|
Félelemjárat
Liana & Sensei-sama
Minden ember fél valamitől. Vannak, akik átlépnek a határon
és legyőzik ezeket, de vannak, akik örökre a félelem
karjaiban ragadnak. Te mit tennél, ha az amitől a legjobban félsz
a szemed előtt válna valóra?
~.~
Kame
Újabb hosszú és fárasztó nap. Újabb veszekedések, amik
mindig közénk állnak. Fogalmam sincs mikor kezdődött, de egy
ponttól kezdve már nem tudlak szívemből a barátomnak
tekinteni téged. Valami megváltozott, bennem és benned is.
Talán az fáj a legjobban, hogy nem kaphatom vissza a szívedben
azt a helyet, ahol eddig álltam.
A nap lenyugvó fénye cirógatja meg az arcom, ahogy kilépek a
narancsban úszó üvegkomplexus ajtaján. Rohanó emberek
tömege fogad, egyetlen pillantással sem méltatnak, csak
magukkal rántanak. Sietek én is, de már nem tudom, hova és
miért. A lakás, amit bérlek nem nevezhető az otthonomnak.
Nincs ott semmi a bútorokon és a ruháimon kívül, csupán
fájdalmas emlékek.
A vonat elsuhan mellettem, pár ember futásnak ered, hogy még
elérjék. Én már nem sietek, mintha kötelek tartanának,
húznának vissza. Mintha valami nem akarná, hogy újra abba a
hideg lakásba tévedjek. A metróaluljáróban térek magamhoz.
Kosz van és bűz. Szokatlan. Vajon eddig is ilyen volt, vagy
csak most tűnik ennyire másnak minden?
- Kamenashi — csattan mögöttem egy éles hang.
Összerándulok. A gyomrom háromszor megfordul, és csak utána
nyugszik meg egy egészen picit.
Nem kell megfordulnom, tudom, hogy te állsz mögöttem. Régen
együtt jöttünk idáig, mindig elkísértél, vigyáztál rám.
Mikor felkerültem a nagyvárosba úgy éreztem magam, mint egy
elveszett kutyakölyök. Nem tudtam mi merre van, egyáltalán
azt, hogy hogyan kell közlekedni a nagyvárosban. Az első pár
napig, anyáék még elkísértek, aztán csak annyit kaptam,
hogy oldjam meg egyedül nekik is van dolguk.
Emlékszem arra a napra, amikor először beszélgettünk. A
mosdó egyik koszos fülkéjében ültem, felhúzott térdekkel
és csak zokogtam. Tíz perce volt még a próbából, de már
nem bírtam. Az egyik ugrás rosszul sikerült és kifordulva
érkeztem a bokámra. Te jöttél ki utánam és vittél be a
kórházba. Úgy ismerted a belvárost, mint én a kertváros
utcáit. Attól a naptól kezdve barátok voltunk. Felnéztem
rád és szerettelek.
- Akanishi? - vágok egy fintort, amint mellém érsz. Nem
szólsz semmit, én pedig már nem tudok olvasni a tekintetedben.
Csendben lépdelünk egymás mellett és habár fogalmam sincs,
miért vagy itt nem küldelek el.
Az emberek tömege beszáll a most induló metróba. A jármű zsúfolásig
megtelt, és leginkább egy szardíniás konzervre hasonlít.
Hangos robaj kíséretével hagyja el a megállót, mi pedig
újra a csendbe temetkezünk. Talán ez az egy dolog, ami még
közös, amit egyikünk sem tud elrontani.
A kis óra alig üti a fél percet, mikor újra zaj hallatszik a
sötét alagút végéről. Furcsállva nézek végig, de sehol
egy lélek sem áll. A metró megérkezik, az ócska szürke
színű fémdarab helyett most egy sötét áll meg előttünk.
Semmi különleges nincs a szerelvényben. A kemény, bársonnyal
fedett ülések, és a mocsoktól ragadó kapaszkodók ugyanúgy
a helyükön vannak. Valami azonban még sem stimmel. Egy lélek
sincs a metrón. Hangosan összecsapódik mögöttem az ajtó és
már indulunk is. Kísérteties csend van, én pedig Jinre nézve
konstatálom, nem csak én nem értem a helyzetet.
