Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪


A turnézóknak. 





- És mondd, a büfés srác? Tudod, az, amelyik csak hétvégén van bent, akinek pink haja van. Ő bejön?
Shima úgy néz rám, mint aki szíve szerint lendületből behúzna egyet. Aztán mégiscsak visszafogja magát, mert lehet, eszébe jut, hogy ő sem volt különb velem, mikor kiderült, és mert tudja, hogy úgyis abbahagyom, mielőtt még túl sok lenne. Addig viszont élvezem. Minden percét annak, amikor szívathatom, amikor kicsit a bolondját járathatom vele, és amikor láthatom, ahogy hirtelen köpni-nyelni nem tud, nemhogy értelmesen és nem félreérthetően válaszolni a kérdéseimre.
- Nem az én típusom - vonja meg a vállát. - A pinket csak Aoi szereti.
Felnevetek, majd gondolatban megtapsolom, hogy ezúttal milyen ügyesen kivágta magát. Aztán rájövök, hogy még egy nemleges válasz, és hogy lassan kezdek kifogyni a típusokból, amikből válogatni tudok, miközben egy lépéssel sem kerültem közelebb ahhoz, aki Aoi másodunokatestvérén kívül még szóba jön nála. És ez... Ez kezd kifejezetten idegesíteni.

- Nem mindegy, hogy ki jön be neki? - vonja fel a szemöldökét Yuto, mikor otthon röviden összefoglalom neki az eddigi kutatásaimat.
- Nem - rázom meg a fejem. - Már miért lenne mindegy?
- És miért ne lenne az? - von kérdőre ismét. - A barátod, vagy nem? A legjobb, állítólag. Szóval, ha egy éticsiga jön be neki, neked akkor is mindegynek kell lennie.
Bólintok és igazat adok neki. Majd hagyom, hogy az egyik kezével magához húzzon a kanapén, a másikkal megcsapkodja a combomat, és belefúrja az orrát a hajamba. Aztán egy jó percig csak élvezem, ahogy szeret, ahogy helyettem is megtalálja a józan eszemet, és ahogy közben észrevétlenül kioktat. Még akkor is, ha valószínűleg ott motoszkál a fejében egy kósza gondolat, ami választ ad arra, miért is nem mindegy, ki jön be neki.
- Szeretlek, ugye tudod? - kérdezem hát tőle.
- Éreznem kell, nem tudnom - motyogja a hajamba.
- És érzed?
Yuto azonban nem válaszol. Csak hagyja, hogy kihúzzam magam a keze alól, aztán úgy forduljak, hogy felhúzott szemöldökkel pont a szemébe nézhessek, majd egy pillanatra elkapja a szemét, mielőtt válaszolna:
- Jelenleg csak azt érzem, hogy éhes vagyok. Mondjuk egy rámenre.

Majdnem a szemére vetem, mikor már a rámen felett ülünk, hogy a kitérő válasz egyáltalán nem válasz, de ahogy nézem a békés arcát, miközben szinte falja a tésztát, rájövök, hogy erre most nincs szükségünk. Nincs szükség a veszekedésre, arra, hogy mindketten a saját igazunkat bizonygassuk, mert tulajdonképpen mindketten ugyanoda lyukadnánk ki: a félelemhez. Attól, hogy ismét négy évvel ezelőtt találjuk magunkat, és attól, hogy nekem ismét egy olyan döntést kell hoznom, amiben így vagy úgy, de valaki összetörik.

Így hát a rámen úgy fogy el előlünk, hogy leginkább csak az időjárásról beszélünk, aztán arról, hogy a hétvégén talán elmehetnénk egyet kirándulni, ha már mindketten szabadok vagyunk. Mondjuk egy onsenbe, mert együtt már régen voltunk, vagy akár elutazhatnánk vidékre a családjához, akiket már hónapok óta nem láttunk.
- Biztos vagy benne, hogy belefér? - kérdezi aggódva.
- Persze - bólintok.
- De vasárnap későn érnénk csak vissza, te is tudod, hogy mennyire lehetetlen arra a közlekedés.
- Nem gond, majd megbeszélem Kaijal.
- Biztos? - kérdez vissza ismét.
- Még ma lerendezem, rendben? - mosolygok rá.
Ő pedig bólint. Csillogó szemmel, lelkesen és izgatottan, úgy, ahogy már azt hónapok óta nem láttam tőle, és ahogy elhagyva a kifőzdét egy pillanatra megszorítja a kezem, rájövök, hogy bár nem meri kimondani, azért az éhség mellett még mást is érez.

