Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪


Történetre vonatkozó megjegyzések:

"A biológiában imágó a neve a rovarok utolsó fejlődési fázisának: a bábból való kibújás utáni szakasz a teljes átalakulás (holometamorfózis, pete-lárva-báb-imágó/kifejlett rovar) esetén, illetve az utolsó vedlés utáni szakasz a részleges átalakulásnál."
(Wikipédia)


Az ötletet egy olyan kedves ismerősömtől kaptam, akinek sajnos már nincs ideje annyit írni, amennyit szeretne. Neki ezúttal is (ezredszerre is) köszönöm a bizalmat, megpróbálok nem (túl nagy) csalódást okozni.

Végezetül pedig két megjegyzés:
1., Uruha és Reita barátságára való tekintettel viszonylag gyakran fogom majd használni a gyerekkori beceneveiket, tehát az egyszerűség kedvéért:
Uruha = Shima
Reita = Uechan

2., A határidők betartásában nem vagyok jó, ezért nem ígérek heti frisst, de mindenképpen igyekszem majd a rendszerességre.




Az egész napom várakozással telik.
Először a postásra várok, aki végül csak nem érkezik meg a csomaggal, hiába kértem délelőttre a szállítást, aztán pedig Shimára. Fél egyet mondott, de negyed kettő is elmúlik, mire megcsörgeti a telefonom. Kinyomom, hogy vettem a jelzést, felkapom a hátizsákom, a fejemre húzom az első kezem közé kerülő sapkát, és következő percben már Shima mellett ülök a kocsiban.

- Bocs.
- Ezt majd Rukinak mondd, mikor éppen készül leszedni a fejünket - legyintek.
- Sokat késünk? - kérdezi, miközben kifordul a mélygarázsból.
- Szerintem ez az ő szemében irreleváns - jegyzem meg.
- Igazad van.

És ennyi. Egész úton ennyit szólunk egymáshoz, meg még annyit, hogy vigyázz, az az idióta ott előttünk nem ismeri sem az indexet, sem a közlekedési szabályokat. Zene sem szól, azt mondja, mostanában minden hang, aminek nincs köze a lemezhez, zavarja a koncentrációban. Én pedig még el is hinném neki, hogy így van, ha nem rándulna görcsbe a szája széle legalább félpercenként útközben. Mert én ismerem ezt. Ezt a leheletnyi, tulajdonképpen észre sem vehető grimaszt, ami annyit jelent: el szeretne nekem valamit mondani, de fogalma sincs, hogyan tegye.

Tizenkettő, vagy talán már tizenhárom évesek lehettünk, mikor először láttam ilyenek. Persze akkor még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy a sok nevetés meg rámenevés között meg-megbúvó görcsbe ránduló szájszél valójában azt akarja velem közölni, hogy ne haragudj, de a szüleim nem engednek el a táborba, ezért az összes világmegváltó ötletünknek lőttek. Így hát eljött a nagy nap, engem kiraktak a busznál a szüleim, Shimát viszont nem rakta ki senki, és ahogy ránéztem a mellettem lévő üres ülésre, rájöttem, hogy hiába várok rá és a grimaszaira, egyikük sem fog eljönni.

És most itt vagyunk. Több mint húsz évvel később, egymás mellett ülve, összezárva egy légtérbe először egy autóban, aztán egy próbateremben, én pedig még mindig várok. Nézem a néha felvillanó grimaszt, talán többet is, mint a saját gitárom húrjain az ujjaimat, miközben a türelmem ugyanúgy a végéhez közeledik, ahogy Rukié.
- Figyelj, Aoi, nem lehetne, hogy...
- Igen? - kapja fel egyszerre a fejét.
Kicsit mintha össze is rezzenne közben, de azt hiszem, ezt már én is csak hallucinálom. Ezek már nem azok az idők, amikor neki bármi oka lenne így tenni; vagy talán inkább kedve. Eljött az a bizarr időszámítás, ahol ők ketten már nem kergetik egymást, mint macska a saját farkát.
- Szerintem... ezt a részt még jobban ki kellene gyakorolnotok Uruhával - mondja végül Ruki.
- Még ma? - kérdez vissza Aoi, mert sejti, mire megy ki a játék.
- Ha lehet?
- Én nem tudok tovább maradni - szól közbe Shima. - Gondolom, Reita időben haza szeretne érni, és mivel ma én hoztam, nekem is kell hazavinnem.
- Mikor is lesz kész a motorod? - fordul felém Ruki azonnal.
- Nem tudom - vonom meg a vállam. - Egy hét, plusz-mínusz pár nap.
- Fantasztikus.
Nem hangzik valami megértőnek a reakciója, de igazából tőle ez a normális. Ha például azt mondta volna, hogy semmi gond, majd én hazaviszem Reitát, akkor azt hiszem, azzal itt mindenkibe belefojtotta volna szót. Így viszont nekem nem marad más választásom, minthogy az eddigi egész napos várakozásomat még megtoldjam pár óra türelemmel.
- Semmi gond - fordulok Shima felé. - Itt a laptopom, az otthon meg nem fut el előlem. Csak kérlek - nézek aztán Aoira -, azért még ma érjünk haza.

