Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪



Öt nem fogadott hívás néz vissza rám a telefonom kijelzőjéről. Mindegyik Kaitól, és mindegyik azalatt a közel húsz perc alatt, míg én a vízben áztam. Valószínűleg elmarad a mai próba - legalábbis ez a meggyőződésem egészen addig, amíg vissza nem hívom, és ő meg nem szólal a vonal túlsó végén:
- Harminc másodpercet kapsz, hogy leérj a garázsba. A te helyeden állok.
- Én meg egy szál törülközőben - mondom neki.
- Már így is késésben vagyunk, ugye tudod?
- Mégis honnan? - kérdezek vissza, mert egyelőre még nem értem, miért áll pont ő a mélygarázsunkban, és egyáltalán hova is vagyok hivatalos szerda délelőtt fél tizenkettőkor.
- A próbáról. 
- De az csak egykor van - mondom, miközben az órámra nézek, mert az nem lehet, hogy valahol elvesztettem volna egy kerek egész órát az életemből.
- Pontosan - vágja rá. - De előtte még be kell ugranunk a céghez pár papírért, plusz felszedni a skicceket Kaolutól.
- Kösz, de én inkább felöltözöm nyugiban, és megvárom, míg Uruha ideér - utasítom el az ajánlatot.
- Ő ma nem ér rá. Úgyhogy vagy gyorsan öltözöl, vagy Ruki nagyon mérges lesz. Választhatsz.

Harminc másodperc helyett végül körülbelül háromszázat kapok, de a hajam még így is vizes, mikor beszállok mellé a kocsiba. Ő pedig alighogy csattan mögöttem az ajtó, máris a gázra tapos - ha nem ismerném annyi éve, ahány, akkor valószínűleg már az első kanyarban halálfélelmem lenne mellette.
- Nem jön ma a próbára? - kérdezem, mikor az első pirosnál akad végre egy kis levegővételnyi időnk.
- Kicsoda? - kérdez vissza gondolkodás nélkül.
- Uruha - mondom. - Nem jön ma a próbára?
- Nem - feleli egyszerűen, bármi további magyarázat nélkül.
Én pedig tudom, hogy nem kellene tovább feszegetnem a témát, hiszen ha hozzá szeretne még tenni valamit, azt biztosan hozzátenné, de mindez engem olyan váratlanul ért, hogy elveszítem azt a kevés tanult modorom is.
- Miért nem?
- Dolga van - mondja.
Keményen és határozottan; majdhogynem hallom még a pontot is a mondat végén. Ami jelentheti azt, hogy Kai pontosan tudja, mi dolga van, csak megígérte, hogy nem árulja el, vagy azt, hogy Shima egyszerűen csak tények elé állította olyan tíz ötven magasságában. Amit viszont mindenképpen jelent, az az, hogy én ma már több választ nem fogok kihúzni belőle, akármennyire is próbálkozom.

Így viszont az út ismét néma csendben telik - először a cégig, aztán onnan Kaoluhoz, majd a próbaterembe. Ahol kiderül, hogy már Ruki is a tények elé kényszerült, és éppen abban a fázisban van, amikor nem tudja eldöntetni, hogyan kell, vagyis inkább hogyan illik ilyesmire megfelelően reagálni.
- Fantasztikus - morogja. - Legalább Kaolu még tudja, mi az a munkamorál.
- Hé! - figyelmezteti Kai.
- Igazam van, vagy nem? - vonja fel a szemöldökét Ruki. - Problémás részeknél vagyunk, ezt ő is tudja.
- Vagy inkább ő a probléma azoknál a részeknél, ahol most vagyunk - szól közbe Aoi.
- Nem mondom, hogy nincs igazad, de...
- De, de, de - szakítja félbe Ruki Kait -, mindig csak a de. Mostanában túl sok a de.
- Gondolod?
Igazából magam sem tudom, miért kérdezem ezt, hiszen én is látom, hogy így van. Vagy legalábbis a magánéletünkben, ahol nekem Shima még mindig a gyerekkori legjobb haverom, csak ezt látom az utóbbi hetekben, semmi mást, viszont arra egy percig sem gondoltam, hogy ők is így látják. Vagy legalábbis pont Ruki, az az ember, aki mindig is a legelnézőbb volt vele szemben ötünk közül. Úgyhogy talán mégis van értelme a kérdésnek, ha más nem, legalább annyi, hogy Ruki majd két percben kiosztja a háta mögött, ezzel is levezetve a feszültséget.
- Hagyjuk - legyint aztán végül és egyszerűen csak kihátrál a beszélgetésből.
Én pedig hirtelen valamiért biztos leszek benne, hogy Kai, aki a szemöldökét ráncolva ül a dobjai mögött, pontosan tudja, mi dolga van ma Shimának a próba helyett.

