Akame one-shot.
A magány sokféle lehet. Kínzó, erőltetett és béklyókba
záró, de van az a fajta magány is, amit bizonyos emberek maguk
választanak. Elhatárolódnak mindentől és mindenkitől, saját
okokból és célok címén. Ám hiába sétálnak önként a
mocsárba, egyesek, mikor már túl mélyre süllyedtek,
szabadulni akarnak — ez azonban csakis egy másik ember
segítségével sikerülhet. Kamenashi Kazuya feloldozásra
váró sérült lélek, mikor találkozik a személlyel, aki
megmentheti, aki még csak most indult el azon az úton, aminek
ő már a végére ért.
Zsófi, itt is a tiéd :)
A telefon még egy utolsó kétségbeesett csörrenéssel
töltötte be a helyiséget, aztán elhallgatott. Aznap este már
hatodik alkalommal.
A falakra visszatelepedő némaságot éles vágással hasította
szét egy hangos csikorgás. A széket hátratoló és az onnan
felkelő alak az egyik bepárosodott ablakhoz sétált. A
kabátja ujjával takarított le egy részt, hogy kinézhessen a
gyatra közvilágítástól sejtelmesen fénylő, sötét
utcára.
Aprót ciccentett a nyelvével.
Ez a nap valahogy egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan
tervezte. Mindent elintézett, csak azt nem, amit eredetileg
akart; mindenkivel beszélt már telefonon, csupán azzal a
személlyel nem, akinek reggel óta várta a hívását. Rohadtul
idegesítette a várakozás, mikor éppen nem a munkájához
kapcsolódott. A várakozás azt jelenti, hogy valami nem
történik meg időben — és ha valami nem történik időben,
az azt jelenti, hogy minden tolódik.
Nem szerette az ilyesfajta kényszeredett változtatásokat.
A telefon megint életre kelt a háta mögött.
Lehunyta a szemét és neki döntötte a homlokát a hűvös
üvegnek, bal keze a cigarettásdobozt, a jobb az öngyújtóját
kereste.
A hívó nem adta fel. Kivárta, míg bejelentkezik a hangposta.
Természetesen semmiféle üdvözlőszöveg nem volt a sípszó
előtt, csak a csönd.
- Kamenashi, van egy újabb meló. Vedd fel azt a kurva kagylót!
Oda fogom adni másnak. Ha azt hiszed, hogy egyedül te vagy
hajlandó bemocskolni a kezed némi apróért,
felvilágosítalak, hogy nem így van. Kígyózó sorokban
állnak a jelentkezők, úgyhogy baromi jó lenne, ha felvennéd
azt az istenverte telefont. Hallod? Mindegy. Szóval van meló.
Ha meghallgattad ezt, szégyelld össze-vissza magad, aztán
csörögj rám. Neked való feladat. Ja... Na, szevasz. Ó,
Subaru voltam.
A nikotinfüstös lehelettől az ablakon ismét nem lehetett
átlátni, de a férfi egyáltalán nem bánta. Úgy sem talált
volna kint semmi látnivalót.
A cigaretta vége felizzott, egy pillanatra megvilágította az
arcát, a kifejezéstelen arcát, majd újra átengedte a
sötétségnek a terepet.
Azt a két-három percet, amíg még tartott a káros élvezet,
kivárta, majd a csikket a földre hajítva odasétált a
székhez és felkapta róla a kabátját. Gyorsan belebújt és
összehúzta magán, aztán kisétált a helyről, amit még
néhány hete ideiglenes otthonának választott.
Annak ellenére, hogy valahol mélyen tisztában volt vele, a
munkája férge zabálta már évek óta odabent, szerette azt,
amit csinált. Morbid izgatottságot okozott egy vadidegen ember
után nyomoznia napokon át, követnie őt és mindenféle
bizonyítéknak megfelelő fotót készíteni róla és az
életéről, esetleg a családjáról, hogy a végső jelenet
keretében elvegye az életét. Réges-régen nem érzett bűntudatot.
A lelkét az első áldozatával együtt ölte meg, ezzel együtt
pedig megszüntette a bosszantó tényezőket, mint a bűntudatot
is.
Sietős, halk léptekkel haladt végig az árnyékokkal teli
személyzeti folyosón, egyedül a kabátja suhogása jelezte,
hogy ott van.
A bűntudat szó valahogy mindig mosolygásra késztette. Keserű
és halvány mosolyra, de mégis. Néha, a csöndes és egyedül
töltött éjszakákon azt kívánta, bár megint érezhetné.
Aztán a hajnal első sugarai megvilágítják a szürke, mocskos
világot és ez az érzés egyszerűen eltűnik az éj
sötétjével együtt.
Már csak néhány lépés választotta el az ajtótól, mikor a
zsebébe túrt. Két darab, tűhöz hasonló, bár vastagabb
fémpálcikát vett elő. Ezek segítségével pillanatok alatt
legyűrte a zárat és bejutott az épület azon részébe, ahova
eredetileg is szeretett volna.
Imádta az emberek gondolkodásmódját. Mindent telepakolnak
kamerákkal, biztonsági rendszerekkel és emberekkel — kivéve
azt a territóriumot, ahol ők tartózkodnak az esetek
többségében. Mert őket senki se figyelje, ne kövesse
szemmel. Az idiótáknak köszönhetően mindig lesz munkája.
Az iroda ajtajának két oldalát áttetsző üveggel fedték le.
További előny volt neki: látta az odabent égő asztali lámpa
fényét, illetve azt is, hogy valaki fel-alá sétálgatott, de
az illető nagy eséllyel nem figyelt fel rá, amint közeledett.
Előhúzta a pisztolyát.
Sietnie kellett az őrségváltás miatt, és jól tudta, minél
több időt tölt hezitálással, annál nagyobb százalékkal
csúszik félre a terve. Azt meg gyűlölte.
Megállt a lábtörlőn, csípőmagasságban tartotta a fegyvert
és bekopogott.
Hallotta a megtorpanó lépteket, aztán a morgást. Végtére is
tizenegy már elmúlt.
- Szabad!
Nem tett semmit. Várt úgy tíz másodpercet, majd ismét
kopogott.
- Mondom, hogy szabad!
Ezúttal sem nyitott be. Ahogy számított rá, a harmadik
alkalmat célpontja már nem bírta türelemmel. Odatrappolt és
felrántotta az ajtót — majd abban a pillanatban elkerekedett
szemmel hátrálni kezdett.
Nem mindennap nyomódik az ember hasának egy pisztolycső és
nem mindennap kénytelenek belebámulni a halál íriszébe.
Ezt pedig Kamenashi is tudta.
- M-mit akar? — érkezett a kérdés remegő hangon, mikor a
dereka beleütközött az asztalába. Sikerült felborítania a
kerek tégelyt, amiben a gémkapcsokat tartotta. Úgy hullottak
le a padlóra, mint falevelek ősszel a haldokló fákról.
Előbb becsukta az ajtót, addig nem ejtett ki egyetlen szót sem
a száján.
- Semmi személyes.
- Akkor? Miért? Pénz kell?
Minden alkalommal ugyanaz a nóta. Minden egyes alkalommal. Unalmas.
- A pénzre megy ki ez az egész? Mert nekem... nekem van
pénzem.
