Cím: Hesitate
Páros: Kyo(Dir en grey) — Kame(KAT-TUN)
Téma: Valentin nap
Történet: Kyo és Kame, akár a szépség és a szörnyeteg, de
vajon a szörny valóban annyira félelmetes, mint amilyennek
mutatja magát?
Figyelmeztetés: Trágár beszéd, shounen-ai.
Korhatár: +12
Megjegyzés: A felhasznált szavak: tükör, mikrofon,
napszemüveg, öngyújtó. Jó olvasást!
Mit kéne tennem? Hogy mondjam el neki, amit
gondolok? Állandóan megcsuklik a hangom, ha már csak rá
gondolok. Így esélyem nincs ellene. Be kell ismernem,
szégyenletes vagyok.
Pár évvel ezelőtt még nem is gondoltam
volna, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhat velem, erre tessék,
most nyakig benne vagyok a szarban. Pedig ő csak egy srác. Egy
helyes, nyakigláb, aki szívdöglesztő pasi, de akkor is csak
egy a sok közül. De akkor mégis miért vesztem el ennyire az
eszem a közelében, és miért kerülök ilyen gáz helyzetekbe
folyton?
Holnap viszont végre túl leszek rajta.
Csak éljem túl. Már előre látom, ahogy mindenki rajtam fog
röhögni. Aki meg nem, az meg azzal lesz elfoglalva, hogy
sipákolva olvadozzon, milyen édes vagyok. Undorító. Nem
vagyok édes. Pokolra az egésszel, nem csinálok magamból
bohócot, még miatta se.
~*~
Hát mi lelt engem? Megőrültem? Kimosták
az agyamat? Nem ismerek magamra. Csak nézem a tükörben
álló majmot és pislogok, pont úgy, ahogy ő. Ez nem lehetek
én. Hasonlít, de akkor sem. Ennek az eszelősnek kisimult arca
van, pacsuli szaga, ráadásul úgy ki van rittyentve, mintha az
elnökkel lenne találkája.
Lehet, még se kellene elmennem. Hülyének
fog hinni, elvégre pasik vagyunk. Ez meg annyira gyerekes. Tuti
le is fogok vele bőgni. Ráadásul egy nyilvános helyen, ahol
rengeteg az ember. Még is mit képzeltem, amikor ez az eszement
ötlet az eszembe jutott? Görcsbe rándul a gyomrom a puszta
gondolatától is. A fellépések során se izgultam még
ennyire. Ott, ahogy a kezembe fogom a mikrofont,
elfelejtek mindent. De most... mint egy hülye picsa. Rinyálok
itt magamat lesve, mint egy komplett idióta, ahelyett hogy
mennék már a fenébe, hogy minél hamarabb túlessek rajta.
Igen, jobb, ha indulok. Magamra kapom még a
dzsekimet és elhagyom a lakásom. Ahogy leérek, hunyorítva
nézek fel az égre, hol a nap úgy izzik, mintha fizetnének
érte. Hát ennek is elmentek otthonról a mai nap?
Elindulok, mert már idő van. Ha tovább
totojázok, soha nem fogok oda érni. Basszus, jól jönne a napszemüvegem.
Még mindig alig látok valamit. Csak pár betontömb
takarásában tudom kinyitni a szemeim, de az édes kevés. A
lámpákat kurvára nem látom.
Csak megyek át az úttesten a többi
barommal, mint egy ökör. Vonulunk, akár egy csorda. Rühellem
ezt, de most nem tehetek mást. Vagy ez, vagy elütnek és
elkések, aztán kezdhetek mindent előröl. Arra meg még maga
az ördög se lenne képes rávenni.
Itt vagyok végre. Ahogy látom, Kame még
sehol. Az előre lefoglalt asztalunkhoz megyek és várakozok.
Egy hamutálat is kérek, mert rohadtul izgulok, muszáj
rágyújtanom. Elő is veszek egy szálat és az öngyújtómmal
parazsat szikrítok rá. Gyorsan tüdőzöm le egymás után a
slukkokat, amitől már levegőhöz is alig jutok.
A füstfelhő csak nő körülöttem, hiába
a füstelszívó. A szemem sarkából látom, ahogy egyre többen
rám pillantanak, főleg a külföldiek. Mintha még nem láttak
volna bagózó embert. Némelyikre hirtelen visszapillantok
dühösen, amitől riadtan fordulnak el a rohadékok.
Megérdemlik, kell nekik annyira bámulni.
Az idő csak múlik, az emberek jönnek és
mennek körülöttem. Az órámat nézve megállapíthatom, hogy
késik. Már több mint egy félórát. Vajon hol lehet? Biztosan
meggondolta magát és nem jön el. Mit is gondoltam, hiszen csak
tíz hónapja, tizennégy napja ismerem, mi az egy ember
életében? Szinte semmi. Talán jobb is így, mielőtt
komolyabban beleéltem volna magam a dologba, hiszen mi teljesen
különbözünk. Ő helyes és olyan, akár egy földre szállt
angyal mind belül, mind kívül. Én meg... egy gnóm, egy
törpe, egy rusnya szörnyeteg. Nem is értem, hogy tudott eddig
is velem lenni. Biztosan csak szánalomból, mi másból? Meg
szerencséjére a fellépések miatt is ritkán kellett látnia a
képemet. Hát nincs mit tenni, minden csoda három napig tart,
nekem még így is sok bónusz jutott belőle.
Felállok az asztaltól, otthagyok némi
jattot és a kijárat felé távozok leszegett fejjel.
- Kyo! — csendül fel egy hang szemből.
Felnézek, és azonnal ledermedek. Megjött.
- Ka... Kame — hebegem halkan, miközben
meredten nézem a fehér ballonkabátos férfit, a széles
mosolyával. Vékonyszálú haja édesen lebeg arca körül,
ahogy felém közeledik.
- Ne haragudj, hogy késtem, de baleset volt
nem messze innen és nem tudtam hamarabb jönni —
magyarázkodik, ahogy közel ér, de igazán nem is figyelem,
amit mond. Mindössze csak próbálom felfogni, itt van. Eljött
újra. — Nem ülünk le? — kérdezi, mire benyúlok a
zsebembe és előveszem a kis dobozkát, amit már tegnap
odaraktam.
- Boldog Valentin napot, Kame! —
dörmögöm és átnyújtom neki.
Nem nézek rá, biztosan tudom, hogy mit
olvasnék le róla: „Ezt a hülyét meg mi lelte?”
Inkább csak állok zsebre dugott kézzel
és nézem a kijáratot.
Hallom, ahogy kibontja. Idegesítően csörög
a csomagolás, majd hirtelen elnémul. Nem marad más, csak a
tömeg furcsálló mormogása. Várok.
- Köszönöm, Kyo! — feleli, és a kezét
érzem az arcomon, ahogy végig simít rajta. Puha, mint mindig.
Kényeztet az érintése.
Felé fordulok, és csillogó tekintetével
találom szembe magam. Vágyakozva néz rám, szinte már én
szégyellem magam miatta. Felém hajol, majd hagyom, hogy
megcsókoljon. Forró és gyengéd. Egészen másvilági. Szinte
már transzba ejtő. Az agyam tompa és bágyadt. Már nem is
észlelem a világot. Csak a véremet hallom áramlani az
ereimben, annyira erősen ver a szívem. Beismerem, szánalmas
vagyok. Szánalmasan szerelmes ebbe a férfiba.
» Vélemény
|