban; terhesnek és mérgezőnek érzem, ahogy
a sötétséget is, ami elnyomja a napszakok váltakozását és
kiránt minket az élet körforgásából.
Kimenekülök mellőle az ágyból. Elhúzom a sötétítőt
és elvakít a napfény. Megszédülök, de a gyengeség alig
tart tovább egy pillanatnál, máris biztosan állok a lábamon.
Az ablak felé nyúlok és kitárom, amennyire csak tudom. Friss
levegő tódul a szobába, a lakásba, a tüdőnkbe.
Leül mellém a padlóra és ő is a falnak támasztja a
hátát. A beszűrődő napfény csak egy csíkot húz a
laminált parkettára - akárhányszor elmegyünk az ablak
mellett, ő mindig kicsit behúzza a sötétítőt, én pedig
mindig el. Kiveszi a kezemből a jegyzettömböt és beleolvas,
aztán elveszi a ceruzámat is és ír pár kacska sort az
enyémek alá. Teljesen más a két szöveg, valahogyan mégis
passzolnak egymáshoz és egybeolvadnak. De alig van időm
ízlelgetni azt, amit ketten teremtettünk, mert ő ezzel
befejezettnek tekinti a munkát, lefordítva elénk teszi a
tömböt és ráhelyezi a ceruzát.
- Mit csinálsz? - kérdezi tőlem.
Mondhatnám neki, hogy dolgoztam, míg meg nem zavart benne, de
valójában nem is figyeltem arra, mit írok és miért.
- Várok.
- Én is - mondja. - Ugyanarra várunk?
- Nem tudom - rázom meg a fejem.
- Én arra várok, hogy vége legyen. Hát te? Te mire vársz,
Makoto?
Évek óta nem szólított már így senki sem a tulajdon
anyámon kívül. Még a régi barátok is csak Garának hívnak
- így egyszerűen, nem cifrázva, nem bonyolítva, nem
személyeskedve. Ő viszont ismét megszegi a szabályokat,
keresztülgázol mindenen, ami elmúlt, és mindenen, ami van.
Újra és újra megdöbbent, hogy a hazugságai ellenére
mennyire egyenes jellem és ember valójában.
- Én is arra - felelem neki végül.
- És mit szeretnél, hogyan legyen vége?
Ütést érzek a mellkasomban. Valódi, fizikai fájdalmat, amit
a kérdése váltott ki. Úgy számoltam, három-négy napja van
itt nálam, de az is lehet, hogy már öt. Ennyi idő telt el, mióta
véresen, szakadt ruhában becsengetett hozzám, mégis
váratlanul ér a kérdése. Nem gondoltam bele egyszer sem, nem
kerestem magamban a választ sem magamnak, sem neki, nem
érdekelt, mikor és hogyan fejeződik majd be.
Ülök mellette magatehetetlenül és azt sem tudom,
egyáltalán honnan fogjam meg a saját gondolataimat. Nincs alfa
és nincs omega, csak érzések zavaros elegye, amik minduntalan
egymásba ütköznek. Nem látom tisztán a jövőt a múlt és
az emlékek miatt, miközben a jelen felszínre hozza és
beszennyezi mindazt, amit már rég eltemettem magamban. Kyo
pedig továbbra is vár. Ezúttal egy válasznak álcázott
döntésre, ami mindkettőnk életét irányítja.
- Mit szeretnél valójában hallani? Vallomást?
Könyörgést? Megalázkodást?
- Az igazságot.
- Tudod, mi az igazság. Én is tudom. Mindketten tudjuk.
Nem fordul felém, én sem nézek őrá. Csak ülünk egymás
mellett, mint annak idején, mikor Daisuke hazaérkezésére
vártunk. De most már nincs kire várunk.
- Kegyetlen vagy - vágom hozzá. - Adtál nekem egy második
esélyt, de azonnal el is vetted tőlem. Ha azt mondanám,
menjünk, sétáljunk ki ebből a lakásból, és ha szükséges,
add fel magad a rendőrségen, én pedig majd rendszeresen
látogatlak, akkor soha többet nem látnálak. Ha azt mondanám,
maradj és folytassuk, talán már holnap egy halott mellett
ébrednék az ágyban. Bármit mondanék, ugyanaz lenne a vége,
csak napok kérdése az egész. Ezért nem értem. Nem értem,
miért jöttél ide? Miért?
