köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Akame one-shot.

A magány sokféle lehet. Kínzó, erőltetett és béklyókba záró, de van az a fajta magány is, amit bizonyos emberek maguk választanak. Elhatárolódnak mindentől és mindenkitől, saját okokból és célok címén. Ám hiába sétálnak önként a mocsárba, egyesek, mikor már túl mélyre süllyedtek, szabadulni akarnak — ez azonban csakis egy másik ember segítségével sikerülhet. Kamenashi Kazuya feloldozásra váró sérült lélek, mikor találkozik a személlyel, aki megmentheti, aki még csak most indult el azon az úton, aminek ő már a végére ért.

Zsófi, itt is a tiéd :)





A telefon még egy utolsó kétségbeesett csörrenéssel töltötte be a helyiséget, aztán elhallgatott. Aznap este már hatodik alkalommal.
A falakra visszatelepedő némaságot éles vágással hasította szét egy hangos csikorgás. A széket hátratoló és az onnan felkelő alak az egyik bepárosodott ablakhoz sétált. A kabátja ujjával takarított le egy részt, hogy kinézhessen a gyatra közvilágítástól sejtelmesen fénylő, sötét utcára.
Aprót ciccentett a nyelvével.
Ez a nap valahogy egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan tervezte. Mindent elintézett, csak azt nem, amit eredetileg akart; mindenkivel beszélt már telefonon, csupán azzal a személlyel nem, akinek reggel óta várta a hívását. Rohadtul idegesítette a várakozás, mikor éppen nem a munkájához kapcsolódott. A várakozás azt jelenti, hogy valami nem történik meg időben — és ha valami nem történik időben, az azt jelenti, hogy minden tolódik.
Nem szerette az ilyesfajta kényszeredett változtatásokat.
A telefon megint életre kelt a háta mögött.
Lehunyta a szemét és neki döntötte a homlokát a hűvös üvegnek, bal keze a cigarettásdobozt, a jobb az öngyújtóját kereste.
A hívó nem adta fel. Kivárta, míg bejelentkezik a hangposta. Természetesen semmiféle üdvözlőszöveg nem volt a sípszó előtt, csak a csönd.
- Kamenashi, van egy újabb meló. Vedd fel azt a kurva kagylót! Oda fogom adni másnak. Ha azt hiszed, hogy egyedül te vagy hajlandó bemocskolni a kezed némi apróért, felvilágosítalak, hogy nem így van. Kígyózó sorokban állnak a jelentkezők, úgyhogy baromi jó lenne, ha felvennéd azt az istenverte telefont. Hallod? Mindegy. Szóval van meló. Ha meghallgattad ezt, szégyelld össze-vissza magad, aztán csörögj rám. Neked való feladat. Ja... Na, szevasz. Ó, Subaru voltam.
A nikotinfüstös lehelettől az ablakon ismét nem lehetett átlátni, de a férfi egyáltalán nem bánta. Úgy sem talált volna kint semmi látnivalót.
A cigaretta vége felizzott, egy pillanatra megvilágította az arcát, a kifejezéstelen arcát, majd újra átengedte a sötétségnek a terepet.
Azt a két-három percet, amíg még tartott a káros élvezet, kivárta, majd a csikket a földre hajítva odasétált a székhez és felkapta róla a kabátját. Gyorsan belebújt és összehúzta magán, aztán kisétált a helyről, amit még néhány hete ideiglenes otthonának választott.

Annak ellenére, hogy valahol mélyen tisztában volt vele, a munkája férge zabálta már évek óta odabent, szerette azt, amit csinált. Morbid izgatottságot okozott egy vadidegen ember után nyomoznia napokon át, követnie őt és mindenféle bizonyítéknak megfelelő fotót készíteni róla és az életéről, esetleg a családjáról, hogy a végső jelenet keretében elvegye az életét. Réges-régen nem érzett bűntudatot. A lelkét az első áldozatával együtt ölte meg, ezzel együtt pedig megszüntette a bosszantó tényezőket, mint a bűntudatot is.
Sietős, halk léptekkel haladt végig az árnyékokkal teli személyzeti folyosón, egyedül a kabátja suhogása jelezte, hogy ott van.
A bűntudat szó valahogy mindig mosolygásra késztette. Keserű és halvány mosolyra, de mégis. Néha, a csöndes és egyedül töltött éjszakákon azt kívánta, bár megint érezhetné. Aztán a hajnal első sugarai megvilágítják a szürke, mocskos világot és ez az érzés egyszerűen eltűnik az éj sötétjével együtt.
Már csak néhány lépés választotta el az ajtótól, mikor a zsebébe túrt. Két darab, tűhöz hasonló, bár vastagabb fémpálcikát vett elő. Ezek segítségével pillanatok alatt legyűrte a zárat és bejutott az épület azon részébe, ahova eredetileg is szeretett volna.
Imádta az emberek gondolkodásmódját. Mindent telepakolnak kamerákkal, biztonsági rendszerekkel és emberekkel — kivéve azt a territóriumot, ahol ők tartózkodnak az esetek többségében. Mert őket senki se figyelje, ne kövesse szemmel. Az idiótáknak köszönhetően mindig lesz munkája.
Az iroda ajtajának két oldalát áttetsző üveggel fedték le. További előny volt neki: látta az odabent égő asztali lámpa fényét, illetve azt is, hogy valaki fel-alá sétálgatott, de az illető nagy eséllyel nem figyelt fel rá, amint közeledett.
Előhúzta a pisztolyát.
Sietnie kellett az őrségváltás miatt, és jól tudta, minél több időt tölt hezitálással, annál nagyobb százalékkal csúszik félre a terve. Azt meg gyűlölte.
Megállt a lábtörlőn, csípőmagasságban tartotta a fegyvert és bekopogott.
Hallotta a megtorpanó lépteket, aztán a morgást. Végtére is tizenegy már elmúlt.
- Szabad!
Nem tett semmit. Várt úgy tíz másodpercet, majd ismét kopogott.
- Mondom, hogy szabad!
Ezúttal sem nyitott be. Ahogy számított rá, a harmadik alkalmat célpontja már nem bírta türelemmel. Odatrappolt és felrántotta az ajtót — majd abban a pillanatban elkerekedett szemmel hátrálni kezdett.
Nem mindennap nyomódik az ember hasának egy pisztolycső és nem mindennap kénytelenek belebámulni a halál íriszébe.
Ezt pedig Kamenashi is tudta.
- M-mit akar? — érkezett a kérdés remegő hangon, mikor a dereka beleütközött az asztalába. Sikerült felborítania a kerek tégelyt, amiben a gémkapcsokat tartotta. Úgy hullottak le a padlóra, mint falevelek ősszel a haldokló fákról.
Előbb becsukta az ajtót, addig nem ejtett ki egyetlen szót sem a száján.
- Semmi személyes.
- Akkor? Miért? Pénz kell?
Minden alkalommal ugyanaz a nóta. Minden egyes alkalommal. Unalmas.
- A pénzre megy ki ez az egész? Mert nekem... nekem van pénzem.
