Írásom csupán fikció, bár a szereplői léteznek,
léteztek. Nem állíthatom, hogy így történt minden...
Néhány valós - főleg médiákból - ismert tényt viszont
felhasználtam. Így kívánok emléket állítani a napokban
elhunyt Taiji Sawadának, az X Japan egykori
basszusgitárosának. 45 éves volt. Nyugodjék békében!
Sötétség, lebegés... Aztán a semmiből felbukkanó
homályos képek, tompa hangok, melyek megfoghatatlanul úsznak
el a Nemlétbe. Néhány napja csak létezem egy kórházi
ágyon, testemet csövek, vezetékek hálózzák, gépekhez
kötve működik szívem és tüdőm. Hiába is mozdulnék, agyam
nem tud uralkodni ama izom- és víztömegen, amit valaha
sajátomnak neveztem. Csipogó jelek futkosnak a monitorokon. Nem
látom, mégis tudatában vagyok mindennek, ami velem történik.
Hogy miért esett meg velem mindez?
Egyszerű, mégis, igen bonyolult történet. Van időm elmesélni,
amíg a gépek működnek...
Egyszer volt, hol nem volt... Élt valaha, az 1980-as évek
legelején néhány álmodozó jó barát, akik nem féltek
megvalósítani fantazmagóriájukat, és létrehoztak egy
együttest. Nem egyszerűen egy bandát, hanem Azt. Az X Japant.
A kezdeti nehézségek után sikert sikerre halmoztak, mert a
fiatalok mohón kaptak az újdonságon, ami persze egyidejűleg
sokkolta az idősebb generációkat.
Taiji Sawada vagyok, az X egyik legrégebbi - bár nem alapító
- tagja. A bandában majdnem egy évtizedet húztam le, eleinte
nagyon élveztem, mert mindenki szívből zenélt. Akkor is, ha
szinte kilátástalan harcot kellett vívni a lemezkiadókkal,
médiával, akik – gondolatban, vagy kimondva is -, a pokol
legmélyebb bugyraiba kívánták formációnkat. Egyikük sem
figyelt fel arra a tényre, hogy a zenerajongó fiatalok
körében szükség és igény merült fel az újításra.
Végül is, Yoshiki megoldotta a problémát. Saját kiadót
alapított. Kezdtünk sikeresek lenni.
Amikor Hide csatlakozott, valami fura légkör kezdett
kialakulni. Rivalizálni kezdtünk a barátságáért. Vagy
talán többről is volt itt szó? Bizonyítási kényszer?
Esetleg más? Innen, a kórházi ágyról, és az idő távlatából
már mindezt nem tudnám megmondani... Kemény munkával
elértük azt, ami minden japán együttes álma: felléphettünk
a Tokyo Dome-ban. Aztán fokozatosan romlottak el a dolgok.
Kevesebb lett a lelkesedés, több a vita. Titokban alkoholba
vagy tiltott szerekbe fojtottuk bánatunkat, de ez nem mehetett a
végtelenségig. Nem is lett belőle rendszer. Bár különbözőek
voltunk, de mindannyian felismertük, hogy az a banda azonnali
végét jelentené.
Yoshiki egyénisége teljesen magához láncolta Hidét, egyre
kevésbé értettük meg egymást, pedig fontos lett volna, a
munkánk érdekében is. Nekem személy szerint Hide jelentett
addig kapaszkodót. Lassanként, lépésről lépésre vesztettem
el őt. Egy reménytelennek tűnő pillanatomban nem várt,
gyengéd törődést tanúsított irányomba. Ezzel megmentett,
de ez volt jó kapcsolatunk haldoklásának kezdete is.
Egy alkalommal nagyon összekaptam Yoshikivel. Sok mindent
egymás fejéhez vágtunk. Végül egy anyagi természetű kérdésen
vérzett el - már amúgy is - tetszhalott barátságunk, és
távoztam a bandából.
Próbáltam a magam lábára állni, újra bízni, barátokat
szerezni. Nehezen ment a talpra állás. Szinte fuldokolva
léteztem nélkülük, bár ők meg sem érezték hiányomat. És
számomra így volt jó. Eltemetkeztem a munkába, a
küszködésbe, hogy feledhessek. Ez koránt sem volt könnyű,
mert közben a média sokat foglalkozott az X-el.
Ez idő tájt újabb problémáim jelentkeztek. Egészségem
megrendült, de mindenki előtt lepleztem. Csak édesanyám
tudott róla.
Öt évvel távozásom után az X feloszlott, de Hide sikeres
szólózenész lett. Yoshiki belevetette magát a kiadó
munkáiba. Így ők nem tűntek el a rivaldafényből ezután
sem.
Újabb és újabb cseresznyevirágzás... Már hányszor láttam
az óta, mióta Hide visszahúzott engem az életbe?
Egy hajnalon - számomra - nagyon félelmetes álomra riadtam:
A sötét égbolton egyetlen apró csillag világított. Úgy
láttam, mint ha Hide-arca lenne... És az a kis, fényes
csillag-parány - könnyekkel arcán - zuhanni kezdett a
sötétségbe. Hiába nyúltam felé, kisiklott kezeim közül.
Még egy szomorú búcsú-mosolyt vetett rám, és eltűnt a mélyben...
Amikor felültem ágyamban, csak akkor éreztem, mennyire
reszketek. Egész testemet kiverte a víz, szakadt rólam,
eközben majd' megfagytam. Zihálva kapkodtam levegő után.
"Mit jelenthet ez?!" - töprengtem. - "Tudom, hogy
hülyének fognak tartani, de reggel fel kell hívnom
telefonon..."
