Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Sok boldogságot kívánunk! ^^

Gratulálunk!

Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.

Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.

♠ ♦ ♣ ♥

IV. A titkos szentély

Annak ellenére, hogy a kora délelőtt folyamán feléledő, kellemesen hűvös szellő minden igyekezetével azon volt, hogy még inkább felgyorsítsa az időt, Hyunseung mégis mérget mert volna venni rá, hogy minden egyes eltelt perccel legalább tíz évet öregedett. Kezdeti lelkesedése még mindig kitartóan dolgozott benne, de a fiú a fokozatosan fogyatkozó, pozitív visszajelzések hiányában eléggé fölöslegesnek érezte összes erőfeszítését Terpszikhoré bizalmának megnyerésével kapcsolatban. Mivel a lovakkal kapcsolatos tudása még alapos csiszolásra szorult, nem igazán sikerült megértenie, hogy lehet az, hogy habár Terpszikhoré kedveli, a hátán valamiért mégsem képes eltűrni, és onnantól kezdve, hogy ezen elkezdett agyalni, a szíve rendre össze meg összeszorult, akárhányszor csak Caspianra és Doojoonra, avagy Aurorára és Mirre nézett. Nem pusztán lovasokat látott maga előtt, hanem egy ritmusra mozgó, lélegző, érző és gondolkodó, szoros, szétszakíthatatlan szimbiózisban élő lelkeket, akik között valami olyan bensőséges titok bújt meg, amiről ő egyelőre még csak álmodozni sem merészelt. „Oké, hagyd már abba, alig másfél órával ezelőtt ültél fel életedben először egy lóra”, igyekezett csitítani magát nem egyszer, de nem is kétszer, egy-egy ehhez hasonló, keserédes gyomorrángás után, de aztán ahogy a lustán lépegető, szemlátomást szörnyen unatkozó Terpszikhoréra pillantott, olyan fölöslegesnek tűnt minden próbálkozása, mint békéért háborúzni.

Doojoon és Mir rendre visszaügetett mellé, csak hogy ellenőrizzék, rendben megy-e az első háromnegyed órában szigorúan a lépegetés és az irányítás gyakorlásából álló lecke, de ezzel a legkevésbé sem segítettek Hyunseung őszinte csalódottságán. Miután azonban a sokadik alkalommal Doojoon sikeresen elcsípte a szeme sarkából a fiú meglehetőst rosszul leplezett, komor arckifejezését, határozott mozdulattal visszafogta az Aurora ijesztgetésével roppantul jól szórakozó Caspiant, hogy aztán egy tapodtat se mozduljon Hyunseung mellől, és minden erejével azzal kezdett foglalkozni, hogy jobb kedvre derítse elszontyolodott barátját. Tette ezt többek között dicsérő szavakkal, egy-egy baráti tanáccsal a ló irányításával kapcsolatban, a későbbiekben pedig már meglehetőst silány, de annál röhejesebben összefüggéstelen viccekkel, mígnem Hyunseung végre hajlandó volt elnevetni magát, és egy kicsit megfeledkezni a morcosságáról.

Amikor aztán végre-valahára áttértek a lépegetésről az ügetésre, mintha Terpszikhoré is egy kicsit följebb engedett volna. Hyunseung egyre kevésbé érezte a ló hátából eladdig szinte a nyári napnál is forróban sütő ellenállást, így hát miután kellőképp kiidegeskedte magát a nyeregben ficeregve, izzadó tenyérrel szorongatva a kantárt, a mosolya kiszélesedett kissé. Talán az lehetett a baj, hogy még mindig túl idegen volt neki ez az egész; hogy túl tapasztalatlan és túl óvatos volt egy ilyen intelligens és erős lóhoz, mint Terpszikhoré, akit, szemlátomást, egyetlen egy dologgal lehetett meggyőzni ennek az ellenkezőjéről: magabiztossággal. Ezért is történhetett úgy, hogy a ló, miután ügetésre kapcsolt, érezhetően készségesebben engedelmeskedett a gyakorlatlan, kissé esetlen mozdulatoknak, igenis lényegesen több magabiztosságot és vakmerőséget tapasztalva ijedt, bárgyú félelem helyett.

Terpszikhoré enyhülő távolságtartásának, és a fiú erősödő bátorságának köszönhetően kettejük mozgása hajszál híján tökéletes szinkronba került, ahogy a lecke közeledett a végéhez.

Hyunseungnak a végén már szinte nehezére esett lekászálódnia Terpszikhoré hátáról, délután kettő magasságában, és a ló is furcsán értetlen, szinte már hívogató tekintettel fordult felé, mialatt ő, fél kézzel Doojoon vállára támaszkodva igyekezett megtalálni az egyensúlyát — és engedelmességre bírva kisterpeszbe dermedt lábait, összezárni a combjait —, és miközben lassan sétáltak vissza, az istálló felé, többször is megböködte az orrával az őt vezető fiút. Mir azonban kerek-perec kijelentette, hogy mára bizony ennyi volt, és habár Hyunseung szíve kétfelé húzott ezzel kapcsolatban, tompán sajgó feneke és már most zsibbadó combjai végül is meggyőzték róla, hogy tényleg jobb lesz, ha lovaglás helyett most szépen hazamegy, lezuhanyozik, és bedől az ágyába tanulni.

Miután a belső udvarba érve lenyergelte Terpszikhorét, és aztán visszaterelte a boxába, Mir segítségével alaposan lecsutakolta kissé fáradt hátasát, aki elégedett, lapos pislogások és kedveskedő böködések egész sorozatával fejezte ki irányába határtalan háláját. A fiú végül, habár nehéz szívvel, de egy utolsó homloksimogatással elbúcsúzott Terpszikhorétól, majd becsukta maga mögött a box ajtaját, aztán Doojoonnal és Mirrel az oldalán kilépett az utcára, ahol a Kőr Ász nem tétovázott háromszor egymás után jó erősen megrántani az ajtó fölé szerelt, kisebbfajta harang kötelét, csak hogy egészen biztosan fölkeltse az emeleti lakásban hortyogó főlovászt és a fiait.

Komótosan, szótlanul battyogtak egymás mellett a birtok kapuja felé, a járdára húzódva, mivel a napkorong addigra már magasan járt az égen, és a főutca is hangos, zsibongó életre kelt, szamarastul-szekerestül-mindenestül. Sokan odaköszöntek nekik, mármint Doojoonnak és Mirnek, Hyunseungot pusztán kíváncsian végigmérték — nem mintha a fiút most különösebben érdekelte volna bármi más a pihenésen kívül —, aztán tovább mentek a dolgukra, akárcsak ők maguk.

A birtokra érve aztán elbúcsúztak Mirtől, aki szélesen mosolyogva kezet rázott velük, majd érthetetlenül lendületes léptekkel elindult a keleti szárny irányába, megcélozva a Kőr Rezidenciát, Doojoon és Hyunseung pedig a palota felé indult. A hátsó sétány egyik távolabbi kereszteződéséhez érve a Pikk Király, rengeteg dolgára és sürgős zuhanyozhatnékjára hivatkozva, udvariasan megérdeklődte, hogy Hyunseung nem bánja-e, ha ezúttal nem kíséri haza, és mivel Hyunseung nem bánta, útjuk itt egy futó ölelés és egy széles mosoly után szétvált.

A fiúnak csak a Káró Rezidencia kertjében jutott eszébe, hogy remekül elfelejtette megkérdezni Doojoont a további teendőiről, de aztán úgy döntött, hogy bármi is legyen az, nyilván nem túlságosan sürgős, ha a másiknak is kiment a fejéből, ebből kifolyólag ráérnek vele foglalkozni másnap. Nem mellékesen, itt volt az ideje, hogy végre rendesen elkezdjen tanulni, ahhoz pedig elengedhetetlen volt némi pihenés, egy kiadós zuhany, és korgó gyomrából ítélve, egy bőséges ebéd is.