Kibiztosította a fegyvert. A kattanásra a negyvenes éveiben járó férfi összerezzent és nyelt egy nagyot. A szokásos reakciók. Halálfélelem és a reménykedés, hogy most csak álmodik.
- Mondhatjuk így is.
Készen volt rá, hogy lőjön. Minden idegszála ellazult, a fejét elöntötte az a kongó, zajok nélküli üresség, ami segített habozás nélkül meghúznia a ravaszt. Tökéletesen készen állt rá, hogy a golyóval elszakítsa azt a bizonyos vörös cérnaszálat, ám akkor valami olyasmi történt, ami máskor nem.
Valaki a tarkójának nyomott egy fegyvert.
Ilyen mértékben még sohasem omlott össze egyetlen elgondolása sem. Valaki a háta mögé került. Valaki meglepte. Ez az ő világában abszurdnak tűnt.
- Sajnálom, de ezt nem engedhetem — dörmögte egy mély hang a fülébe. Nagyon közel állt hozzá. Igazság szerint Kamenashi könnyedén lefegyverezhette volna, ha akarja, mert rendkívül gyanútlan volt a támadója, viszont egyelőre nem tett semmit. Tudnia kellett először, miért jött a másik.
- Miért?
- Úgy tűnik, sokan akarják holtan látni ezt az alakot.
A válasz hallatán elhúzta a száját. Tehát párhuzamosan ketten kapták ki célpontnak a brókert.
- És azt hiszed, hogy átengedem neked?
- Bízom benne. Általában jó vagyok meggyőzésben — érkezett a válasz jól hallható vigyor kíséretében. A pisztolycső még jobban a bőrébe préselődött.
„Faszkalap.”
- Hadd találjam ki! Lelősz engem, ha megpróbálom megölni őt — szólalt meg Kamenashi egészen kedélyesen. Egy pillanatra sem vette le a szemét áldozatáról, akinek az arca már lassan fehérebb volt, mint a falak. Az értetlenség és a kétségbeesés egyaránt sütött az arcáról. Ez valamiért nagyon szórakoztatta a bérgyilkost.
- Valami ilyesmire gondoltam, igen. A mi szakmánkban az önfeláldozás nem visz előre.
Ez volt az a pont, mikor a sima vonásokról lehullott minden érzelem. A tömény kifejezéstelenség és érzelemmentesség fedte be az arcát, miközben felemelte a kezét és egyszerűen fejbe lőtte a férfit, aki éppen akkor nyitotta a száját tiltakozásra. A súlyos test előbb az asztalra csapódott, majd az ott lévő akták és irodaszerek felét leverve legördült a földre. A vér az asztal egy részét, majd a szőnyeget is összemocskolta.
Nem volt hangos a lövés, Kamenashi annál már gyakorlottabban dolgozott, azonban mégis rendkívül kellemetlen csend követte az akcióját.
- Na? Lelősz vagy sem?
Mivel semmiféle reakciót nem kapott, megunta a várakozást. Anélkül tudta az övébe csúsztatni a fegyverét, hogy az észrevehető lett volna, így mikor felszabadította jobb kezét is, azzal belekönyökölt az ismeretlen hasába, a másikkal a pisztolyt tartó karját kapta el. Máris fegyvertelenül álltak egymással szemben.
Nem ilyen látványra számított.
Kócos, sötét haj, meglehetősen egészséges arc, barna szemek, széles vállak. Alapvetően férfias, mégis valahogy komolyan vehetetlen kiállás. Egyszerűen képtelen volt hova tenni meglepőjét. Már-már elöntötte a szégyenérzet, hogy ennek a valakinek sikerült becserkésznie.
Közelebb lépett hozzá, ujjai ökölbe szorultak a másik bőrdzsekijének nyakán.
- Nem tetszik, hogy magaddal egy szintre helyezel — suttogta hidegen. — A mi szakmánknak — mondta gúnyos éllel — te a legalján vergődsz, öcsi.
Elengedte, egy rövid másodpercig még tartotta a szemkontaktust, aztán megkerülte a férfit és az ajtóhoz sétált. A küszöbön torpant meg és fordult még vissza.
- Egy jó tanács. Ha fenyegetsz valakit, csináld komolyan, vagy ne próbálkozz vele. Az csak szánalmassá tesz.
Már a folyosó végén járt, mikor hallotta, hogy az ott maradt idegen a falnak vágta a szemetest.

Arra a kérdésre, hova járt el szívesen a szabadidejében, ha őszintén kellett volna felelnie, nem sok választ tudott volna adni. Ennek két főbb oka volt. Először is: nem nagyon rendelkezett ilyesmivel, hogy szabadidő, legalábbis igyekezett tenni róla, hogy ne legyen. Inkább dolgozott addig, míg már a fáradtságtól az ágyáig sem jutott el, mint hogy felesleges percei maradjanak a még feleslegesebb gondolkozásra. Másodsorban pedig egyszerűen nem sok olyan hely létezett, ahova jó érzéssel sétált be.
Egy persze akadt. Egy kocsma.
A csapos régi ismerőse volt, még azelőtt ismerkedtek meg, hogy belefogott volna a karrierjébe a bérgyilkosi pályán. Ő volt az egyetlen ember, akivel rendszeresen tartotta a kapcsolatot és tudott is arról, hogy mivel keresi a pénzt, amiből rendszeresen nála ivott.
Neki még néha napján mesélt is. Nem vallotta volna be semmi pénzért, de megkönnyebbülést okozott olykor... megosztani a terhet, amit a vállaira vett és nap mint nap rakott még rá egy kicsit.
- Már azt hittem, felém sem tolod a képed — dörmögte foghíjas vigyora kíséretében Kenji, mikor leült és felkönyökölt a fapultra.
- Dolgoztam — dörzsölte meg a tarkóját Kamenashi fáradtan.
- Mindig ez a kifogásod.
- Mert mindig dolgozom — mutatott rá egyszerűen.
- Ne szemtelenkedj, fiam, mert elintézem, hogy whisky nélkül is négyet láss belőlem!
Kamenashi Kazuya elvigyorodott. Ha valaki képes volt ezt elérni nála, az ez a vén szivar volt. Valami számára is ismeretlen okból remekül kijöttek egymással.
- A szokásosat?
- Igen. Kösz.
Nem kellett sokáig várnia „szokásos” italára. Olyannyira szokásos volt, hogy mást nem is ivott meg. És igazság szerint másnál sem nagyon itta meg. Csak itt és Kenji kezéből kapva. Szerencsére az öreg a munkáját illetően pontosan ugyanolyan hozzáállással lett megáldva, mint ő.
- Nyúzottnak tűnsz — jegyezte meg úgy fél órával később a csapos, mikor a vendégek érkezése megcsappant és lett egy kis szabadideje. — Történt valami?
Kamenashi belemosolygott a poharába. Van, aki előtt még neki sem lehettek titkai.
- Nem nagy dolog.
- Akkor akár el is mesélhetnéd.
- Tényleg semmi különös.