Kibiztosította a fegyvert. A kattanásra a negyvenes éveiben
járó férfi összerezzent és nyelt egy nagyot. A szokásos
reakciók. Halálfélelem és a reménykedés, hogy most csak
álmodik.
- Mondhatjuk így is.
Készen volt rá, hogy lőjön. Minden idegszála ellazult, a
fejét elöntötte az a kongó, zajok nélküli üresség, ami
segített habozás nélkül meghúznia a ravaszt. Tökéletesen
készen állt rá, hogy a golyóval elszakítsa azt a bizonyos
vörös cérnaszálat, ám akkor valami olyasmi történt, ami
máskor nem.
Valaki a tarkójának nyomott egy fegyvert.
Ilyen mértékben még sohasem omlott össze egyetlen
elgondolása sem. Valaki a háta mögé került. Valaki meglepte.
Ez az ő világában abszurdnak tűnt.
- Sajnálom, de ezt nem engedhetem — dörmögte egy mély hang
a fülébe. Nagyon közel állt hozzá. Igazság szerint
Kamenashi könnyedén lefegyverezhette volna, ha akarja, mert
rendkívül gyanútlan volt a támadója, viszont egyelőre nem
tett semmit. Tudnia kellett először, miért jött a másik.
- Miért?
- Úgy tűnik, sokan akarják holtan látni ezt az alakot.
A válasz hallatán elhúzta a száját. Tehát párhuzamosan
ketten kapták ki célpontnak a brókert.
- És azt hiszed, hogy átengedem neked?
- Bízom benne. Általában jó vagyok meggyőzésben —
érkezett a válasz jól hallható vigyor kíséretében. A
pisztolycső még jobban a bőrébe préselődött.
„Faszkalap.”
- Hadd találjam ki! Lelősz engem, ha megpróbálom megölni őt
— szólalt meg Kamenashi egészen kedélyesen. Egy pillanatra
sem vette le a szemét áldozatáról, akinek az arca már lassan
fehérebb volt, mint a falak. Az értetlenség és a
kétségbeesés egyaránt sütött az arcáról. Ez valamiért
nagyon szórakoztatta a bérgyilkost.
- Valami ilyesmire gondoltam, igen. A mi szakmánkban az
önfeláldozás nem visz előre.
Ez volt az a pont, mikor a sima vonásokról lehullott minden
érzelem. A tömény kifejezéstelenség és érzelemmentesség
fedte be az arcát, miközben felemelte a kezét és egyszerűen
fejbe lőtte a férfit, aki éppen akkor nyitotta a száját
tiltakozásra. A súlyos test előbb az asztalra csapódott, majd
az ott lévő akták és irodaszerek felét leverve legördült a
földre. A vér az asztal egy részét, majd a szőnyeget is
összemocskolta.
Nem volt hangos a lövés, Kamenashi annál már gyakorlottabban
dolgozott, azonban mégis rendkívül kellemetlen csend követte
az akcióját.
- Na? Lelősz vagy sem?
Mivel semmiféle reakciót nem kapott, megunta a várakozást.
Anélkül tudta az övébe csúsztatni a fegyverét, hogy az
észrevehető lett volna, így mikor felszabadította jobb kezét
is, azzal belekönyökölt az ismeretlen hasába, a másikkal a
pisztolyt tartó karját kapta el. Máris fegyvertelenül álltak
egymással szemben.
Nem ilyen látványra számított.
Kócos, sötét haj, meglehetősen egészséges arc, barna
szemek, széles vállak. Alapvetően férfias, mégis valahogy
komolyan vehetetlen kiállás. Egyszerűen képtelen volt hova
tenni meglepőjét. Már-már elöntötte a szégyenérzet, hogy
ennek a valakinek sikerült becserkésznie.
Közelebb lépett hozzá, ujjai ökölbe szorultak a másik bőrdzsekijének
nyakán.
- Nem tetszik, hogy magaddal egy szintre helyezel — suttogta
hidegen. — A mi szakmánknak — mondta gúnyos éllel — te a
legalján vergődsz, öcsi.
Elengedte, egy rövid másodpercig még tartotta a
szemkontaktust, aztán megkerülte a férfit és az ajtóhoz
sétált. A küszöbön torpant meg és fordult még vissza.
- Egy jó tanács. Ha fenyegetsz valakit, csináld komolyan, vagy
ne próbálkozz vele. Az csak szánalmassá tesz.
Már a folyosó végén járt, mikor hallotta, hogy az ott maradt
idegen a falnak vágta a szemetest.
Arra a kérdésre, hova járt el szívesen a szabadidejében, ha
őszintén kellett volna felelnie, nem sok választ tudott volna
adni. Ennek két főbb oka volt. Először is: nem nagyon
rendelkezett ilyesmivel, hogy szabadidő, legalábbis igyekezett
tenni róla, hogy ne legyen. Inkább dolgozott addig, míg már a
fáradtságtól az ágyáig sem jutott el, mint hogy felesleges
percei maradjanak a még feleslegesebb gondolkozásra.
Másodsorban pedig egyszerűen nem sok olyan hely létezett,
ahova jó érzéssel sétált be.
Egy persze akadt. Egy kocsma.
A csapos régi ismerőse volt, még azelőtt ismerkedtek meg,
hogy belefogott volna a karrierjébe a bérgyilkosi pályán. Ő
volt az egyetlen ember, akivel rendszeresen tartotta a
kapcsolatot és tudott is arról, hogy mivel keresi a pénzt,
amiből rendszeresen nála ivott.
Neki még néha napján mesélt is. Nem vallotta volna be semmi
pénzért, de megkönnyebbülést okozott olykor... megosztani a
terhet, amit a vállaira vett és nap mint nap rakott még rá
egy kicsit.
- Már azt hittem, felém sem tolod a képed — dörmögte
foghíjas vigyora kíséretében Kenji, mikor leült és
felkönyökölt a fapultra.
- Dolgoztam — dörzsölte meg a tarkóját Kamenashi fáradtan.
- Mindig ez a kifogásod.
- Mert mindig dolgozom — mutatott rá egyszerűen.
- Ne szemtelenkedj, fiam, mert elintézem, hogy whisky nélkül
is négyet láss belőlem!
Kamenashi Kazuya elvigyorodott. Ha valaki képes volt ezt elérni
nála, az ez a vén szivar volt. Valami számára is ismeretlen
okból remekül kijöttek egymással.
- A szokásosat?
- Igen. Kösz.
Nem kellett sokáig várnia „szokásos” italára. Olyannyira
szokásos volt, hogy mást nem is ivott meg. És igazság szerint
másnál sem nagyon itta meg. Csak itt és Kenji kezéből kapva.
Szerencsére az öreg a munkáját illetően pontosan ugyanolyan
hozzáállással lett megáldva, mint ő.
- Nyúzottnak tűnsz — jegyezte meg úgy fél órával később
a csapos, mikor a vendégek érkezése megcsappant és lett egy
kis szabadideje. — Történt valami?
Kamenashi belemosolygott a poharába. Van, aki előtt még neki
sem lehettek titkai.
- Nem nagy dolog.
- Akkor akár el is mesélhetnéd.
- Tényleg semmi különös.