Ruki viszont nem ennyire megértő, mikor félfüllel meghallja, ahogy Kainak előhozakodom a terveimmel. Morog a bajsza alatt, elég hosszasan, és még akkor is összehúzott szemöldökkel néz rám, mikor Kai az egész hétfői napot elengedi arra hivatkozva, hogy neki úgyis elég dolga van.
- Nem leszünk készen - rázza a fejét Ruki.
- Dehogynem, dehogynem - mondja Aoi nevetve, miközben megveregeti Kai vállát, hogy ez mennyire egy jó döntés volt. - Én készen vagyok, Reita is, Kai mindig is az volt, Uruha meg már hónapok óta az. De te attól még bejöhetsz próbálni.
- Egymagamban? - néz kérdőn Aoira.
- Vagy velem - vonja meg a vállát Shima.
Nekem pedig hirtelen leesik valami, amire eddig még csak gondolni sem mertem. Még akkor sem, ha életem talán eddigi legmerészebb ötletének tűnik, de ahogy kettejük között cikázik a szemem, pont annyira kezdek el hinni benne, mint amennyire nem. És mikor Shima másodszorra is felajánlja, hogy kisegíti az énekesünket, már csak az érdekel, ha így van, akkor nekem miért csak most esik le, és ha mégsem így van, akkor ki marad hátra Shima listáján, akinek a kedvéért bármire képes lenne.

- Kijössz velem egy kávéra? - lépek hát oda hozzá addig, amíg még van lendületem egyszerre kérdezi.
Shima bólint, hogy szívesen, egy kávé neki is jól esne, aztán nem sokkal később már helyettem is aprót szór az automatába, mert nekem persze nincs annyim, hogy az bármire is elég legyen. Kezembe adja a kedvencemet, majd választ egyet magának is, és int, hogy talán a kávé mellett kimenne egy cigire is.
- Kérdezz - mondja, alighogy kilépünk az ajtón és rágyújt egy szálra.
- Honnan tudod, hogy kérdezni szeretnék? - nézek rá érdeklődve.
- Mindig kérdezel - magyarázza. - Biztosan van egy újabb típus, aki beugrott, míg próbáltunk, és addig akarsz rákérdezni, amíg még mered.
- Akkor kérdezek. Ruki?
Shima pedig szó szerint félrenyeli a kávéját.

Beletelik egy-két percbe, mire abba tudja hagyni a köhögést. Aztán hirtelen úgy néz rám, mintha teljesen elment volna az eszem, és mintha ezúttal tényleg túl messzire mentem volna a kíváncsiságommal.
- Nem vagy eszednél - ad végül hangot is annak, mennyire sértve érzi magát már csak a feltételezéstől is.
- Oké, oké - tartom fel magam elé a kezeimet. - Tudom, merész ötlet, de odabent... Bocs, muszáj volt rákérdeznem.
- És mi lenne, ha a találgatás helyett egyszerűen csak egyenesen rákérdeznél, melyik típus az? - vonja fel a szemöldökét két slukk között.
- Miért? Elmondanád? - kérdezem meglepődve.
- Miből gondolod, hogy nem? - kérdez vissza egyszerre.
- Nem tudom... - rázom meg a fejem, de alighogy bármi mást is mondhatnék, megszólal a telefonom a zsebemben.

Elnézést kérek tőle, mert Yuto az, majd félrelépek, hogy ne zavarjam őt, miközben beszélek vele. Ami végül nem is tart sokáig, mert ő csak annyit szeretne közölni, hogy nem kell egyezkednem Kaijal, sajnos a munkahelye miatt lőttek a hétvégi terveinknek, aztán már bontja is a vonalat.
- Lehet, mégiscsak hármasban próbálunk hétfőn. Yutónak be kell ugrania helyettesíteni - mondom Shimának, ahogy visszalépek mellé.
- Akkor nem utaztok el a hétvégén?
- Esélytelen - rázom meg a fejem.
- És mit csinálsz így szombat este? - kérdez ismét.
- Nem tudom - vonom meg a vállam.
- Én tudom - mosolyodik el aztán. - Meghívsz engem magatokhoz. Vagy ami még jobb, elviszel egy jó bárba. Én pedig megmutatom, milyen is az esetem.