Pillanatokkal később állunk meg, de ez a hely egy cseppet sem
hasonlít, az eddig megszokott megállókra. Sötét van, ahogy a
peronra lépünk. A néma csendet csak halk lélegzetvételeid
zavarják meg, érzem, ahogy leheletnyit közelebb húzódsz
hozzám. Egy város képe rajzolódik ki a szemeim előtt, miután
megszoktam a sötétséget. Évek óta itt lehet, az apró szinte
sikátorszerű utca, a magas omladozó házak. Semmi élet nincs
körülöttünk, sem növények sem fák, még csak bogarak sem.
Halk puffanás hallatszik mögülünk, mire ijedten a kezeimbe
kapaszkodsz. Mosolyognom kell. Régen mindig féltél a
sötétben, a viharban és csak úgy voltál hajlandó elaludni,
ha melléd feküdtem és megölelhettél. Az akkori fiatal Jin,
már messzinek tűnik, elragadta tőlem a bábvilág.
- Ne vigyorogj, Kamenashi - csattan a hangod, és elhúzódsz tőlem.
Nem kellett volna mást várnom, meg kéne végre értenem, hogy
ami volt elmúlt. Az, hogy nekem hiányzik az én bajom.
- Nem tehetek róla, hogy egy kis beszari vagy, Akanishi —
vágom hozzád fintorogva, majd egyedül indulok előre. Újra a
régi mese.
- Akkor mászkálj egyedül... meglátjuk mi lesz — hallom még
a hangod a hátam mögül, aztán eltűnők az egyik sikátorban.
Fogalmam sincs, hol vagyok, minden csendes mellettem. Benézek az
egyik régi ház ablakán, de amint kirajzolódik előttem a bent
világa üvöltve esek hátra. Csontvázak hevernek a földön, a
szék mellé ülve, vagy éppen egy báli ruhában ácsorogva.
Reszketve kelek fel és indulok újra el. Vissza akarok jutni a
metróhoz és hazamenni. Ezerszer inkább az a magányos lakás,
mint ez a kísérteties hely.
Hangokat hallok mögülem, először egy gyerek sírása, majd
kuncogás és végül egy női sikoly. Megfordul velem a világ
és kezdek kétségbe esni. A hangok folyamatosan ismétlődnek,
még nekem fogalmam sincs, merre szaladjak. Érzem, hogy
segítenem kéne valakinek, de képtelen vagyok megtenni. Minden
olyan egyforma, minden olyan, mint mikor felkerültem Tokióba.
Hatalmas és ijesztő.
Jin
Csak állok egyhelyben, és nézem, ahogy lassan egybeolvadsz a
sötétséggel. Hirtelen tűnik el minden bosszúság belőlem,
és ha nem volna ez a fránya büszkeség, már utánad is
indultam volna.
Valami viszont visszatart, a dac, hogy hiába nyúlnék újra a
kezed után, rövidesen ismét el kéne engednem.
Az állandó feszültség, ami köztünk játszik, valahogy
kiélesedett, mióta láthatóan is tartjuk a távolságot. A
régi veszekedések legalább elvették a valódiságát, és
kevésbé őrölt fel minket, mint a jelenlegi helyzet.
Nem mozdulok, úgy döntöttem az lesz a legegyszerűbb, ha itt
maradok. Egyszerűen nem értem ezt a helyet; hogy kerültünk mi
ide, és egyáltalán hol van az az itt?
Honnan ez a hirtelen vakság, amikor nemrég még csak épp, hogy
hanyatlásnak indult a nap?
Lágy szellő öleli körbe a testem, mire hirtelen gyorsabban
kezd verni a szívem. Nagy levegőt veszek, és igyekszem nem
pánikolni, de ahogy egyre jobban erőlködök, hogy tovább
lássak a feketeségnél, a félelem lassan kezd el felkúszni a
lábamon.
Cuppogó hang csattan közvetlen a fülem mellett, mire
akaratlanul is előrébb ugrok egy lépést. A fény, ami eddig
pislákolva világította be az utcának ezt a szakaszát, most
nyikorogva alszik el.
- A kurva életbe már — bukik ki belőlem hangosan, de a
hangom egyre jobban halványul, a kísértet város mintha
elszívná belőle az indulatot. Suttogásként csapódik vissza
a távolból, majd felerősödött szélsusogás robajlik felém,
megrezegtetve a közelben lévő, üres házak ablakait.