Némi alapos mosakodással és másfél óra alvással később, amikor Hyunseung felébredt egy arra tévedő csalogány jókedvű trillázására, szentül meg volt róla győződve, hogy a délelőtt folyamán minimum megkövezték, vagy felnégyelték, aztán újból összevarrták, annyira sajgott minden egyes porcikája, a feje búbjától egészen a lábujja hegyéig. Nehezen rászánva magát, hogy megmozduljon, a fiú hatalmas ásítással kievickélt az ágyából, majd megigazgatva magán mindenhogy, csak nem rendesen álló pizsamáját, a közös helység felé vette az irányt, némi kallódó táplálék fellelésének őszintén mély reményében. Elég alaposan meg is lepődött, amikor az ajtóba érve, bősz ásítozás és csipatörölgetés közepette megpillantotta az asztalnál ücsörgő Miryót, aki sietősen körmölt valamit egy eléggé hivatalosnak kinéző pergamentekercsre — meg a lány előtt az asztalon halmozódó, ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb ételeket, mire a nyál összefutott a szájában.

Miryo aztán a következő pillanatban fölemelte a fejét, és amint észrevette Hyunseungot, elmosolyodott, és lerakta a kezéből a töltőtollat, majd hívogatóan intett a fiú felé.

- Na gyere, mielőtt teljesen kihűl, gondoltam, hozatok neked valamit, mielőtt újabb ebédről késel le — szólalt meg furán anyáskodó hangon, ami meglehetőst szokatlan volt pont tőle, de Hyunseungnak nem is kellett kétszer mondani. Egy kisebbfajta hurrikán sebességével vetődött le az asztalhoz, majd találomra maga elé húzott egy tányért, amelyen történetesen egy teljes sült kacsa illegette magát, tört krumpli és áfonyaszósz társaságában, aztán se szó, se beszéd, letépte a kacsa egyik combját, és jókorát harapott belőle. Miryo meglepetten prüszkölt fel a nevetéstől.

- Hallottam, hogy reggel is féltél, hogy elszalad az étel, de könyörgöm, legalább rágd meg rendesen, és igyekezz nem belefulladni — nyúlt át az asztalon, hogy egy kicsit távolabb húzza Hyunseungtól a tányért, aki erre, már most fülig áfonyaszószosan, hirtelen magához tért, és megrázta a fejét.

- Ööö... Köszönöm — szólalt meg aztán, némi fáziskéséssel, amint lenyelte a szájában tartogatott, gigantikus falatot, és zavartan megtörölte a száját a kézfejével. — Egyébként... Nem eszem mindig úgy, mint egy disznó, csak ha nagyon éhes vagyok...

- Ó, felőlem ehetsz akár gusztustalanabbul is, mint egy disznó, én csak azt nem szeretném, hogy rosszul legyél tőle, vagy valami — nevetett fel Miryo ismét, majd kissé hátradőlve a székével együtt, kinyújtózott a mögötte húzódó konyhapult irányába, felkapott egy puha textilszalvétát az egymás mellett sorakozó, fűszerekkel dugig tömött üvegcsék mellől, aztán Hyunseung elé dobta, laza, de egyáltalán nem negatív töltetű mozdulattal. — Ne, előbb nyeld le, aztán válaszolj! Á, tudod mit, egyél csak nyugodtan, nekem még úgyis be kell fejeznem ezt, majd utána beszélgetünk — legyintett végül, majd mosolyogva Hyunseungra kacsintott, és ismét a tekercs fölé hajolt, a fiú pedig, egy rövid biccentés után maga elé húzta a pástétomos tálat és a még langyos, ropogós héjú, egész cipót.

- Úristen... Én ezért nagyon sokkal jövök még nektek — sóhajtott fel aztán jó negyed óra múlva, amikor már szabályszerűen rosszul volt az evés gondolatától, és egy óvatlan, de annál elégedettebb böfögéssel nekilátott, hogy egymásra pakolja az üres tányérokat. — Tündér vagy, tényleg. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek...

- Első körben mondjuk éhen halnál — nevetett rekedtesen Miryo, és miután befejezte a mondatot, ismét lerakta a kezéből a tollat, és összetekerte a pergament. Még ellegeltette a pillantását egy rövid ideig a vizet nyakaló Hyunseungon, aztán sötét nadrágja zsebébe kotort, majd előhúzott belőle egy doboz cigarettát, és rágyújtott. — Kötelező zabálás utáni cigi?

- Előléptettelek angyallá — vigyorodott el Hyunseung, miközben készségesen elfogadott egy szálat a lánytól, és annak öngyújtója fölé hajolva meggyújtotta a cigarettát. — Mit írtál, egyébként?

- Jelentést — felelt Miryo szűkszavúan, két slukk között, majd nem valami lelkesen felrántotta a fél szemöldökét, miközben lepöccintette a hamut. — Ilyenkor mindig rámegy a fél karom a pozíciómra, de hát ezzel is kell valakinek foglalkoznia...

- Miért, mivel foglalkoztok pontosan? — kérdezte Hyunseung, amint tudatosult benne, hogy továbbra sem igazán tud semmit a Jokerek feladatköreiről, a többi lap munkájával ellentétben. Miryo szemei huncutul megcsillantak, ahogy a lány felnézett rá, és elcsent egy krumplikrokettet az egyik tányérról.

- Hallottál már a titkosszolgálatról, Hyunseung? — nézett rá aztán kérdőn, mire a fiú lassan, tétován bólintott. Miryo igazi ínyenc módjára lenyalta az ujjait, mielőtt folytatta volna. — Mi vagyunk a titkosszolgálat. Seungho, Junhyung, Jiyoon, meg én, plusz nemzedékenként két Joker. Azért nem öt, mert az úgy már baromi kockázatos lenne. Minél több az ember, annál nehezebb hatékonyan, csendben, észrevétlenül dolgozni, ami azért a titkosszolgálat legalapvetőbb feltétele, ugyebár.

- És ez tulajdonképpen... Miből áll? — kérdezett ismét Hyunseung, eközben már egyre szemérmetlenebb pillantásokkal szemezve egy jókora szelet gyümölcstortával.

- Egyrészt tanácsadásból, értem ez alatt az uralkodót — biccentett Miryo, miközben kifújta a soron következő slukk füstjét. — Másrészt ellenőrzésből, harmadrészt jelentésből. Akad bőven szenny még egy ilyen idilli helyen is, nehogy azt hidd. Jócskán van melónk minden hónapban. A többit, szíves engedelmeddel, a fantáziádra bízom — villantak meg a lány szemei, egyszerre kihívóan és játékosan, mire Hyunseung felvonta a fél szemöldökét. — A királynőn kívül senki sem tud semmiféle részletet. Még a többiek sem. Kivéve persze, ha olyan az ügy, hogy közösen kell megoldanunk...

- Értem — hagyta annyiban a fiú, elgondolkodó kis bólintással, és mélyet szívott a cigarettájából, eközben hátradőlve a kényelmes karosszékben, tekintetét végig Miryóra szegezve. — Lehet, hogy ez hülye kérdés, de... Nem veszélyes ez egy kicsit?

- Veszélyesnek épp veszélyes, de nem nekünk — vont vállat a lány, majd elnyomta a csikket a hamutartóban, és belemártotta az egyik ujját a csokifondübe, hogy aztán egy kislány minden lelkesedésével nyammogjon rajta egy ideig. — Mi, az alacsonyabb rangú Jokerekkel ellentétben, nem tudunk meghalni, de azt hiszem, valami rémlik ezzel kapcsolatban — hunyorgott Hyunseungra mosolygó szemekkel, mielőtt megismételte volna az iménti mozdulatot, de ezúttal egy érett, vörös cseresznyével. — Az különben is veszélyesebb lenne, ha nem lenne titkosszolgálat. Na de nem is érdekes, mesélj te, hogy ment a lovaglás? Melyik lovat kaptad meg?

- Tepsit... Akarom mondani, Terpszikhorét — felelt Hyunseung egy fáradt kis sóhajjal, majd megcsóválta a fejét, de a hatalmas szemekkel rá visszanéző Miryo arcát látva, képtelen volt megállni vigyorgás nélkül. — És egész jól ment, ahhoz képest, hogy életemben először ültem lovon... Még csak le se estem róla, és már az ötödik próbálkozásra sikerült jól felnyergelnem.

- Te most viccelsz velem? — pislogott nagyokat Miryo, és hirtelen felindulásból beleszórt egy marék epret a csokifondübe, majd megragadott egy kanalat, és közelebb húzta magához az egész tálat, eközben kitartóan meredve Hyunseungra. — Komolyan alád tették Terpszikhorét?

