Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪



Kedden reggel betegen ébredek. Nem a testem az, ami nem működik, hanem a lelkem. Néha szúr, néha mar, aztán rácsavarodik a nyakamra, mikor fordulok az ágyban. Levegőt nem kapok, nehézzé válik hirtelen minden – a kezeim, a lábaim, de még a szemhéjaim is –, és hiába győzködöm magam, hogy felkeljek, végül képtelen leszek rá.


Yuto küld helyettem üzenetet Kainak azzal, hogy elkaptam valami vírust, ami remélhetőleg két nap alatt ki is megy majd belőlem, addig viszont mindenképpen nélkülözniük kell, aztán azonnal rohan is, hogy levest készítsem nekem. Én pedig hiába forgolódom az ágyban, míg ő bevásárolni van, akárhányszor megpróbálom lecsukni a szemem, Shima jelenik meg előttem. És az, hogy kihasználva azt az óvatlan pillanatot, megcsókol engem.


– Lázas vagy – állapítja meg Yuto, miután alig egy pillanatra hozzám ér.
– Dehogy vagyok – fordítom el az arcom.
– De az vagy – erősködik tovább. – Hozom a lázmérőt.
Én pedig már szólnék utána, hogy nem kell, teljesen felesleges, hiszen nem vagyok én beteg, csak szükségem van két napra, amikor nem látom sem Shimát, sem Kait, sem senki mást, de végül mégsem teszem, mert rájövök, talán tényleg igaza van. Talán valóban lázas vagyok, jobban, mint eddig bármikor is, mert más magyarázat nem létezhet arra, hogy egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt, amit Shima tett. Egy lázálom az egész, nem több, és minél előbb kiderül, hogy valóban csak annyi, én annál előbb kerülök vissza a teljesen normális és egyszerű életembe. Oda, ahol csak Yuto van, senki más, és ahol egyedül csak ő akar megcsókolni, senki más.
– Furcsa… – húzza aztán a száját, de nem éppen csókra. – Még csak hőemelkedésed sincs. Pedig meg mertem volna rá esküdni…


Így hát minden marad. A lázálom, én az ágyban, Yuto pedig a konyhában, hogy a nem létező betegségemet egy kis otthoni levessel kúrálja ki, a többiek pedig jó messze. Tőlem, a lakásomtól, csak éppen a gondolataimtól nem, amiknek nemhogy használ, de éppenséggel csak árt az, hogy beléjük zárkózom, mert egy ponton, még éppen a leves elkészülte előtt, már valójában ott tartok: mi lett volna, ha. Ha engedek neki, ha hagyom, ha magamat is beleadom, vagy ami a legrosszabb, Yutót is feladom.


Magamra rántom a takarót, mert abban bízom, pont úgy, mint gyerekkoromban, ez majd mindent megold. Eltűnök az anyám és a világ szeme elől, és mikor legközelebb kinyitom a szemem, már egy másik univerzumban leszek; valahol, ahol senki sem talál rám, még a gondok sem, és valahol, ahol minden egy csapásra értelmet nyer. Újra a huszonegy éves Uechan vagyok, aki ugyan már felnőtt, de még mindig az a suhanc, aki hisz abban, hogy a futás a megoldás. Messzire el, távol mindentől és mindenkitől, elbujdosni a világ végére, ahol még a barátai sem találnak rá, hogy aztán míg ő odavan, addig Shima megoldjon helyette mindent. Megértesse a bandával és a többiekkel, hogy ő nem beteg, csak éppen máshogy működik, mint ők, és hogy ez nem fogja akadályozni abban, amiben mindenáron jó akar lenni: a zenében, a bandában, az álmaik elérésében.