- Már megint a vérnyomásommal akarsz szórakozni? — vonta
fel a szemöldökét. Kuncogás és megadó kézfeltartás volt
erre a válasz, aztán beszélni kezdett. Röviden és lényegre
törően összefoglalta, hogy mi történt a múlt héten a
bróker irodájában és nagyjából azt is sikerült
sugalmaznia, hogy azóta nem hagyta békén a gondolatait az
eset. Valamiért a fejébe ivódott a másik bérgyilkos képe,
az a borzongató érzés, hogy talán most mindennek vége lesz,
meghal és úgy fog elvérezni egy csaló és zsaroló
padlóján, mint ahogy ő tette. Annak a ténye is
nyugtalansággal töltötte el, hogy életben hagyta a másikat
és egyszerűen... elsétált. Nem iktatta ki a konkurenciát,
nem biztosította magát afelől, hogy fedetlen marad, hanem
hagyta futni a váratlanul felbukkant zsákmányt. Ilyesmit sosem
tett azelőtt.
Talán...
- Baromság — morogta a poharáért nyúlva. Kenji erre nem
mondott semmit — szerencséjére újabb italkérés is
érkezett.
Kamenashi sem kívánta folytatni a megkezdést társalgást.
Visszavonult borongós és egyre ködösebb gondolatai közé.
Eltelt egy teljes hét, de még mindig volt olyan, hogy teljesen
váratlanul eszébe jutott az a csillogó szempár és tényleg
nem tudott magának válaszolni, miért hagyta meg a kis nyikhaj
életét.
A hüvelykujjával végig törölte az alsó ajkát és letette a
kezéből a poharat. Szórakozottan, oda sem figyelve játszott
vele, míg maga elé meredt.
Ebből az állapotból, ameddig Kenji meg nem paskolta a
vállát, semmi sem rángatta ki.
- Az a pasas már legalább háromnegyed órája téged figyel
— dörmögte a fülébe figyelmeztetően az öreg, majd szinte
észrevétlenül a megfelelő irányba bökött a fejével, mielőtt
tovább állt volna. Kazuya végig nyalt az alsó ajkán, mielőtt
a válla felett hanyagságot tettetve hátra nem pillantott.
Ha nem azzal foglalkozott volna évek óta, hogy embereket
öldössön, lehetséges, hogy lezuhan a székről meglepetésében,
így viszont csak a szemöldöke szaladt magasra.
Nem is olyan messze a sarokban ott ült a férfi, aki hét napja
keserítette meg az ébren töltött óráit azzal, hogy
véletlenül ugyanazt a munkát kapták és megismerkedtek —
úgymond. Kamenashit idegesítette a mindentudó vigyora.
Egy ideig kerülte kedvenc kocsmáját. Elvállalt két munkát
is egyszerre, hogy még véletlenül se legyen alkalma meditálni
a történteken, illetve majd Kenji se mondhassa azt, hogy
szándékosan hanyagolta a társaságát. Sajnálatos módon ez a
világ így épült fel, valamit valamiért. Kamenashi Kazuya
pedig nem a világ ellen küzdött, hanem a világban tette ezt,
ami óriási különbség. Nem próbálta megváltoztatni azt,
amit nem lehetett, csupán a meglévőből igyekezett kihozni a
legjobbat.
Mondhatta volna, hogy ez volt a célja, amit el akart érni a
halála órájáig, de már egyáltalán nem volt biztos abban,
mit jelent az „életcél” szó.
Öt napjába került, mire meg tudta győzni magát afelől, hogy
a bérgyilkos ott léte egy fatális véletlen volt, semmi több.
Abban is bízott, hogy ennyi idő bőven elegendő annak az idiótának,
hogy lekopjon onnan. Mindezekben szentül hitt.
Éppen emiatt olyan erősséggel csattantak egymáshoz a fogai,
mikor nem sokkal éjfél előtt besétált a kocsmába és
ugyanazon a helyen, mint legutóbb, meglátta őt, hogy
szabályosan fájdalmat okozott.
Nem bírta elhinni.
Rendezte a vonásait és a lehető legkevesebb idegességet
mutatva szlalomozott át az asztalok között a bárpulthoz.
Kenji azzal a tipikus arckifejezésével várta, amivel arra
utalt, az Isten verjen meg, öcskös, merre jártál már
megint, muszáj elmondanom valamit! Kétsége sem maradt afelől,
mi lesz ez a sürgős dolog.
- Ez a kölyök minden éjjelt itt töltött azóta — morogta a
bajsza alatt. Kamenashi a homlokát ráncolta és a halántékát
masszírozta, miközben italát kavargatta. Valahogy le kellett
vezetnie a frusztráltságát. Ez pedig külön felhúzta: mégis
mi a fene van abban az alakban, hogy ennyire hatással van az
érzéseire? Egy ártalmatlan kezdő, semmi több. Akkor meg?
- Az összest?
- Ja. Nyitáskor ő jött be elsőnek és záráskor ő távozott
utoljára... Kidobatni nem tudtam, fizet rendesen és galibát
sem csinál, amiatt meg nem szekálhatom, hogy foglalja a helyet,
érted... Sosem kérdezősködött felőled, de szerintem veled
akar valamit.
- Persze, hogy velem — sóhajtott fel.
Meg kellett volna ölnie. Akkor este ki kellett volna nyírnia.
Fogta az italát, lecsúszott a székről és elindult a sarok
irányába. Némi elégedettséggel töltötte el, hogy ezzel
sikerült meglepnie a másikat, ezért aztán jóval
magabiztosabban állt meg mellette, mint ahogy néhány perce
érezte magát.
- Mi a fenét akarsz itt?
- Mit gondolsz? — pislogott fel rá a barna szempár. Ugyanúgy
csillogott, mint akkor. Ez pedig ugyanúgy meglepte. Egy
csillogó szempár.
- Elhiheted, hogy nem pazarolnám rád az időmet, ha tudnám.
Szóval?
- Esetleg leülhetnél — jegyezte meg töretlen mosollyal.
Kamenashi fejében mostanra az is megfordult, hogy valami komoly
mentális baja van az előtte ülőnek. Az elég sok mindent
megmagyarázott volna.
Mindenesetre kihúzta az egyik széket és helyet foglalt, majd
kérdőn meredt az idegenre.
- Nem beszélsz sokat, hm? — rándult meg a szája sarka az
elfojtott vigyortól. Ezt valószínűleg költői kérdésnek
szánta, mert közvetlenül a kimondása után áthajolt az
asztal fölött és odanyújtotta Kazuyának a jobb kezét. —
Jin vagyok.
A férfi előbb a hosszú ujjakra és a szembetűnően nagy tenyérre
nézett, majd ismét a szokatlanul vidám — és egyébként
férfiasan helyes - arcra. Egyáltalán nem tudott mit kezdeni a
helyzettel.
- Nem fertőző az érintésem.
- Mit akarsz tulajdonképpen tőlem?
- Hogy fogd meg a kezem. Tudod, ez a bemutatkozás része.
Kamenashi már nyíltan hülyének nézte.
- Te fogyatékos vagy?
- Dehogyis. Miért, olyan rosszul nézek ki?
Kénytelen-kelletlen, de végre kezet fogott vele. Bármit
megtett volna igazából azért, hogy a másik befogja és ne
ontsa magából a hülyeségeket. Ha nem tapasztalta volna
személyesen, hogy mennyire ügyes is ez a Jin nevű fickó,
biztosan nem hiszi el, hogy bérgyilkosként dolgozik, mint ő.