- Igen, de még mindig nem értem, mitől olyan nagy szó ez — vonta fel a szemöldökeit Hyunseung meglepetten, és a lány ténykedésén felbátorodva, maga elé pakolta a gyümölcstortát. Miryo hitetlenkedő nevetéssel beleprüszkölt a csokifondübe.

- Hyunseung, Terpszikhoré az egész birodalom legjobb lova — nézett föl rá aztán, további elfojtott, döbbent nevetéstől csillogó szemekkel. — Csikókora óta licitálnak rá, bárók, grófok, márkik, mindenkik, olyan összegekkel, amikből egy egész várost el lehetne tartani... Eddig senkit sem tűrt meg a hátán, ezért volt gazdátlan, bár azt hiszem, a főlovász sem akarta túlzottan odaadni valami jöttment nemesnek... De ez akkor is hihetetlen, mármint, nem azt mondom, hogy nem érdemled meg, csak... Terpszikhoré, te jóságos isten! — nevetett fel ismét a lány, még hitetlenkedőbb hangon, majd a fejét csóválva a szájába lapátolt egy jókora adag csokis epret.

- Hát, nem tudom, meddig fogom vinni vele — mosolyodott el szomorkásan Hyunseung, miközben hozzálátott, hogy módszeresen széttrancsírozza a villájával a gyümölcstortát, amitől egyszeriben elment a kedve. — Azt hiszem, kedvel, de nagyjából semennyire sem bízik még bennem...

- Persze, mert életében először látott téged — biccentett Miryo, majd lenyalta a szájáról a csokoládét, és újabb cigarettára gyújtva hátradőlt a székében. — Nem megy az olyan könnyen, főleg, ha...

- Ha olyan okos, erős és határozott lóról van szó, mint ő? — vágott a lány szavába Hyunseung, és látva annak meglepett arcát, csak felsóhajtott, és legyintett egyet. — Te vagy ma a harmadik, akitől ezt hallom. Majd meglátjuk, hogy alakul. Nem én vagyok az, aki nem akarja...

- Hyunseung, egyvalamit tanulj meg — fújta Miryo a füsttel együtt, és kicsit közelebb hajolt a fiúhoz, sokatmondó pillantással nézve a szemeibe. — Ha egy ló a társává fogad, akkor neked adja mindenét; erejét, kitartását, vad szellemét. Terpszikhoré kiválasztott téged. Innentől kezdve annyi a dolgod, hogy türelmesen várj, és természetesen, hogy sok időt, erőfeszítést, határozottságot és szeretetet áldozz rá. Úgy fogja meghálálni, ahogy arra csak és kizárólag egy ló képes...

- Remélem, hogy igazad lesz — mosolyodott el halványan Hyunseung, és amint a cigarettacsonk az ujjára égett, halkan felszisszent, és elnyomta a csikket a hamutartóban. — Úgy terveztem, holnap reggel visszamegyek, és megnézem, mennyi ragadt meg a fejemben a mai leckéből...

- Nagyon helyes — biccentett mosolyogva a lány, de ahogy a tekintete a faliórára tévedt, a szemei hatalmasra kerekedtek. — Basszus, már ennyi az idő? Ne haragudj, Hyunseung, rohannom kell, tíz perc múlva jelenésem van Ginánál... Elszívnád?

- Persze — vette át készségesen Hyunseung a felé nyújtott cigarettát, másik kezével pedig Miryo felé nyújtotta a mellette árválkodó széken heverő, számtalan tekercset. — Ezeket itt ne hagyd! És köszönöm az ebédet!

- Igazán nincs mit, aranyom — kacsintott rá a lány, miközben a hóna alá csapta a tekercseket, és futólag megigazította a ruháit. — Nem tudom, mikor jövök, úgyhogy jó tanulást, és ne is törődj Gainnal! — kiabált még vissza a folyosóról, aztán lerobogott a lépcsőn, és Hyunseung még hallotta, ahogy a bejárati ajtó csapódik mögötte. Halk hümmögéssel felelt csupán, nem mintha Miryo hallhatta volna, majd lassan, elmélázva végigszívta a cigarettát, aztán fölemelkedett az asztaltól, és a szobája felé vette az irányt, úgy döntve, hogy kitelepszik a teraszra tanulni, kihasználva az égbolton már lefelé szánkázó nap utolsó, kellemesen langyos sugarait. Felnyalábolta az éjjeliszekrényről a könyvet, amibe tegnap belekezdett, A Pikk Dinasztia első évszázada első két kötetével együtt, kihalászta az egyik otthonról magával hozott füzetét (amelyet pár nappal ezelőtt még naplónak készült használni) az asztal fiókjából, a tolltartójával együtt, majd kicsoszogott az erkélyre.

Jóleső érzéssel szippantott nagyot az üde, virágillatú levegőből, miközben lepakolta a holmiját a cirádás vaskorlát mellett álló, alacsony asztalra, aztán levetődött a kényelmes, puha karosszékbe, és nagyot nyújtózkodva összefonta az ujjait a tarkója alatt, hogy egy ideig csak úgy ücsörögjön, lehunyt szemekkel, halvány mosollyal az arcán. Jó öt-tíz perc után szedte össze végül magát, hogy egy újabb cicás nyújtózással végighordozza a tekintetét a remek kilátáson, de amint kiszúrta az alant elterülő Káró Labirintust, a tanulásnál hirtelen sokkal, de sokkal jobb ötlete támadt.

Az ölébe húzta a füzetét, felcsapta a legutolsó oldalon, majd kikotort egy úgy-ahogy használhatónak minősíthető ceruzát a tolltartójából, és gyors, rutinos, műszaki tervezés-kurzuson edzett mozdulatokkal látott hozzá, hogy lerajzolja a kacskaringós, kiismerhetetlen labirintus összes útvesztőjét és titkos ajtaját. Ritkán nézett fel, megpróbálva minél több útvonalat memorizálni, de minden egyes vonal után alaposan leellenőrizte, hogy a munkája megegyezik-e a valósággal, tekintve, hogy semmiféleképp nem lett volna a segítségére egy ismeretlen labirintus megismerésében egy végzetes hibákkal teli térkép. Ahogy egyre közeledett a labirintus közepe felé, egyre többet kellett nyújtogatnia a nyakát, hogy kilásson a magas, dús lombkoronájú fák ágai között, egy bizonyos ponttól azonban már nem tudott tovább haladni, így hát Hyunseung fölemelkedett a fotelből, és a terasz széléig sétált, hogy tisztán rálásson a labirintusra. A tekintete azonban megakadt valamin, inkább valakin, még inkább valakiken, történetesen Dongwoonon és Narshán, akik a labirintus közepén csobogó szökőkúttól nem messze ücsörögtek, a rózsabokrok árnyékában, és a legfinomabban szólva sem tűntek épp boldognak. Hyunseung összevonta a szemöldökeit, majd becsukta a füzetét, és lerakta az asztalra, hogy aztán egy kicsit még közelebb húzódva a korláthoz, egyszerre aggodalmas és kíváncsi tekintettel kövesse tovább az eseményeket.

Habár nem hallotta, hogy miről beszélnek, tisztán látta, hogy Narsha sír, méghozzá nagyon sír, az előtte térdeplő Dongwoon pedig kétségbeesetten rázza a vállainál fogva. A lány borzasztó sokáig nem reagált semmit, csak a fejét rázta, hosszú, vörös haja ide-oda lebbent, és a könnyek szüntelen potyogtak hatalmas szemeiből. Fodros, krémszín ruháját zöld fűfoltok piszkították, akárcsak Dongwoon világos ingét, az arca pedig maszatos volt a könnyektől és a puha, sötétbarna földtől. Hyunseung nem látta a fiú arcát, de egész biztos volt benne, hogy ő sincs teljesen magánál, már csak abból is, amilyen esetlenül előrezuhantak a vállai. Egy nagyon váratlan pillanatban Dongwoon előre hajolt, és forrón megcsókolta Narshát, aki erre egész testében ledermedt, aztán eltolta magától a fiút, határozottan, de nem durván. Ami ezután következett, az mindennél váratlanabbul érte Hyunseungot.

