2007. április harmincadika van, akinek nem mond semmit. És
vannak jó páran, akiknek fájdalmas emléket őriz az a nap. Az
utóbbiak közé tartozom, és nemrég felelevenítettem az akkor
történteket. Rövid AnCafe írás, Bou kun távozására
fókuszálva.
Ígéret
Bou szőke haja szinte világított a mélyzöld szőnyegen. Színefakult
glóriaként terült szét a fiú arca körül. Mellette ott
feküdt Teruki. Kezeit a tarkója alatt nyugtatva, szemet
bántóan szigorú kifejezéssel az arcán.
Az ablak sarokig el volt húzva, és annak ellenére, hogy május
volt, a levegő szokatlanul hidegen szökött be a szobába.
Körbeszaladt a nem túl nagy helyiségben, majd lejjebb szállt,
és megpihent a fiúk alakjánál. Bou karjai libabőrösek
lettek a rideg fuvallattól.
Mindketten a plafont bámulták. Egyikőjük sem szólt.
Teruki volt az egyetlen, aki haragudott rá. Még ránézni is
félt, tudta, hogy barátja örök mosolyát magával vitte
április harmincadika. Őmiatta Teruki önfeledt nevetése
komolyságba, szomorúságba fordult.
Bou nem tudta, meddig merednek némán a mennyezetre. Talán még
azt is megvárják, hogy Kanon hazaérjen. De nem mert
megszólalni. Úgy érezte, nincs joga hozzá, hogy kibillentse
Terukit a konok hallgatásból. Úgy érezte már semmihez sincs
joga ebben a lakásban. Csak remélni, hogy barátja egyszer
talán majd megbocsát neki.
- Mire gondolsz?
Összerezzent a hang hallatán, és oldalra kapta a fejét.
Teruki nem nézett rá. Szemeit lehunyta, vakon kérdezett.
- Hogy milyen lehet, ha valóra válik az álmod — felelte
végül, de nem fordult el. Teruki arca halványan rajzolódott
ki a sötétben. Haja most nem takarta el a szemét, és a szája
sem görbült gyerekes vigyorra.
- Épp most dobtál el magadtól egyet. — Teruki Boura nézett,
és nyílt vád csillogott a tekintetében. Hangja mégis lágy
volt, szinte elhaló. Bounak belenyilallt valami ismeretlen-ismerős
fájdalom a szívébe. — De én megtartom, amit ígértem —
folytatta némileg megerősödött hanggal. — Én nem adom fel
Budoukan-ig. Sem azután.
- Köszönöm — lehelte Bou, és az első könnycsepp
lecsordult az arcán. Teruki jégfalai megrepedni látszottak.
Türelmetlen mozdulattal megdörzsölte a szemeit, és szipogott.
Aztán hirtelen ülésbe lendítette magát, felhúzta a lábait,
és átkarolta a térdét. — Ne add fel. Ne adjátok fel. Kanon
feladta volna, ha nem beszéltek vele. — Hallotta, ahogy Teruki
is felül, és érezte, ahogy a kezét a vállára ejti, majd
megszorítja.
- Ha kútba ugranál, Kanon utánad ugrana. — Pár
másodpercnyi csend után hozzátette. — Ahogy én is. És Miku
is.
- Borzalmas barát vagyok — motyogta Bou, és folyni kezdtek a
könnyei.
- Nem, csak gitárosnak vagy az — javította ki élesen Teruki.
— Attól, hogy már nem vagyunk egy banda, még barátok
vagyunk.
- I-igen. — Bou szaggatottan szívta be a levegőt, és
szaporán bólogatott. Az egész világot meg akarta győzni arról,
hogy igenis csak az együttest hagyja el, a tagjait soha. —
Köszönöm, Teruki. Mindent. Ott leszek majd Budoukan-ban, mikor
játszotok.
» Vélemény
|