- Miért mondtad el a neved? — jött elő egy másik
kérdéssel.
- Azt akarom, hogy ne tarts fenyegetőnek. Békés szándékkal
jöttem — tette hozzá.
- Egyébként sem tartalak annak — közölte Kamenashi hűvösen.
— Felelőtlenség elárulni a nevedet és kiszolgáltatnod
magad egy idegennek. Főleg akkor, ha tudod róla, hogy mi a
munkája.
- Tudom. De úgy gondoltam, így talán közvetlenebb leszel
velem.
„Azt várhatod.”
- Igazság szerint ezt az egészet rövidre akarom zárni —
mondta hátradőlve, karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt.
— Bökd ki, amit akarsz, aztán te balra, én jobbra.
Jinnek ez az ötlet nem igazán tetszett, ez tökéletesen
látszott a szájhúzó gesztusán. Néhány másodpercig
gondolkodó arcot vágott, belekortyolt a rendelésébe, aztán
ismét felpillantott a férfire.
- Sosem találkoztam még olyannal, mint te. Még soha senki nem
győzött le azelőtt úgy, mint te. Hogy egyetlen ujjal sem ért
hozzám közben.
Kamenashi erre a válaszra nem igazán számított. Tényleg
nagyon sok mindenre, egy újabb gyökér megjegyzésre, esetleg
idegesítő jó pofizásra, de komoly feleletre nem. Nagyon
frusztrálta, hogy ennyire nem tudott átlátni Jin álarcán.
Hogy először idiótának állította be magát, aztán
váratlanul váltott és megmutatott magából egy olyan részt,
amivel már lehetséges emberéleteket kioltani.
Talán ez volt az, ami miatt nem tudta teljesen kiverni a fejéből
őt?
Úgy döntött, kideríti. Egyrészt bosszantotta, hogy nem
képes minden figyelmét a munkáira fordítani és a minimális
alvásideje is tovább csökkent. Másrészt pedig... rá akart
jönni, vajon mennyire veszélyes ránézve ez az újonc. Sosem
látta még és a nevét sem hallotta — feltéve, hogy most
azzal mutatkozott be, amivel bérgyilkosi körökben mozog.
Kazuya túlságosan régen csinálta ezt, hogy ne akarja
felmérni az erejét. Az idegvégződéseibe ivódott már, vagy
te ölsz, vagy téged ölnek. És bár egy rakás szarnak
tartotta az életét, nem engedte át csak úgy másnak.
Aznap éjjel zárásig maradtak. Kamenashi, ahogy azt tervezte,
adott egy esélyt a férfinek. Ameddig nem voltak felé
elvárások, végül is neki nem számított, milyen személyes
információkat oszt meg vele a másik. Ezzel az ő malmára
hajtotta a vizet.
Jinen pedig nem érződött félelem. Nem félt tőle... és ez
elgondolkodtatta. Olyannyira, hogy mikor a bérgyilkos arra
kérte, valamikor találkozzanak ismét, nem mondott nemet. Ő
szabhatta meg a holt, a mikort, mindent. Jin alkalmazkodott.
Kiszolgáltatta magát neki — de közben még sem. Volt benne
valami, egyfajta néma fenyegetés, ami miatt az ösztönei azt
súgták, ne vegye félvállról.
Ezért egy jövő heti időpontot tűzött ki maguknak Kenji
kocsmájába.
Az addig fennmaradó napok egy részét kutatással, a másikat
pedig azzal töltötte, hogy feltöltse a készleteit.
Élelmiszerre különösebben nem volt szüksége sosem, azt a
keveset, amit elfogyasztott „otthon”, szinte azonnal pótolta
is, így éheznie még nem kellett. Ellenben a lőszerek, új
ruhák és egyéb felszerelések beszerzése már jóval
gyakoribb programnak számított az életében. Kezdetben nehezen
talált rá azokra a helyekre, ahol ugyan borsos árat kértek,
de közben minőségi terméket adtak cserébe, és emellett még
rejtőzködnie sem kellett. Az eladók pontosan tudták a vevőikről,
kicsodák, ám hidegen hagyta őket. Amíg megkapták a
pénzüket, minden más lényegtelen volt.
Ezúttal csupán lőszerre és egy új késre lett volna
szüksége. Az előzőt kénytelen volt két bordacsont között
hagyni.
Már négy-öt éve ugyanoda járt ez ügyben. McFrond&Charlies.
Hogy miért angol nevet kapott? A mai napig nem értette. Talán
a „minél inkább szem előtt van, annál inkább
észrevehetetlen” elvet követték ezzel kapcsolatban. A
felszínen szerszámüzlet, zárt ajtók mögött illegális
fegyverkereskedés. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy
egy lassan ötven éves nő vezette. Kamenashi azóta kedvelte,
hogy rájött, ha eléggé hízeleg neki, meglehetősen sok és
nehezen beszerezhető hírmorzsát megkaphat tőle. Olyan volt a
hely, mint egy átkozott fodrászszalon. Csak éppen hiányoztak
a poszterek a falról és a nők vevők a soraiból.
- Kame-chan, csak nem? — mosolygott szélesen a varangyképű
nő. Igen, Kazuya kedvelte, de nem a szépsége miatt. A kora
ellenére is ronda egy teremtés volt.
- Csak de — viszonozta a mosolyt.
- Menj hátra, egy perc és követlek, drágám.
Köszönetképp biccentett, majd sietős léptekkel átszelte a
helyiséget a hátsóhelyiségbe vezető ajtóig. Az üzletben
összesen ketten lézengtek, de láthatóan ők sem sok időre
tervezték az ott tartózkodást.
A várakozással teli perceket arra fordította, hogy kicsit
körülnézzen a vitrinekbe pakolt fegyvereken.
Nem maradt túl sok szórakozása, mióta ennyire kiüresedett az
élete. Persze, olykor eljárt Kenjihez, esetleg felszedett
valakit a környéken néhány kellemes óra reményében. Piált
és szexelt, ezek jelentették a könnyen megszerezhető
kikapcsolódásokat, ezeknél intellektuálisabb móka csak
ilyesmi volt számára. Új játékszerek beszerzése,
kipróbálása.
Látta, amint az üvegen tükröződő képmása savanyú
mosolyra húzza az ajkait.
Mikor múlik el végre a dac és adja fel?
Ha a sorsnak nem lett volna annyira furcsa a humora, már két
és fél éve halott lenne, ám bizonyos felsőbb hatalmak valamiért
azt akarták, hogy még ne patkoljon el — az öngyilkosság
pedig nem szerepelt a szótárában. Ahhoz túl büszke volt,
túlságosan dúlt benne az arrogancia, hogy igenis képes
bárkin és bármin felülemelkedni.
Mikor kinyílt mögötte az ajtó, meg sem rezzent.
- Szabad vagy most kicsit? — kérdezte hátra sem fordulva.
- Természetesen, aranyom — válaszolta az anyáskodó hang.
— Mi járatban erre?
- Szükségem lenne a szokásos dolgokra. Meg egy késre.
- Megint nem vigyázol a dolgaidra? — vonta fel a
szemöldökét Maggie. Mert a bolt és az eladó neve legyen
ugyanazon a nyelven, amennyiben fontosnak tartják a stílust.
- Nem rajtam múlt — emelte fel védekezően a kezét
Kamenashi. — Viszont... lenne közben egy kérdésem is. Némi
információ kéne.