Dongwoon egyszer csak, se szó, se beszéd, megmerevedett, majd a fiú élettelenebbül ernyedt el, mint egy rongybaba, egyenest bele Narsha karjaiba, aki lassan cirógatni kezdte a haját, újfent könnyekben törve ki. Hosszú percekig így maradtak, mozdulatlanul, némán, és Hyunseung pedig már épp kezdte azt hinni, hogy valamilyen rejtélyes bubi-módon sikerült napirendre térniük a nézeteltérésük fölött, amikor Dongwoon hirtelen megrázta a fejét, és úgy húzódott el Narshától, mintha izzó vassal értek volna hozzá, aztán talpra szökkent, és futni kezdett, valamerre, amerre a kijáratot sejtette. A lány hangosan, nagyon hangosan felzokogott, arcát a tenyereibe temetve, és előrehajolt felhúzott térdeire — a fiú pedig veszett tempóban készült épp borzalmasan eltévedni. Hyunseung megkövülten figyelte, ahogy Dongwoon újabb meg újabb köröket ró le, minden egyes alkalommal kibukkanva a szökőkút mellett, egyre keserűbb arccal, mígnem a sokadik próbálkozás alkalmával végül megtorpant Narsha előtt, és mondott neki valamit. A lány megrázta a fejét, és minden bizonnyal válaszolt, mert Donwoon a következő pillanatban rá sem nézve sarkon fordult, és elindult az egyik ösvényen, ezúttal nem vétve el az irányokat. Amint kitette a lábát a labirintus kapuján, Hyunseung gondolkodás nélkül kitépte a füzetéből az utolsó oldalt, és iramodott meg a földszint felé, úgy, ahogy volt, pizsamában, mezítláb. Az ajtóban aztán megtorpant, és a tejüvegen keresztül figyelve a terepet, még megvárta, hogy Dongwoon kikanyarodjon a hátsó kertből, rá a sétányhoz vezető útra, aztán kilépett a házból, és önmagát is meglepve, nem Dongwoon után iramodott, hanem egyenest a labirintushoz száguldott, és úgy tépte fel az alacsony, kovácsoltvas kaput, mint akit kergetnek. Gyorsan bemérve a még csak félig kész, de éppenséggel tökéletesen használható térképen, hogy melyik úton jut el a leggyorsabban a szökőkúthoz, Hyunseung rohanni kezdett, hol maga elé, hol a térképre nézve, a torkában dübörgő szívvel, kuszán zsongó, összefüggéstelen gondolatokkal, és rémisztő aggodalommal a mellkasában. Pár percen belül aztán sírás hangjára lett figyelmes, mire Hyunseung a mackónadrágja zsebébe gyűrte a papírt, és a fülét hegyezve gyorsabb tempóra kapcsolt. Habár a talpát borzasztóan szúrták az itt-ott felbukkanó, apró kavicsok, egy pillanatra sem állt meg, egészen addig, amíg kis híján hasra nem esett egy különösen vastag, a földből hivalkodóan előtüremkedő gyökérben, és ahogy egy halk káromkodás után fölemelte a fejét, hirtelen szembenézett a szinte már érzéketlenül vidáman csobogó szökőkúttal. Narshát csak az ezt követő pillanatban szúrta ki, ugyanott, ahol akkor ült, amikor elfordította róla a tekintetét a teraszon állva. A lány hatalmas, a könnyek mögött a kék minden árnyalatában csillogó, tompa szemekkel meredt maga elé, és továbbra is sírt, csak most már némán. Az ujjai között egy rózsát szorongatott, melynek néhány szerencsésebb szirma kiszabadult a lány markából, és gyűrötten hevert körülötte a fűben. Hyunseung látta azt is, hogy Narsha tenyeréből lassú, lusta patakokban csordogál a vér a könyöke és az ujjai felé, mire hatalmasat nyelt, és tétován megtorpant félúton. Biztosan a tüskék.

Nem mert volna rá mérget venni, hogy Narsha látja őt, így hát nem is szólította meg a lányt, csak lassan odalépett hozzá, aztán aggodalmas tekintettel letelepedett mellé. Beletelt egy időbe, mire Narsha észrevette, hogy társasága érkezett — akkor viszont felnézett Hyunseungra, egyszerre rengeteg mindent mesélő tekintettel, és egy nagyon váratlan pillanatban hangosan felnyüszített a pokoli, elsősorban leginkább lelki fájdalomtól. Vehemensen remegő kezeiből megállíthatatlan zuhatagként potyogtak ki a vérrel átitatott rózsaszirmok, mire a lány riadtan kapott utánuk, Hyunseung azonban gyorsabb volt nála, és azonnali hatállyal a karjaiba zárta, méghozzá nagyon szorosan. Narsha erre csak még hevesebben megremegett, ahogy a zokogás megállíthatatlan, elemi erővel kerekedett felül a Káró Bubi maradék, haldokló önmegtartóztatásán, és a lány, riadtan kutatva a biztonság után, sebes kezeivel megragadta Hyunseung pólóját, és egészen közel húzta magához, mintha csak be akarná kebelezni. Hyunseung erősen a nyelvébe harapott, majd minden másra képtelenül, fejét Narsha fejére hajtotta, és hatalmasat, mélyet sóhajtott, eközben szelíden előre-hátra dülöngélve. Fogalma sem volt, hogy mi történt, ami ennyire felzaklathatta mindkettejüket. Fogalma sem volt, mitől ájult el Dongwoon, hogy mitől érzett Narsha ekkora fájdalmat, hogy mi volt az, ami végül menekülésre késztette a fiút. Egyvalamit tudott, méghozzá azt, hogy nem tudott semmit sem.

Órákig ültek ott, a rózsabokrok tövében, mozdulatlanul, egymás ölelésében, egy ritmusra lélegezve. A nap lassacskán elérte a horizontot, és Hyunseung egyre hevesebben vacogott, ahogy az árnyékok lustán nyújtózkodva teljesen belepték a labirintust. Narsha teste is érezhetően hűlt, és egyre inkább a hűvös, esti szellő miatt reszketett, mint a folyamatos, csillapíthatatlan, keserves és néma sírástól.

A fiú azonban nem akarta megzavarni, attól félve, bármilyen apró rezdüléssel ismét felzaklathatja a Káró Bubit, így hát csak várt, amíg már a feneke és a lábai teljesen el nem zsibbadtak, és az eddig szélsebesen pörgő gondolatok is álmosan ásítozva nyugovóra nem tértek a fejében.

Akkor aztán szelíden megérintette Narsha nedves arcát, kisimítva a csapzott, vörös tincseket annak homlokából, és amint a lány felnézett rá, halványan elmosolyodott, és épp elég jelzésértékűen bólintott egyet. Narsha egy ideig nem reagált semmit, de végül elhúzódott tőle, és szaggatott mozdulatokkal fölemelkedett a földről, engedelmességre bírva elgémberedett tagjait. Hyunseung azonnal ott termett mellette, hogy a derekát átkarolva közelebb vonja magához a végkimerülés torkában álló, törékeny lányt, majd elindult vele a labirintus kapuja felé, szabad kezével a zsebében kotorászva a félkész térképért. Narsha azonban csak finoman megrázta a fejét, mire a fiú végül visszaejtette maga mellé a karját, és leszegett fejjel lépkedett tovább. Hiába volt klasszisokkal rosszabb állapotban, most is Narsha vezetett, szótlanul, rezzenéstelen arccal, üres tekintettel meredve egyszerre mindenhová és sehová. Olyan messze járt, amilyen távolságot ép ésszel képtelenség felérni, Hyunseung azonban tudta, hogy annál többet nem tud tenni érte, hogy vele van, és társul hozzá a néma, bánatos, kiábrándult és csalódott hallgatásban.

Kiérve a hátsó kertbe, Hyunseung egy egészen kicsit megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb ágyba dughassa a lányt. A gyomra borsóméretűre ugrott össze, amint észrevette, hogy odabent ég a lámpa, de végül csak erőt vett magán, fölsegítette Narshát az ajtóig, és benyitott az előtérbe. Nem igazán akart hinni a szemeinek, amikor megpillantotta a lépcsőn lefelé igyekvő, hálóinget viselő Gaint, akkor pedig már a füleinek sem, amikor a lány, holtra váltan odaszáguldott hozzájuk, és a kezeibe zárta Narsha már-már eszméletlen arcát.