Dörömbölés foszt meg a választól. Valaki teljes erőből
üti az öklét többször is az ajtómhoz, aztán beszűrődik a
réseken át Nero hangja. Üvölti a nevem, sokszor egymás
után. Kyo a kezét az enyémre teszi, megszorítja egy
pillanatra, aztán elengedi, feláll és az ajtóhoz sétál.
Kaorutól tudom meg, hogy Kyo nem ölte meg, csak súlyosan
bántalmazta azt a szerencsétlent, aki az útjába került aznap
éjjel. Az ügyvéd, akit időközben szereztek neki, érti a
dolgát, pszichózisra hivatkozva elintézi, hogy azonnal
bekerüljön egy klinikára. Az egész nem vert visszhangot a
sajtóban, minket ahhoz a társadalom túlságosan elítél és
kilök magából, így Kaoru szerint nincs okunk az aggodalomra -
minden rendben van.
Yuu jön el hozzám. Pár óra telt csak el azóta, hogy Nero
itt járt és Kyo magamra hagyott, ő máris minden nyomot
eltüntet, ami az elmúlt napokra emlékeztethetne. Átszellőzteti
a lakást, friss, tiszta ágyneműt húz, fürdővizet enged
nekem, vacsorát készít és kiviszi a nagytükröt a
hálóból. Nem kérdez és nem vár válaszokat, mégsem terhes
vagy kellemetlen a jelenléte, inkább csak nyugtatóan hat.
Viszont ez nekem nem elég. Csak altatóval tudok elaludni az
éjszaka.
Késő délelőtt van már, mikor felébredek. Nem tudok
felkelni az ágyból, nincs bennem annyi erő, hogy elinduljak,
így csak egyik oldalamról fordulok át a másikra. Yuu kora
délután érkezik, beengedi saját magát, teát főz és levest
melegít, mindent az ágy mellé készít, aztán magamra hagy.
Fogalmam sincs, mit csinál a lakásomban, amíg én
magatehetetlenül fekszem az ágyban a saját életem nyomorának
súlya alatt, de nem csap zajt és nem zavar semmiben. Csak
ugrásra készen vár, hátha szükségem van valamire.
Nero is beugrik este. Ezúttal távol áll tőle, hogy véleményt
nyilvánítson, de másra sem képes - nem parancsol, nem
irányít, nem mondja meg, mikor mi legyen. Csak üzenetet ad
át, méghozzá Kyótól Kaorun keresztül: látni szeretne,
tartozik nekem. Nero pedig szemmel láthatóan visszafogja
magát, miközben kipréseli magából a mondatot, és úgy
viselkedik, ahogy egy normális ember viselkedne. Figyelem őt,
ahogy a falnak támaszkodva összefont karokkal áll, és egy
pillanatra úgy érzem, Kyónak nem volt igaza - Nero mégis
közénk való.
Úgy képzelem, a klinikán majd egy külön szobában
találkozhatunk, de tévedek: Kyo állítólag a helyzethez
mérten jól van, még az udvarra is lesétálhat velem. A park
nem túl nagy, elbújni benne nem lehet, de nem is bánom, hogy
figyelő szemek kereszttüzében maradunk. Mert hiába mondják,
hogy jól van, ahogy ránézek, nyilvánvalóvá válik, hogy
már csak egy hajszál tartja életben. Tompa a gyógyszerektől,
lassú és vontatott már a mozgása is, a hangját pedig alig
találja, amíg az ajtótól a pad felé sétálunk. De alighogy
leülünk és a szemembe néz, rájövök, hogy ez is csak
színjáték része. Még van benne annyi, hogy végigjátssza
ezt a fellépést is.
- Elbúcsúzni mentem - mondja egyenesen a szemembe. - Azért
mentem oda, hogy búcsút vegyek tőletek.
- Ennyi? - kérdezem tőle. - Ennyi az egész?
- Ennyi - bólint. - Búcsú nélkül nem lehet vége az
egésznek.
Igazat adok neki. Mert tudom, milyen az, amikor nincs idő a búcsúra.
Nekem nem volt rá lehetőségem, ahogy neki sem, ezzel az eggyel
még tartoztunk egymásnak és Daisukénak is.
- És sikerült? - kérdezem tőle. - Elbúcsúztál tőlünk?
- Sikerült - bólint. - Most már minden rendben.
