Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪


– Szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdezem tőle, mikor már negyed órája csak ülünk egymással szemben egy szót sem szólva a másikhoz.
– Ne! – ugrik meg egyszerre, majdnem utánam is kap, de aztán azonnal visszarántja a kezét. – Ne menj el, kérlek.
– Akkor esetleg… szeretnél beszélni róla?
– Arról, hogy mit keresek itt? – dönti oldalra a fejét. – Azt szerintem már tudod. Tőle – biccent a pult felé.
– Belehalnál, ha egyszer emberi hangsúllyal beszélnél róla? – szalad ki belőlem hirtelen, de ahogy ezt kimondom, azonnal meg is bánom.
– Ne haragudj… – kér bocsánatot egyszerre, én pedig intek neki, hogy rendben van.
Rendben van, ha néha kicsit féltékeny rá, mert jobban részese az életemnek, min ő, és rendben van az is, ha nem kedveli, mert ha még ennyi idő után is ferde szemmel néz rá, akkor ezen már az sem fog változtatni, ha én ferde szemmel nézek rá miatta. Ami viszont nincs rendben, az az, hogy hiába ülünk itt, hiába nézek vele farkasszemet, Shima ugyanolyan néma marad, mint az elmúlt hónapokban, és úgy tűnik, ebből az állapotból már semmi sem rángat ki minket.
– Nézd, Shima – szólalok meg végül. – Ha nem tudunk beszélgetni, akkor talán…
– Tudunk beszélgetni – mondja nyomatékosan. – Csak…
– Csak?
– Csak nem… erről.
– Hát akkor miről?
– Bármi másról. A munkáról. Vagy a kertészkedésről.
– Egyikünk sem kertészkedik – rázom meg a fejem.

Aztán egy ideig megint csak nézzük egymást. Szótlanul, mint az idegenek, ülve az italunk felett, majd amikor az elfogy, már csak egy üres asztal felett. Ő néha-néha kitekint, de talán nem is keres ma este senkit, csak éppen körbenéz, hogy egyáltalán feltűnik-e valakinek körülöttünk, mennyire értelmetlenül töltjük az esténket.
– Inkább elmegyek – szólalok meg aztán, mikor ismét körbejár a szeme a teremben.
– Uechan…
– Nem, Shima, nem! – csattanok fel. – Nem működik, hát nem érted? Nem mondasz el nekem semmit, ennek így semmi értelme.
– De…
– Nincs itt de! Nincs itt semmi sem. Legfőképpen keresnivalóm, úgyhogy ha nem haragszol… Majd holnap a próbán találkozunk – mondom neki, aztán még azelőtt, mielőtt bármit is mondhatna, otthagyom az asztalt.
Majd a bárt is anélkül, hogy Yutónak egy szót is szólnék.

Amiért persze másnap délelőtt meg is kapom a magamét, de alighogy igazán belekezdhetne a hálátlanságom részletezésébe, megakad benne a szó, ahogy rám néz.
– Mi történt? – kérdezi azonnal, azzal a végtelenül kedves hangsúllyal, ahogy csak ő tud hozzám szólni ezen a világon.
– Azt hiszem, szakítottam vele.
– Te ővele? – kérdezi hitetlenkedve.
– Kiakadtam. Érted? Egyszerűen kiakadtam és otthagytam.
– Ó – szalad ki a száján, őszintén, mintha pontosan érezné azt a nagy semmit, amit én érzek legbelül. – Biztos, hogy vége?
– Szerinted képesek lennénk még megjavítani mindazt, ami elromlott közöttünk?
– Nem, nem lennétek – feleli aztán. – Ebben igazad van. De…
– De?
– Nem hiszem, hogy ez a vége lenne. Szerintem inkább csak egy új fejezet kezdete.

Órákig gondolkozom még azon, amit Yuto mondott. Hogy ez valóban nem a vég lenne, hanem a kezdet, és hogy talán meg sem kell javítanunk azt, ami elromlott, ahhoz, hogy belevágjunk valami újba, valami eddig ismeretlenbe. Ülök a már félig kihűlt kávém felett, amit Aoi valószínűleg már távolról sem lenne hajlandó megszagolni, és azon tűnődöm, ha így is van, ha valóban igaza van Yutónak, akkor mégis mi lehet az, ami ezek után ránk vár. Hiszen voltunk mi már minden: elválaszthatatlan barátok, barátok harmadmagunkkal, barátok felnőtt fejjel, aztán barátok, akik miattam nem beszéltek egymással, majd pedig barátok, akik miatta nem beszélnek egymással. De hogy ezek után még mi jöhet, mi lehet az, ahova ketten jutunk, egyelőre csak egy homályos folt marad előttem, és a szívem mélyén úgy érzem, ennyiféle barátság után már csak valami olyan várhat ránk, ami minden, csak igazán az nem.

