Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪



– Talán el kellene jönnöd a bárba ma este.
Leteszem a magazint a kezemből, aztán felnézek Yutóra, aki úgy magasodik előttem, mint egy torony.
– Nem te voltál az, aki lebeszélt erről a… Hogy is hívtad? Hülyeségről? – vonom fel a szemöldököm.
– Az még azelőtt volt.
– Mielőtt?
– Mielőtt láttam volna, hogy beleőrülsz a kíváncsiságba.
– Én nem a kíváncsiságba őrülök bele! – csattanok fel.
– Nem, igazad van, nem abba. Valami másba – motyogja, majd sarkon fordul és magamra hagy a nappaliban.
Valami furcsa, szúró érzéssel a mellkasomban, amit eddig vele kapcsolatban még sosem tapasztaltam, és persze azzal, hogy igaza van: lassan valóban beleőrülök. Egyrészt a tudatba, hogy Shima ismét kijátszott engem, másrészt abba… Abba, amire Yuto is gondol.


Utána megyek, követem egészen a hálóig, aztán a hátához simulok, finoman, de mégis szorosan, és ezzel próbálom meggyőzni mindkettőnket arról, hogy csak kíváncsiságról van szó, semmi többről. Arról, hogy látnom kell a saját két szememmel, mielőtt egyáltalán hinni kezdek benne.
– Ne haragudj – mormolom a hátának.
– Én nem haragszom – mondja, talán mosolyogva. – Nincs miért.
– Csak kíváncsi vagyok – teszem hozzá.
– Tudom – feleli.
Aztán lazítva az ölelésen megfordul a kezeim között, és a szemembe néz. Egyenes bele a mélyébe, ahol minden titkon lakozik, és ahol ő is biztosan látja, hogy hazudok, de szóvá mégsem teszi ezt. Csak hagyja, hogy mindkettőnket elragadjon a kíváncsiság: először az ágyban, aztán a zuhany alatt, majd nem sokkal később pedig az előszobában, ahonnan végül csak Yuto lép kifelé a lakásból, én nem.


És ez így megy napokig. Ő hiába mondja, hogy el kellene vele mennem, én mégsem teszek így, miközben megpróbálom úgy élni tovább az életemet, ahogy eddig. Shimára várva, arra, hogy végre letegye a gitárt a kezéből az én kedvemért is, ne csak azért, mert ráoltják a villanyt az épületben, de ahogy eltelik egy egész hét, úgy fogy el lassan a türelmem.
– Ráérsz este? – lép aztán mellém a semmiből Kai.
– Rá – bólintok az ajánlatra, ő pedig elmosolyodik.
– Eljöhetnél velem edzeni, persze csak ha van kedved.
– Rég voltam már – állapítom meg –, rám férne már.
– Remek – vereget vállon. – Ímélben átküldöm a címet és az időpontot.


Kai végül olyan helyet jelöl meg, ahol én még sosem jártam, és a helyzeten az sem könnyít, hogy már negyed órája izzadunk a futópadon, mire végre hozzám szól.
– Gondoltam – mondja hirtelen –, rád fér egy kis stresszoldás.
– Miből? – kérdezek vissza egyszerre, mert abban bízom, hogy ha nekem nem is, de neki legalább elmondott ezt-azt Shima, és nekem azért kell ma itt lennem, hogy végre másodkézből megtudjam azt az ezt-azt.
– Abból, ahogy a gitárt tartod. Akkor szoktad így, amikor nagy a nyomás. Vagy magánéleti gondjaid vannak.
Rábámulok egy pillanatra. Mert nekem fogalmam sem volt arról, hogy többféle gitártartásom is van, és hogy ezeket Kai egyáltalán meg tudja különböztetni egymástól. Aztán ahogy belegondolok, végül is logikusnak tűnik, hogy pont ő, aki többet látja a hátunkat, mint bárki más ezen a világon, ilyen egyszerűnek tűnő dolgokból pontosan meg tudja mondani, mi játszódik le bennünk.
– Ruki a bal vállát húzza fel, ha gond van, ha meg örül, akkor leereszti. Ha hirtelen sötét lesz, görcsbe rándul a jobb fele, úgyhogy azt hiszem, az lehet a félelem – magyarázza.
– És Aoi? – kérdezem hirtelen, magam sem tudom, miért.
– Balra veti a haját, amikor Ruki beszól neki.
– Szóval amikor szíven találják? – találgatok, mire Kai bólint egyet. – És ha jobbra?
– Akkor Shima rontott. De nem mérges rá miatta. Inkább sajnálja.
– És ezt honnan tudod? Abból, milyen sebességgel lendül a haja? – nevetek fel, már amennyire azt a futópad engedi.
– Nem – mosolyodik el. – Egyszerűen csak ismerem már ennyire.