Pillanatok alatt száguld végig a fejemben az összes
horrorfilm, amikhez eddigi életembe volt szerencsém, és ahogy
előrébb lépnék egyet, már érzem, hogy a félelem a bokámba
kapaszkodva egyre nehezebben telepszik rám.
Gyűlölöm a vakságot, az emberi kiszolgáltatottságot, amire
még rá tesz egy jó nagy lapáttal a képzelgés, az emberi
fantázia.
Gyűlölöm a gyengeséget, a félelmet, az előtörő rémálmok
képeit, és azt, hogy nincs mellettem senki, aki képes lenne
megnyugtatni.
A szívem zakatol, a testem remeg, a gyomrom görcsben van.
Idegesen kezdem tördelni a kezemet, ahogy újra meghallom az erősödő
visítást a távolból. Kacagás követi a kínok hangját,
olyan kacagás, amihez egyből egy halott, porcelán bohócarcot
kapcsolok. Az idióta, arcukra fagyott mosoly, a vérvörös
festék, a harsogó színek...
Lehunynám a szemem, és a fejemre húznám a takarómat,
közelebb bújnék egy meleg testhez, de csak a hideg,
láthatatlan kezek tapogatnak.
- Segíts! — Szakítja ketté a lüktetést egy éles hang, egy
hang, ami hirtelen józanít ki. Kame.
Zokogásba fulladó, felerősített hangod a bőröm alá
kúszik, és a tovább fokozza a bennem nyüzsgő feszültséget.
Tehetetlenül fordulok körbe, de a hang hirtelen mindenfelől körülvesz,
képtelen vagyok behatárolni, nem tudom, hogy merre lépjek. A
fekete fátyol a vállamra telepszik, és rendíthetetlenül
fojtogat. Össze- összekoccannak a fogaim, majd rossz
szokásomhoz hűen az ajkaimat kezdem rágni. Erősen harapdálom
a puha húst, lábaimmal keservesen egyhelyben toporogva.
- Kame, merre vagy? — kiáltom reménykedve, de ahogy az előbb
is, most is mintha visszapattanna a hangom egy láthatatlan
üvegfalról.
Valamit tennem kell, valamit tennem kell...
Képtelen ötlet jut az eszembe, de azért sietősen nyúlok a
zsebeimbe. A kulcscsomó kicsúszik az ujjaim közül, és
tompán puffan a poros talajon, de a telefonomat sikerül kézben
tartanom.
Úgy tűnik, hogy működik; a gombok és a képernyő fénye
próbálja megtörni a sötétséget körülöttem, de az egyre
csak sűrűsödik körülöttem.
Gyors mozdulatokkal tárcsázok, majd a fülemhez emelem a
készüléket. Egy másodpercnyi süket csend, mialatt a szívem
aprót reccsen, majd folyamatos, ütemes búgás...
Éppen, hogy csak forradásnak indulna a lelkemen keletkezett
űr, a távolból újabb ismerős hangok szaladnak felém.
Ano toki no ano basho kienai kono kizuna...
- Kame... - a hangom elcsuklik, ahogy arra gondolok, hogy mi
lehet veled. A francba a büszkeséggel, a francba a félelemmel,
meg kell, hogy találjalak.
Gúnyos kacagás kíséri az első lépteimet, majd keselyűre
emlékeztető rikácsolás. Hallom a szárnycsapásokat a levegőben,
és szinte pontosan magam előtt látom a hatalmas, éhes
dögöket, de mint egy mantrát, ismételgetem a nevedet, és
úgy haladok egyre előrébb.
Balra fordulok, és reményeim szerint abban a sikátorban
találom magam, amerre te is eltűntél. Időm sincs szétnézni,
máris egy csontváz üdvözlő karjaiban találom magam.
Üvöltve, remegő kézzel taszítom arrébb, majd ijedten
hátrálok a falhoz.
Nem, nem, nem, nem!
Ez az egész csak valami hülye rémálom lehet, elegem van, haza
akarok menni! Vagyis nem... előbb még meg kell találnom
Kamét. Fel akarok ébredni, veled akarok felébredni!
Istenem, merre lehetsz? Ugye nincs semmi bajod?
***
» Vélemény
» Következő
» Vissza a regény főlapjára
|