- Mit műveltél vele?! — csattant a következő pillanatban, egyszerre vádló, aggodalmas és ijedt hangon, miközben felnézett Hyunseungra, életében talán először nem lesajnálóan, hanem szinte már kegyelmes hazugságért könyörgő, őszintén rémült tekintettel. Hyunseungnak azonban ez bőven elég volt ahhoz, hogy az órák óta telítődő pohárba belehulljon az utolsó csepp, és válaszul csak elengedte Narshát, aki azonnal ráomlott a még nála is törékenyebb Káró Dámára.

- Semmit — felelt aztán a fogait csikorgatva, de ahogy Gain tekintete hirtelen elsötétült, miközben vékony karjaival átölelte Narshát, Hyunseung érezte, hogy a torkán felbugyognak az első dühödt, aljas kis könnyek. — Miért kell ezt csinálnod? Miért kell ennyire gyűlölnöd, amikor csak segíteni akarok? Miért nem tudsz békén hagyni? — csóválta meg aztán a fejét, majd választ sem várva ellépett a lánytól, és felviharzott a lépcsőn. Nem láthatta, ahogy Gain arca megvonaglik, és a lány szorosan lehunyja a szemeit, eközben halkan belesírva Narsha rózsaszirmokkal teli, puha hajába, de minden bizonnyal akkor sem hatotta volna meg a látvány, ha szemtől szemben áll vele.

♠ ♦ ♣ ♥

- Jó reggelt, Tepsi — ásított hatalmasat Hyunseung, de ahogy Terpszikhoré megböködte az orrával, eközben egyszerre álmosan, vidáman, és kissé méltatlankodóan felprüszkölve, halványan elmosolyodott, és szelíden megütögette a ló nyakát. Miközben hozzálátott, hogy koordinálatlan mozdulatokkal kibogozza a szénatartóra kötözött vezetőszárat, hitetlenkedő kis fejcsóválással nyugtázta magában, hogy a gyomrát görcsbe rándító szorongás abban a pillanatban foszlott semmivé, ahogy meglátta a lovát. Tény mi való, a fiú élete majdhogynem leghorribilisebb éjszakáján volt túl, meglepő módon nem épp a legtöbb alvással, tekintve, hogy miután aznap este felviharzott a lépcsőn, még csak véletlenül sem volt hajlandó szabadjára engedni a kikívánkozó könnyeket, hanem kizárva a fejéből a külvilágot, letelepedett az asztalához olvasni. Az álnokul támadó fáradtsággal vívott, kínkeserves harcot végül jócskán hajnal derekán adta föl, egy fél könyv kijegyzetelése és kétszeri átolvasása után, az ágyba dőlve viszont szembesülnie kellett a második számú akadállyal, történetesen a gondolataival, amelyek további fél-háromnegyed óráig nem hagyták még elaludni.

Így történt hát, hogy amikor végül fölébredt, fél tíz tájékán, egy csöppet sem érezte magát se kipihentnek, se kiegyensúlyozottnak, békésnek meg aztán a legkevésbé sem, tekintve, hogy az alig öt óra alvásért cserébe a feje iszonyatos hasogatással jutalmazta meg.

Most azonban, ahogy továbbra is nagyokat ásítozva lecsutakolta, majd kivezette Terpszikhorét a boxból, aztán az udvaron föl is nyergelte, méghozzá egyes-egyedül, bárminemű segítség nélkül, egyszeriben minden gyötrelme túl távolinak tűnt ahhoz, hogy Hyunseung foglalkozzon vele. Örült is, hogy kivételesen egyedül lehet egy kicsit, mert egész biztos volt benne, hogy képtelen lenne a tegnap történtekről bárkivel is beszélgetni, Doojoonnal főleg nem. Terpszikhoré tökéletesen elég volt társaságnak; a ló, minden bizonnyal érezve, hogy valami nincs rendben gazdájával, klasszisokkal kezesebben viselkedett, mint az első találkozásuk alkalmával, aminek következtében Hyunseung is egyre bátrabban merte kivenni a részét az irányításból. Önmagát is meglepte a könnyed mozdulat, amivel felkapaszkodott Terpszikhoré nyergébe, és habár egy pillanatra felszisszent, ahogy izomláztól égő tagjai ismét fölvették a fájdalmas pozíciót, végül szelíden megnoszogatta a lovat, aki nem is tétovázott lassú, egyenletes léptekkel kisétálni vele a karámba, olykor-olykor hátrapillantva rá.

Amint aztán egyelőre komótos ügetésbe kezdtek, Hyunseung összekócolódott idegei fokozatosan kezdtek el kisimulni, a fiú lepedőmintás arcával egyetemben. Szép idő volt, hűvös-napos, pont megfelelő egy kis testmozgáshoz, amiben épp csak annyira melegedett ki egy idő után, hogy ne fázzon az egyre felszabadultabban ügető Terpszikhoré hátán. Már maga a tudat, hogy kifejezetten magabiztosabban üli meg a lovát, mint tegnap, felvillanyozta kissé, és alig húsz perc múlva Hyunseung már szélesen vigyorogva markolt rá erősen a kantárra, miközben kicsit gyorsabb tempóra ösztönözte Terpszikhorét.

- Én nem is tudom, Tepsi — szólalt meg aztán jóval később, a karám túlsó szélén ügetve, eközben el-elrévedő pillantással csodálva az őket körbeölelő, fantasztikusan zöld és vad tájat. — Annyi minden történt három nap alatt, amihez régen legalább fél év kellett... Azt hiszem, egy kicsit most hiányolom az unalmas időket — sóhajtott halkan, és a fejét csóválva jobbra irányította a lovat. — Mármint... Én egyáltalán nem szeretem a nagy felhajtást magam körül. Sőt, mondhatni, utálom. Tudod, hogy miről beszélek, igaz, Tepsi? — sandított le az állatra, aki erre mintha bólintott volna, miközben halkan, figyelmeztetően felprüszkölt. Hyunseung nevetett. — Tudom, tudom, Terpszikhoré. Mindenesetre azt hiszem, most már átérzem a helyzetedet... Borzalmas lehet ennyi kapzsi figyelem központjában állni. Ne félj, most már nem engedek senkit a közeledbe... Na jó. Talán Mirt. Meg Junhyungot — tette hozzá mosolyogva a fiú, majd kísérleti jelleggel elengedte a kantárt az egyik kezével, hogy óvatosan megsimogassa a hirtelen megtorpanó Terpszikhoré nyakát. — Na, hé, most meg miért álltál meg? Hé, Tepsi, hagyd abba, benne van a zabla a szádban, te nagyon hülye, azt akarod, hogy tönkremenjenek a fogaid? Tepsi, ne legelj, hanem... Terpszikhoré!! — legyintett egyet szelíden a ló farára Hyunseung, mire amaz rögvest fölemelte a fejét, és huncut szemekkel ráhunyorgott. — Nézze meg az ember, kiöntöm itt neked a szívem, benned meg annyi jóérzés nincs, hogy végighallgass...

Terpszikhoré válaszképp vidáman megrázta a fejét, majd amint Hyunseung egy nagy sóhajjal meghúzta a kantárt, ügetni kezdett. A fiú arcáról azonban képtelenség lett volna levakarni a mosolyt, most, hogy úgy érezte, sikerült egy kicsivel még közelebb kerülnie méltán csodált intelligenciájú hátasához, aki néha-néha kísértetiesen emlékeztette egy régi (nem mellesleg gondolatolvasó) barátjára, mintsem egy két napja megismert, ereje teljében lévő, álomszép fekete kancára, akiért egy egész ország nemessége igyekszik hangosan kiabálva túllicitálni egymást.

Már jócskán elmúlt dél, mire Hyunseung kellőképp egyberázódott egy újabb, megfeszített tanulással, és Doojoon hirtelen felbukkanásától függően, további gyakorlati órákkal eltöltendő naphoz. Miután alaposan lecsutakolta Terpszikhorét, és még alaposabban telepakolta az etetőjét friss szénával és zabbal, valamint futólag odaköszönt a neki roppantul megörülő Aurorának, és az őt méltóságteljes biccentéssel üdvözlő Caspiannak, fütyörészve, zsebre vágott kezekkel indult vissza a birtok felé, távozásakor a Mirtől ellesett módszerrel megrángatva egyszer-kétszer a kicsi harangot a lovarda bejárata fölött. Menet közben jó alaposan kinézelődte magát az ismét élettől nyüzsgő főutcán, talán egy picit túl feltűnően is, de mire a kapuhoz ért, már eljutott abba a kedves stádiumba, hogy nem blokkolt le azonnal, ha valaki visszafogottan mosolyogva ráköszönt, és meghajolt előtte.