Elgondolkozom azon, amit Kai mond. Hogy ki mennyire ismeri a másikat ezen a bandán belül, és hogy vajon én vagyok-e Shimának az, aki Kai Aoinak. Meg tudom-e mondani akár csak ennyiből is, hogy éppen mi jár a fejében, és hogy fordított esetben ő meg tudja-e mondani, mi az enyémben.
– Óvatosan! – kiállt rám hirtelen Kai, még éppen időben, mielőtt még elbotlanék a saját lábamban a futópadon.
– Kösz – biccentek felé, miközben az egyensúlyomat keresem.
– Válthatunk valami másra, ha gondolod – ajánlja fel hirtelen, én pedig ismét bólintok.
Elég volt ennyi futás mára, a levegő már úgyis szűkös volt, és ha az egész előttünk álló beszélgetést futva kellett volna lefolytatnom, akkor valószínűleg semmivel sem kerültem volna közelebb mindahhoz, amit amúgy tudni szerettem volna.


Tekerésre váltunk, valami olyanra, amiben én is nagyjából otthon érzem magam, de végül egészen addig nem szólunk újra egymáshoz, míg Kai oda nem lép a súlyzókhoz.
– Tudod, Shima sosem mondta el, mi történt köztetek – mondja aztán hirtelen.
Leülök a kispadra, pont a súlyzók mellé, mert nekem ez a kör már túl sok lenne mára, és mert talán abban bízom, ha a fejem csak egy dologra koncentrál, akkor arra irányíthatom a beszélgetést, amerre én szeretném, nem pedig arra, amerre Kai. Mert az irány, amit egyelőre Kai kijelölt, nekem több mint kellemetlen.
– Nem értem, mire gondolsz – rázom meg a fejem.
– Öt éve – mondja aztán Kai. – Vagy várj, nem is, inkább négy. Amikor összevesztetek.
– Mi nem vesztünk össze sosem – mondom neki aztán, tulajdonképpen az igazat.
– Nem? – kérdezi meglepődve. – Pedig nagyon sokáig alig szóltatok egymáshoz. Nagyon, de nagyon sokáig. Történnie kellett valaminek…
– Tényleg nem értem, mire gondolsz – felelem.
– A többiek is észrevették – jegyzi meg aztán Kai, majd mellém lép, és kicseréli a súlyzókat a kezében.
– Mit vettek észre?
– Hogy azóta sok minden megváltozott köztetek.
Én pedig hirtelen újra tizenhét évesnek érzem magam, de aki ezúttal kérdőre von, az nem Kai, hanem Shima. Az egyetlen ember, akiben mindig is megbíztam, akinek minden titkomat elmondtam, és akiről tudtam, hogy igazából a legújabb titkomat is ugyanúgy őrizné, mint eddig bármelyiket, csak attól tartottam, pont emiatt fog minden megváltozni közöttünk. Amiatt, hogy lassan mindketten felnőttünk, és hogy mindketten találtunk valamit, vagy inkább valakit, akire a bizalmunkat legalább annyira bíztuk, vagy bízni akartuk, mint a másikra. Féltem attól, hogy Shimának már nem lesz szüksége rám, és féltem attól, hogy tulajdonképpen nekem sem lesz rá, és ez a félelmem egészen eddig, pontosan addig a pontig, míg végül valóság nem lett, elkísért engem. Most pedig itt áll alig pár lépésnyire tőlem az az ember, akire Shimának így vagy úgy, de jelenleg szüksége van, és kérdőn néz vissza rám az edzőterem tükrén keresztül.