- Hallgatlak, nyuszim.
Kazuya megforgatta a szemét a becenév hallatán és követte a
lengő kilencven kilót a sorok közé.
- Felbukkant egy új srác, akiről eddig semmit sem hallottam.
Jinként mutatkozott be. Nem tudsz esetleg valamit róla? — Egy
pillanatra szünetet tartott, míg elhessegetett az orra elől
egy pókhálót. — Tudnom kéne, mennyire fenyegető rám
nézve.
- Jin? — tűnődött hangosan leemelve egy műanyag dobozt az
egyik polcról. — Ah, igen! Nem te vagy az első, aki érdeklődik
utána, viszont hozzád hasonlóan ők sem tudtak semmit róla
— mosolygott hátra a nő. — Igazából az egyik munkaadója
fecsegett róla valamicskét. Idióta egy pasas.
- Mit mondott?
- Valami olyasmit, hogy nem most kezdte ezt az egészet, csupán
eddig egy teljesen más helyen és más névvel működött, bár...
mintha azt is hozzátette volna, hogy inkább fejvadászkodott.
Tehát ilyen szempontból tényleg most kezdte a bérgyilkosi
szakmát. Ó, és állítólag jó — tette hozzá elkomolyodva.
— Miért érdekel téged is?
- Különös érdeklődést mutat irántam — vonta meg a
vállát Kamenashi. — Tudni akarom, kivel állok szemben.
- Amondó vagyok, aranyoskám, hogy inkább kerüld el azt a
kölyköt.
- Mert? Most mondtad, hogy még kezdő.
- A bérgyilkosságokat illetően igen, de azt rebesgetik, hogy
amúgy jó. Főleg információ szerzésben.
Kazuya felvonta a szemöldökét.
Tehát nem zárhatta ki a lehetőséged, hogy a hihető érdeklődés,
amivel felé közelített a férfi, csupán kamu. Persze, erre
számíthatott volna, hiszen egy bérgyilkos mit várjon egy
másik bérgyilkostól? De... valamiért reménykedett abban,
hogy Jin más. Kicsit kitűnik a szürke masszából, a szennyes
világból, a világából.
A második találkozó az elsőhöz képest annyiban
különbözött, hogy ő érkezett először, Jin pedig
nagyjából fél óra késéssel.
Bocs, otthon hagytam a pénztárcám, aztán egy balesetbe is
sikerült belefutnom... Utálok autózni, komolyan.
Ez volt a magyarázat arra, miért nem jelent meg időben.
Kamenashi nem igazán tudott mit mondani rá. Nem látott benne
sok racionalitást. Talán, ha sokkal őszintébb magával,
bevallotta volna, hogy gyanakszik.
- Van kocsid?
- Aha — bólintott, amivel párhuzamosan egy büszke mosoly
szökött az ajkaira. — Nem is akármilyen! Ha akarod,
elviszlek egy körre a kicsikémmel.
- Kösz, de inkább nem.
- Tudod — simított végig szórakozottan az asztallapon Jin -,
szerencsésnek mondhatod magad, amiért férfinek teremtett a
sors. Kurva nehéz neked udvarolni.
Kazuya pedig elvigyorodott. Olyan spontán reakció volt, mint a
légzés, nem kevert bele semmi megjátszást. Őszintén
feldobta a másik megjegyzése.
- Tehát épp udvarolni próbálsz nekem?
- Miért is ne? Nincs most senkim, te meg olyan megnyerő személyiség
vagy — kacsintott. Kenji felbukkanása a rendeléseikkel
félbeszakította őket, és Kamenashi ugyan nem hozta fel
újból a témát, miután távozott az öreg, még azután is
gondolkozott rajta, hogy már az ágyában fekve bámulta a
plafont.
A találkozók ezután sem maradtak abba, sőt. Egyre
rendszeresebbé és sűrűbbé váltak. Először csak két
hetente pár alkalmat sikerült összeszervezniük, mindig
ugyanoda és ugyanakkora, aztán valahogy előzetes megbeszélés
nélkül — amennyire a munkájuk engedte - egyre közelebbi és
közelebbi alkalmakat választottak.
Kamenashi észrevétlenül is kezdte magát elengedi a férfi
társaságában. Fel sem tűnt neki, hogy a vidám csacsogás
már nem idegesíti, hanem érdeklődéssel tölti el, hogy
magányos óráiban folyton a naptárra siklik a tekintete, hogy
egyre többször morfondírozik azon, vajon Jin mit csinál
éppen akkor és abban a pillanatban, mikor eszébe jut...
Talált egy társat.
Nagyon régóta csak magára támaszkodott. Nem kért mások
segítségéből, mert sokkal biztosabbnak találta azt, ha ő
csinált mindent, ha csak magában bízott. Sokkal kevésbé
félt a bukástól. Mások valószínűleg csupán
hátráltatták volna. Az önként választott magányával
azonban az is együtt járt, hogy elzárta magát mások
társaságától. Persze, Kenjivel időközönként összefutott,
beszélgettek is, de... Jin egészen mást nyújtott neki. Igazi
társat.
Amikor pedig tudatosította ezt, még jobban vágyott a percek
után, amiket együtt tölthettek.
Jinnek sikerült színeket vinnie az ő szürke festményére.
Hiába volt egy idióta, hiába magyarázott az esetek
többségében baromságokról és hiába állt fent a lehetősége,
hogy csak egy feladat miatt tölt vele ennyi időt... Akkor is
megtette. Képes volt rá.
Olyannyira, hogy Kazuya egyre több sebezhető pontját fedte fel
neki teljesen önszántából.
Szám szerint a huszonkettedik találkozójuk volt, ami
piálással és a szokásos társalgással kezdődött, majd a
részegség egy olyan szintjére vezetett, amitől korábban
távol tartották magukat — mert nem engedhették meg. De
megtörtént. Az alkohol pedig játszott velük, ami ellen semmit
sem tehettek. Jinnel azt mondatta, Elviszlek haza, jó?,
Kamenashi válasza pedig egy meggondolatlan oké volt.
Nem törődtek azzal, hogy az idősebb (mostanra ez is kiderült)
ilyen állapotban nem ülhetne volán mögé, sőt azzal sem,
hogy a másik egyszer sem tett még említést arról, hol lakik.
Jin lakása sötétségbe borultan fogadta őket, mikor
tulajdonosa sikeresen kinyitotta az ajtót, ez az állapot pedig
azután sem változott, hogy Kamenashi az előszobai falnak préselődve
találta magát a száján a bérgyilkos ajkaival.
Nem tiltakozott. Jó volt. Nagyon is jó.
A szexet nem tekintette többnek annál, mint ami volt: szex. Nem
kellett szeretnie valakit ahhoz, hogy kielégítse őt az
ágyban, éppen ezért egyaránt feküdt le nőkkel és
férfiakkal. Ameddig nem veszélyeztették az életét és a
munkáját, illetve kellő mennyiségű örömet tudtak neki
nyújtani, magasról tett a nemükre.
Emiatt Jint sem lökte el, hanem elnyitva a száját, hogy utat
adjon a nyelvének, beletúrt a hajába.
Nem finomkodtak, ez az éjszaka nem a gyengédségről szólt.