Mint minden udvarban, itt is gyorsan terjedt a pletyka, és Hyunseung bele sem akart gondolni, hogy mikor találnak rá az első rosszakarói. „Remélhetőleg addigra már testőrbrigádom lesz”, gondolta magában, de természetesen nem állta meg széles, kritikus vigyor nélkül önnön élelmes, remek humorérzékének legújabb kinyilatkozását, miközben udvariasan biccentve köszöntötte a kapuőröket, akik haptákba vágták magukat, amint elhaladt mellettük. Úgy döntve, elsétál a tóhoz, és talán még úszik is egyet, mielőtt hazamenne, hogy aztán belevesse magát a csodálatos történelemkönyvek közé (amelyek egyébként tényleg sokkal jobbak voltak, mint amire számított), útját egyenest a palota felé vette, hogy a lehető legrövidebb idő alatt elérjen a birtok túlsó végébe.

Arra az embertömegre, ami a földszinti előcsarnokban várta, nem volt túlságosan felkészülve, úgyhogy a fiú megszaporázta a lépteit, igyekezvén eközben tudomást sem venni a megbotránkozó tekintetekről, amelyekhez rendre felháborodottan suttogó hangok társultak. Valóban, Hyunseung nem épp a legelegánsabb toalettjét viselte, de hát egyáltalán nem gondolt rá reggel, hogy lovaglás után majd úgy alakulnak a dolgok, hogy akár egy rövid időre is mutatkoznia kell a nemesség apraja-nagyja előtt. Arcán halvány, de egyértelműen elutasító kis mosollyal igyekezett hát minél gyorsabban átvágni az előcsarnokon, de még mielőtt kipenderülhetett volna a hátsó kertbe vezető üvegajtón, hirtelen szívmelengetően ismerős hang csattant a háta mögött, mire Hyunseung elvigyorodott.

- Kis híján eltrafál, aztán még csak meg sem fordul, hogy köszönjön, hát miféle viselkedés ez, fiatalember? — tőle alig pár méterre, a megrökönyödötten pislogó, csipkés-fűzős grófnék és elegánsan öltözött, elhízott nemesemberek között Shin Bongsun állt, a maga százhatvan centijével, takaros, sötét egyenruhájában, és csípőre tett kezekkel, gyilkosan méregette Hyunseungot. — Nem is beszélve a ruhádról, hát hogy képzeled te, hogy így emberek közé mész?

- Csak nem egy Udvari Tisztaság- és Rendfelelős Csinos Kishölgy A Konyhai Részlegről az, kit szemeim látnak? — lépett közelebb a nőhöz Hyunseung, széles vigyorral az arcán, mire Bongsun keménynek tettetett vonásai a szempillantás töredékén belül simultak el.

- Hát egyem a szívét, hogy megtanulta... - gügyögött a nála legalább három fejjel magasabb fiúnak, de amint érzékelte maguk körül a dermedt csendet, figyelmeztetően villogó szemekkel körbenézett a csarnokban. — Most meg mit kell bámulni, flancos népség? Törődjenek a maguk dolgával, vége az előadásnak! — tette még hozzá emelt hangon, majd nemes egyszerűséggel megragadta Hyunseungot a könyökénél fogva, és harcias csörtetéssel megindult vele a keleti szárny felé. A nemesség úgy vált ketté, mint az a bizonyos színű tenger azon bizonyos remek zsidó ember mozdulatára a tükrön túli világ évszázadok óta vezető bestsellerében, majd amint a furcsa páros eltűnt az első keresztfolyosóban, a csarnokba visszatért az élet, mintha mi sem történt volna.

- Éppenséggel pont téged kereslek, úgyhogy jó is, hogy találkoztunk — mosolygott fel a fiúra Bongsun, huncutul csillogó szemekkel, mire Hyunseung kérdőn felvonta a fél szemöldökét. — Sürgős csevegnivalód van Ginácskával, úgyhogy tempózz szépen fölfelé a harmadikra, édesem.

- Mármint a királynővel? — kérdezett vissza Hyunseung, hatalmas szemekkel pislogva a nőre. Bongsun felvonta a fél szemöldökét, és bólintott. — Mármint most? — Bongsun ismét bólintott, mire Hyunseung szemei még nagyobbra kerekedtek. — Mármint így?

- Jaj, ne kérdezősködj már annyit, hanem igyekezzél egy kicsit jobban — legyintett bosszúsan a nő, miközben futólag végigmérte Hyunseung öltözékét. — Annyira nem is nézel ki rémesen.

- De lószagom van...

- Kibírható — biccentett határozottan Bongsun, és a lépcsőhöz érve kétszeres tempóra kapcsolt, továbbra is rángatva magával a helyzetből nem túl sok mindent értő Hyunseungot. — Tovább már nem akarom váratni őfelségét, így is legalább fél órája hajkurászlak az egész épületben, és legalább ennyi ideje a konyhán kéne lennem, hogy elkészüljön háromra annak a sok majomnak az ebédje...

- Megköpködted a húst legalább? — kérdezett vissza Hyunseung vigyorogva, miközben kettesével szedte a fokokat a mindennemű kecsességet valami egészen imádnivaló természetességgel nélkülözve trappoló Bongsun mellett.

- Jó alaposan — biccentett a nő ismét, ezúttal már meglehetőst katonásan, mire mindkettejükből egyszerre pukkadt ki a nevetés az első emeleti lépcsőfordulóba érve. — Esküszöm, Hyunseung-ah, hogy meg fogok bolondulni ennek a hónapnak a végére, ha ez így megy tovább... Minden nap érkezik legalább öt elkényelmesedett hólyag, ha nem több, és ezek még csak nem is a lehengerlően udvarias, fiatal bárók... Ezekben egy szikra jó modor, annyi sincs, én mondom neked!

- Csak szólj bármikor, jövök, és rendet teszek — vigyorodott el, ha ez lehetséges, még szélesebben Hyunseung, egyelőre még nem gondolva bele túlságosan, hogy miért is száguld ő most Bongsun oldalán oda, ahová. — Bár rangom még egyelőre nincs hozzá, de...

- Áhh, baromság, úgyis lesz előbb-utóbb — nevetett fel a nő rekedtes hangon, a második emeleti lépcsőforduló után ismét gyorsítva egy kicsit a tempón. A harmadikra érve aztán egyből megtorpant, és fél kézzel a falnak támaszkodva, megragadta a kis híján egyedül tovább nyargaló Hyunseung csuklóját. — Jól van már, hé, hova rohansz, kiköpöm a tüdőmet, várj már egy kicsit...

- Mintha én lettem volna az, aki letámadott a földszinten, aztán idáig száguldott velem — prüszkölt fel a nevetéstől Hyunseung, mire Bongsun szemei gyilkosan rávillantak.

- Megmentettelek.

- Úgy valahogy — biccentett megadóan a fiú, és miután mindketten alaposan kilihegték magukat, most már sokkalta nyugodtabb tempóban indultak meg, balra fordulva a napfényben fürdő folyosón. Hyunseung csak egy futó pillantással tisztelgett a Tükrök Terme előtt, aztán némán követte Bongsunt az ablakokkal kirakott falú, átjárószerű folyosón az uralkodói lakosztály felé. Az átjáró egy kisebb előcsarnokban vezetett, amelynek a végében hatalmas, sötét, aranydíszítéses ajtó állt, két talpig felfegyverkezett őrrel, akik azonnali hatállyal keresztbe állították egymás között hosszú, tűhegyes végű lándzsáikat, amint a még mindig lihegő Bongsun és Hyunseung megtorpantak előttük.

- Na, félre az utamból, mihasznák, meghoztam a Káró Királyt! — morrant rájuk a nő, mire az őrök, Hyunseung legnagyobb döbbenetére, ijedt kiskutyaként húzták vissza maguk mellé a lándzsáikat, és mélyen meghajoltak a tüzes természetű szobalány, és a mellette megszeppenten ácsorgó fiú előtt, majd az egyikük szélesre tárta az ajtót.