- Már megint a vérnyomásommal akarsz szórakozni? — vonta fel a szemöldökét. Kuncogás és megadó kézfeltartás volt erre a válasz, aztán beszélni kezdett. Röviden és lényegre törően összefoglalta, hogy mi történt a múlt héten a bróker irodájában és nagyjából azt is sikerült sugalmaznia, hogy azóta nem hagyta békén a gondolatait az eset. Valamiért a fejébe ivódott a másik bérgyilkos képe, az a borzongató érzés, hogy talán most mindennek vége lesz, meghal és úgy fog elvérezni egy csaló és zsaroló padlóján, mint ahogy ő tette. Annak a ténye is nyugtalansággal töltötte el, hogy életben hagyta a másikat és egyszerűen... elsétált. Nem iktatta ki a konkurenciát, nem biztosította magát afelől, hogy fedetlen marad, hanem hagyta futni a váratlanul felbukkant zsákmányt. Ilyesmit sosem tett azelőtt.
Talán...
- Baromság — morogta a poharáért nyúlva. Kenji erre nem mondott semmit — szerencséjére újabb italkérés is érkezett.
Kamenashi sem kívánta folytatni a megkezdést társalgást. Visszavonult borongós és egyre ködösebb gondolatai közé. Eltelt egy teljes hét, de még mindig volt olyan, hogy teljesen váratlanul eszébe jutott az a csillogó szempár és tényleg nem tudott magának válaszolni, miért hagyta meg a kis nyikhaj életét.
A hüvelykujjával végig törölte az alsó ajkát és letette a kezéből a poharat. Szórakozottan, oda sem figyelve játszott vele, míg maga elé meredt.
Ebből az állapotból, ameddig Kenji meg nem paskolta a vállát, semmi sem rángatta ki.
- Az a pasas már legalább háromnegyed órája téged figyel — dörmögte a fülébe figyelmeztetően az öreg, majd szinte észrevétlenül a megfelelő irányba bökött a fejével, mielőtt tovább állt volna. Kazuya végig nyalt az alsó ajkán, mielőtt a válla felett hanyagságot tettetve hátra nem pillantott.
Ha nem azzal foglalkozott volna évek óta, hogy embereket öldössön, lehetséges, hogy lezuhan a székről meglepetésében, így viszont csak a szemöldöke szaladt magasra.
Nem is olyan messze a sarokban ott ült a férfi, aki hét napja keserítette meg az ébren töltött óráit azzal, hogy véletlenül ugyanazt a munkát kapták és megismerkedtek — úgymond. Kamenashit idegesítette a mindentudó vigyora.

Egy ideig kerülte kedvenc kocsmáját. Elvállalt két munkát is egyszerre, hogy még véletlenül se legyen alkalma meditálni a történteken, illetve majd Kenji se mondhassa azt, hogy szándékosan hanyagolta a társaságát. Sajnálatos módon ez a világ így épült fel, valamit valamiért. Kamenashi Kazuya pedig nem a világ ellen küzdött, hanem a világban tette ezt, ami óriási különbség. Nem próbálta megváltoztatni azt, amit nem lehetett, csupán a meglévőből igyekezett kihozni a legjobbat.
Mondhatta volna, hogy ez volt a célja, amit el akart érni a halála órájáig, de már egyáltalán nem volt biztos abban, mit jelent az „életcél” szó.
Öt napjába került, mire meg tudta győzni magát afelől, hogy a bérgyilkos ott léte egy fatális véletlen volt, semmi több. Abban is bízott, hogy ennyi idő bőven elegendő annak az idiótának, hogy lekopjon onnan. Mindezekben szentül hitt.
Éppen emiatt olyan erősséggel csattantak egymáshoz a fogai, mikor nem sokkal éjfél előtt besétált a kocsmába és ugyanazon a helyen, mint legutóbb, meglátta őt, hogy szabályosan fájdalmat okozott.
Nem bírta elhinni.
Rendezte a vonásait és a lehető legkevesebb idegességet mutatva szlalomozott át az asztalok között a bárpulthoz. Kenji azzal a tipikus arckifejezésével várta, amivel arra utalt, az Isten verjen meg, öcskös, merre jártál már megint, muszáj elmondanom valamit! Kétsége sem maradt afelől, mi lesz ez a sürgős dolog.
- Ez a kölyök minden éjjelt itt töltött azóta — morogta a bajsza alatt. Kamenashi a homlokát ráncolta és a halántékát masszírozta, miközben italát kavargatta. Valahogy le kellett vezetnie a frusztráltságát. Ez pedig külön felhúzta: mégis mi a fene van abban az alakban, hogy ennyire hatással van az érzéseire? Egy ártalmatlan kezdő, semmi több. Akkor meg?
- Az összest?
- Ja. Nyitáskor ő jött be elsőnek és záráskor ő távozott utoljára... Kidobatni nem tudtam, fizet rendesen és galibát sem csinál, amiatt meg nem szekálhatom, hogy foglalja a helyet, érted... Sosem kérdezősködött felőled, de szerintem veled akar valamit.
- Persze, hogy velem — sóhajtott fel.
Meg kellett volna ölnie. Akkor este ki kellett volna nyírnia.
Fogta az italát, lecsúszott a székről és elindult a sarok irányába. Némi elégedettséggel töltötte el, hogy ezzel sikerült meglepnie a másikat, ezért aztán jóval magabiztosabban állt meg mellette, mint ahogy néhány perce érezte magát.
- Mi a fenét akarsz itt?
- Mit gondolsz? — pislogott fel rá a barna szempár. Ugyanúgy csillogott, mint akkor. Ez pedig ugyanúgy meglepte. Egy csillogó szempár.
- Elhiheted, hogy nem pazarolnám rád az időmet, ha tudnám. Szóval?
- Esetleg leülhetnél — jegyezte meg töretlen mosollyal. Kamenashi fejében mostanra az is megfordult, hogy valami komoly mentális baja van az előtte ülőnek. Az elég sok mindent megmagyarázott volna.
Mindenesetre kihúzta az egyik széket és helyet foglalt, majd kérdőn meredt az idegenre.
- Nem beszélsz sokat, hm? — rándult meg a szája sarka az elfojtott vigyortól. Ezt valószínűleg költői kérdésnek szánta, mert közvetlenül a kimondása után áthajolt az asztal fölött és odanyújtotta Kazuyának a jobb kezét. — Jin vagyok.
A férfi előbb a hosszú ujjakra és a szembetűnően nagy tenyérre nézett, majd ismét a szokatlanul vidám — és egyébként férfiasan helyes - arcra. Egyáltalán nem tudott mit kezdeni a helyzettel.
- Nem fertőző az érintésem.
- Mit akarsz tulajdonképpen tőlem?
- Hogy fogd meg a kezem. Tudod, ez a bemutatkozás része.
Kamenashi már nyíltan hülyének nézte.
- Te fogyatékos vagy?
- Dehogyis. Miért, olyan rosszul nézek ki?
Kénytelen-kelletlen, de végre kezet fogott vele. Bármit megtett volna igazából azért, hogy a másik befogja és ne ontsa magából a hülyeségeket. Ha nem tapasztalta volna személyesen, hogy mennyire ügyes is ez a Jin nevű fickó, biztosan nem hiszi el, hogy bérgyilkosként dolgozik, mint ő.
