Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪



– Jobb lenne, ha most inkább elmennél.
Shima meglepődve néz rám. Aztán mintha maga is meglepődne azon, hogy egyáltalán meglepődött a reakciómon, kissé hátrahőköl, majd kifújja a hirtelen bent rekedt levegőt. Nem így képzelte ezt az egészet, nagyon nem, én pedig hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a csókot nem tervezte, vagy inkább azzal nem számolt, hogy én így reagálok rá.
– Azt ne mondd, hogy nem tetszett – mondja aztán váratlanul, ezúttal pedig rajtam a sor, hogy elkerekedjenek a szemeim, és hirtelen elfelejtsek levegőt venni.
– Eszednél vagy? – szalad aztán ki belőlem.
Állok vele szemben, miközben majdnem az egész testem beleremeg a dühbe, amiért ide jutottunk, és amiért kénytelen vagyok lenyelni a tényt, hogy ebben a pillanatban valószínűleg örökre elvesztettem a legjobb barátomat, ő pedig… Shima pedig nem tesz mást, minthogy létfontosságúnak tartja ezt az egyetlen bugyuta kérdést.
– Tudod te… – kezdek bele, majd hirtelen ökölbe szorul a kezem. – Tisztában vagy te azzal, mennyi időbe tellett, mire túljutottam rajtad? – szűröm a fogaim között, és igencsak közel állok ahhoz, hogy behúzzak neki egyet.
– Szóval túljutottál rajtam? – kérdez aztán vissza merészen, nekem pedig komoly erőfeszítésembe telik, hogy ne lendítsem meg azonnal a kezem. – És ez azt jelenti, hogy nem tetszett?
Behunyom a szemem, és kifújom a bent rekedt levegőt. Azt képzelem, hogy mire újra felnézek, ő már nem lesz sehol sem, és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. Egy buta, értelmetlen lidércnyomás, aminek semmi köze a valósághoz, mert amint kinyílik majd a szemem, Yutót találom majd magam mellett, összegömbölyödve, a takarót pedig maga alá gyűrve. De aztán ahogy ismét felnézek, mégis csak Shima az, aki meglátok, nem pedig Yuto
– Nem értelek – rázom meg a fejem. – Egyszerűen nem értem, hogyan és honnan jött ez most neked. Én jó helyen vagyok, hallod? A jelenben, ahol igenis jól érzem magam, és nem múltban, ahol minden volt, csak nem jó.
– Mellette? – vonja fel Shima a szemöldökét. – Mellette lennél jó helyen? Ugyan – legyint aztán egyet –, mindketten tudjuk, hogy Yuto egyáltalán nem hozzád való.
És ez az a pont, ahol már egyáltalán nem töröm magom azon, hogy megállítsam a kezem.  

Így hát Shima távozik. Feldagadt arccal, vérezve, én pedig legközelebb csak akkor merek igazán levegőt venni, mikor csukódik a háta mögött az ajtó. Remegő kézzel nyúlok aztán a telefonomért, kikapcsolom a külvilággal együtt, majd mindent, amit korábban neki vásároltam, egyetlen mozdulattal söprök a kukába, hogy minden emléke eltűnjön ennek a mai estének.
És elkezdek inni. Először csak egy rövidet a nagy ijedelemre, aztán még kettőt arra, hogy meggyőzzem magam, ez volt az egyetlen és a legjobb megoldás, majd még kettőt arra, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanolyan. Sem a talán sosem létezett barátságunk, sem az, ahogyan megértettük egymást, sem pedig a banda. Minden, amit eddig felépítettünk, minden, ami mi ketten voltunk, paradox módon most hullik darabokra, és én hirtelen nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy inkább nevessek, mert négy évvel ezelőtt naiv módon azt hittem, pont én leszek az, aki mindent végleg tönkretesz kettőnk között.

Részeg vagyok már, mire Yuto hazaér. Borzasztóan részeg, ezt ő is látja rajtam, és inkább meg sem kérdezi, egyáltalán elindultunk-e valahova, hanem egyszerűen csak átvezet a nappaliból a hálóba, levetkőztet, majd befektet az ágyba, aztán ő maga is bebújik mellém. Átölel, finoman és óvatosan, nehogy még jobban felforduljon a gyomrom, aztán ad egy puszit a homlokomra, mielőtt lehunyná a szemét. Én pedig nem tudok másra gondolni, miközben az egész világ forog velem, hogy mennyire, de mennyire nincs igaza Shimának Yutóval kapcsolatban. És hogy Yuto mennyire, de mennyire nem tudhatja meg, hogy mi történt kettőnk között ma este.