– Kész a leves – bukkan fel aztán a hideg levegővel együtt Yuto a takaróm alatt.
– Nem vagyok éhes – morgom vissza neki, miközben fél kézzel már tolom is ki a hideggel együtt.
– Szükséged van egy kis energiára, gyere – nógat tovább.
– Nem lehet, hogy inkább a melegre van szükségem, amit most sikeresen ki is engedtél a takaró alól?
– Felőlem hozhatod a takarót is, csak kérlek, gyere.
Kidugom a fejem. A hajam persze hirtelen mindenhol ott van, még ott is, ahol egyáltalán nem kellene, és miközben kétségbeesetten megpróbálom kisöpörni és kihúzni az eltévedt tincseket az arcomból és a számból, szembetalálom magam egy Yutóval, aki azért könyörög nekem ennyire, mert valóban aggódik értem.
– Nem fogok ám meghalni – prüszkölöm felé az ajkamhoz ragadt tincset.
– Tudom – bólint.
– Az arcodra az ellenkezője van írva.


Yuto nem válaszol, csak fújtat egyet, aztán egyetlen mozdulattal lerántja rólam a takarót, és a nappali felé int. Majd egészen addig nem is tágít, míg én valóban fel nem kelek, magam köré nem csavarom az elkobzott takarót, és ki nem araszolok az asztalig, mint egy pingvin.
– Örülsz? – kérdezem tőle, miután sikerül magam betuszkolni a kotacu elé.
– Majd akkor, ha minden elfogyott.
– Most az a cél, hogy egészséges legyek, vagy az, hogy kövér? – húzom fel a szemöldököm.
– Mindkettő? – mosolyodik el.
– Aztán mihez kezdesz velem kövéren? Rád fekszem és összetörsz.
– Akkor majd én leszek felül…
Én pedig erre majdnem megmutatom neki, milyen az, amikor ő nem hogy nem felül, de annyira alul van, hogy az már majdnem az alattunk lakó szomszédnál van, de alig hogy kiszabadítom magam a takaró alól, Yuto már a lakás másik végéből nevet rám. És én hiába próbálom elkapni, hiába rohanok utána minden akadályon át, amit elém gördít, végül csak ő nyer, mert én a következő pillanatban olyan szerencsére elgáncsolom magamat a saját lábammal, hogy én leszek az, aki majdnem az alsó szomszédoknál köt ki.
– Vigyázz! – szisszen fel Yuto, de már túl későn, én már a nappali közepén hasalok kiterülve, mint egy béka.
Aztán nevetek. Vele együtt, azon, hogy végül csak beteg lettem, mert ezek után képtelenség, hogy én képes legyek ráállni a lábamra, majd pedig azon, hogy ő úgy vetődik rám, mintha egy túlméretezett plüssállat lennék.
– Hé! – nyögöm, ahogy a teljes súlyával elhelyezkedik rajtam.
– Na, mi van? – nevet fel. – Csak nem te kerültél alulra?
– Majd mindjárt megmutatom én neked…
És így is lesz. Addig küzdünk, míg végül csak megfordul a helyzet – ő kerül alulra, én felülre –, aztán addig, míg az összes ruha le nem kerül rólunk. Olyanok vagyunk, mint mikor megismertük egymást – úgy kapaszkodik belém, mintha attól tartana, ha vége, én egyszerűen csak felállok, kisétálok az ajtón, és soha többet nem térek vissza, én pedig úgy marom, hogy megértse, eszem ágában sincs eltűnni. Sem a lakásból, sem az életéből. Aztán mikor vége, mikor már mindketten a hátunkra fordulva pihegünk egymás mellett a padlón, rájövök, hogy mekkora egy barom vagyok, mert ismét engedtem Shimának.
– Tudod, mit? – teszem a kezem Yuto mellkasára.
– Mit? – kérdez vissza.
– Már nem is érzem magam betegnek.
– De még nem is ettél a levesből! – háborodik fel azonnal.
– Szóval neked nem elég, hogy egészséges vagyok, mindenképpen kövéren akarsz látni?