- Miért mondtad el a neved? — jött elő egy másik kérdéssel.
- Azt akarom, hogy ne tarts fenyegetőnek. Békés szándékkal jöttem — tette hozzá.
- Egyébként sem tartalak annak — közölte Kamenashi hűvösen. — Felelőtlenség elárulni a nevedet és kiszolgáltatnod magad egy idegennek. Főleg akkor, ha tudod róla, hogy mi a munkája.
- Tudom. De úgy gondoltam, így talán közvetlenebb leszel velem.
„Azt várhatod.”
- Igazság szerint ezt az egészet rövidre akarom zárni — mondta hátradőlve, karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt. — Bökd ki, amit akarsz, aztán te balra, én jobbra.
Jinnek ez az ötlet nem igazán tetszett, ez tökéletesen látszott a szájhúzó gesztusán. Néhány másodpercig gondolkodó arcot vágott, belekortyolt a rendelésébe, aztán ismét felpillantott a férfire.
- Sosem találkoztam még olyannal, mint te. Még soha senki nem győzött le azelőtt úgy, mint te. Hogy egyetlen ujjal sem ért hozzám közben.
Kamenashi erre a válaszra nem igazán számított. Tényleg nagyon sok mindenre, egy újabb gyökér megjegyzésre, esetleg idegesítő jó pofizásra, de komoly feleletre nem. Nagyon frusztrálta, hogy ennyire nem tudott átlátni Jin álarcán. Hogy először idiótának állította be magát, aztán váratlanul váltott és megmutatott magából egy olyan részt, amivel már lehetséges emberéleteket kioltani.
Talán ez volt az, ami miatt nem tudta teljesen kiverni a fejéből őt?
Úgy döntött, kideríti. Egyrészt bosszantotta, hogy nem képes minden figyelmét a munkáira fordítani és a minimális alvásideje is tovább csökkent. Másrészt pedig... rá akart jönni, vajon mennyire veszélyes ránézve ez az újonc. Sosem látta még és a nevét sem hallotta — feltéve, hogy most azzal mutatkozott be, amivel bérgyilkosi körökben mozog. Kazuya túlságosan régen csinálta ezt, hogy ne akarja felmérni az erejét. Az idegvégződéseibe ivódott már, vagy te ölsz, vagy téged ölnek. És bár egy rakás szarnak tartotta az életét, nem engedte át csak úgy másnak.

Aznap éjjel zárásig maradtak. Kamenashi, ahogy azt tervezte, adott egy esélyt a férfinek. Ameddig nem voltak felé elvárások, végül is neki nem számított, milyen személyes információkat oszt meg vele a másik. Ezzel az ő malmára hajtotta a vizet.
Jinen pedig nem érződött félelem. Nem félt tőle... és ez elgondolkodtatta. Olyannyira, hogy mikor a bérgyilkos arra kérte, valamikor találkozzanak ismét, nem mondott nemet. Ő szabhatta meg a holt, a mikort, mindent. Jin alkalmazkodott. Kiszolgáltatta magát neki — de közben még sem. Volt benne valami, egyfajta néma fenyegetés, ami miatt az ösztönei azt súgták, ne vegye félvállról.
Ezért egy jövő heti időpontot tűzött ki maguknak Kenji kocsmájába.
Az addig fennmaradó napok egy részét kutatással, a másikat pedig azzal töltötte, hogy feltöltse a készleteit. Élelmiszerre különösebben nem volt szüksége sosem, azt a keveset, amit elfogyasztott „otthon”, szinte azonnal pótolta is, így éheznie még nem kellett. Ellenben a lőszerek, új ruhák és egyéb felszerelések beszerzése már jóval gyakoribb programnak számított az életében. Kezdetben nehezen talált rá azokra a helyekre, ahol ugyan borsos árat kértek, de közben minőségi terméket adtak cserébe, és emellett még rejtőzködnie sem kellett. Az eladók pontosan tudták a vevőikről, kicsodák, ám hidegen hagyta őket. Amíg megkapták a pénzüket, minden más lényegtelen volt.
Ezúttal csupán lőszerre és egy új késre lett volna szüksége. Az előzőt kénytelen volt két bordacsont között hagyni.
Már négy-öt éve ugyanoda járt ez ügyben. McFrond&Charlies. Hogy miért angol nevet kapott? A mai napig nem értette. Talán a „minél inkább szem előtt van, annál inkább észrevehetetlen” elvet követték ezzel kapcsolatban. A felszínen szerszámüzlet, zárt ajtók mögött illegális fegyverkereskedés. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy egy lassan ötven éves nő vezette. Kamenashi azóta kedvelte, hogy rájött, ha eléggé hízeleg neki, meglehetősen sok és nehezen beszerezhető hírmorzsát megkaphat tőle. Olyan volt a hely, mint egy átkozott fodrászszalon. Csak éppen hiányoztak a poszterek a falról és a nők vevők a soraiból.
- Kame-chan, csak nem? — mosolygott szélesen a varangyképű nő. Igen, Kazuya kedvelte, de nem a szépsége miatt. A kora ellenére is ronda egy teremtés volt.
- Csak de — viszonozta a mosolyt.
- Menj hátra, egy perc és követlek, drágám.
Köszönetképp biccentett, majd sietős léptekkel átszelte a helyiséget a hátsóhelyiségbe vezető ajtóig. Az üzletben összesen ketten lézengtek, de láthatóan ők sem sok időre tervezték az ott tartózkodást.
A várakozással teli perceket arra fordította, hogy kicsit körülnézzen a vitrinekbe pakolt fegyvereken.
Nem maradt túl sok szórakozása, mióta ennyire kiüresedett az élete. Persze, olykor eljárt Kenjihez, esetleg felszedett valakit a környéken néhány kellemes óra reményében. Piált és szexelt, ezek jelentették a könnyen megszerezhető kikapcsolódásokat, ezeknél intellektuálisabb móka csak ilyesmi volt számára. Új játékszerek beszerzése, kipróbálása.
Látta, amint az üvegen tükröződő képmása savanyú mosolyra húzza az ajkait.
Mikor múlik el végre a dac és adja fel?
Ha a sorsnak nem lett volna annyira furcsa a humora, már két és fél éve halott lenne, ám bizonyos felsőbb hatalmak valamiért azt akarták, hogy még ne patkoljon el — az öngyilkosság pedig nem szerepelt a szótárában. Ahhoz túl büszke volt, túlságosan dúlt benne az arrogancia, hogy igenis képes bárkin és bármin felülemelkedni.
Mikor kinyílt mögötte az ajtó, meg sem rezzent.
- Szabad vagy most kicsit? — kérdezte hátra sem fordulva.
- Természetesen, aranyom — válaszolta az anyáskodó hang. — Mi járatban erre?
- Szükségem lenne a szokásos dolgokra. Meg egy késre.
- Megint nem vigyázol a dolgaidra? — vonta fel a szemöldökét Maggie. Mert a bolt és az eladó neve legyen ugyanazon a nyelven, amennyiben fontosnak tartják a stílust.
- Nem rajtam múlt — emelte fel védekezően a kezét Kamenashi. — Viszont... lenne közben egy kérdésem is. Némi információ kéne.
