Névtelen Normál lap
Házi kedvencek
– Tadaima! — csukta be maga után az ajtót a Dir En Grey
gitárosa, majd lerakta az előszobában a hátitáskáját a
földre, majd levette a cipőjét is.
Már várta volna, hogy valaki eléjöjjön, és köszöntse, de
az üdvözlés nem épp olyan formában érkezett, ahogy azt ő
szerette volna.
– Nem mész innen, te kis dög — sziszegte dühösen Miyunak,
aki megpróbált beleharapni a nadrágja szárába, ami eléggé
lent lógott meglehetősen szakadtan; természetesen nem a kutya
miatt, vagy legalábbis csak részben, tekintettel a
mindennapossá váló harapdálásokra.
Csakhogy a kutyus nem tágított, minduntalan el akarta kapni
szájával a lelógó cérnaszálakat. A nadrág — és persze
Die maga is — hősien küzdött, viszont Miyu, egy számára –
a morgó gitárosnak már kevésbé — szerencsés pillanatban
sikerült ráharapnia, és alaposan megráncigálnia.
– Shinya! — kiáltott be Die a nappaliba kissé dühösen, s
csak remélte, hogy a dobos nem épp a fürdőben van; mert akkor
még jó pár óráig elszórakozhat még itt azzal a kis
döggel.
Próbálta finoman megrázni a lábát, lerugdosni magáról
Miyut, de a kis kutya kitartó volt, nem eresztette, morgós
hangot kiadva tovább játszadozott. Die végül már a legvégsőbb
megoldáshoz folyamodott, méghozzá ahhoz, amit Shinya
kikötött, ne merészeljen megtenni, különben kinyírja —
nos, Die bátor ember volt, így rászánta magát, hogy szabad
lábával épphogy csak, de azért érezhetően belerúgjon
Miyuba. A kutyus erre bár elengedte a nadrágjának a szárát,
de nem éppen barátságosan morgott felé közeledve.
– Shin–chan, hol vagy? — kérdezte hangosan, le sem véve a
szemét a kutyáról.
– Jövök már, jövök — hallotta meg a dobost, s egyre
közeledő lépteit. — Áh, édesem, itt vagy? — kérdezte az
előszobába érve elmosolyodva, mire Die felsóhajtott.
– Igen, hazajö… – válaszolta volna megkönnyebbülten,
csakhogy a torkára forrt a szó, mikor Shinya lehajolt, és
ölébe vette Miyut, aki immár kedvesen nyalogatta a dobos
arcát. — Én is itt vagyok! — méltatlankodott Die elnézve
a két kis szőke démon kettősét.
Felszólalására mindketten felé pillantottak, s még a
tekintetük is ugyanazt sugallta.
– Neked nem jár üdvözlet, megmondtam, hogy ne merészelj
durván bánni vele — mondta vészjósló hangon Shinya.
– De hát… nem eresztett, te nem jöttél, és egyébként is…
– magyarázkodott Die hevesen gesztikulálva, míg a két kis szőke
csak kíváncsian figyelte a mozdulatsort. — Te is szoktad őt
fenyíteni — vetette be az utolsó mentségként
felhasználhatót.
– Az én kutyám, megtehetem, és engem ennek ellenére is szeret
— válaszolta Shinya miközben lassan simogatni kezdte Miyu
fejét. — Téged viszont már így is utál, szóval, ha nem
akarod, hogy álmodban megegyen… — mondta, mire Die nem
tehetett róla, de erre felröhögött.
Még hogy Miyu megegye őt? Ugyan már, az év vicce.
– Komolyan mondtam! — méltatlankodott Shinya dühösen.
– Na persze, de én is — rántotta meg a vállát Die. —
Figyelj, már itt lakom egy hónapja, de ez a dög még mindig
fúj rám — csúszott ki a gitáros száján az, amit
mindenképp magában próbált tartani az elmúlt egy hónap
alatt; eddig bírta. — Mikor fog megszokni? — sóhajtott fel.
– Majd ha kedves leszel vele, amit kezdhetnél ott, hogy nem
dögnek nevezed — vágta hozzá Die–hoz Shinya feldúltan, majd
otthagyta az ajtóban igencsak döbbenten álló gitárost.
Die pár percig még bámult a dobos után, s mint minden
alkalommal, mikor hazajött valahonnan, most is feltette magának
a kérdést, hogy mégis miért is költöztek össze? Persze,
egyből rengeteg ok lebegett szemei előtt, és valójában csak
az az egy aprócska kétely maradt a gondolatmenet végén benne,
hogy meglehet, Shinya tulajdonképp jobban szereti Miyut, mint
őt; ez pedig féltékennyé tette. Nagyon féltékennyé.
