Cím: Hogyan kellene döntenem?
Pár: JinDa, RyoDa
Fandom: JE
Korhatár: -12-
Figyelmeztetések: AU, one-shot, Ueda pov
Összegzés: Ueda össze van zavarodva, nem tudja, hogy mit
kellene tennie. Vajon végül a helyes döntést fogja meghozni?
És mi lesz az után?
Megjegyzés: Sajnálom, ha esetleg egy kicsit magyartalannak tűnik
egy-két helyen, de ezt a kis szöszt először angolul írtam
meg, és csak később, Yoshiko kérésére fordítottam
magyarra.
Hogyan kellene döntenem?
Semmi mást nem érzek, csak boldogságot, amit a csalódás
hiánya váltott ki belőlem. Úgy érzem, hogy örökre itt
tudnék maradni, a karjai közt elbújni, érezni ezt a
gyengédséget, törődést.
Ajkaimon ég a csókja, s bár a testem követelőzően lüktet
az érintéséért, a szívem nyugodtan dobog a közelében. Az
egyik részem rettentően vágyta a beteljesülést, míg a
másik attól rettegett, hogy újra össze fogják törni.
Úgy vetettem rá magam, hogy félő volt, megfojtom őt
magammal, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Hajtott a
vágy, és a kíváncsiság.
Semmi nem állíthatott volna meg, kivéve őt...
És megtette. Gyengéden tolt el magától, ugyanazzal a
mozdulattal közelebb vonva a lelkem.
Biztonságban érzem magam, pedig nincs már páncélom,
nincsenek titkok, csak mi vagyunk, két lelkileg lemeztelenített
ember, akiknek végre esélyük lehet maguk mögött hagyni a
múltat.
~oOo~
Furcsa érzéssel a gyomromban ébredek; az arcom gyűrött, a
gondolataim kuszák. A szívem hevesen ver, és érzem, hogy egy
másik test simul az enyémhez.
Nem tudok mosolyogni, a késztetés az arcomra fagy, és jeges
fájdalom kúszik az ereimbe. Ha nem az én lakásomba lennénk,
gondolkodás nélkül menekülnék, de most nem tudom, hogy mit
csináljak.
Végül mégis csak kibújok az öleléséből, halványan
végigsimítva a karját, majd egy gyengéd pillantás után
gyors magamra húzok egy pulcsit, s csendben kilépek az ajtón.
A hűvös, hajnali szél az arcomba csap, de nem sikerül észhez
térítenie, a fejemre húzom a kapucnit, és teljesen magamba
révedve, találomra indulok el az utcán.
Fázom, de csak egy pillanatig, mert mire el tudnék rajta
gondolkodni, máris semmivé foszlik a gondolat.
Dühös vagyok magamra, hogy semminek nem tudok örülni, de
képtelen vagyok akár csak a vidámságra gondolni. Úgy érzem,
hogy átverem Ryót, úgy érzem, kihasználtam őt, eldobtam a
szerelmét...
Ryo meghalt, de az életem fontos része volt, és félek
beleszeretni egy másik emberbe.
De megismertem Jint, és most képtelen vagyok kiverni őt a
fejemből. Elég az elmúlt hetekre gondolnom, és teljes
nyugalom árasztja el a lelkem...
És a tegnap éjszaka, amikor ahelyett, hogy kihasználta volna a
gyengeségemet, csupán közelebb vont magához, és velem volt...
Nem akarok játszani az érzéseivel, de tényleg nem tudom, hogy
hogyan érzek iránta.
Talán érzek valamit, őszintén, de egyedül képtelen vagyok
lerázni magamról a múlt érintéseit. El akarok rohanni, hogy
elrejthessem a zavaromat, de nem tudok egyedül futni.
Szükségem van egy különleges valakire, aki megmutatja nekem
az utat, amit meg kell találnom.
Talán Jin az, akire igazán szükségem van. Talán... tudnám
szeretni őt, de akkor miért menekülök most?
Túl gyorsan akartam elhagyni Ryót; hosszú évekig képtelennek
éreztem magam erre, de most úgy gondoltam, hogy sikerülni fog...
De nem sikerült, és én szépen pofára estem.
Vajon haragudnál most rám, Ryo?
Biztos, hogy nem.
Te mindig is azt akartad, hogy boldog legyek. De tudok-e boldog
lenni nélküled?
Nem tudom, de... remélem. Boldog akarok lenni nélküled,
érted.
Azt akarom, hogy akárhol is vagy, boldognak láss, és az én
boldogságomból táplálkozz. Szeretlek Ryo, de segítened
kell elválni...
Vajon felébredtél már, Jin?
Nem tudom... remélem nem.
És ha igen? Vajon mit gondolsz most? Nem akarok csalódást
okozni neked.
Akarok boldog lenni, veled, értünk. Azt akarom, hogy együtt
találjuk meg a boldogságunkat.
Szeretnélek szeretni, Jin.
~oOo~
Az ajtó nehezen nyílik, mintha szándékosan nem akarna
beengedni, mintha érezné bennem a félelmet, és mintha már
tudná, hogy csalódás fog érni, inkább kívül tartana...
A szemhéjaim elnehezednek, már-már csukott szemekkel lépem
át a küszöböt, majd rutinosan kibújok a cipőmből, és a
kanapé felé lépek...
Nincs ott senki.
A szobába megyek...
Üres.
A konya?
Szintén.
A fürdő ajtaja tárva nyitva, a villany leoltva...
Üres.
Leülök a nappali közepére, és magam alá húzom a lábaimat,
a fejemet a térdeimre hajtom, és hagyom, hogy megszülessenek
az első könnycseppek.
Én?
Üres vagyok.
» Vélemény
|