Letépték egymás ruháit, ziháltak és mohón fedezték fel a
másik által felkínált testet. Csak élvezték a hosszan
tartó pillanatot. Kazuya megfeszítette a hátát, míg Jin a
torkát harapdálta és egyik kezével a farkát masszírozta.
Jin rekedten felnyögött, mikor Kazuya a szájába engedte őt.
Nem szeretkeztek, dugtak.
Nem bújtak egymás ölelésébe, miután vége lett. Az idősebb
a zuhanyzás mellett döntött, Kamenashi pedig rágyújtott. Az
ablakon át beszűrődő halvány fényekben figyelte a kavargó
füstöt, a cigaretta fel-felizzó végét. A teste kellemes
kimerültségtől nehezült el percről percre, a szemei is
égtek, türelmetlenül dörzsölte meg őket.
Még egy szállal végzett, mire felbukkant Jin egy sötétkék
melegítőnadrágban, a haját dörzsölgetve egy törülközővel.
- Itt maradsz?
- Nem.
- Sejtettem — dünnyögte.
- Akkor minek kérdezted? — sóhajtott fel.
- Gondoltam, udvarias leszek.
- Mindenkivel udvarias vagy, akivel szexelsz? — vonta fel a
szemöldökét Kazuya.
- Csak azokkal, akiket bírok is — válaszolta könnyedén.
Lehunyt szemmel rázta meg a fejét, nedves tincsei a nyakára
és az arcára tapadtak.
Kamenashi fogai összecsattantak. A választól elöntötte egy
gyomorszorító rosszérzés.
Szó nélkül öltözött fel és talán így is távozott volna,
hacsak Jin nem éri utol és ragadja meg a karját. „Áldozata”
már éppen idegesen felmorrant és rárivallt volna, hogy hagyja
menni, mikor a szeme elé beúszó névjegykártya belé fojtotta
a szót.
Hezitálva vette el az egyszerű, fehér kártyát, amire fekete
tollal egy mobiltelefonszámot írtak.
- Hívj majd.
Nem szívesen tudatosította magában, de gyakorlatilag
kimenekült a lakásból.
Türelmetlenül kapta fel az előbb leejtett rongyot és
törölte le a párát a tükörről, hogy jobban lássa a
hajtövénél lévő sebet. Egy vattával itatta fel a még
mindig szivárgó vért, majd kente át fertőtlenítővel, végül
leragasztotta a sérülést. Bosszantóan pocsék helyen volt.
Felsóhajtott.
Nem hívta fel Jint. Közel öt napja nem tette meg. Ez idő
alatt viszont máson sem őrlődött, mint ezen. Felhívja vagy
ne? Ez amiatt volt leginkább probléma, hogy nem bírt kellőképpen
figyelni és ügyelni a dolgaira, illetve arra, ha csinált
valamit. Kétszer annyi időbe telt felderítenie a legújabb
áldozatát és az életét, aki ráadásul lekevert neki egy
isteneset egy székkel, aminek köszönhetően felszakadt a bőr
a homlokán és még a halántéka is lüktetett.
Ennek köszönhetően még dühösebb lett Jinre. Még annyira
sem akarta vele felvenni a kapcsolatot, mint korábban. Viszont
az eszén, a büszkeségén és férfiúi önbecsülésén
kívül minden mása azt akarta, hogy tegye meg. Nemcsak a szex
miatt. Tény, hogy a teste reagált Jin gondolatára, az
emlékekre, és gond nélkül erekciója lett, de az első
éjszaka után már csak azért is megtette volna, hogy halljon
egy újabb emeletes faszságot. Tényleg nem érdekelte volna,
miről beszél az az idióta, csak beszéljen.
Mert hiányzott neki. Az iszogatás, a dumálások, a
semmittevéssel töltött órák — amiket amúgy nem engedett
volna meg magának, amennyiben egyedül lett volna, ám
társaságban, a társával, egészen máshogy állt hozzá.
Frusztráltan gyűrte össze a használhatatlanná vált
szövetanyagot és hajította a szemetesbe. Sebtében
összepakolta a kötszereket, aztán a nappalinak kijelölt
helyiségbe sétált. Menet közben kapta fel az asztalról az
ott hagyott sörösüveget, a konyháig eljutva pedig már
lehajtotta a tartalma felét.
Nem volt étvágya, megint nem érzett kedvet semmihez. Az
élethez nem volt kedve, és... igazán szánalmasnak találta
magát. Mert az volt. Már kisebbként is.
Mikor egy gyerekkori csínynek indult hecc eldurvult és emiatt
kicsapták az iskolából, dolgozni kezdett, azonban ezt már
koránt sem olyan maximalizmussal és határozottsággal
csinálta, mint azelőtt a tanulást. Gyűlölte a világot, az
embereket, de legfőképpen azt, hogy a felette állók bármit
megtehettek vele és neki muszáj volt mindent lenyelnie.
Ezért döntött úgy, hogy olyan szakmát választ, amivel
teljesen a maga ura lehet és mindenben ő osztogatja a
parancsokat, úgy éli az életét, ahogy akarja, és nem
tartozik elszámolással senki felé. Mivel nem volt türelme
olyasmikre várni, mint előléptetés, meg sem fordult a
fejében hivatalos — de leginkább legális — munkát
keresni.
A bérgyilkosságok lehetősége véletlenül esett az ölébe,
és...
A telefonja csörgése rázta fel elmélkedéséből.
Komótosan, fásultan sétált vissza, hogy a hatodik csörrenés
után felvegye.
- Itt Kamenashi.
Nem volt hosszú beszélgetés, nagyjából másfél percig
tarthatott az egész, Kazuya arcán mégis megszámlálhatatlan
változás suhant át, mire megállapodott a sápadt
döbbentségnél.
Lehunyta a szemét, próbált mélyeket lélegezni és rendezni a
gondolatait, de semmit sem segített. Ideges fel-alá járkálás
következett, aztán az ablaknál szobrozott, ujjaival dobolt a
könyökén. Rágyújtott. Elnyomta. A haját szántotta az
ujjaival. Ledobta magát a rozzant kanapéra, ám szinte rögtön
fel is pattant róla.
Megdörgölte az orrnyergét és felnézett a plafonra. Nem
látott mást csak sötétséget, pókhálókat — a visszatérő
nyomort.
- A rohadt francba...
Beszívta az alsó ajkát, miközben a farzsebébe túrt és előhúzta
azt a bizonyos névjegykártyát. Még egyszer meghányta-vetette
magában, hogy mit vállal azzal, ha feltárcsázza a számot,
végül pedig arra jutott, hogy nem érdekli. Már nem.
Mindössze három csöngést kellett kivárnia.
- Igen? — dörmögött a fülébe egy álmos hang.
- Én vagyok.
Tökéletesen hallotta a heves mozgolódás és a takaró
suhogásának zaját.
- Tudtam én, hogy egyszer feladod.
- Mégis micsodát?
- Az ellenállást. Nekem egyszerűen nem lehet.
Kamenashi elmosolyodott.
- Vagyis épp jó lenne neked most egy találkozó, igaz?
- Tökéletesen. Még kajám is van.
- Húsz perc.
Általában egynél többször nem feküdt le senkivel, mindig
váltogatta a partnereit, mert így volt biztonságos. Nem, nem
félt a nemi betegségektől, mivel minden alkalommal óvszert
használt, az viszont aggodalomra adhatott volna okot, ha valaki
többet tud meg róla, mint kellene, és kiszolgáltatja
másoknak az információkat, ezzel veszélyeztetve őt.