- Hallgatlak, nyuszim.
Kazuya megforgatta a szemét a becenév hallatán és követte a lengő kilencven kilót a sorok közé.
- Felbukkant egy új srác, akiről eddig semmit sem hallottam. Jinként mutatkozott be. Nem tudsz esetleg valamit róla? — Egy pillanatra szünetet tartott, míg elhessegetett az orra elől egy pókhálót. — Tudnom kéne, mennyire fenyegető rám nézve.
- Jin? — tűnődött hangosan leemelve egy műanyag dobozt az egyik polcról. — Ah, igen! Nem te vagy az első, aki érdeklődik utána, viszont hozzád hasonlóan ők sem tudtak semmit róla — mosolygott hátra a nő. — Igazából az egyik munkaadója fecsegett róla valamicskét. Idióta egy pasas.
- Mit mondott?
- Valami olyasmit, hogy nem most kezdte ezt az egészet, csupán eddig egy teljesen más helyen és más névvel működött, bár... mintha azt is hozzátette volna, hogy inkább fejvadászkodott. Tehát ilyen szempontból tényleg most kezdte a bérgyilkosi szakmát. Ó, és állítólag jó — tette hozzá elkomolyodva. — Miért érdekel téged is?
- Különös érdeklődést mutat irántam — vonta meg a vállát Kamenashi. — Tudni akarom, kivel állok szemben.
- Amondó vagyok, aranyoskám, hogy inkább kerüld el azt a kölyköt.
- Mert? Most mondtad, hogy még kezdő.
- A bérgyilkosságokat illetően igen, de azt rebesgetik, hogy amúgy jó. Főleg információ szerzésben.
Kazuya felvonta a szemöldökét.
Tehát nem zárhatta ki a lehetőséged, hogy a hihető érdeklődés, amivel felé közelített a férfi, csupán kamu. Persze, erre számíthatott volna, hiszen egy bérgyilkos mit várjon egy másik bérgyilkostól? De... valamiért reménykedett abban, hogy Jin más. Kicsit kitűnik a szürke masszából, a szennyes világból, a világából.

A második találkozó az elsőhöz képest annyiban különbözött, hogy ő érkezett először, Jin pedig nagyjából fél óra késéssel.
Bocs, otthon hagytam a pénztárcám, aztán egy balesetbe is sikerült belefutnom... Utálok autózni, komolyan.
Ez volt a magyarázat arra, miért nem jelent meg időben. Kamenashi nem igazán tudott mit mondani rá. Nem látott benne sok racionalitást. Talán, ha sokkal őszintébb magával, bevallotta volna, hogy gyanakszik.
- Van kocsid?
- Aha — bólintott, amivel párhuzamosan egy büszke mosoly szökött az ajkaira. — Nem is akármilyen! Ha akarod, elviszlek egy körre a kicsikémmel.
- Kösz, de inkább nem.
- Tudod — simított végig szórakozottan az asztallapon Jin -, szerencsésnek mondhatod magad, amiért férfinek teremtett a sors. Kurva nehéz neked udvarolni.
Kazuya pedig elvigyorodott. Olyan spontán reakció volt, mint a légzés, nem kevert bele semmi megjátszást. Őszintén feldobta a másik megjegyzése.
- Tehát épp udvarolni próbálsz nekem?
- Miért is ne? Nincs most senkim, te meg olyan megnyerő személyiség vagy — kacsintott. Kenji felbukkanása a rendeléseikkel félbeszakította őket, és Kamenashi ugyan nem hozta fel újból a témát, miután távozott az öreg, még azután is gondolkozott rajta, hogy már az ágyában fekve bámulta a plafont.
A találkozók ezután sem maradtak abba, sőt. Egyre rendszeresebbé és sűrűbbé váltak. Először csak két hetente pár alkalmat sikerült összeszervezniük, mindig ugyanoda és ugyanakkora, aztán valahogy előzetes megbeszélés nélkül — amennyire a munkájuk engedte - egyre közelebbi és közelebbi alkalmakat választottak.
Kamenashi észrevétlenül is kezdte magát elengedi a férfi társaságában. Fel sem tűnt neki, hogy a vidám csacsogás már nem idegesíti, hanem érdeklődéssel tölti el, hogy magányos óráiban folyton a naptárra siklik a tekintete, hogy egyre többször morfondírozik azon, vajon Jin mit csinál éppen akkor és abban a pillanatban, mikor eszébe jut...
Talált egy társat.
Nagyon régóta csak magára támaszkodott. Nem kért mások segítségéből, mert sokkal biztosabbnak találta azt, ha ő csinált mindent, ha csak magában bízott. Sokkal kevésbé félt a bukástól. Mások valószínűleg csupán hátráltatták volna. Az önként választott magányával azonban az is együtt járt, hogy elzárta magát mások társaságától. Persze, Kenjivel időközönként összefutott, beszélgettek is, de... Jin egészen mást nyújtott neki. Igazi társat.
Amikor pedig tudatosította ezt, még jobban vágyott a percek után, amiket együtt tölthettek.
Jinnek sikerült színeket vinnie az ő szürke festményére. Hiába volt egy idióta, hiába magyarázott az esetek többségében baromságokról és hiába állt fent a lehetősége, hogy csak egy feladat miatt tölt vele ennyi időt... Akkor is megtette. Képes volt rá.
Olyannyira, hogy Kazuya egyre több sebezhető pontját fedte fel neki teljesen önszántából.
Szám szerint a huszonkettedik találkozójuk volt, ami piálással és a szokásos társalgással kezdődött, majd a részegség egy olyan szintjére vezetett, amitől korábban távol tartották magukat — mert nem engedhették meg. De megtörtént. Az alkohol pedig játszott velük, ami ellen semmit sem tehettek. Jinnel azt mondatta, Elviszlek haza, jó?, Kamenashi válasza pedig egy meggondolatlan oké volt.
Nem törődtek azzal, hogy az idősebb (mostanra ez is kiderült) ilyen állapotban nem ülhetne volán mögé, sőt azzal sem, hogy a másik egyszer sem tett még említést arról, hol lakik.
Jin lakása sötétségbe borultan fogadta őket, mikor tulajdonosa sikeresen kinyitotta az ajtót, ez az állapot pedig azután sem változott, hogy Kamenashi az előszobai falnak préselődve találta magát a száján a bérgyilkos ajkaival.
Nem tiltakozott. Jó volt. Nagyon is jó.
A szexet nem tekintette többnek annál, mint ami volt: szex. Nem kellett szeretnie valakit ahhoz, hogy kielégítse őt az ágyban, éppen ezért egyaránt feküdt le nőkkel és férfiakkal. Ameddig nem veszélyeztették az életét és a munkáját, illetve kellő mennyiségű örömet tudtak neki nyújtani, magasról tett a nemükre.
Emiatt Jint sem lökte el, hanem elnyitva a száját, hogy utat adjon a nyelvének, beletúrt a hajába.
