JunDa novella tükrökről, érzésekről, fájdalomról és
arról, hogy vajon mikor keletkezik valakiben olyan törés, amit
már nem lehet eltörölni... "De a tükör nem működött
tökéletesen, Junno nem látta, amit mutatok és nem adta
vissza. Csak az üveg egyik oldala működött. A másik már
akkor halott volt, mikor még meg sem született és most
mindkét oldal darabokra tört. A szilánkok elvágták a
köteléket, ami összekötött bennünket évek óta. "
Korhatár a fiú-fiú szerelem miatt. A történet eredetije és
a banner: http://colorjuice.livejournal.com/
Kagami - Tükör
Feltéptem a lakás ajtaját és megpróbáltam levetkőzni a fájdalmat,
ami a szívembe mart. A fenébe már...
- A fenébe — súgtam bele a sötétségbe. A lakásban
egyetlen villany sem égett. Nem akartam a fényt, most bántott
volna.
Csak a tükör csillogott vészjóslóan, visszaverte az
utcáról ablakon át beszűrődő utcalámpák fényét.
Mi történt ma? Hogy történhetett ez?
Miért fáj ennyire?
Ma mikor Junno megjelent és mosolygott én is örültem. Egész
nap vidáman járt-kelt a stúdióban, fülig ért a szája és
nevetett minden apróságon.
Jó volt őt ilyennek látni, bár fogalmam sem volt, mi lehet az
oka. Ám mikor kiderült, minden örömön elpárolgott.
Junnónak barátnője van. Összejött egy lánnyal és ennek
örül ennyire nagyon. És ez fájt. Annyira fájt. Nem tudtam
már együtt nevetni vele. Az öröm elpárolgott helyette az
üveges üresség maradt.
Hol vagyok? Csak tükröket láttam mindenhol.
Kame egy tükör volt és ebbe a tükörbe Jin mindig
belemosolygott, s a tükör vissza rá.
Jin egy tükör volt, amelybe Kame mindig belenézett, mélyen,
puhán szeretően, s a tükör leutánozta a mozdulatait,
kedveskedve viszonozta.
Koki egy tükör volt, amibe ha Maru belenézett mindig nevetnie
kellett, s a tükör-Koki visszanevetett, a fogai kivillantak, s
valami pajkosság csillant meg az üvegfelszínen, ami
közöttük feszült meg.
Maru egy tükör volt, amibe Koki belenézett, önmagát látta,
s mégis saját ellentétét. Ha elmosolyodott a tükörben Maru
is mosolygott. Ha elszomorodott a tükörarc is szomorúvá
vált.
Azt hittem én is egy tükör vagyok. Tükör, amibe Jun néz
bele kedvesen, szelíden, gondoskodva és én hálásan pillantok
rá vissza az üveg túloldaláról.
S ha én nézek a mi tükrünkbe, akkor a szemeimen keresztül
talán ő is láthatja a szeretetet, amit minden mozdulatommal el
akartam neki mondani. Akartam, hogy lássa a meztelen Ént, aki
mellette lehettem, ha fájt vagy boldogított valami. Azt hittem
látja a tiszta rajongást, amivel ránézek.
De a tükör nem működött tökéletesen, Junno nem látta,
amit mutatok és nem adta vissza. Csak az üveg egyik oldala működött.
A másik már akkor halott volt, mikor még meg sem született
és most mindkét oldal darabokra tört.
A szilánkok elvágták a köteléket, ami összekötött
bennünket évek óta.
Eltűnt a barát, akinek a vállán sírtam, és ahogy a tükör
üvege megrepedt, ahogy a szilánkok lehullottak a másik oldalon
senki sem volt.
Nem csak a fény, a sötétség is bántotta a szememet és nem
bírtam elviselni, hogy láttam. Meg akartam vakulni, hogy ne
lássam már senki boldogságát, ha a magamé elveszett.
Önző voltam — ez nem vonzó tulajdonság — de a lakás
magányában ez sem érdekelt. Rombolni akartam, azt akarom, hogy
fájjon, hogy a testi szenvedés elfeledtesse azt, ami a
lelkemben van.
Felzokogtam.
Rég sírtam utoljára, nem ennyire intenzíven, nem olyasmi
miatt, ami ennyire fájt. Rázkódott a testem, de ez nem
térített magamhoz. Nem éreztem, hogy folynak a könnyeim. Nem
éreztem, hogy fáj a térdem, mert talán már órák óta a
konyha hideg és kemény padlóján térdelek.
Ezek csak tények voltak, homályosan elveszve az agyam egy
hátsó zugában.
A padlót vertem mindkét kezemmel, de nem lett jobb semmivel. A
fájdalom csak tompán, megkésve jelentkezett, s a lelkem
tükör-szilánkjai hevertek mellettem szétszórva, fényesen,
mint a könnycseppek.
Még sem tudtam belenyugodni abba, hogy eltört, hogy nincs már
többé. Nem láttam tisztán, nem voltak valóságosak és ami
nem valóságos abban most nem hihetek.
Felálltam, imbolyogva az előszoba tükör elé támolyogtam.