Az azonban, hogy mi is az pontosan, még a próbán sem derül ki számomra. Mert ott ismét csak munka van, fegyelmezett és szorgos, mint mindig, és talán simulékonyabb, mint eddig valaha. Ruki, Aoi és Shima ma egymás kedvében járnak, ami jó az egyiknek, az végül csak jó lesz a másik kettőnek is, Kai és én pedig csak ülünk a sarokban, csendben figyelve, ahogy lassan minden apró részlet a helyére kerül.
– Beszéltél vele? – hajol végül oda hozzám egy óvatlan pillanatban.
– Próbáltam – bólintok. – De nem tudtam kihúzni belőle semmit. Szóval talán… – mondom, miközben újra és újra végigfuttatom a szemem Shimán – nincs igazad. Talán nincs már szüksége a legjobb barátjára.
– Gondolod?
– Én már nem tudom, mit gondoljak – rázom meg a fejem.

És valóban így is érzek. Kora este, mikor a vacsorám felett ülve ismét azon jár az eszem, amit Yuto reggel mondott, aztán azon, ami az elmúlt hetekben történt, majd pedig egyszerűen csak az egész eddigi életünkön. Étvágyam nincs, csak turkálom magam előtt a curryt, amit Yuto olyan nagy gonddal, pont az én ízlésem szerint készített el, majd csak ülök, és meredek a semmibe, mert többre már gondolatokkal sem futja.
– Nem veszed fel? – hallom meg aztán hirtelen a távolból Yutót.– Tessék? – rázom meg a fejem, hogy kicsit észhez térjek.
– Rezeg a mobilod. Nem veszed fel? Már harmadszorra hív – int a fejével telefonom felé.
Én pedig valóban érte is nyúlok, hogy aztán azonnal vissza is rántsam a kezem, mikor meglátom, ki keres éppen. Merthogy pont annak az embernek a neve van a kijelzőn, aki körül a gondolataim folyamatosan forognak, de akire a legkevésbé sem számítottam. És miközben én kővé dermedve, a levegőben félúton megfagyott kezemre és ujjaimra bámulok, Yuto megelégeli a helyzetet, a telefon után nyúl, felveszi azt, és megbeszéli Shimával, hogy körülbelül két óra múlva itt lesz nálunk.
– Mennem kell dolgozni – mondja aztán, miután bontja a vonalat. – Pakolj el, mielőtt ideér. Nem szeretném, ha azt hinné, ennyire rendetlenül élünk.
– Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezem rémülten.
– Az, hogy rendet raksz? – kérdez vissza. – Szerintem eléggé az – mosolyodik el, aztán mielőtt még elindulna, ad egy puszit a homlokomra. – Az pedig, hogy Shima átjön, biztosan az.

Valóban rendet rakok. Meg-megremegő kézzel, mert fogalmam sincs, miért jön és mit szeretne még tőlem, aztán mikor megszólal a kapucsengő, a lélegzetem is elakad egy pillanatra. A tizennyolc éves Uechan vagyok újra, aki tudja, hogy a találkozás elkerülhetetlen már, mégis arra gondol, ha talán itt és most felhagy a lélegzéssel, akkor egy szempillantás alatt megoldódik minden. Shima kedves lesz, jól nevelt és visszafogott, és minden, ami Shimát Shimává tette az eddigi barátságunkban, csak arra a pár perce, míg ők ketten, az a két ember, akik abban az adott pillanatban a legfontosabbak, kezet ráznak, rejtve marad a felszín alatt. Hogy aztán békében megférjenek majd egymás mellett akkor is, amikor nekem majd az egyik, vagy ha a helyzet éppen úgy hozza, akkor a másik javára kell döntenem a hétköznapokban.

– Bejöhetek? – kérdezi óvatosan, miután egy kis ideig farkasszemet nézünk az ajtóban.
– Persze, persze – találok vissza a jelenbe –, ne haragudj.
Shima pedig belép. Aztán kilép a tornacipőjéből, és mint aki csak hazaérkezett, azonnal a hűtőhöz lép, hogy kivegyen magának egy highballt.
– Gondolom, te inkább sört kérsz – mondja, de a választ nem is vár, egyszerűen csak kivesz abból is egyet, felbontja, majd a kezembe nyomja. – Egészségedre!
– Egészségedre! – emelem meg a sört. – Iszunk valamire?
– Iszunk. Arra, hogy te bármit kérdezhetsz, én válaszolok.
– Valóban? – kérdezek vissza meglepődve.
– Valóban – bólint, aztán leül Yuto helyére a kanapéra, mert pontosan tudja, hogy a másik oldal az enyém.