Nem finomkodtak, ez az éjszaka nem a gyengédségről szólt. Letépték egymás ruháit, ziháltak és mohón fedezték fel a másik által felkínált testet. Csak élvezték a hosszan tartó pillanatot. Kazuya megfeszítette a hátát, míg Jin a torkát harapdálta és egyik kezével a farkát masszírozta. Jin rekedten felnyögött, mikor Kazuya a szájába engedte őt.
Nem szeretkeztek, dugtak.
Nem bújtak egymás ölelésébe, miután vége lett. Az idősebb a zuhanyzás mellett döntött, Kamenashi pedig rágyújtott. Az ablakon át beszűrődő halvány fényekben figyelte a kavargó füstöt, a cigaretta fel-felizzó végét. A teste kellemes kimerültségtől nehezült el percről percre, a szemei is égtek, türelmetlenül dörzsölte meg őket.
Még egy szállal végzett, mire felbukkant Jin egy sötétkék melegítőnadrágban, a haját dörzsölgetve egy törülközővel.
- Itt maradsz?
- Nem.
- Sejtettem — dünnyögte.
- Akkor minek kérdezted? — sóhajtott fel.
- Gondoltam, udvarias leszek.
- Mindenkivel udvarias vagy, akivel szexelsz? — vonta fel a szemöldökét Kazuya.
- Csak azokkal, akiket bírok is — válaszolta könnyedén. Lehunyt szemmel rázta meg a fejét, nedves tincsei a nyakára és az arcára tapadtak.
Kamenashi fogai összecsattantak. A választól elöntötte egy gyomorszorító rosszérzés.
Szó nélkül öltözött fel és talán így is távozott volna, hacsak Jin nem éri utol és ragadja meg a karját. „Áldozata” már éppen idegesen felmorrant és rárivallt volna, hogy hagyja menni, mikor a szeme elé beúszó névjegykártya belé fojtotta a szót.
Hezitálva vette el az egyszerű, fehér kártyát, amire fekete tollal egy mobiltelefonszámot írtak.
- Hívj majd.
Nem szívesen tudatosította magában, de gyakorlatilag kimenekült a lakásból.

Türelmetlenül kapta fel az előbb leejtett rongyot és törölte le a párát a tükörről, hogy jobban lássa a hajtövénél lévő sebet. Egy vattával itatta fel a még mindig szivárgó vért, majd kente át fertőtlenítővel, végül leragasztotta a sérülést. Bosszantóan pocsék helyen volt.
Felsóhajtott.
Nem hívta fel Jint. Közel öt napja nem tette meg. Ez idő alatt viszont máson sem őrlődött, mint ezen. Felhívja vagy ne? Ez amiatt volt leginkább probléma, hogy nem bírt kellőképpen figyelni és ügyelni a dolgaira, illetve arra, ha csinált valamit. Kétszer annyi időbe telt felderítenie a legújabb áldozatát és az életét, aki ráadásul lekevert neki egy isteneset egy székkel, aminek köszönhetően felszakadt a bőr a homlokán és még a halántéka is lüktetett.
Ennek köszönhetően még dühösebb lett Jinre. Még annyira sem akarta vele felvenni a kapcsolatot, mint korábban. Viszont az eszén, a büszkeségén és férfiúi önbecsülésén kívül minden mása azt akarta, hogy tegye meg. Nemcsak a szex miatt. Tény, hogy a teste reagált Jin gondolatára, az emlékekre, és gond nélkül erekciója lett, de az első éjszaka után már csak azért is megtette volna, hogy halljon egy újabb emeletes faszságot. Tényleg nem érdekelte volna, miről beszél az az idióta, csak beszéljen.
Mert hiányzott neki. Az iszogatás, a dumálások, a semmittevéssel töltött órák — amiket amúgy nem engedett volna meg magának, amennyiben egyedül lett volna, ám társaságban, a társával, egészen máshogy állt hozzá.
Frusztráltan gyűrte össze a használhatatlanná vált szövetanyagot és hajította a szemetesbe. Sebtében összepakolta a kötszereket, aztán a nappalinak kijelölt helyiségbe sétált. Menet közben kapta fel az asztalról az ott hagyott sörösüveget, a konyháig eljutva pedig már lehajtotta a tartalma felét.
Nem volt étvágya, megint nem érzett kedvet semmihez. Az élethez nem volt kedve, és... igazán szánalmasnak találta magát. Mert az volt. Már kisebbként is.
Mikor egy gyerekkori csínynek indult hecc eldurvult és emiatt kicsapták az iskolából, dolgozni kezdett, azonban ezt már koránt sem olyan maximalizmussal és határozottsággal csinálta, mint azelőtt a tanulást. Gyűlölte a világot, az embereket, de legfőképpen azt, hogy a felette állók bármit megtehettek vele és neki muszáj volt mindent lenyelnie.
Ezért döntött úgy, hogy olyan szakmát választ, amivel teljesen a maga ura lehet és mindenben ő osztogatja a parancsokat, úgy éli az életét, ahogy akarja, és nem tartozik elszámolással senki felé. Mivel nem volt türelme olyasmikre várni, mint előléptetés, meg sem fordult a fejében hivatalos — de leginkább legális — munkát keresni.
A bérgyilkosságok lehetősége véletlenül esett az ölébe, és...
A telefonja csörgése rázta fel elmélkedéséből.
Komótosan, fásultan sétált vissza, hogy a hatodik csörrenés után felvegye.
- Itt Kamenashi.
Nem volt hosszú beszélgetés, nagyjából másfél percig tarthatott az egész, Kazuya arcán mégis megszámlálhatatlan változás suhant át, mire megállapodott a sápadt döbbentségnél.
Lehunyta a szemét, próbált mélyeket lélegezni és rendezni a gondolatait, de semmit sem segített. Ideges fel-alá járkálás következett, aztán az ablaknál szobrozott, ujjaival dobolt a könyökén. Rágyújtott. Elnyomta. A haját szántotta az ujjaival. Ledobta magát a rozzant kanapéra, ám szinte rögtön fel is pattant róla.
Megdörgölte az orrnyergét és felnézett a plafonra. Nem látott mást csak sötétséget, pókhálókat — a visszatérő nyomort.
- A rohadt francba...
Beszívta az alsó ajkát, miközben a farzsebébe túrt és előhúzta azt a bizonyos névjegykártyát. Még egyszer meghányta-vetette magában, hogy mit vállal azzal, ha feltárcsázza a számot, végül pedig arra jutott, hogy nem érdekli. Már nem.
Mindössze három csöngést kellett kivárnia.
- Igen? — dörmögött a fülébe egy álmos hang.
- Én vagyok.
Tökéletesen hallotta a heves mozgolódás és a takaró suhogásának zaját.
- Tudtam én, hogy egyszer feladod.
- Mégis micsodát?
- Az ellenállást. Nekem egyszerűen nem lehet.
Kamenashi elmosolyodott.
- Vagyis épp jó lenne neked most egy találkozó, igaz?
- Tökéletesen. Még kajám is van.
- Húsz perc.

Általában egynél többször nem feküdt le senkivel, mindig váltogatta a partnereit, mert így volt biztonságos. Nem, nem félt a nemi betegségektől, mivel minden alkalommal óvszert használt, az viszont aggodalomra adhatott volna okot, ha valaki többet tud meg róla, mint kellene, és kiszolgáltatja másoknak az információkat, ezzel veszélyeztetve őt.