Reggel persze úgy ébredek, hogy mindenem és minden fáj. A fejem, a gyomrom, maga a levegővétel, az, ahogy megpróbálok egyik oldalamról a másikra fordulni, és fáj a szívem is. Érzem a szorítást a mellkasomban, ahogy újra és újra összehúzódik, aztán megpróbál onnan kitörni, mintha nem is hozzám tartozna.
– Shima jól elintézett tegnap – hallom meg Yuto hangját az ajtóból.
És ha nem volt elég az eddigi fájdalom, akkor ráadásnak még az egész életem is lepereg előttem, mert hirtelen nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy részegen eljárt a szám.
– Ő is ennyire berúgott? – kérdezi aztán nevetve, miközben egy pohár vízzel és két szem gyógyszerrel mellém térdel az ágyra. – És egyáltalán, hogy ment így haza? Nyugodtan maradhatott volna, engem nem zavart volna… Remélem, volt annyi eszetek még, hogy hívjatok neki egy taxit – mondja, aztán felém nyújtja, ami a kezében van. – Tessék, egy a fejfájásra, egy pedig hányinger ellen. Kapsz fél órát, aztán ebéd.
– Ne – nyögöm, vagy inkább öklendezem a gondolatra, hogy nekem fél óra múlva bármi szilárdat is bele kelljen erőszakolnom a gyomromba.
– Kell valami, ami felszívja az alkoholt – oktat ki Yuto mosolyogva.
– Muszáj? – morgok neki vissza.
– Muszáj. És közben elmesélheted, hogyan jutottatok idáig tegnap este.

Persze én inkább tüntetőleg átfordulok az oldalamra. Ami igazából annyira nem is jó ötlet, mert alighogy így teszek, a gyomrom is fordul egyet, és az imént lenyelt gyógyszerek azonnal elindulnak visszafelé. Így hát nyelek egy nagyot. Aztán még egyet, mikor alig fél óra múlva Yuto valóban kirángat az ágyból, egy tál leves elé ültet, és nem csak arra vár, hogy megegyem, amit elém rakott, hanem arra is, hogy elmeséljem, mi történt itt tegnap este.
– Nem mentünk sehova – vonom meg a vállam egyszerűen, mikor már vagy öt perce kitartóan bámul rám.
– Az feltűnt – nevet fel, aztán hátradől a széken, és ott folytatja a méregetésemet, ahol az előbb abbahagyta.
– Csak beszélgettünk – vonom meg ismét a vállam, de amint kimondom, már tudom, hogy ennyivel nem rázom le.
– Sejtettem – mosolyodik el. – Na, de elmondod végre, hogy miről, vagy minden szót harapófogóval kell kihúznom belőled?
– Hát… – turkálom meg az ételt magam előtt – nem arról, amiről akartunk.
Az igazat mondom. De csak ennyit, és nem többet, mert innentől minden, amit Yutónak mesélek a tegnap esténkről, már színtiszta hazugság. Összehordok valamit a bandáról, aztán Shima egyik kedvenc könyvéről, majd ismét a bandáról, végül pedig arról, hogy mi mindent tervezünk még együtt csinálni a közeljövőben. És mikor a mondandóm végére érek, úgy tűnik, Yuto az egészet ugyanúgy bekajálta, ahogy én a tál levest.

A nap hátralévő részében így hát nyugtom van. Egészen addig, amíg vissza nem kapcsolom a telefonom, azon pedig meg nem jelenik a nyolc hangpostaüzenet és öt ímél, amit Kaitól kaptam. Módszeresen megyek rajtuk végig, az összeset leellenőrizve, aztán mikor megbizonyosodom róla, hogy Kai mindent tud, még azt is, amit én amúgy nem, csak annyit teszek, hogy röviden visszaírom neki: minden rendben, nem történt semmi sem. Aztán megpróbálok úgy tenni, mint aki nem veszi észre, hogy ő erre ismét elkezd hívogatni engem.