Én viszont hirtelen nem tudom, mit is kérdezhetnék. Mert elakad a szavam attól, hogy azok után, ami a bárban történt, mégis eljött hozzám, és attól is, hogy ennyi hónap után, ennyi feleslegesen lefutott kör után úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és mintha teljesen természetes lenne, hogy én kérdezek, ő pedig válaszol.
– Addig nem megyek el, amíg nem kérdezel – mondja, miután túl hosszúra nyúlik a csend közöttünk.
Én azonban még így sem tudom, egyáltalán hol kezdhetnék bele. Mi érdekel, vagy sokkal inkább még egyáltalán érdekel, és mi az, aminek már annyira nem látom értelmét, hogy inkább rákérdezni sem szeretnék. Ülök mellette a kanapén, belekortyolok a sörbe, aztán nézem, ahogy ő ugyanezt teszi a highballal, és egyszerűen csak nem értem, mit keres ő, a valaha volt legjobb barátom, itt, a lakásomban.
– Miért? – kérdezem hát végül azt, ami jelenleg leginkább foglalkoztat.
– Miért? – kérdez vissza.
– Miért most? És egyáltalán, miért?
– Hogy miért csak most jöttem el? És hogy miért szeretnék neked válaszokat adni? – kérdezi, mert bár tudja, hogy ez jár a fejemben, de mielőtt válaszolna, szeretne róla megbizonyosodni.
– Igen – bólintok. – Miért csak most, és egyáltalán miért szeretnél nekem még válaszokat adni.
– Nem mondom, hogy egyedül jutottam el eddig – kezd bele, én pedig egyszerre látom magam előtt, ahogy Kai, az utolsó szál kettőnk között, minden követ megmozgat azért, hogy csak egy pillanatra is, de kirángassa őt abból a burokból, ahol nekem már nem jutott hely. – De azért olyan sok segítség nekem sem kellett, ne aggódj.
– Szóval van még remény? – mosolyodom el.
– Remény arra, hogy nem hülyültem meg teljesen? – nevet fel, aztán megrázza a fejét. – Fogalmam sincs, azt neked kell megmondanod.
– Megmondom, ha te pedig megmondod, miért szeretnél válaszokat adni.

Shima felsóhajt. Aztán ismét iszik egy kortyot a higballból, a szeme pedig azt mondja, most legszívesebben rágyújtana, de mégsem kérdez rá, hogy szabad-e. Csak lenyeli a kényszert az itallal együtt, és vele együtt talán a szavakat is, amik gondolkodás nélkül törnének ki, ha nem tenne így. És így aztán a csend hosszúra nyúlik, majdnem annyira, hogy én ismét kezdek lemondani róla és a válaszokról is, de amikor belőlem is kiszalad egy fáradt sóhaj, Shima összerázza magát.
– Eddig kétszer láttam a hátadat – szólal meg végül. – Először négy éve, azon az estén, amikor rám zúdítottad a tényeket, másodszorra pedig most, a bárban. És az van… Az van, hogy utálom a hátadat látni. Egyszerűen utálom.
– De akkor… Az egy kicsit más helyzet volt.
– Tudom – bólint. – De a végeredmény ugyanaz. Hogy nem beszélünk, pedig bőven lenne miről, és ezt… én nem akarom. Én nem akarok nem beszélni veled. Tudod?
– Azt hiszem – bólintok óvatosan.

Aztán ismét csönd telepszik közénk. Az ő kezében kiürül a doboz, az enyém alján is alig-alig lötyög valami már, de a szótlanság, az a némaság, amit annyira el akarunk kerülni mindketten, valahogy mégsem vált át abba a felhőtlen beszélgetésbe, amihez mindketten szoktunk. Aztán percekkel később Shima feláll, kivesz mindkettőnknek egy második doboz italt, majd miközben a kezembe adja azt, hirtelen mégis megszólal.
– Emlékszel Aoi másodunokatestvérére? Tavaly nyárról…
– Persze – bólintok.
Magas srác, izmos, melegbarna szemekkel, arca pedig egyáltalán nem hasonlít Aoira, de mégis van valami a természetében, ami miatt le sem tagadhatták, hogy szegről-végről rokonok. Pár hónapig volt velünk, zsebpénzért pakolgatta a cuccainkat ide-oda, mert Aoi megígérte otthon, hogy kicsit a szárnyai alá veszi a kölyköt. Aztán egyik napról a másikra eltűnt, mintha köztünk sem járt volna, Aoi pedig csak annyit mondott, hogy hirtelen haza kellett utaznia a szüleihez.
– Bírtam, vicces kölyök volt – állapítom meg, de alighogy kimondom, egy furcsa érzés kerít a hatalmába.
Egy emlék, amiről akkor nem is vettem tudomást, egyszerűen csak elsiklottam felette, most viszont, ahogy Shima elkezd mozgolódni velem szemben a kanapén, hirtelen szöget üt a fejemben. Egy ideges Aoit látok magam előtt, azt, aki majdnem nekimegy Shimának, és talán neki is menne, ha Kai nem ugrana kettejük közé, aztán hallom azt, ahogy torkaszakadtából üvölt vele valamiért, amit tett.
– Lefeküdtem vele – mondja ki végül Shima hangosan is azt, amire én éppen gondolok. – Többször is. És akkor jöttem rá, hogy valami gond van velem. Meg a házasságommal is.

» Előző

» Következő

» Vissza a regény főlapjára







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016