Azonban az esetek többségében nem is beszélgetéssel nyitotta ezeket az egyéjszakás kalandokat. Éppen ezért Jin más volt. Megismerkedett vele, mielőtt szexre került volna sor. Tudta a nevét, járt a lakásán, ismerte a kocsiját... Rengeteg mindent megtudott róla.
„Azt akarom, hogy ne tarts fenyegetőnek.”
Már az első alkalommal így nyitott — Kazuya pedig tagadhatta, amennyire csak akarta, vágyott rá, hogy legyen vele valaki; valaki, akivel néha napján megoszthatta a gondolatait vagy csak ülhetett mellette és szívhatta a cigarettáját teljes lelki nyugalommal. Persze, emellett a testére sem lehetett panasza.
Így aztán a találkozók egymást követték; ittak, beszélgettek, az ágyban kötöttek ki.
Három hét múlva Kamenashi már nem ellenkezett, mikor Jin marasztalta őt. Ott aludt nála, reggel együtt ébredtek. Mint egy undorító romantikus filmben... csakhogy segített további színeket mázolni a festményre. Még több élettel töltötte meg azt, ami már szinte élettelen volt korábban.
Mikor ismeretségük elérte a két hónapos kort, valahogy úgy alakult, hogy nappal futottak össze. Jin be akart vásárolni és magával rángatta a bérgyilkost, aki pedig hagyta magát. Életében nem töltött ennyi időt még joghurtok, zöldségek és teljes kiőrlésű gabonapelyhek között. Természetesen ezeket az eseteket szintén kiadós szex követte, illetve zárta, de ezek nélkül is élvezhetőek voltak annyira, hogy Kamenashi ne bánjon meg egy-egy órányi áldozatot a napjai világos időszakaiból.
Ezzel párhuzamosan végezték a munkájukat, de Kazuya úgy intézte, hogy egyre kevesebb célpontot kelljen vállalnia, így az aktuálisokkal mindig hamar végzett. Egyszer-kétszer még az is megesett, hogy egy teljes hétig nem csinált semmit — azonkívül persze, hogy Jinnel volt.
De vajon meddig?
Mikor a fáradtság hullámai kíméletlenül ostromolták őt, folyamatosan ez a kérdés járt a fejében. Nem hitt az örökkévalóságban. Sem a tartósságban. Egyszer mindennek vége lesz. Ez a filozófia járta át az élete minden apró zugát, és az ebből adódó kétségek, aggodalmak ültek ki olyankor is az arcára, mikor nem kellett volna.
- Mi van veled? — kérdezte az idősebb, mikor meztelenül, egyetlen vékony takaróval fedve feküdtek egymás mellett a jól ismert és megszokott ágyban. Jin az oldalán heverészett, ő a hátán. — Fura vagy mostanában.
- Semmi.
- Persze. Én meg az angolkirálynő bal bokája vagyok. Szóval?
Kamenashi felsóhajtott.
- Miért akarsz engem folyton elemezni?
- Más úgy sem teszi meg — rántotta meg a vállát. — Nálad pedig sosem tudom, min gondolkodsz éppen. Olyan érzésem van néha, mintha mindent próbálnál egy csapóajtó alá bezsúfolni, minden rossz gondolatodat, de mostanra már annyit sikerült gyűjtened, hogy egy-egy a tudtod nélkül megszökik. Olyankor vágsz ilyen pofát — fejezte be okfejtését.
Ezúttal sem érkezett rögtön felelet, Jin pedig már beletörődött, hogy megint nem ért el semmit. Fel akart kelni, hogy neki álljon valami vacsorát csinálni maguknak, a másik azonban elkapta a karját.
Meglepetten nézett hátra rá, a barna tekintetet azonban nem sikerült elcsípnie: Kazuya félrefordította a fejét.
- Nem akarok hozzád szokni.
Kevés dolog volt eddigi élete során, amit ennyire nehezen mondott ki.
- Ezt most nem értem...
- Nem akarlak... még jobban megkedvelni — válaszolta az előzőnél is halkabban. A csend kínos, feszítő volt körülöttük. — Eltartott egy darabig, míg kiöltem magamból azt az igényt, hogy másokkal legyek együtt. Hogy vágyódjak egy barátra vagy társra, vagy nevezd, aminek akarod. Nem leszel örökre itt — jelentette ki határozottan.
- Nem, ez igaz — bólintott aprót Jin, miközben rendesen felült. A takaró a dereka köré csúszott. — De semmi sem tart örökké. A teás kancsó is összetörhet, emiatt viszont senki sem fogja ott hagyni a boltban, nem?
- Te most komolyan egy kancsóhoz hasonlítottad a kapcsolatunk?
- Csak próbáltam érzékeltetni, miért baromság az, amit mondasz — forgatta meg a szemét. — Az élet ellen nem tehetsz semmit. Nem tudsz változtatni ilyen dolgokon, de... ameddig tart, azt kiélvezhetnéd, mert úgy fog kicsúszni a kezedből, hogy nem is lelted benne igazán örömöd. Mert folyamatosan ezt csinálod közben, kételkedsz és ellököd magadtól a lehetőséget, hogy boldog lehess, Kame.
A becenév hallatán, amit még Jin adott neki hetekkel ezelőtt, akaratlanul is elmosolyodott.
- Bérgyilkos vagyok. Szerinted megérdemeljük a boldogságot?
Az éjjeli szekrényen pihenő cigarettás dobozért nyúlt.
- Miért ne érdemelnénk? Ne akarj már egész életedben egy nyavalyás pocsolyában fetrengeni. Ha boldog akarsz lenni, akkor tegyél is érte! — vágta oda türelmetlen éllel az idősebb.
- Embereket teszünk boldogtalanná — folytatta kifejezéstelenül rágyújtva egy szál cigire. — A vérük, a családjuk bánata tapad a kezünkhöz.
Meglepődött, mikor a kifújás pillanatában megérezte a száján a puha ajkakat. Jin pislogás nélkül lehelte vissza az ő arcára a füstöt.
- Szenvedtél már éppen eleget. Legyél kicsit te is boldog — suttogta. - A célpontjainkat nem véletlenül kapjuk... olyanokat kell megölnünk, akik megérdemlik a halált.
Az utolsó mondat még hosszan lebegett a levegőben közöttük. Valahogy megpecsételte az egész párbeszédet... mindent megpecsételt.
Kazuya oldalra fordította a fejét, hogy a másik szemébe tudjon nézni.
- Nemrég felhívtak. Három milliót ajánlottak azért, hogy megöljelek.
Éjszakákon át gondolkozott azon, hogyan mondja ezt el. Hogyan mondja el a férfinek, hogy felkérték, gyilkolja meg őt. Legyen egy a névtelen és arctalan személyek közül, akiknek golyót küldött a fejébe. Elképzelése sem volt róla — és igazság szerint nem is nagyon akarta megtenni. Önként és szánt szándékkal véget vetni mindannak az apró csodának, aminek köszönhetően talán tényleg boldog lehetett volna...