De ezt persze csak otthon mondom ki hangosan.
- Miért nem hívod fel, és kérdezed meg tőle? - mondja Yuto úgy, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb és legegyértelműbb dolga.
- Mert múltkor is szemrebbenés nélkül az arcomba hazudott.
- Akkor miért nem kérdezed meg Kaitól?
- A lojalitás mintapéldányától? Te most szórakozol velem?
- Nem értem, miért stresszelsz ezen ennyire - rázza a fejét.
- Mert haverok vagyunk. Legalábbis én eddig ezt hittem...
Yuto hirtelen leteszi a kezéből a magazint, amit lapozgatott, aztán mellém csúszik a kanapén, a kezét a combomra teszi, és csak akkor szólal meg, amikor végre a szemébe nézek:
- Nézd, ezt már a múltkor is mondtam, de elmondom még egyszer: adj neki időt. El fogja mondani, hidd el. Nem olyan embernek ismerem, aki képes lenne előtted bármit is huzamosabb ideig titokban tartani.
- Ezt én is tudom... - mondom.
- Akkor? Mi a gond?
- Nem tudom - rázom meg a fejem. - Talán azért idegesít ennyire, mert tudom, hogy Kai tudja.
- Biztos vagy benne, hogy tudja?

Biztos, az nem vagyok. Legalábbis az utóbbi időben nem, de mégis, a gondolat, hogy Kai nem ok nélkül húzta össze a szemöldökét, egész éjjel kísért. Csak forgolódom az ágyban, egy percet sem alszom, és mikor Yuto hazaér a műszakból, a tévé előtt gubbasztva talál rám. Ezúttal viszont nem mond semmit, csak rosszallóan megrázza a fejét, aztán int, hogy ideje lenne az ágyba menni, én pedig szó nélkül követem, mert abban bízom, hogy mellette majd végre sikerül pár órára kivernem Shima némaságát a fejemből.

Ami végül így is lesz. Annyira, hogy ismét öt nem fogadott hívással nézek farkasszemet, mikor délelőtt tízkor felébredek.
- Reita...
- Most még nem lehetünk késésben - szólok közbe, mielőtt Kai bármit is mondhatna.
- Nem, nem lehetünk, és nem is vagyunk - mondja. - Elmarad ma a próba.
- Hogyhogy? - lepődöm meg.
- Uruhának dolga van, nélküle viszont ma már nem tudunk haladni.
- És holnap?
- Az még kétséges - feleli Kai kurtán.
- Értem.
És ennyi. Kai azt mondja, mennie kell, mert attól függetlenül, hogy a próba elmarad, neki még össze kell ülnie Rukival egyeztetni a dolgokat, én pedig igazából olyan döbbenten ülök, hogy egyáltalán elköszönni is elfelejtek, egyszerűen csak bontom a vonalat. Aztán hirtelen megérzem Yuto kezeit a vállaimon, és azt, ahogy elkezd óvatosan masszírozni, hogy megakadályozza a robbanásomat.
- Minden rendben lesz.
- Gondolod? - nyögöm.
- Miért? Te nem?
- Én nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt, hogy éppen elveszítem a legjobb barátomat, vagy azt, hogy éppen feloszlik miatta a zenekarom - szalad ki belőlem, szinte gondolkodás nélkül.
- Szerintem egyiktől sem kell tartanod - mondja, majd abbahagyja a masszírozást és ad egy puszit a nyakamra. - Meg attól sem, hogy ma bárhova is menned kell, úgyhogy akár vissza is jöhetnél mellém az ágyba, és lehetne egy nyugodt, közös reggelünk.

Yutóval végül úgy töltjük a napot, ahogy már rég nem tettük azt: az ágyban, aztán a kanapén, majd ismét az ágyban összegabalyodva, és ezért én hálás vagyok neki. Emlékeztet arra, mit láttam meg benne annak idején, miért volt értelme mellette maradni, és miért hiszek abban, hogy a bárpultos és a zenész jó helyen van egymás mellett a világban. Tanít engem a türelemre, arra, hogy várjam ki a végét, mert nem tudhatom, mi játszódik le a másikban, én pedig hagyom, mert hinni szeretnék neki. Minden egyes szavának, ami Shimát, az én gyerekkori haveromat védi ahelyett, hogy az én pártomra állva egyszerűen csak hagyna azon tépelődni, vajon Shima miért nem bízik már bennem. Aztán valamikor a délután közepén, mikor már majdnem újra nyugodtnak érzem magam, meghívást kapok egy esti sörre. Shimától.

Úgy döntök, ez az egy esélye van még. Yuto azt mondja, még így is túl szigorú vagyok hozzá, én viszont nem tudom, ennyi év után hogyan ne lehetnék túl szigorú hozzá. Mégis sikerül legalább annyira megerőltetnem magam, hogy nem támadom le azonnal és hagyom, hogy az ő szabályai és forgatókönyve szerint játszuk végig az estét.
- Kösz, hogy eljöttél. Muszáj volt kimozdulnom végre.
- Azt hittem, eleget mozdulsz ki, hiszen olyan sok dolgod van mostanában - szalad ki a számon annak ellenére, hogy nem ezt beszéltem meg önmagammal.
Shima viszont mintha meg sem hallotta volna, egyszerre azt kérdezi, mit rendelünk, aztán félórás monológba kezd a környék bárjainak felhozataláról.