Persze ezen Yuto már csak nevet. Aztán nevet azon is, hogy gond nélkül megeszem az összes levest, majd azon is, ahogy másnap mégiscsak munkába indulok, ahol persze Ruki úgy néz rám, mintha az lenne a homlokomra írva, hogy gümőkóros vagyok.
– Azt hittem, beteg vagy – mondja.
– Voltam – vonom meg a vállam, aztán már mennék is a dolgomra, de Ruki csak nem adja fel.
– Adjak szájmaszkot? Nálam van.
– Nem vagyok beteg – nyomatékosítom még egyszer.
– De tegnap még az voltál – kötözködik tovább.
– Az tegnap volt?!
– Tehát ma még nem lehetsz teljesen egészséges. Szóval milyet kérsz? Van többféle…
Amiből persze én azt választom, ami a legkisebb felületen tapad az arcbőrömhöz, és amiben a lehető legtöbb levegőt kapom, mert az utóbbi időben, hála a kedves jelmeztervezőnknek, elkezdtem értékelni a maszkmentes életet. Azt, amelyikben az orromon át kapom a levegőt, nem pedig a nyelvemet lógatva, mint egy kutya.


A próba innentől úgy telik, ahogy szokott. A különbség talán csak annyi, hogy Kai a szokottnál is jobban figyel rám, arra, hogy mindig mindenben összhangban legyünk, aztán mintha ugyanígy tenne Shimával is. Én pedig belerezelek. Attól, ahogy Kai ide-oda kapkodja köztünk a fejét, mintha csak egy teniszmeccset nézne éppen, majd attól, hogy ez nem csak Shimának, hanem Aoinak is feltűnik, és nem sokkal később a próba már arról szól, hogy Rukit leszámítva mindenki engem bámul. Így hát köhögök egyet. Majd még egyet és még egyet, egészen addig, míg el nem jut Ruki füléig.
– Aha! – kiálltja el magát. – Mondtam én!
– Jó, igazad volt. Lehet, hogy még egy kicsit beteg vagyok.
– Akkor talán haza kellene menned?! – kérdezi, vagy talán inkább parancsolja.
– Jó, jó – adom meg magam egyszerre, belekapaszkodva a lehetőségbe, aztán olyan gyorsan rámolom össze a holmim, ahogy csak tudom.
És már indulnék is. A kezem már a kilincsem, a szám már formálja a szavakat, amivel látszólag sajnálkozom a kissé labilis egészségi állapotom miatt, mikor Shima megszólal:
– Hazaviszlek.
– Nem kell – ellenkezem egyszerre.
– Így nem ülhetsz motorra – kontrázik rá azonnal.
– Nem lesz gond, hamar otthon vagyok.
– Shimának igaza van – szól közbe aztán hirtelen Ruki is. – Még csak az kellene nekünk, hogy balesetet szenvedj, mert ismét rád tör egy ilyen köhögőroham.


Végül Shimával együtt lépünk ki a próbaterem ajtaján. Aztán az épület ajtaján is, majd együtt sétálunk tovább egészen a motoromig, ahol én hiába nézek rá, ő egyáltalán nem akar, vagy talán nem mer rám nézni.
– Én komolyan gondoltam, hogy hazaviszlek – mondja végül a betonnak.
– Én meg komolyan gondoltam, hogy nem kell.
– És ha megint nekiállsz köhögni? – kérdezi aztán, mert ez a srác bizony gyorsan tanul. Gyorsabban, mint bármelyikünk.
– Nincsen semmi bajom. Nem vagyok beteg.
– Persze…
– Komolyan mondom – vágom rá azonnal. – Csak nem volt kedvem bejönni.


Alighogy kimondom az utolsó szót, Shima végre felkapja a fejét. Rám néz, egyenesen bele a szemembe, annak is a legmélyébe, ahova talán még a tulajdon anyám sem látott soha, majd egy pillanatra megrázza a fejét, mielőtt ismét elkapná rólam a tekintetét.
– Miattam? – kérdezi sután.
Én pedig bólintok sután, holott ennek semmi értelme nincs, hiszen ő mindenhova mer nézni, csak rám vagy felém nem.
– Igen – felelem hát őszintén.
– Akkor tartozom neked annyival, hogy elviszlek onnan, ahova miattam nincs kedved eljönni – motyogja maga elé.
– Ugye tudod, hogy ennek így semmi értelme nincs?
– Persze, hogy tudom! – csattan fel egyszerre.
– Akkor jó.