Dühre, csalódottságra, bosszúra, ingerültségre, kétségbeesésre számított.
Csapkodásra, hidegségre, harcra.
Ehelyett Jin csupán mosolygott és végig simított az arcán, majd kivette a kezéből a cigarettát és elnyomta az éjjeli szekrényen.
Akkor szólalt csak meg, mikor egymásénak döntötte a homlokukat.
- A brókerrel együtt kaptam meg a neved. Aznap éjjel már meg kellett volna ölnöm téged.
Kamenashi szeme elkerekedett.
- Mindvégig...?
- Igen. De... nem ment. És nem bánom. Akkor most egyedül feküdnék ebben az ágyban vagy egyedül innám részegre magam valahol, esetleg egy szöszi pincérnőt dugnék, akinek még csak a nevét sem tudnám. Nem bánom, még most sem.
Jin apró csókot nyomott a fiatalabb szájára.
- Egyikünknek meg kell halnia — susogta.
Ezen a ponton már egyiküknek sem maradtak kétségei. Mind a ketten pontosan tudták, hogyan fog ez az egész véget érni. Mit is rejt magában a közelgő halál.

- Pöpec kéró — ámuldozott Jin, mikor a „kéró” tulajdonosa kinyitotta az ajtót és hagyta, hogy bemenjen.
- Elmegy — hagyta rá a férfi.
- Ha nem tudnám, hogy fiatalabb vagy nálam — fordult hátra gúnyos mosollyal, kibújva a kabátjából -, a fejedhez vágnám, hogy begyepesedett vén szivar.
Kamenashi elvigyorodott.
- Tényleg viccesen hangzik a szádból.
- Bunkó — ütötte vállon társa.
Ezek a kis csipkelődések jelentették az időhúzást aznap. Egyikük sem mondta ki, de jól tudták. Próbálták elodázni azt, amit nem lehetett.
Kazuya pedig már nem is akarta. Belefáradt. Hosszú évek fásultsága volt ez.
Bezárta az ajtót, aztán azonnal fordult Jinhez. A tarkójára csúsztatva a kezét húzta magához egy csókra.
Valahogy sikerült elbotladozniuk az ágyhoz anélkül, hogy elszakadtak volna egymástól, sőt még mélyítettek is a csókon. Összeért a nyelvük, bár már messze nem az ismerkedő stádiumnál tartottak. Egyszerűen csak mindketten próbáltak dominálni, ami végül Kamenashinak sikerült, miközben ledöntötte a matracra és az azon lévő gyűrött lepedőre a másikat.
Az ujjai előbb a sötét tincsekbe szántottak bele, aztán a pulóver-ing párosa alá csúsztak be.
- Miért vagy ilyen heves? — kérdezte rekedten az idősebb, mikor már úgy érezte, képes nyögések miatti szünetek nélkül beszélni.
Azon kívül, hogy ráharaptak az alsó ajkára és rámarkoltak nadrágon keresztül a farkára, nem kapott választ. Nem értette a dolgot, azelőtt a bérgyilkos sosem esett így neki, de inkább nem erőltette.
Mert ő is sejtette.
- Lassíts kicsit...
Már nem fedte semmi sem a mellkasát, Kazuya pedig nem habozott lehunyt szemmel a nyaka, a mellkasa bőrébe marni a fogaival. Nem akart látni, csak érezni és hallani, mindezeket pedig elraktározni... olyan helyre, ahonnan többé senki sem veheti el tőle.
A habozást nem ismerő kezek a férfi övéhez csúsztak, Jin pedig hirtelen felült.
- Kame! — Még a zilált tincsekbe is belemarkolt, hogy társa végre valahára odafigyeljen rá. Mikor találkozott a pillantása az övével, elvesztette az önbizalmát és a kedvet ahhoz, hogy leállítsa azt, amiről nem tudta, mi az, csupán annyit, hogy ott van. — Óvszer? Síkosító?
- Mindjárt — dörmögte.
Feltápászkodott az ágyról és kibotorkált a fürdőszobába. Tényleg botorkált. Szédült, de közben józannak érezte magát; forgott a szoba és mégis egy helyben állt.
Meg kellett tennie. Efelől győzködte magát. Egész életében azt vallotta, hogy felesleges a döntéseket halasztgatni, mert úgyis utolérnek előbb vagy utóbb, az esetek többségében pedig inkább előbb.
Mikor visszaért, Jin már meztelenül várta az ágyon, egyik kezével a párna alá túrt, amin a fejét pihentette, a másikkal a haját kotorta el a homlokából — bár másodpercek múlva már nem számított. Kazuya ugyanolyan hévvel tért vissza a szájához, a hátához, a nyakához és minden elérhető bőrfelületéhez, ahogy az előbb.
- Kame...
Nem reagált nevére. Jobbnak látta így, nem akarta hallani, amit a másik mondani szeretett volna.
Nem akart gondolatokat, csak a szexet. Nem akart merengeni, kikapcsolódni akart.
- Kame.
Mély sóhajjal ült rá Jin csípőjére és egyenesedett fel.
- Mi van már?
Az idősebb követte őt a mozdulatban; átölelte és kulcsolta a derekát, majd hozzányomta a száját a szájához.
- Tényleg örülök, hogy akkor megkaptam azt a munkát... és megismertelek — suttogta, a lehelete Kamenashi fülét égette. - Tényleg.
Még ideje sem volt arra, hogy felvonja a szemöldökét, ahogy mindig tette, ha Jin valami olyasmit mondott, amivel sikerült meglepnie, esetleg hökkentenie; egyetlen szóra sem maradt ideje, amikor az oldalában, majd a hátában égető fájdalom robbant és terjedt szét szépen lassan a többi porcikája felé.
Döfések. Egy, kettő, három.
Aztán újra és újra. És minden egyes kis szúrással egyre kevésbé hasogatott. Kevésbé fájt. Már nem érezte a hiány fájdalmát.
Jin összeérintette a homlokukat és halkan suttogott a férfinek, aki azonban ebből semmit sem értett. Az agya nem tudta feldolgozni. Csak a barna szemeket látta, a bennük csillogó rengeteg kérést és bocsánatot, az elmúlt két hónapot. Mert ezt a két hónapot Jin jelentette neki. A lelkének életteljessége elérte, hogy az ő lelke is élni akarjon még egy kicsit... mielőtt végleg feladja.
És feladta.
Jól tudta, hogy nem fogja megölni Jint, de ő képes lesz rá. Képes lesz feloldozást adni neki. Ez így volt rendjén. Az ő élete nem tarthatott tovább, nem volt értelme. Már nem számított volna. Még egy üres, jellegtelen, boldogság nélküli év? Aztán egy újabb és egy újabb, míg megöregszik? Mi értelme lett volna? Ehelyett kapott hatvan nap csodát.
Minden perccel egy morzsányi tiltott boldogságot.
Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a teste erőtlenül előre dőljön. A vére megállíthatatlanul csorgott lefelé a sebekből.
Jin pedig elkapta, átölelte őt és az utolsó pillanatig tartotta — sőt, még azután is.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022