Néztem az arcom elmosódó, kontúrtalan vonalait és nem
akartam ezt sem látni.
Tiszta erőből az üvegbe ütöttem.
A csörgés, az üvegzene eljutott végre a fülemig, ahogy a
fájdalom és a vér vashoz hasonló illata is. A szilánkok
szanaszét repültek, mint a könnyeim, amikor hitetlenkedve a
fejemet ráztam, s amik most már csak lassan, csendesen
gördültek lejjebb az arcomon, mint megannyi szomorú, magányos
karácsonyi hópihe.
A lelkemben mégsem szűnt meg a fájdalom és most már a
kezemmel is foglalkoznom kellett, amiből ömlött a vér. Talán
volt benne néhány üvegszilánk is.
A fürdőszobában muszáj volt villanyt kapcsolnom. Fájt a
fényesség.
A kezem és a felsőm ujja barna volt, vérben ázott. A csap
alá dugtam és szitkozódtam, mert iszonyatosan fájt. Nem
nézett ki valami szépen.
Kopogtak az ajtón.
Ki keres ennyire későn? Vagy talán még nem is telt el sok idő.
Hiszen tél van, korán sötétedik.
- Gyere! — ordítottam. Az ajtó nyílt és belépett rajta a
vendég.
- Uebo?
Megdermedtem. A hideg víz még mindig folyt.
- Hol vagy? Aggódtam érted, ma úgy elrohantál.
Fény gyulladt a lakásban.
- Mi történt a tükröddel? Hime? Hime — nyitott be a fürdőmbe.
- Jun — súgtam halkan.
- Úristen, mi történt a kezeddel?
Azonnal mellém lépett és megvizsgálta. Nem volt szép
látvány. Tényleg volt benne néhány üvegszilánk.
- Hime... A tükör... - nézett fel rám. — Te törted össze.
Felesleges lett volna letagadni.
- Én.
- Miért?
- Mert fájt, hogy nem állsz a túloldalon és nem szeretsz.
Minden annyira fáj, Jun — leheltem és nem érdekelt, mennyire
tűnök szánalmasnak, mennyire feleslegesek már az újra
kicsorduló könnyek.
Junno megdermedt mellettem.
- Szeretsz... - súgta a kettőnk közé feszült csendbe, ahol
csak a víz zubogott még mindig, s a jeges cseppek lassan már
égették a bőrömet.
- Mindenhol csak tükrök, Jun. De a miénk kettétört. Te
törted el. Mindenhol szilánkok. Mindenhol könnyek... Mindenhol
te.
- Kórházba kell mennünk. Félrebeszélsz a vérveszteségtől.
Elmosolyodtam.
- Dehogy beszélek félre...
Nem figyelt rám. Lerántotta a törölközőmet a szárítóról,
a kezemre csavarta, elzárta a csapot, leoltotta a villanyokat
és elvitt a balesetire. Piszkosul fájt, mikor a doki kiszedte
az üvegszilánkokat a sebből, de még sem annyira, hogy
megkönnyezzem.
Semmi nem fájhat már többé annyira.
- Veled maradjak éjszakára? — kérdezte mikor már megint az
autóban ültünk útban a lakásom felé. Nem válaszoltam, csak
bámultam a várost az ablakon át. Az üvegen halványan
derengett fel a tükörképem. — Uebo?
- Nem kell — préseltem ki magamból.
- Nekem pedig úgy tűnik, jobb lenne, ha nem maradnál egyedül.
- Ha velem lennél csak jobban fájna.
Újra csak csend. Az autó halkan zúgott körülöttünk.
- Veled akarok aludni. Akkor is, ha a fürdőszobában csak
félrebeszéltél.
- Nem beszéltem félre. Nem kell velem maradnod. Menj haza a
lányhoz, akit szeretsz.
- Nem szeretem.
- Ne hazudj nekem! — szisszentem fel. Időközben
megérkeztünk a ház elé.
- Nem hazudok.
Nem válaszoltam, nem néztem rá. Az ujjaival elkapta az
államat és maga felé fordított.
- Hagy maradjak — kérte suttogva. A szemébe néztem, de nem
láttam semmit. A pupilla és az írisz ugyanolyan sötétek
volt, most nem váltak el, nem láttam a meleg csoki barnát.
Megszorítottam a csuklóját, mire elengedett.
- Ne sajnálj.
- Hagy maradjak — ismételte konokul és nem próbálta meg
kirántani a kezét a kezemből. — Ha fájni fog, elmegyek.
Megígérem.
Lassan bólintottam.
Máskor is aludt már nálam, velem. Az ágyamra feküdtünk le,
egymás mellé, de nem olyan szorosan, mint máskor. A csendben
nem hallottam semmit, csak ahogy levegőt vett. Ott volt.
Közelebb húzódott, átvetette a karját a mellkasomon.
- Össze lehet még ragasztani a mi tükrünket, Hime? —
kérdezte és a csend szinte elnyomta a hangját. — Akarod
még, hogy ép legyen?
Az ujjaimat az ujjai közé fontam.
- Akarhatom?
- Igen.
VÉGE
» Vélemény
|