Nagyon nehezen tudtam magamra némi nyugalmat erőltetni, és
így sikerült még két órát aludnom, bár az inkább csak
forgolódás volt. Miután megadtam magam az álmatlanságnak,
sokáig bámultam a mennyezetet az ágyam felett. Arra
eszméltem, hogy valaki őrülten nyomja a csengőt. Zombi-arccal
tápászkodtam fel és tántorogtam ajtót nyitni. Meg sem
néztem, ki az. Akkor döbbentem meg, amikor velem szemben
Yoshiki állt. Alig ismertem meg. Feldúlt volt, még soha nem
láttam ennyire maga alatt.
- Taiji! Barátok voltunk... Mindhárman - borult a nyakamba.
- Azok - bólintottam bambán. Nem tudtam hová tenni a
kitörését.
- Meghalt... Ma reggel - nyögte. - Miért?! Miért tette? Nem
hiszem, hogy maga ellen fordult! Ő nem ilyen!
- Ki? Mi? - értetlenkedtem, miközben rémülten dobogott fel a
szívem. - "Csak ő ne!"
- Hide... Azt állapították meg, hogy öngyilkosság...
Amint nevét meghallottam, mint ha villám sújtott volna.
Megdermedtem, reszketni kezdtem. Az álom-mosoly a
hullócsillag-arcon... Én nem voltam képes őt visszahúzni!
Akkor a kórházi ágyon tértem magamhoz. Két nappal a temetés
után...
Több mint tíz év telt el az óta. Máig osztozom Yoshikivel a
hitetlenségben. Hide nem volt ilyen! Tervei voltak,
egyfolytában dolgozott...
Sokat rágódtam, miközben Yoshiki Amerikába utazott
gyógyulni, és menekült az emlékek elől. Betegségem még
inkább elhatalmasodott. Környezetemből csak anyám és barátnőm
voltak tisztában állapotommal - a kezelőorvosomon kívül. A
gyógyszerektől függtem immár, pedig soha nem akartam ilyen
ronccsá válni.
Ma egy hete, hogy repülőre ültem, mert volt némi
elintéznivalóm. Siettem, mert majdnem lekéstem a gépet.
"Nem vettem be a gyógyszert!" - villant agyamba,
amikor felemelkedtünk. Gyorsan keresni kezdtem, de nem a
kézipoggyászomba, hanem a kisbőröndbe csomagoltam, ami a
csomagtérben volt. A feszültség egyre nőtt bennem. Pánik és
agresszió... Aggódva figyeltem magamat, ahogy közeledett a
roham.
"Kérem, legalább egy kicsit maradjanak csendben!" -
rimánkodtam gondolatban a mellettem, emelt hangon fecserészőknek.
Erőm már nem volt, hogy ki is mondjam. Felemésztette a
koncentráció, hogy csillapítsam magam.
Csak idő kérdése volt, hogy kitörjek. Rátámadtam a
mellettem ülőkre, majd a berendezésre is. Pechemre - egyetlen
orvos sem volt - a gépen, csak üzletemberek utaztak, titkárnőkkel,
butácska, csacsogó feleségekkel, meg nyársat nyelt,
szigorúan nevelt csemetékkel -, így nem ismerhették fel, hogy
a betegségem produkálja az agressziót. A személyzet szintén
nem erre van kiképezve… Nem is csodálkoztam, hogy fogdába
kerültem. Nem tudtak velem mihez kezdeni. A roham elmúltával
szinte ájulásszerű fáradtság tört rám. Hiába
kérdezgettek, magyarázatot nem adtam. Minek? Hiszen a
magyarázat sem segít rajtam! Ekkor határoztam el, hogy véget
vetek a szenvedéseknek. Azoknak, amiknek akaratlanul okozója
lettem, és a sajátomnak is.
A lepedőmből kötelet készítettem. A többi már sejthető.
Mivel - amikor rám találtak - még mutattam némi életjelet,
így kórházba vittek, és gépekre tettek.
Ma éjjel gondolatban végiglátogattam mindenkit. A barátnőmet,
anyámat, Yoshikit és mindazokat, akik még kedvesek számomra.
Ekkor rádöbbentem valamire: nekem volt időm mindenkitől elköszönni.
Hide csak tőlem tudott. Mert őt váratlanul érte... És, hogy
engem választott, ezzel jelezte, hogy bármi történt, ő a barátom
maradt.
Anyámat és kedvesemet éjjel arra kértem, hogy ne tartsanak
vissza. Csak újabb fájdalmakat okoznék, miközben a
betegségem egyre jobban átveszi felettem az uralmat...
Remélem, ők megértenek.
Ó, hát itt vannak, mellettem! Nem látom, de érzékelem őket.
Érzem, hogy elszánták magukat, bármilyen fájdalom is ez most
számukra. Ha nem kell gondomat viselniük, könnyebb lesz az
életük. Segíteni fognak rajtam. Köszönöm!
Nos, itt a mesém vége. A gépeket leállították.
Igen! Már nem pumpálja belém a készülék az oxigént.
Mellkasom nem emelkedik és süllyed a gép-diktált ritmusra,
lassan kipréselődik belőle a levegő. Szívem lüktetése
egyenetlenné válik. A gépek megszokott csipogása helyett
sípoló hang hallatszik. Mindezt érzékelem, de csak messziről,
mint ha mással történne. Én most a sötétségben létezem,
egy apró kis fény-lényként. Ott - valahol a végtelenben -
hívogat egy másik fénypont.
- Isten veletek! - Szomorú mosollyal ajkamon szédülök bele a
mélység csalogató ölébe. Csodálkozva nézek magamra: Én is
egy hullócsillag lettem? Mindjárt találkozunk, Hide!
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Ami rátett egy lapáttal: pénteken az egyik macskánkat el
kellett altatni...
» Vélemény
|