Úgy néz rám, ahogy a kádból nézett. Ördögien mosolyogva,
ijesztően. De én már nem foglalkozom vele. Megkapta, amit
akart, és talán én is megkaptam. Csak megszorítom a vállát,
aztán felállok és hazaindulok. Haza Daisukéhoz.
- Tudod, miért a Sousou-t választottam? - kiált utánam.
Visszafordulok és lassan nemet intek a fejemmel; várom a
választ. - Ott voltam, amikor írta. Nálad. Ugyanott ült a
padlón, ahol te. Sosem felejtem el, mert az volt az egyetlen
alkalom, hogy lefeküdt velem. Aztán felkelt, és megírta azt a
dalt. Tartoztam neki és neked ennyivel.
Nem haragszom rá. Sem Daisukéra, amiért engedett neki. Nem
vagyok féltékeny, nem jár át fájdalom, nem szúr a
mellkasom. Csak hazamegyek a lakásomba és előkeresem azt a
dobozt, amiben Daisuke holmiját megőriztem. A kezembe veszek
egyesével mindent, ami maradt utána - az egyik pólóját, a
tövig faragott ceruzáját, a szinte üres jegyzettömbjét, a
parfümjét, a tárcáját és a doboz gyógyszerét, amiből
csak az a két szem hiányzik, amiket aznap bevett.
Végre megértem, hogy nem én voltam a gyáva, hanem Kyo. Én
túléltem őt, túléltem Daisukét, és most túléltem ezt is,
míg ő két éve képtelen megtenni azt az egyetlen lépést,
ami még hiányzik. Több bennem az erő, mint benne valaha is
lesz, és pont ezért jött hozzám. Ezért jött haza hozzánk.
Hangosan felnevetek azon, hogy tényleg mi voltunk az utolsó
lépés. Az utolsó őszinte dolog, amire még képes volt, és
most nincs más dolga, mint megvárni, hogy befejezzem helyette
azt, amit ő elkezdett. Ő pedig nem fog habozni, nem fog kételkedni
úgy, mint én. Erre az egy lépésre gyűjtögette mindvégig az
erejét - gondolkodás nélkül fog követni a halálba.
Visszaakasztom a nagytükröt a hálóba és feltérdelek az
ágyra úgy, hogy lássam magam benne. Hagyom, hogy Kyo az egyik
oldalról, Daisuke pedig a másikról öleljen át. Hármunk
tükörképe folyik egybe előttem, érzem őket a bőrömön, az
ereimben, a levegőben körülöttem.
A csend és a sötétség, amibe a lakás burkolózott,
ezúttal nem nyomasztó és nem fojtogat, hanem éppen ellenkezőleg,
egy újabb életet, és ezzel együtt lehetőséget ad. Még egy
esélyt, amit vétek lenne elpazarolni. Jobban kell vigyáznom
rá, mint Daisukéra, és úgy, ahogy ő nekünk, mi is tartozunk
neki ennyivel.
Mindhármunkra gondolok, mikor a tenyerembe öntöm az összes
gyógyszert, ami a dobozban van. Kettesével veszem őket a számba
és öblítem le a vodkával. Marja a torkom, végigégeti
belülről az egész mellkasomat, de minden egyes cseppje
megéri. Megéri, mert félúton az élet és a halál között
végre mindhárman újra együtt vagyunk.
Még érzem Kyo érintését a bőrömön, de már érzem
mellette Daisuke illatát is.
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Széljegyzetek:
1. Gara éveken át nem szólalt meg a
nyilvánosság előtt arra hivatkozva, hogy nem szereti a saját
beszédhangját (példa erre itt látható: Tatsuro - Gara - Yomi fotózás @
youtube). Az utóbbi pár évben azonban már engedi hallatni
a hangját.
2. 2011 februárjában jelent meg az első
és egyben utolsó Daisuke to Kuro no Injatachi album Shikkoku no
Hikari címmel. A befejezett dalok mellett helyet kaptak rajta
azok a számok is, amiket Daisuke már nem tudott felénekelni.
Több barátja és ismerőse fogott össze, hogy az album
kiadásra kerülhessen: többek között a volt bandatársai,
Kyo, a Merry, a 12012, a Kannivalism és a Boogieman tagjai.
Kyo csengőhangja a történetben a később is említett ??
(Sousou), ami szintén ezen az albumon hallható. Ebben a
számban gitárosként Kenichi [Merry] működött közre, ezért
nevet fel Gara, mikor meghallja a zenei alapot.
» Vélemény