- Mosolyogj szépen — könyökölte oldalba Hyunseungot a barátságosnál kicsit erősebben Bongsun, majd szelíd erőszakkal taszajtott rajta egyet, aminek következtében a fiú a szó legszorosabb értelmében átesett a küszöbön a szűk, hosszú, sárgás lámpafényben derengő folyosóra. Nem igazán volt ideje körbenézni, pedig a falakat jócskán beborították a különböző méretű és témájú festmények, amikre szíve szerint több időt szentelt volna egy kósza szempillantásnál — Bongsun olyan tempóban rángatta magával a számtalan kisebb ajtó előtt, a folyosó végén tárva-nyitva álló, magas tolóajtó felé, hogy Hyunseung már attól tartott, hogy ha rosszul lép, netalán kitörik a bokája. A küszöb előtt aztán a nő hirtelen megtorpant, futó mozdulattal megigazgatta a kötényét, és bűbájosan elmosolyodott, majd miután négyszer megkopogtatta a tolóajtó egyik szárnyát, belépett a szalonba.

- Jelentem alássan, Felség, hogy Jang Hyunseung megérkezett — pukedlizett kecsesen a nő, mire Hyunseungból kis híján kipukkadt a fékezhetetlen nevetés, de a következő pillanatban aztán a Pikk Királynő hirtelen ott termett előttük a semmiből, a fiú pedig, nemes egyszerűséggel ledermedt a kecses, halványkék, dús-habos ruhát viselő, földöntúlian gyönyörűnek tetsző alak láttán.

- Köszönöm, Bongsun — mosolyodott el Gina kedvesen, mire Bongsun csak ismét pukedlizett. — Most hagyj minket magunkra, kérlek. Ha volnál olyan kedves, behúznád az ajtót?

- Ahogy parancsolja, Felség — pukedlizett harmadjára is a nő, majd udvariasan lehajtott fejjel elfordult, de mielőtt még kilépett volna a folyosóra, felsandított Hyunseungra. — El ne szúrd nekem — préselte a fogai között, aztán átlépte a küszöböt, és alázatos, lassú mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót, Hyunseung pedig kettesben maradt Choi Ginával, a birodalom hetedik uralkodójával, piszkos melegítőruhában, izzadtan, lószagúan, és a legőszintébben szólva, fogalma sem volt arról, hogy most mégis mi a jó büdös fenéhez fog kezdeni.

♠ ♦ ♣ ♥

Ahogy Seungho elhallgatott, Junhyung elgondolkodóan összevonta a szemöldökeit, és lepöccintette a kezében füstölgő cigarettát a hamutartóba. A második emeleti irodájában ücsörögtek, kettecskén, és megfeszített munka címszóval épp békésen dohányozgattak, miközben amolyan jóféle, jokeresen heves eszmecserét folytattak végtelen életük roppant fontos kérdéseiről.

- Tegyük fel, hogy igazad van — bólintott aztán a Pikk pakli egyetlen és utánozhatatlan Jokere, majd hátradőlt a székében, és összefűzte az ujjait a tarkóján, elgondolkodóan körbehordozva eközben a tekintetét a tágas helység falai mentén húzódó, dugig tömött könyvespolcokon. — De mi van akkor, ha semmi tudományos bizonyíték nem áll a rendelkezésedre? Akkor hogyan veszed rá az embereket, hogy higgyenek neked?

Seungho, aki idáig azzal szórakozott, hogy a Junhyung asztalát szinte teljesen beborító kacatok közül elkobzott, üres töltőtollat alakítgatta az ujjai között különféle tárgyakká, méghozzá teljesen összefüggéstelen sorozatban, most letette az abban a pillanatban épp hangvillát, mielőtt abból mondjuk teáskanál lehetett volna, és mélyet szívott a cigarettájából.

- Megmutatom az összes szkeptikusnak — vonta meg végül a vállát, és kecses füstoszlopot eregetett a levegőbe. — Mármint effektíve és konkrétan megmutatom. Leültetem őket bazmeg egy szobába, hogy ti seggfejek innen addig nem mozdultok, amíg nem látjátok ezt a tulajdon két szemetekkel.

- És mi van, ha vakok? — szaladtak fel Junhyung szemöldökei, mire Seungho értetlenül ráfintorgott.

- Attól még a fülük működik, nem? — rázta meg a fejét, kitárt karokkal, és miután elnyomta a cigarettáját, azonnal rágyújtott a következőre, zsinórban immáron legalább a tizedikre, aztán Junhyung arcát látva csak felhorkantott, és folytatta. — Jó, akkor tegyük fel, hogy vakok, de hallanak, éreznek illatokat és ízeket, és tökéletesen érzékelnek a kezeikkel. Meg tudják fogni, meg tudják szagolni, meg tudják kóstolni, ezekkel együtt pedig még tökéletesebben fogják hallani is, hogy mi az, ami pontosan történik.

- Mi a faszom, bele akarod tolni a szájukba? — prüszkölt fel a röhögéstől Junhyungból, mire Seungho első reakcióképp csak megforgatta a szemeit, és felsóhajtott, de félúton aztán megtorpant a méltatlankodásban, és képtelenül rá, hogy visszafogja magát, belőle is kitört a nevetés, ahogy a kimondhatatlanul röhejes folyamat képei pörögni kezdtek a lelki szemei előtt.

- Nem így gondoltam, te iszonyatosan segg — nézett aztán Junhyungra, de ahogy a másik erre csak még hangosabban derült tovább elmeállapotukon, az ő rekeszizmát is görcsbe rándította az egyre hevesebb röhögés, mígnem már alig látott a könnyektől, akárcsak a vele szemben ülő fiú.

- Bazmeg, nem én kezdtem el arról filozofálgatni, hogy milyen jó lenne megtanítani beszélni egy kibaszott tehenet, szent faszom, Seungho, te ma kurvára nem vagy normális — vinnyogott válaszképp Junhyung, egyre inkább a hastáji fájdalmaktól, mintsem a jókedvtől, mire a másik Joker csak hadonászva megrázta a fejét, jelezve, hogy inkább nem kíván elpusztulni a röhögőgörcstől itt helyben, úgyhogy tegyen meg egy szívességet, és kussoljon. Miután alaposan kiörömködték magukat remek humorérzékükön, és az asztalon heverő hangvilla visszavándorolt Seungho kezébe, ahol aztán rövid távon belül egy miniatűr fémtehénné változott, és kitüntetett helyre került Junhyung asztalán, a tintatartó mellé, rágyújtottak még egy szál cigarettára, és rendezve arcvonásaikat, rászánták magukat, hogy elkezdjenek dolgozni még ma, ha már lassan másfél órája semmi más nem dőlt belőlük a színtiszta, fájdalmas hülyeségen kívül. Szó ami szó, akadt is bőven átolvasandó papírköteg, még több beérkezett jelentés és szigorúan titkos füles az ország számtalan pontjáról, amivel záros határidőn belül végezniük kellett, tekintve, hogy az országgyűlés napja veszélyesen gyorsan közeledett.

Mivel pontosan tudták magukról, hogy ennyi unalmas szarral két örökkévalóság alatt sem végeznének egyedül, Junhyung és Seungho ilyenkor rendre együtt látott hozzá a munkához, már csak a rengeteg, felfoghatatlanul sok röhögés reményében is, ami a legtöbbször természetesen nem is maradt el.

Igazi férfias tempóban láttak hozzá, hogy két külön kupacba rendezzék a papírjaikat, az egyiket „katasztrofálisan fos”-nak, míg a másikat „közepesen kurvarossz”-nak keresztelve, aztán némaságot fogadva az elkövetkezendő, legalább tizenöt percre, mind a ketten az ölükbe húztak egy-egy mappát. Habár most tényleg olvastak, és nem a fiatal szobalányok drasztikusan különböző mellbőségéről vitatkoztak, azért mind a ketten érezték, hogy nem lesz túl hosszú életű a koncentráció ezúttal sem. Seungho részéről főleg azért nem, mert még ha nem is volt hajlandó akár egy szóval is említeni, de Junhyung tisztán látta rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni, és a fiú folyamatosan zaklatott, nagyjából azóta, hogy átestek a tükör túloldalára, hosszú hónapokkal ezelőtt. Junhyung részéről pedig leginkább azért nem, mert három napja nem aludt rendesen, tekintve, hogy minden egyes idejét, amit gondolkodással és fölösleges idegeskedéssel tölthetett volna Hyunseunggal és a nyakukban lévő, éledező politikai katasztrófával kapcsolatban, munkával töltötte el, temérdek mennyiségű kávé meglehetőst egyhangú, unalmas társaságában.