– Ha már változásokról beszélünk – mondom, aztán megköszörülöm a torkom –, Shima ismét változik. Sok mindenben.
– Ez így igaz – bólint Kai.
– És én úgy érzem, te… Te talán többet tudsz ezekről a változásokról, mint én – mondom ki végül azt, amiért tulajdonképpen itt vagyok.
– Úgy érted, olyasmikről, amik a próbatermen kívül történnek? – kérdezi.
– Igen, így értem.
– Talán így van – mondja. – Talán többet tudok. És talán ez pont így van jól.
Én pedig talán már nem is szeretném tovább erőltetni. Mert ahogy Kai ezt mondja, ahogy kiejti a száján az utolsó mondatot, van benne valami furcsa tónus – érzem benne azt Kait, aki többet tudott meg a vezetőségi ülés alatt, mint amennyit nekünk jónak lát elmondani, és úgy érzi, nem kell minket feleslegesen idegesítenie addig, amíg nem biztos a helyzet. Ez a Kai védeni próbál, megóvni az esetlegesen felesleges gondolatoktól, a stressztől, és talán éppen önmagamtól.
– De… – szólal meg hirtelen – talán…
– Igen? – húzom fel a szemöldököm, mert rá egyáltalán nem jellemző, hogy ismét belekezd egy témába, amit egyszer már lezárt.
– Ha a helyedben lennék, én megpróbálnám kihúzni belőle.
– Gondolod, hogy sikerülne?
– Nézd, Rei – mosolyodik el –, én tényleg nem tudom, mi történt köztetek négy éve. Az is lehet, hogy semmi jelentősége, és az is lehet, hogy tényleg csak most siklott igazán félre köztetek minden; ezt talán még ti sem tudjátok igazán… Viszont azt még én is tudom, hogy akármi történjen is, előbb-utóbb úgyis elmondja neked, és ha ehhez az kell, hogy kicsit a sarkára lépj, hát én a helyedben nem halogatnám a dolgot.
– Jobb, ha előbb tudom? – kérdezek vissza, megragadva minden szalmaszálat, amit Kai csak felkínál.
– Hogy neked mennyivel jobb, azt nem tudom – feleli aztán szinte azonnal. – Neki viszont minél előbb, annál jobb. Szüksége van a legjobb barátjára.
– Azt hiszem, azok az idők már elmúltak – rázom meg a fejem. – Azok, amelyikben én voltam a legjobb barátja.
– Ó, szerintem ezt rosszul hiszed – nevet fel, aztán int, hogy ideje lenne indulnunk.
Neki haza az asszonyhoz, nekem pedig haza Yutóhoz, hogy aztán éppen csak átöltözhessek, és együtt mehessünk tovább a munkahelyére.


Végül a pultnál találok, vagy inkább kapok egy helyet. Yuto szerint onnan nagyjából az egész bárt be lehet látni, de mégis kellően rejtve marad az ember, és ha Shima ma este véletlenül felbukkanna, még eldönthetem, hogy csak távolról megfigyelni szeretném, vagy esetleg Kaira hallgatva ezúttal rálépek a sarkára. Én viszont eldönteni egyelőre annyit tudok csak, hogy akármi is történik, nekem ahhoz szükségem van egy kis segítségre, így azonnal két vodkát rendelek, aztán azonnal le is húzom őket, még akkor is, ha Yuto végig rosszallóan csóválja a fejét.