Azonban az esetek többségében nem is beszélgetéssel nyitotta
ezeket az egyéjszakás kalandokat. Éppen ezért Jin más volt.
Megismerkedett vele, mielőtt szexre került volna sor. Tudta a
nevét, járt a lakásán, ismerte a kocsiját... Rengeteg
mindent megtudott róla.
„Azt akarom, hogy ne tarts fenyegetőnek.”
Már az első alkalommal így nyitott — Kazuya pedig
tagadhatta, amennyire csak akarta, vágyott rá, hogy legyen vele
valaki; valaki, akivel néha napján megoszthatta a gondolatait
vagy csak ülhetett mellette és szívhatta a cigarettáját
teljes lelki nyugalommal. Persze, emellett a testére sem
lehetett panasza.
Így aztán a találkozók egymást követték; ittak,
beszélgettek, az ágyban kötöttek ki.
Három hét múlva Kamenashi már nem ellenkezett, mikor Jin
marasztalta őt. Ott aludt nála, reggel együtt ébredtek. Mint
egy undorító romantikus filmben... csakhogy segített további
színeket mázolni a festményre. Még több élettel töltötte
meg azt, ami már szinte élettelen volt korábban.
Mikor ismeretségük elérte a két hónapos kort, valahogy úgy
alakult, hogy nappal futottak össze. Jin be akart vásárolni
és magával rángatta a bérgyilkost, aki pedig hagyta magát.
Életében nem töltött ennyi időt még joghurtok, zöldségek
és teljes kiőrlésű gabonapelyhek között. Természetesen
ezeket az eseteket szintén kiadós szex követte, illetve
zárta, de ezek nélkül is élvezhetőek voltak annyira, hogy
Kamenashi ne bánjon meg egy-egy órányi áldozatot a napjai
világos időszakaiból.
Ezzel párhuzamosan végezték a munkájukat, de Kazuya úgy
intézte, hogy egyre kevesebb célpontot kelljen vállalnia, így
az aktuálisokkal mindig hamar végzett. Egyszer-kétszer még az
is megesett, hogy egy teljes hétig nem csinált semmit —
azonkívül persze, hogy Jinnel volt.
De vajon meddig?
Mikor a fáradtság hullámai kíméletlenül ostromolták őt,
folyamatosan ez a kérdés járt a fejében. Nem hitt az
örökkévalóságban. Sem a tartósságban. Egyszer mindennek
vége lesz. Ez a filozófia járta át az élete minden apró
zugát, és az ebből adódó kétségek, aggodalmak ültek ki
olyankor is az arcára, mikor nem kellett volna.
- Mi van veled? — kérdezte az idősebb, mikor meztelenül,
egyetlen vékony takaróval fedve feküdtek egymás mellett a
jól ismert és megszokott ágyban. Jin az oldalán heverészett,
ő a hátán. — Fura vagy mostanában.
- Semmi.
- Persze. Én meg az angolkirálynő bal bokája vagyok. Szóval?
Kamenashi felsóhajtott.
- Miért akarsz engem folyton elemezni?
- Más úgy sem teszi meg — rántotta meg a vállát. —
Nálad pedig sosem tudom, min gondolkodsz éppen. Olyan érzésem
van néha, mintha mindent próbálnál egy csapóajtó alá
bezsúfolni, minden rossz gondolatodat, de mostanra már annyit
sikerült gyűjtened, hogy egy-egy a tudtod nélkül megszökik.
Olyankor vágsz ilyen pofát — fejezte be okfejtését.
Ezúttal sem érkezett rögtön felelet, Jin pedig már beletörődött,
hogy megint nem ért el semmit. Fel akart kelni, hogy neki
álljon valami vacsorát csinálni maguknak, a másik azonban
elkapta a karját.
Meglepetten nézett hátra rá, a barna tekintetet azonban nem
sikerült elcsípnie: Kazuya félrefordította a fejét.
- Nem akarok hozzád szokni.
Kevés dolog volt eddigi élete során, amit ennyire nehezen
mondott ki.
- Ezt most nem értem...
- Nem akarlak... még jobban megkedvelni — válaszolta az előzőnél
is halkabban. A csend kínos, feszítő volt körülöttük. —
Eltartott egy darabig, míg kiöltem magamból azt az igényt,
hogy másokkal legyek együtt. Hogy vágyódjak egy barátra vagy
társra, vagy nevezd, aminek akarod. Nem leszel örökre itt —
jelentette ki határozottan.
- Nem, ez igaz — bólintott aprót Jin, miközben rendesen
felült. A takaró a dereka köré csúszott. — De semmi sem
tart örökké. A teás kancsó is összetörhet, emiatt viszont
senki sem fogja ott hagyni a boltban, nem?
- Te most komolyan egy kancsóhoz hasonlítottad a kapcsolatunk?
- Csak próbáltam érzékeltetni, miért baromság az, amit
mondasz — forgatta meg a szemét. — Az élet ellen nem
tehetsz semmit. Nem tudsz változtatni ilyen dolgokon, de...
ameddig tart, azt kiélvezhetnéd, mert úgy fog kicsúszni a
kezedből, hogy nem is lelted benne igazán örömöd. Mert
folyamatosan ezt csinálod közben, kételkedsz és ellököd
magadtól a lehetőséget, hogy boldog lehess, Kame.
A becenév hallatán, amit még Jin adott neki hetekkel ezelőtt,
akaratlanul is elmosolyodott.
- Bérgyilkos vagyok. Szerinted megérdemeljük a boldogságot?
Az éjjeli szekrényen pihenő cigarettás dobozért nyúlt.
- Miért ne érdemelnénk? Ne akarj már egész életedben egy
nyavalyás pocsolyában fetrengeni. Ha boldog akarsz lenni, akkor
tegyél is érte! — vágta oda türelmetlen éllel az idősebb.
- Embereket teszünk boldogtalanná — folytatta
kifejezéstelenül rágyújtva egy szál cigire. — A vérük, a
családjuk bánata tapad a kezünkhöz.
Meglepődött, mikor a kifújás pillanatában megérezte a
száján a puha ajkakat. Jin pislogás nélkül lehelte vissza az
ő arcára a füstöt.
- Szenvedtél már éppen eleget. Legyél kicsit te is boldog —
suttogta. - A célpontjainkat nem véletlenül kapjuk... olyanokat
kell megölnünk, akik megérdemlik a halált.
Az utolsó mondat még hosszan lebegett a levegőben közöttük.
Valahogy megpecsételte az egész párbeszédet... mindent
megpecsételt.
Kazuya oldalra fordította a fejét, hogy a másik szemébe
tudjon nézni.
- Nemrég felhívtak. Három milliót ajánlottak azért, hogy
megöljelek.
Éjszakákon át gondolkozott azon, hogyan mondja ezt el. Hogyan
mondja el a férfinek, hogy felkérték, gyilkolja meg őt.
Legyen egy a névtelen és arctalan személyek közül, akiknek
golyót küldött a fejébe. Elképzelése sem volt róla — és
igazság szerint nem is nagyon akarta megtenni. Önként és
szánt szándékkal véget vetni mindannak az apró csodának,
aminek köszönhetően talán tényleg boldog lehetett volna...