Körülbelül másfél óra értelmetlen ücsörgéssel bővül végül a napom. A hazafelé utat már nem számolom, annak már látom értelmét, illetve látnám, ha legalább zenét hallgathatnánk a néma csend helyett. De nem, Shima továbbra is mereven néz előre, meg-megremeg a szája sarka, és ahogy elnézem, nem tudja olyan erősen markolni a kormányt, hogy az csak egy kicsit is levezessen a feszültségéből. Aztán valahogyan, majdhogynem csodával határos módon, viszonylag hamar megérkezünk a mélygarázsunkba - baleset nélkül. Shima pedig végre felém fordul, rám mosolyog, és már mondaná is, hogy akkor holnap a megbeszéltek szerint, ha én nem előzném meg:
- Ugye elmondanád, ha valami nyomasztana?
- Természetesen?
- És nem természetesen? - kérdezek vissza.
- Úgy is.

A lakásban dühöngöm ki magam azon, hogy hazudott. Yuto persze nem érti, miért csinálok a bolhából elefántot, Shimából meg közellenséget.
- Kölyökkorotok óta ismeritek egymást - mondja. - Ha valamit ennyire nehezére esik neked elmondani, akkor nem gondolod, hogy azt tényleg nehéz elmondani?
- Olyan nincs - rázom a fejem. - Érted? Egyszerűen nincs olyan téma kettőnk között, ami neki nehezére eshetne. Olyan már évek óta nincs...
- És mi van, ha sorozatgyilkos lett, és ezt szeretné neked bevallani?
- Na, majd pont ő - legyintek.
- Honnan tudod, hogy pont nem ő? - folytatja tovább, mintha teljesen komolyan gondolná azt, amit az imént mondott.
- Nem mondom, hogy nincs elég esze hozzá... Esze, az van - állapítom meg. - De a kivitelezésnél elbukna.
- Lehet, hogy van neki egy társa is? - veti fel az ötletet. - Ő kinézi az áldozatot, kiterveli a tökéletes gyilkosságot, aztán a másik meg végrehajtja helyette.
- Pont így - bólintok. - És a mese végén pedig majd kiderül, hogy én vagyok a következő áldozat, a társa meg Aoi, akivel valójában mindvégig közeli barátságot ápoltak, és az egész eddigi életünk csak egy nagy átverés volt.
- Lehet... - gondolkozik el. Aztán elmosolyodik, leül velem szembe, megtámaszkodik az asztalon, egészen közel hajol az arcomhoz és párszor végigpásztázza azt, mintha csak memorizálni szeretné minden apró részletét, hogy valamit magával vihessen belőlem az éjszakába, majd újra megszólal: - De tudod, mit?
- Mit? - kérdezek vissza, miközben akaratlanul is visszamosolygok rá.
- Én megvédenélek.
Felnevetek, mint egy éretlen kölyök. Hihetetlen, hogy még ennyi idő után is képes ennyire zavarba hozni minden egyes kedves szavával, valahol viszont mégis ez teszi hihetővé azt, hogy még mindig képesek vagyunk együtt működni. Sem a családom, sem a barátaim nem értik ezt, mindannyiuk közül pedig pont Shima, a házas ember az, aki leginkább nem. Pedig ha látná, vagy talán ha egyszer is érezné azt, amit én érzek, mikor Yuto kimondja azt, amit a szíve és a lelke mélyén gondol, akkor biztosan félretenné minden előítéletét. Nemcsak vele, hanem kettőnkkel szemben is.

Yuto végül kicsit késve indul el dolgozni. Búcsúzóul még megjegyzi, hogy szerinte egyáltalán nem kellene túlgondolnom Shima hirtelen némaságát, úgysem kell neki sok idő és kiböki, amit nem mer vagy nem tud hogyan, én viszont valamiért úgy érzem, ismét hoppon maradok majd. Váltunk még pár üzenetet erről, miközben ő átvonatozza a fél várost, aztán végül ő munkába áll, én pedig a tévé előtt, a sötétben, a telefonomat szorongatva úgy zárom a napot, ahogy elkezdtem: várakozással.

» Következő

» Vissza a regény főlapjára







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016