Aztán nem történik semmi. Szó szerint, mert sem Yuto nem szól rám, sem Shima nem érkezik meg a bárba, még órákkal később sem, én pedig hiába építek szívószálakból először tornyot, aztán majdnem egy egész várat, az este végül haszontalanul telik el a semmibe. És ez még háromszor megismétlődik a héten.


– Nem lenne jobb, ha felhívnálak, amikor felbukkan? – kérdezi hát péntek este Yuto, mielőtt munkába indulna.
– Észrevenne, amikor megérkeznék.
– Az lehet – mondja. – Csak tudod…
– Annyira szánalmas, ahogy ott ülök a pultnál egy másik pasira várva? – mosolygok rá.
– Az – mosolyodik el ő is.
– De legalább látod, hogy kitartó vagyok – nevetek fel.
– Azt már eddig is tudtam – mondja, majd legyint, hogy ideje lenne indulni.
Én viszont ismét csak azt a furcsa hangsúlyt hallom a hangjában, amit napokkal ezelőtt, és bár érzem, hogy jobban oda kellene figyelnem a megérzéseimre vele kapcsolatban, az agyam mégis inkább Shimára koncentrál és arra, hogy ma este végre szerencsém legyen vele kapcsolatban.


Amit végül majdnem elszalasztok, mert annyira belemerülök a fogpiszkálókból épített színpadomba.
– Bejárattól balra, a sarokban – hallom meg hirtelen Yuto hangját a fejem fölött.
– Aha – bólintok lendületből, mert igazából egyáltalán nem figyeltem arra, amit mondott.
Yuto viszont hirtelen ököllel csap a pultra, határozottan, de mégis hangtalanul, a színpadom egyik pillanatról a másikra szanaszét gurul, én pedig már éppen felordítanék, mikor felkapva a fejem megakad a szemem valamin. Vagyis inkább valakin, aki a kalap alatt rejtőzködve ül a bejárattól balra a sarokban.


Yuto anélkül tölt nekem egyet, hogy megkérném rá. Aztán könyörtelenül belém diktálja, még akkor is, ha a felét kilötyögtetem, mire a számhoz ér a pohár, majd pedig alig láthatóan biccent egyet Shima irányába, mintha csak azt mondaná: tessék, itt az alkalom, amire vártál.
– Gyáva nyúl vagy – néz le rám Yuto.
– Nem is – szűröm a fogaim között.
– Akkor menj oda hozzá.
– Könnyű azt mondani – vágok vissza, miközben megpróbálom magam olyan kicsire összehúzni, amennyire csak tudom.
– Akkor menj haza.
– Miért mennék haza? – vágok vissza neki.
– Látni már láttad. Ha oda nem mész, akkor nincs értelme itt ülnöd.
– De van! – morgok rá.
– Mi? – néz rám kérdőn Yuto. – Az, hogy látod, ahogyan iszik?
– Mondjuk – bólintok.
– Meg ahogy bepasizik?
És Yutónak itt lesz igaza. Itt, hogy magam sem tudom, mégis mit keresek itt pontosan, mikor látni már láttam, de odamenni nem merek hozzá, és az este további részét azzal szándékozom tölteni, hogy végignézem, ahogy iszik, aztán esetleg bepasizik. Shima, a legjobb barátom, a házas ember, akiről azt hittem, minden porcikáját ismerem, a szemem láttára fog felszedni egy nálunk öt évvel fiatalabb, izmos, magas, ízléses, jóképű srácot, aztán egyszerűen csak elsétál vele a legközelebbi love hotelig. Nekem pedig nem marad más, csak a tudat, hogy a legjobb barátom, akinek tényleg ismerem minden porcikáját, többé már valóban nem lesz a legjobb barátom. Csak egy idegen, akinek az asztalához végül nem egy nálunk öt évvel fiatalabb, izmos, magas, ízléses, jóképű srác lép oda, hogy meghívja egy italra, hanem én magam.
Shima pedig pontosan ugyanolyan szótlanul és ijedten mered rám, mint négy évvel ezelőtt azon az estén.

» Előző

» Következő

» Vissza a regény főlapjára







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016