Aztán elhallgatunk. Ő is, és most már én is, hogy ezúttal már közösen szuggerálhassuk magunk előtt a betont, ami minden egyes másodperccel valahogy egyre izgalmasabbnak tűnik. Még akkor is, ha én indulnék, és talán már ő is, és akkor is, ha ezt egyikünk sem fogja megtenni, míg pontot nem tettünk az értelmetlen beszélgetés végére. Állok Shima mellett, kitartóan bámulom a saját cipőm orrát, és bár csak annyit kellene neki mondanom, hogy akkor én most hazamegyek, egyedül, a motorommal, valahogy mégsem visz rá a lélek. Még akkor sem, ha egy barom vagyok, mert ismét engedtem Shimának.


– Nem úgy volt, hogy… – szólal meg hirtelen a hátunk mögött Aoi.
Mi meg persze egyszerre rezzenünk össze, egyszerre fordulunk meg, és egyszerre válaszolunk a be nem fejezett kérdésre: Shima egy határozott igennel, én pedig egy határozott nemmel.
– Ó – vágja rá aztán Aoi. – Akkor esetleg én vigyelek el mindkettőtöket? – nevet fel.
– Nem kell, autóval jöttem – vágja rá Shima, reflexből, gondolkodás nélkül, ismét olyan értelmetlenül, ahogy az imént még velem társalgott, holott ennyire még akkor sem szokott okosakat szólni, mikor direkt hülyének tetteti magát az interjúk alatt.
– Tényleg? – csap játékosan a fejére Aoi, aztán int nekünk. – Jól van, hagylak titeket, látom, akad egy kis megbeszélnivalótok.
Mi pedig ismét egyszerre válaszolunk – Shima egy határozott igennel, míg én egy határozott nemmel.


Ami nem is marad egészen addig, míg Aoi valóban el nem tűnik a színről, de még pont azelőtt válik igenné, hogy én is így tehetnék.
– Végiggondoltad te egyáltalán, amit mondtam? – fordul felém Shima, pont akkor, amikor a csendet kihasználna éppen ellépnék tőle.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Én meg azt nem értem, te mit gondolsz. Nem jössz be dolgozni, és inkább ellógod a napot Yutóval? Aztán egy napot sem bírsz ki velünk, máris rohansz haza hozzá?
– Ezt most ugye nem gondolod komolyan? – kérdezem tőle meglepődve, de…
De ismét rá kell jönnöm, hogy egy barom vagyok. Ezredszerre is, ahogy arra is, hogy már valóban nem ismerem azt az embert, aki előttem áll, és igazából fogalmam sincs, innen hova tovább. Mert én sem maradhatok örökké beteg, de az sem lehet, hogy ezt az egész értelmetlen színjátékot minden egyes nap eljátsszuk, ahogy évek óta már lassan mindent, ami mi vagyunk. Eljátsszuk a nagy barátságunkat, ami utoljára talán a középiskolában volt nagy és barátság, aztán eljátsszuk a nagy megértésünket, hogy ő lenyeli, ha én közlöm vele, szerelmes vagyok belé, én pedig lenyelem, ha ő egyszerűen csak megcsókol a semmiből, majd eljátsszuk a hirtelen egymásra találásunkat, ahol én az első szóra a kútba dobom a két éves kapcsolatomat, ő pedig… Ő pedig nem tesz mást, csak áll, és egyszerűen nem érti meg, hogy én már rég máshol vagyok. És másvalakivel.


– Talán jobb lenne, ha egy ideig nem igazán szólnánk egymáshoz – mondom végül.
– Ez ismerős szöveg – állapítja meg Shima.
– Igen – bólintok. – Csak akkoriban azért kellett így történnie, hogy én túljussak rajtad. Most viszont azért kell így történnie, hogy te túljussál rajtam.

» Előző

» Következő

» Vissza a regény főlapjára







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016