– Kai keresett – hozza utánam Yuto végül a véletlenül az ágyban felejtett mobilomat. – Vagy tízszer.
– Ó – mondom, aztán kiveszem a kezéből a telefont, majd leteszem magam mellé a kanapéra.
– Nem gondolod, hogy fontos lehet? – kérdezi Yuto meglepetten.
– Hétvége van. Minden, ami fontos, várhat hétfőig. Amikor amúgy nem is kellene bemennem dolgozni, úgyhogy valójában keddig.
– Én azért visszahívom a nevedben – mondja, aztán már nyúl is a telefonért, én pedig csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy sikerül megelőznöm ebben.
– Jó, oké, visszahívom – morgom neki.
Aztán morgok a telefonba is, mikor Kai felveszi, majd fél perc alatt annyi kérdést zúdít rám, amennyit még egy Tokyo Dome koncert előtt sem képes. Én pedig nem teszek mást, csak azt ismételgetem neki, hogy minden rendben, és hogy nem történt semmi az ég egy adta világon. Vagy ha mégis, akkor azt én már réges-rég elfelejtettem.

De persze Kait nem lehet ilyen könnyen lerázni. Neki nem elég ez a válasz, sőt, neki még az sem elég, amikor felajánlom, hogy majd kedden megbeszéljük négyszemközt, így hát hosszas erősködés után sikerül elérnie, hogy a nyugodt másnapomat ne otthon, az ágyban fekve töltsem, hanem egy nem is olyan túl közeli kifőzdében, ahova mindenem kívánkozik, csak a gyomrom nem.
– Örülök, hogy mégis el tudtál jönni – köszönt mosolyogva, mikor megérkezem.
– Volt más választásom? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.
– Nem igazán – húzza aztán össze magát olyan kicsire, amennyire csak képes rá, talán abban reménykedve, hogy ezzel mindent jóvá tesz.
– Túl sok időt töltesz Rukival – állapítom aztán meg. – Már legalább annyira jó vagy a lelki terrorban, mint ő.
– Gondolod? – mosolyodik el játékosan, mintha dicséretnek vette volna, holott mindketten tudjuk, hogy ez minden, csak éppen az nem. – Ne haragudj – mondja aztán azonnal, őszintén és kedvesen, nekem pedig valahol itt száll el végleg az összes haragom.
És leülök vele szembe, hogy egy tál leves felett ülve megtegyem azt, amire Yutóval nem voltam képes.

Először csak méreget. Nem kérdez, talán nem is igazán érzi helyesnek, hogy így tegyen, aztán mikor megunja a nézésemet, elkezdi turkálni maga előtt az ételt. Kai kivár, egyszerűen csak türelmesen üldögél velem szemben, mintha soha nem is folytatott volna ellenem telefonos terrort, vagy ha valaha mégis, az biztosan nem ma történt, és nem is azután, hogy összeverekedtem Shimával. Nekem pedig valóban megfordul a fejemben, hogy az összes létező kínzási módszert eltanulta már Rukitól az évek alatt.
– Fogalmam sincs, kinek a pártján állsz, de ugye tudod, hogy így nem fogunk egyről a kettőre jutni? – kérdezem aztán tőle magabiztosan, mert ugye mit nekem még egy kis lelki terror ráadásnak azok után, ami történt.
– Én nem állok senkinek sem a pártján – mosolyodik el kedvesen. – Csak gondoltam, szükséged van valakire, aki meghallgat. Ha mondani szeretnél valamit. De persze csak akkor, ha szeretnél.
Igazából jól csinálja. Sokkal jobban, mint azt Ruki valaha is fogja, mert úgy mosolyog hozzá, miközben mindezt kifejti, mintha éppen most készített volna nekem egy tál gjózát, nem csak húsosat, hanem zöldségeset is. Úgyhogy én még egyszer átgondolom a lehetőségeimet, aztán veszek egy mély levegőt, és kimondom azt, amit valójában gondolok:
– Fogalmam sincs, innen hogyan tovább.