Én pedig ülök, és egy tizenöt éves Shimát látok velem szemben, aki életében először tanulással akarja eltusolni előlem azt, hogy csokit kapott Valentin-napra attól a lánytól, akiről azt hittem, talán lehetne a barátnőm. A tizenöt éves Uechan vagyok, aki szeretne közbevágni, mert egyáltalán nem érdekli a sejosztódás, csak az, hogy Shima kimondja, amit amúgy is tudok már, hogy aztán elmondhassam neki, nincs ezzel semmi gond, mert igazából nekem fele annyira sem tetszik Hina, mint azt állítom. De Shima nem hagyja abba, töretlenül mondja vissza a jegyzetet, és talán még levegőt is elfelejt venni közben, hogy én biztosan letegyek a tervemről, miszerint mi még ma megbeszéljük, miért nem zavarna, ha egy hónap múlva ő pont Hinának adna fehér csokoládét.

Végül közel két órát töltünk el így. Nekem viszket a tenyerem, hogy rákérdezzek, mégis mi az a fene nagy titok, amit csak Kai tudhat, én viszont nem, ő pedig egy fél percnyi hezitálást sem mutat az egész beszélgetés alatt. Azok vagyunk, akik mindig is voltunk, a régi jó barátok, akik félszavakból is értik egymást, és akiket talán a saját anyjuk sem ismer annyira, mint ők egymást. Beszélünk hát a sörökről, sorozatokról, egy kicsit a sportról, aztán még a zenéről is anélkül, hogy szóba kerülne, miért maradt el ma a próba, és miért marad el talán holnap is. Nevetünk, mintha minden rendben lenne, én pedig egy-egy pillanatra kezdem megkérdőjelezni a józan eszemet, leginkább azt, amelyik azt hitte, Shima titkol előlem valamit.

Aztán Shima mobilja elkezd az orrom előtt az asztalon rezegni, én pedig még nem ittam annyit, hogy ne tudjam a kijelzőről leolvasni, ki keresi. Ő egyszerre a készülék után kap, idegesen kinyomja a hívást, én pedig ebben a pillanatban vesztem el ismét a józan eszemet.
- Felvehetted volna - mondom neki.
- Majd otthonról visszahívom, valószínűleg sokáig tart majd.
- Lehet... - hagyom rá, de közben a fejemben az összeesküvés-elmélet egy új szintre lép. - Figyelj, Shima...
- Igen? - kérdezi, miközben a mobilt a zsebébe teszi.
- Van valami, amit el akarsz nekem mondani, csak nem tudod, hogyan tedd?
- Már megint ezzel jössz? - kérdez vissza. Pont azzal a hangsúllyal, amivel egy olyan Shima tenné, akinek vaj a fején.
- Én... Csak tudod, van ez a...
- Olyan nincs - vág közbe.
Vagy inkább gyomorszájon azzal a furcsa érzéssel, hogy pontosan én is ezt mondtam Yutónak: olyan nincs. De ezek szerint mégis van.

És még van mellette vagy egy tucatnyi nyomasztó gondolat, amikkel egészen addig osztozom a kanapén, míg Yuto haza nem ér a munkából.
- Azt hittem, a ma este után nincs több virrasztás - ül le mellém meglepődve.
- Hazudik. Folyamatosan hazudik. De miért? Mi értelme?
- Az, hogy titkol valamit, nem egyenlő azzal, hogy hazudik - próbál megnyugtatni.
- Rákérdeztem megint. És megint hazudott.
- Ez is csak a titok része - vonja meg a vállát.
- És az is, hogy Kai este tizenegykor hívogatja? - nézek rá kérdőn.
- Értenem kellene, hogy mi ezen olyan meglepő?

- Az, hogy Shima nem vette fel a telefont, hanem kinyomta, mondván, hogy sokáig tartott volna.
- Biztos nem akart hosszú és unalmas munkabeszélgetésbe bonyolódni, mikor éppen söröztetek, nem gondolod?
- Azzal a Kaijal, aki csak tőmondatokban beszél, ha munkáról van szó, és mindent lerendez öt perc alatt?
- Te, Mr. Paranoia - nevet fel -, nem lehet, hogy...
- Várj, nem is ez a lényeg! - szakítom félbe a mulatságát.
- Hát akkor mi?
- Kai nem hívogat minket csak úgy este tizenegykor. Kai munkatárs - mondom. - Kit hív az ember este tizenegykor? Egyáltalán kit mer felhívni? A barátait. Vagy valaki többet.
- Nem vagyok benne biztos, hogy arra gondolok, amire te gondolsz, de ha mégis, akkor ugye tudod, hogy két házas emberről beszélgetünk éppen? Akik persze minden bizonnyal félrekefélnek, mert ki ne tenné azt a ti köreitekben, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem egymással teszik azt.

Abban a pillanatban, hogy Yuto hangosan is kimondja, rájövök, hogy ezzel már én is túl messzire mentem. Ez az őrültség határa, és innentől már egy olyan út kezdődne, aminek semmi valóságalapja nincsen. Annak viszont, hogy Kai valóban tudja, mit titkol előlem Shima, a rosszul időzített telefonhívásnak hála most már biztosan van.

» Előző

» Következő

» Vissza a regény főlapjára







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016