Így hát a hét hátralévő részében én végig azon gondolkozom, mégis hova menjünk. Kérdezem Yutót is, elvégre ő szakmabeli, és jóval többet hall az éppen felkapott helyekről, mint én, majd körbekérdezem még pár ismerősömet, akikkel még akkor jártam el, mikor Yutót még nem ismertem. Végül két nap alatt sikerül összehozni egy három helyes listát, amik viszonylag közel esnek egymáshoz, arra az esetre, ha az első választás nem jönne be nekünk, majd megbeszélem Shimával, hogy előtte azért beugorhatna hozzám, hogy kicsit rákészüljünk az estére.

A délelőttöt a bevásárlással töltöm, mert mi nem tartunk annyi és olyan alkoholt itthon, ami Shima kedvére és fogára való lenne, majd veszek még pár apróságot, amikkel egy picit le lehet őt kenyerezni. A tizenkilenc éves Uechan áll a sarki üzletben a sorban, kezében pont azok, amikkel Shimát már évek óta mindig fogadja, közben pedig idegesen áll egyik lábáról a másikra, mert nagy estére készül vele. Olyanra, amilyenre már jó ideje nem volt példa, amikor végre csak ketten vannak, és beszélgetni készülnek, olyasmikről, amikről még nem volt alkalmuk, vagy talán még nem voltak elég felnőttek hozzá. Az az Uechan vagyok, akit minden érdekel, ami Shimával az elmúlt időszakban történt, és aki szeretné, ha legalább egy részét vissza tudnák hozni annak az időnek, amikor egymás őszinte bizalmasai voltak.

És végül így is lesz. Shima nem sokkal később megérkezik, aztán alighogy belekortyol a viszkijébe, máris elkezd mesélni anélkül, hogy bármit is kérdeznék.
- A másodikat nem ismerted. Én is csak Nozomin keresztül - mondja. - A munkatársa volt.
- Te lefeküdtél a feleséged egyik munkatársával? - kérdezem meglepődve, mert ha valamire, hát erre biztosan nem számítottam volna tőle.
Tőle, a végtelenül kedves és udvarias embertől, aki mindig és minden körülmények között figyel arra, hogy a lehető legdiszkrétebben végezze az ilyen dolgait, és aki gyakorlatilag halálosan retteg attól, hogy bármi is kiderül, aminek amúgy nem kellene. Még akkor is, ha Nozomi az a fajta volt, aki talán még azt is lenyelte volna mellette, hogy hébe-hóba férfiakkal is lefekszik.
- Tudom, tudom, nem gondoltam végig.
És valóban nem. Sem ezt, sem az elsőt, és miközben sörrel a kezemben a történet hátralévő részét hallgatom, oda jutok, hogy Shima valóban teljesen kifordult magából. Már akkor, mikor pont Aoi másodunokatestvérét választotta, majd akkor, mikor pont olyasvalakit, akivel a felesége előtt bármelyik pillanatban lebukhatott volna.

És talán ekkor jövök rá igazán. Akkor, mikor eszembe jut, hogy Aoi mennyire ideges volt Shimára, és akkor, mikor eszembe jut Nozomi arca az októberi turnénk előtti napról. Az az arc, amiről azt hittem, azért néz olyan végtelen dühvel Shimára, mert ő még visszakozott a gyerekvállalással kapcsolatban.
- De - szólok közbe hirtelen. - Végiggondoltad. Pontosan végiggondoltad. Te le akartál bukni.
- Azt mondod? - kérdez vissza nyugodtan.
- Nem tudtad, hogyan mond el, ezért az egyszerűbb utat választottad. És bejött. Lebuktál Nozomi előtt. Meg Aoi előtt is.
- Igaz, lebuktam - bólint. - Mindkettejük előtt.
- És Kai előtt? - kérdezem.
- Neki elmondtam - vallja aztán be őszintén. - De csak hogy Aoi ne verjen szét.
- Értem - mondom, aztán iszok egy kortyot, mielőtt folytatnám a gondolatmenetet. - Azt viszont nem, hogy miért akartál Aoi előtt lebukni?
- Nem akartam - vonja meg a vállát. - Csak így alakult.
- Hogyhogy? - faggatom tovább.
- Te tényleg nem emlékszel úgy igazán arra a srácra, igaz? - mosolyodik el.
- Csak arra, hogy valóban vicces egy figura volt. Meg hogy ugyanazokat a sorozatokat szerette, amiket én. De ezt leszámítva... Nem tudom - vonom meg a vállam. - Engem szegről-végről Aoira emlékeztetett.
És ahogy ezt kimondom, ismét valami olyasmi jut eszembe, ami napokkal ezelőtt, vagy ami talán valószínűleg még annál is merészebb.
- Ugye nem? - kérdezem hát azonnal.
Shima összevonja a szemöldökét, mert hirtelen nem egészen érti, én hol tartok éppen a gondolatmenetben, de aztán egy másodperc sem telik bele, és máris másként csillan a szeme. Pontosan tudja, hogy mire gondolok, és pontosan érti, hogy mit is szeretnék tőle kérdezni.
- És miért ne? - kérdez vissza hirtelen.