Elvégre, a dobos Miyut szólítja „édesemnek” meg „drágámnak”,
őt szolgálja ki étellel és itallal, őt mosdatja, őt
babusgatja, és nem pedig őt, Die–t. Utóbbit persze annyira nem
tartja fontosnak, a babusgatás nem neki való, de azért néha
belegondol, elvétve, egyszer–kétszer szívesen hallaná, ahogy
Shinya azt mondja neki, hogy „végre hazajöttél”, „örülök
neked” vagy hogy „már vártalak” — vagy valami hasonló,
ennél kevésbé nyálasat.
Felsóhajtva belépett a lakás nappalijába, majd egy lemondó
sóhajjal nézte, amint Shinya karjaiban Miyuval eltűnik a fürdőben
— valószínűleg a napi kutyamosdatás következik.
Die bement a hálójukba, a közös franciaágyas hálójukba, s
háttal ledőlt az ágyra, kezeit szétvetve maga mellett, és
felsóhajtott — mélyen, sokáig benntartva a levegőt, majd fáradtan
kifújva azt. Csak tudná, hogyan érdemelhetne ki nagyobb
figyelmet, mint az a kis korcs. Mit tehetne, hogy az ő Shinyája
neki szenteljen legalább annyi időt, mint a kutyájának? Mert
jelenleg – szó szerint — még kutyába sem veszi. Miyut
ráadásul sűrűbben simogatja, mint őt!
– Die, idehoznád Miyu samponját? — hallotta meg a dobos
hangját. — Otthagytam a nappaliban, és nem tudok érte menni
— tette még hozzá, majd Die halkan morogva megfogta a
párnát, ami a kezébe akadt, és az arcára nyomta. —
Daisuke! — hallatszott Shinya türelmetlen hangja.
– Alszom! — kiáltott ki a párna alól, s csak remélte, hogy
eljut a dobosig az anyag miatti tompa hang; vagy inkább ne, mert
akkor megússza dorgálás nélkül.
Nem jött több kérés, s csak néha elvétve hallotta, amint
Miyu felugat. Pár perccel később feltűnt neki, hogy valami
piszkálja a lábszárát, ami lelógott az ágyról. Nagyon
remélte, hogy nem az a kis dög az. A valami egyre hevesebben
ráncigálta a nadrágja szárát, majd érezte, hogy egy nem
túl súlyos dolog épp a combjain landol, majd felmászik a
hasára.
– Szállj le rólam, te kis vakarcs — morogta a párnába,
mert, még ha szerette is volna, ha mondjuk Shinya mászik rá,
azért a dobos bár vékony, de nem ennyire.
Hamarosan viszont megérezte, hogy valami nedves folyik rajta,
pontosabban a hasán, s beszivárogva a pólója alá. Hirtelen
ült fel, lerázva magáról Miyut, majd mikor meglátta a nedves
foltot a mellkasán, hangosan káromkodni kezdett felemlegetve
Miyu felmenőit, valamint átkozni kezdte a világ legelső
csivaváját.
– Mi történt? — pillantott be az ajtón Shinya kérdő
tekintettel.
– Az a dög lehugyozott! — mutatott Die vádlón az ágyon
békésen heverő kutyusra, mire Shinya csak legyintett.
– Nem vészes — mosolyodott el.
– Elvileg szobatiszta, nem? — csattant fel Die, képtelen volt
lenyugodni, ráadásul azzal ellentétben, hogy azt várta,
Shinya majd leszidja a kutyát, ehelyett csak továbbra is az
ajtófélfának dőlve áll és mosolyog.
Die tovább morgott, majd Shinya szem forgatva közelebb lépett
hozzá és megfogta a karját.
– Gyere velem — hajolt Die–hoz és súgta a fülébe.
A gitáros nem ellenkezett, követte Shinyát a… a fürdőbe. Kérdőn
pillantott a dobosra, de az csak megrázta a fejét,
megeresztette a kádba a vizet, majd lassan Die pólója aljához
nyúlt, és felhúzta a hasán, majd levette róla — persze a
gitáros segítségével, aki még mindig döbbenten szemlélte a
kialakult szituációt.
– Mit csinálsz? — kérdezte végül, mikor már Shinya a
nadrágját húzta le az alsójával együtt.
– Mindig azt mondtad, hogy túl sokat foglalkozom Miyuval —
mosolyodott el Shinya, miközben beterelte az immár anyaszült
meztelen Die–t a kádba, ahol már egyre növekedett a víz
szintje. — Most téged mosdatlak meg — vigyorodott el a
dobos, majd megfogta a tusfürdőt, és bőven tett a vízbe belőle.
– Hogyan? — pillantott fel rá Die meglepetten, mire Shinya
csak tovább mosolygott, és pont, ahogy Miyut szokta, bevizezte
Die–t mindenhol, a haját is, majd megmosta samponnal ezúttal
nem a kis kedvence szőrét, hanem a haját, majd leöblítette,
aztán megismételte még egyszer az egészet.