Kai azonnal leteszi a kezéből a pálcikákat. Valóban figyel, rám és nem másra, és valóban érdekli, hogy én mit gondolok erről az egészről. Érdekli, van-e mondandóm, és ha van, akkor érdekli, pontosan mi is az, hogy aztán a végén így vagy úgy, de segíteni tudjon rajtam. Akár tényleges megoldást kínálva, akár csak a lelkem súlyán.
– Gondolom, váratlanul ért. Nem számítottál rá.
– Számítottam – felelem neki.
Aztán mielőtt még félreértene, azonnal folytatom is:
– Csak nem most, hanem mondjuk úgy négy évvel ezelőtt.
– Négy éve? – kérdez vissza meglepődve. – De hát ti akkor…
– Vesztünk össze? Vagy legalábbis nagyon, de nagyon sokáig alig szóltunk egymáshoz?
Kai csak bólint, nem válaszol, én pedig rájövök, hogy valóban egy tál gjóza mosolyog rám, és ha eddig úgysem volt rá alkalmam, hát itt a lehetőség, hogy végre ezt is kiadjam magamból. Valakinek, aki nem Shima és nem Yuto, valakinek, aki azt mondja, pártatlan, és ha ez nem is igazán fedi a valóságot, engem már az sem zavar. Mert a húszéves Uechant látom magam előtt, azt a suhancot, aki már akkor biztos volt benne, hogy a zenéléssel egy olyan útra váltott jegyet, ahonnan már nincs vissza, és ha a szülei ezt elfogadták, akkor azt is el kell fogadniuk, hogy bizony egy másik embert visz magával haza látogatóba. Valakit, aki egyáltalán nem fedi az elvárásaikat, mert ugyanolyan suhanc, mint amilyen én voltam.
– Megmondtam neki, hogy szerelmes vagyok – kezdek hát bele őszintén. – Vagy legalábbis úgy éreztem, hogy kezdek igazán szerelmes lenni. Ami igazából még nem is lett volna gond, ha nem… Nem pont róla lett volna szó. De így… Nem igazán tudtam, kibírom-e mellette a bandában, vagy egyáltalán meddig bírom még ki.
– Én nem… – tátja el a száját Kai azonnal.
– Nem tudtad? Vagy nem tudod, mit mondj? – nevetek fel. – Hát, Shima is így reagált.
– Aztán többé nem beszélt veled.
– Igen – bólintok. – De csak azért, mert én kértem rá. Ő rendes volt és megértő, azt mondta, egyáltalán nem zavarja, felőle ugyanúgy élhetjük tovább az életünket, ahogy addig, de nekem nem erre volt szükségem.
– Neked távolság kellett.
– Pontosan. Amit azonnal meg is kaptam, és ami végül megmentette a barátságunkat. Ennek köszönhettük, hogy azért nem is olyan sokkal utána úgy tudtunk egymással viselkedni, mintha semmi sem történt volna.
– Végül te találkoztál Yutóval, ő pedig megházasodott – fejezi be aztán helyettem Kai a gondolatot, majd pedig mindketten elhallgatunk.

Egészen hosszúra nyúlik a csend közöttünk, Kai valószínűleg éppen most rakja össze magában az apró részleteket, amik végül ezzel a történettel értelmet nyernek, én pedig megpróbálok nem arra gondolni, hogy mibe keveredtünk. Ismét. Aztán nézem a dobosunkat, aki többször is szólásra nyitja a száját, de végül mindig úgy dönt, inkább megtartja magának, majd nézem magam előtt a végül csak kiürült rámenes tálat. És megpróbálok többé nem gondolkodni. Legalábbis nem Shimára gondolni, és nem érezni azt a mérhetetlen dühöt, ami lassan kezdi elborítani az agyamat. Sem azt a kellemetlen érzést, ami a több okból is a lelkemet marcangolja.

– Nem tetszett? – szólal meg végül Kai, nekem pedig kérdeznem sem kell, tudom, hogy a csókra gondol.
– Az időzítés nem tetszett. Én ezen már túl vagyok. Én már máshol vagyok, és jelenleg nekem ez a hely, itt, ahol Yutóval vagyok, ez tetszik – magyarázom neki.
– És ezt Uruhának is elmondtad? – kérdezi aztán óvatosan.
– El – bólintok. – De nem értette meg.
– Hát akkor… talán el kellene neki mondanod még egyszer. Azzal nem veszíthetsz.

Ránézek Kaira, és nem merem kimondani, amit gondolok. Nem merem neki azt felelni, hogy de igenis sokat veszthetek, mert én biztos vagyok benne, hogy amit egyszer túléltünk, azt már másodszorra nem fogjuk. Nem merem, mert attól félek, ha így teszek, akkor valósággá is válik.

» Előző

» Következő

» Vissza a regény főlapjára







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016