Dühre, csalódottságra, bosszúra, ingerültségre,
kétségbeesésre számított.
Csapkodásra, hidegségre, harcra.
Ehelyett Jin csupán mosolygott és végig simított az arcán,
majd kivette a kezéből a cigarettát és elnyomta az éjjeli
szekrényen.
Akkor szólalt csak meg, mikor egymásénak döntötte a
homlokukat.
- A brókerrel együtt kaptam meg a neved. Aznap éjjel már meg
kellett volna ölnöm téged.
Kamenashi szeme elkerekedett.
- Mindvégig...?
- Igen. De... nem ment. És nem bánom. Akkor most egyedül
feküdnék ebben az ágyban vagy egyedül innám részegre magam
valahol, esetleg egy szöszi pincérnőt dugnék, akinek még
csak a nevét sem tudnám. Nem bánom, még most sem.
Jin apró csókot nyomott a fiatalabb szájára.
- Egyikünknek meg kell halnia — susogta.
Ezen a ponton már egyiküknek sem maradtak kétségei. Mind a
ketten pontosan tudták, hogyan fog ez az egész véget érni.
Mit is rejt magában a közelgő halál.
- Pöpec kéró — ámuldozott Jin, mikor a „kéró”
tulajdonosa kinyitotta az ajtót és hagyta, hogy bemenjen.
- Elmegy — hagyta rá a férfi.
- Ha nem tudnám, hogy fiatalabb vagy nálam — fordult hátra
gúnyos mosollyal, kibújva a kabátjából -, a fejedhez
vágnám, hogy begyepesedett vén szivar.
Kamenashi elvigyorodott.
- Tényleg viccesen hangzik a szádból.
- Bunkó — ütötte vállon társa.
Ezek a kis csipkelődések jelentették az időhúzást aznap.
Egyikük sem mondta ki, de jól tudták. Próbálták elodázni
azt, amit nem lehetett.
Kazuya pedig már nem is akarta. Belefáradt. Hosszú évek
fásultsága volt ez.
Bezárta az ajtót, aztán azonnal fordult Jinhez. A tarkójára
csúsztatva a kezét húzta magához egy csókra.
Valahogy sikerült elbotladozniuk az ágyhoz anélkül, hogy
elszakadtak volna egymástól, sőt még mélyítettek is a
csókon. Összeért a nyelvük, bár már messze nem az ismerkedő
stádiumnál tartottak. Egyszerűen csak mindketten próbáltak
dominálni, ami végül Kamenashinak sikerült, miközben
ledöntötte a matracra és az azon lévő gyűrött lepedőre a
másikat.
Az ujjai előbb a sötét tincsekbe szántottak bele, aztán a
pulóver-ing párosa alá csúsztak be.
- Miért vagy ilyen heves? — kérdezte rekedten az idősebb,
mikor már úgy érezte, képes nyögések miatti szünetek
nélkül beszélni.
Azon kívül, hogy ráharaptak az alsó ajkára és rámarkoltak
nadrágon keresztül a farkára, nem kapott választ. Nem
értette a dolgot, azelőtt a bérgyilkos sosem esett így neki,
de inkább nem erőltette.
Mert ő is sejtette.
- Lassíts kicsit...
Már nem fedte semmi sem a mellkasát, Kazuya pedig nem habozott
lehunyt szemmel a nyaka, a mellkasa bőrébe marni a fogaival.
Nem akart látni, csak érezni és hallani, mindezeket pedig
elraktározni... olyan helyre, ahonnan többé senki sem veheti
el tőle.
A habozást nem ismerő kezek a férfi övéhez csúsztak, Jin
pedig hirtelen felült.
- Kame! — Még a zilált tincsekbe is belemarkolt, hogy társa
végre valahára odafigyeljen rá. Mikor találkozott a
pillantása az övével, elvesztette az önbizalmát és a kedvet
ahhoz, hogy leállítsa azt, amiről nem tudta, mi az, csupán
annyit, hogy ott van. — Óvszer? Síkosító?
- Mindjárt — dörmögte.
Feltápászkodott az ágyról és kibotorkált a fürdőszobába.
Tényleg botorkált. Szédült, de közben józannak érezte
magát; forgott a szoba és mégis egy helyben állt.
Meg kellett tennie. Efelől győzködte magát. Egész életében
azt vallotta, hogy felesleges a döntéseket halasztgatni, mert
úgyis utolérnek előbb vagy utóbb, az esetek többségében
pedig inkább előbb.
Mikor visszaért, Jin már meztelenül várta az ágyon, egyik
kezével a párna alá túrt, amin a fejét pihentette, a
másikkal a haját kotorta el a homlokából — bár
másodpercek múlva már nem számított. Kazuya ugyanolyan
hévvel tért vissza a szájához, a hátához, a nyakához és
minden elérhető bőrfelületéhez, ahogy az előbb.
- Kame...
Nem reagált nevére. Jobbnak látta így, nem akarta hallani,
amit a másik mondani szeretett volna.
Nem akart gondolatokat, csak a szexet. Nem akart merengeni,
kikapcsolódni akart.
- Kame.
Mély sóhajjal ült rá Jin csípőjére és egyenesedett fel.
- Mi van már?
Az idősebb követte őt a mozdulatban; átölelte és kulcsolta
a derekát, majd hozzányomta a száját a szájához.
- Tényleg örülök, hogy akkor megkaptam azt a munkát...
és megismertelek — suttogta, a lehelete Kamenashi fülét
égette. - Tényleg.
Még ideje sem volt arra, hogy felvonja a szemöldökét, ahogy
mindig tette, ha Jin valami olyasmit mondott, amivel sikerült
meglepnie, esetleg hökkentenie; egyetlen szóra sem maradt
ideje, amikor az oldalában, majd a hátában égető fájdalom
robbant és terjedt szét szépen lassan a többi porcikája
felé.
Döfések. Egy, kettő, három.
Aztán újra és újra. És minden egyes kis szúrással egyre
kevésbé hasogatott. Kevésbé fájt. Már nem érezte a hiány
fájdalmát.
Jin összeérintette a homlokukat és halkan suttogott a
férfinek, aki azonban ebből semmit sem értett. Az agya nem
tudta feldolgozni. Csak a barna szemeket látta, a bennük
csillogó rengeteg kérést és bocsánatot, az elmúlt két
hónapot. Mert ezt a két hónapot Jin jelentette neki. A
lelkének életteljessége elérte, hogy az ő lelke is élni
akarjon még egy kicsit... mielőtt végleg feladja.
És feladta.
Jól tudta, hogy nem fogja megölni Jint, de ő képes lesz rá.
Képes lesz feloldozást adni neki. Ez így volt rendjén.
Az ő élete nem tarthatott tovább, nem volt értelme. Már nem
számított volna. Még egy üres, jellegtelen, boldogság
nélküli év? Aztán egy újabb és egy újabb, míg
megöregszik? Mi értelme lett volna? Ehelyett kapott hatvan nap
csodát.
Minden perccel egy morzsányi tiltott boldogságot.
Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a teste erőtlenül előre
dőljön. A vére megállíthatatlanul csorgott lefelé a sebekből.
Jin pedig elkapta, átölelte őt és az utolsó pillanatig
tartotta — sőt, még azután is.
» Vélemény
|