Die néha jólesően felsóhajtott, mikor az ismerős kezek még
ismerősebb helyeken simították végig, de Shinya sehol sem időzött
ujjaival olyan sokáig, hogy a gitárosnak esetleg más is
eszébe jusson — vagy legalábbis a meglévőknél még több
perverz kis gondolat.
– Nem akarsz te is beszállni? — kacsintott rá a mosdatás
végén Die, mire Shinya csak megrázta a fejét.
– Nem lehet, most meg kell etetnem Miyut, aztán téged is —
mosolyodott el ravaszul. — Hát igen, ez van, ha az embernek
két kis háziállata van — sóhajtott fel tettetett
fáradtsággal, majd állt volna fel, csakhogy Die is volt
legalább olyan ravasz, mint a dobos, és a megfelelő
pillanatban kibillentette Shinyát az egyensúlyából, és
berántotta magához a kádba.
A szerencséje az volt, hogy a kád nem egyszemélyes, így
elfértek benne. A kevésbé szerencsés az volt, hogy Shinya
elég morcos lett — legalább annyira, mint Miyu, mikor
belerúgott nemrég. Márpedig egy morcos Shinya sosem jó.
– Most csupa víz lettem! — kiáltott fel Shinya dühösen
méregetve a vigyorgó gitárost. — Ezt még megbánod —
fenyegetőzött mérgesen, majd ismét állt volna fel, viszont
Die megint résen volt, és ezúttal magára húzta a dobost. —
Engedj el, Daisuke, különben…
– Különben? — kuncogott fel Die.
– Különben belefojtalak a vízbe — morogta Shinya, mire Die
egyszerűen megfogta a dobos arcát, és megcsókolta.
– Még mindig bele akarsz fojtani? — törte meg a csókot Die,
mire Shinya csak felmordult.
– Annyira már nem, de több kell ahhoz, hogy kiengesztelj —
suttogta mosolyogva, majd magához rántotta a gitárost, és
szenvedélyesen a szájára nyomta a sajátját.
Lassan végigsimított Die oldalán, majd visszafele mellkasán
haladt, miközben a gitáros megpróbálta őt minél gyorsabban
kibújtatni a víztől rátapadt felsőjéből és
nadrágjából. Végigcsókolta Die nyakát, míg a gitáros a
kezeivel megtalálta ágyékát.
– Hm, Die, jól haladsz a kiengeszteléssel — jegyezte meg
Shinya felsóhajtva, majd ujjaival lassan megkereste a másik
fenekét, és finoman masszírozni kezdte, s hamarosan egy
ujjával már azt próbálgatta, szerelme mennyire áll készen.
Nem sokkal később furcsa hangra figyelt fel Shinya — nyüszítésre.
– Te, Die, tudom, hogy kissé talán fájdalmas a három ujj, de
azt hiszem, már megszokhattad volna — értetlenkedett, mire
Die kinyitotta a szemét, és ránézett.
– Jól mondod, ezért nem is csinálok mást, csak nyögök már
öt perce — mordult fel.
– Akkor ez mi? — nézett körbe Shinya, keresve a hang
forrását, miközben kihúzta ujjait a gitárosból.
– Öhm… Shin–chan — bökdöste meg Die a karját, mire kérdőn
szerelmére pillantott, aki a kád mellé mutogatott. Shinya
odanézett, majd hirtelen elvörösödött, és nagyra tágult
szemekkel pillantott kis kedvencére, Miyura.
– Basszus, Shinya, nehogy már ennyitől zavarba gyere, ő csak
egy kutya — legyintett Die, majd húzta volna vissza magára a
dobost, csakhogy az továbbra is lemerevedve szemezett Miyuval.
— Folytassuk már, aztán megígérem, a kis vakarcsot is
kiengesztelem — sóhajtott fel Die, mire Shinya lassan
ráemelte tekintetét.
– Rendben — bólintott végül mosolyogva, s lassan
visszacsúsztatta ujjait a másikba, mire Die jólesően felnyögött.
— Csak azért ne úgy, ahogy engem — suttogta Die szájába
vigyorogva, mielőtt mélyen megcsókolta volna.
Miyu pedig kényelmesen elhelyezkedett a kád melletti puha kis
szőnyegen, és meredten tovább bámulta a két, lassan
egymásba fonódó férfitestet…
Remélem, tetszett nektek ez a kis szösszenet, szerintem
aranyos lett, Shinya mindenképp.^^ Mondjuk ő mikor nem az?xD Hát,
azt hiszem, nekem már Die uke marad Shin–channal szemben, de
remélem, annyira azért nem bánjátok. Puszi, Gackt^^
» Vélemény
|