Én pedig talán még jobban meglepődöm, mint az elmúlt hónapokban bármikor is. Nézek Shimára, ahogy velem szemben ülve mosolyog, aztán hirtelen azt sem tudom, mit kezdjek most magammal. Elkapom hát a tekintetem, majd felugrom mellőle, a konyhába sietek, és úgy teszek, mint akinek fontos dolga van ott. Mintha éppen most jött el annak az ideje, hogy mindent kibontsak és előkészítsek, amit neki vásároltam, és mintha teljesen rendben lenne, hogy pont Aoi az.

Ami persze érthető is lenne. Elvégre Aoi jóképű, kifejezetten az, a kiállásával sincs gond, és ha jobban belegondolok, egy gitárosnak nyilván az az esete, akivel a sok különbözőség ellenére mégiscsak akad egy biztos közös pontja: a gitár. Értelmetlenül matatok a konyhapulton, balról jobbra és jobbról balra tologatom mindazt, amivel készültem, miközben megpróbálom elképzelni őket együtt. Shimát, a legjobb barátomat, és Aoit, akivel mindig is olyanok voltak, mint a macska és az egér. Aztán megpróbálom elképzelni azt is, hogy Shima megkísérli megközelíteni Aoit, és azt is, hogy ennek így mennyire nincs értelme. Vagy legalábbis esélye, amit pedig ő is legalább annyira tud, mint én.

- Segítsek? - bukkan fel mellettem hirtelen Shima a semmiből, és szakít félbe.
- Nem, nem kell - rázom meg a fejem. - Menj csak vissza, azonnal jövök én is.
- Szívesen segítek - mondja aztán, és már nyúl is át a kezem felett, hogy elérjen egy még bontatlan tasakot.
- Mondom, hogy nem kell - kapom fel a fejem, aztán hirtelen szemközt találom magam a szemével.
Azzal, amelyik mosolyog, mert mulattatja a helyzet, hogy mennyire zavarba hozott a vallomásával, aztán azzal, amelyik hirtelen nem mosolyog többé, hanem olyan komorrá válik, mint mikor Ruki közli vele, hogy szíve szerint kivágná a kukába a fél albumot.
- Nem Aoi az - mondja végül csendesen, mindvégig tartva a szemkontaktust.
- Tudom - bólintok. - Nem lenne semmi értelme - győzködöm magam, és talán őt is.
- És azt is tudod, hogy akkor ki az?
- Nem - felelem. - Kifogytam a típusokból.
- Megmutassam?
- Akkor induljunk? - kérdezem hát, aztán választ se várva lehajolok, és gyorsan elkezdek mindent visszaszórni a helyére.

És indulnék is. Én valóban indulnék, már lépek is egyet kifelé a konyhából, de Shima hirtelen előttem terem, két kézzel állít meg, így kényszerítve arra, hogy ismét ránézzek, bele a szemébe, abba, amelyik ezúttal ismét komor, de nem úgy, mint mikor Ruki kiszórja a fél munkáját, hanem máshogy. Úgy, ahogy én még azt tőle sosem láttam, még akkor sem, ha mindig is ő volt, és talán már mindig is ő lesz a legjobb barátom.

Az a legjobb barátom, aki viszont pont ebben a pillanatban csókol meg engem.

» Előző

» Következő

» Vissza a regény főlapjára







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016