Mint ahogy arra számítottak is, a várt dekoncentráció hamarosan be is következett, de a vártnál sokkal később, majdhogynem egy teljes órányi körmölés, olvasás, és aláírás után, az első olyan jelentések képében, amelyek a változatosság kedvéért az uralkodó ellen végrehajtani készült, véres merényletekről számoltak be. Junhyung nem is igazán értette, hogyan unatkozhat valaki ennyire, vagy éppenséggel, hogyan lehet ennyire hülye, de természetesen a világ minden kincséért sem ugrotta volna át kecsesen a dokumentumokat anélkül, hogy ne tolta volna őket Seungho orra alá, hogy aztán jó húsz percig szidalmazzák a mindenféle meggárgyult agyú vénasszonyokat, akik ilyen, és ehhez hasonló, hallucinált konspirációkkal és rémtörténetekkel terhelik le megfáradt, amúgy sem kifogástalanul működő elméjüket, mielőtt egy bosszús legyintéssel lapoztak volna mindketten.

A Kőr Joker végül délután három óra magasságában indítványozta, hogy ugyan pályázzanak már el a szervezetükbe juttatni némi táplálékot, ellenkező esetben kénytelen lesz sült pulykává változtatni Junhyungot, és azonnali hatállyal bepuszilni. Junhyung, akinek már csak az evés gondolatától is kavargott a gyomra, bájosan elutasította a másik ajánlatát („na menjél, faszom, mielőtt éhen döglesz!”), és futólag emlékeztette rá a fiút, hogy ne felejtse el a négykor kezdődő, sürgős értekezletet az uralkodói lakosztályban („ha késel, bazmeg, feldugom a birodalmi lobogót a seggedbe!”).

Amint aztán az ajtó becsukódott a hangosan-öblösen nevető Seungho mögött, Junhyung ledobta az asztalra a kezében tartott tollat, és a papírokra könyökölve megdörgölte a szemeit.

Valami nem volt rendben. Nem tudta volna megmondani, hogy micsoda, egyszerűen csak érezte, hogy szorul körülöttük a hurok, és ez most nem pusztán Yong Junhyung-féle idegeskedés volt. Nem csak Seunghóval, hanem mindnyájukkal, egytől-egyig, az első és mindenkori húsz összes tagjával kapcsolatban; egyszerűen csak valami megváltozott, amióta újra munkába álltak, és a fiút annyira bosszantotta a tudat, hogy képtelen rájönni, pontosan mi is az, hogy néha-néha legszívesebben ordibálni kezdett volna a frusztrációtól. Ilyenkor semmi másra nem tudott gondolni, csak Jo Kwonra, borsónyi gyomorral, versenyfutóként száguldó szívvel a torkában — Jo Kwonra, és arra, hogy mennyire könnyebb lenne, ha a Káró Király velük lenne. Aztán eszébe jutott az is, hogy az új Káró Király hamarosan velük lesz, legalábbis remélhetően, és olyankor meg rögtön mosolyoghatnékja támadt, még ha kétfelé húzó gondolatokkal is. Az egyik fele alig várta a pillanatot, amikor az országgyűlésen kihirdetik majd az utolsó ítéletet. A másik fele azonban bele sem akart gondolni, mi mindennel fog ez a lépés együtt járni, és Junhyung, hosszas vívódás után, végül mindig ennek a bizonyos másik félnek a szavaiban látott több hitelességet, és kevesebb naivitást.

Szeretett volna leülni és beszélgetni Hyunseunggal, hosszasan átrágni minden egyes lehetőséget, alaposan megbeszélni az összes „mi van, ha”-kezdetű kételyt, összeveszni, kibékülni, aztán mocskosul berúgni, és végigszexelni legalább három, ha nem négy napot. Igen, perpillanat semmi másra nem vágyott jobban ennél, de pontosan jól tudta azt is, hogy muszáj tartania magát az udvari rend által diktált fontossági sorrendhez, amelynek szinte a legvégén állt a magánélete, mint olyan.

Junhyung most, még mielőtt túlságosan is belebonyolódhatott volna az egyre kilátástalanabb eszmecserébe saját magával, csak nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és nekifutott másodszorra is az imént félbehagyott jelentésnek, hogy még azelőtt végezzen vele lehetőleg, hogy a tanácsadói értekezlet a kezdetét venné a Pikk Királynő elragadóan bájos társaságában.

Valahol a tizenötödik oldal agyzsibbasztóan hosszú körmondatainál járhatott, amikor valaki kopogtatott, mire Junhyung felnézett a jelentésből, és becsukta a kezében tartott mappát.

- Tessék — szólt ki nem épp lelkes hangon, de miután nem érkezett válasz, halkan, baljóslatúan sóhajtott, aztán a fiókjába süllyesztette a mappát, majd fölemelkedett az asztaltól, és odasétált az ajtóhoz. Még mielőtt azonban megragadhatta volna a kilincset, az alsó ajtórésben váratlanul felbukkant egy gyűrött, megsárgult papírfecni. Junhyung, nem igazán értve, tulajdonképpen mi a büdös francot csinál, gondolkodás nélkül lehajolt érte.

Találkozzunk a hátsó lépcsőknél, most. Értékes információ, ingyen. Ne szalaszd el a lehetőséget.

- Mi a faszom — vonta össze a szemöldökeit a fiú értetlenkedve, miközben még egyszer átfutotta az ismeretlen kézírással sietősen lekapart szavakat, majd megforgatta a szemeit, a zsebébe gyűrte a papírt, és kilépett a folyosóra, magában már azt tervezve, milyen módon leckézteti meg a második emeletre felszökött, tréfás kedvű kölyköket. Abban a pillanatban azonban, ahogy megpillantotta a félhomályba burkolózó folyosón a Káró irodák felé iramodó, sötét csuklyás alakot, és a fülét valahonnan a távolból érkező, futó léptek zaja ütötte meg, gondolkodás nélkül indult meg a levélben álló találkahely felé, méghozzá elképesztő sebességgel. Pár pillanaton belül azonban szem elől tévesztette hívatlan vendégét, mire Junhyung halkan elmormogott egy kilométerhosszú káromkodást, és megtorpant a szűk keresztfolyosóban, ide-oda kapva a fejét. Félő volt, hogy a nyilvánvalóan nem unalomból fogócskázó palotaőrök bármelyik szempillantásban felbukkanhatnak, és erre a gondolatra Junhyung gyomra összeugrott — de aztán hirtelen erős, bőrkesztyűs kezek ragadták meg, és rángatták be a meglehetőst sötét, hátsó lépcsőfordulóba. Még mielőtt a fiú megnyikkanhatott volna, érezte, hogy hideg penge nyomódik a torkának, mire gunyorosan elvigyorodott.

- Én a te helyedben nem mocorognék, titánból van, és a végén még véletlenül megszalad a kezem — szólalt meg aztán mögötte fojtottan egy férfihang, ami különös módon, valahonnan, nagyon régről, mintha ismerősnek tűnt volna, de Junhyung képtelen volt rájönni, hogy honnan. — Igen, titánból, jól hallottad, Joker. Besúgó van köztetek — nevetett fel rekedten az idegen, mire a fiú egész testében ledermedt, de nem mert megmozdulni. — Méghozzá sokkal régebb óta, mint gondolnád.

- És azért rángattál ki idáig, hogy ezt elmondhasd? — sziszegett vissza Junhyung, egyre kellemetlenebbül feszengve a nyakának nyomott penge alatt.

- Nem, de ha nem hagyod, hogy végigmondjam, akkor semmivel sem leszel okosabb — felelt az idegen, egy kicsit lazítva a szorításán, hogy legyen egy minimális helye megmozdulni. Junhyung érezte, hogy a zsebében kotorászik, aztán a következő pillanatban a férfi egy vaskos borítékot nyomott a kezébe. — Tessék. Ha van egy kis eszed, nem szólsz erről senkinek, és innentől kezdve nem bízol meg senki másban, csak a társaidban, és a királynőben. Nem szólhatsz erről senkinek, megértetted? Neked hoztam, és nem nekik — hallgatott el a férfi egy pillanatra, majd rövid szünet után folytatta, még halkabban, mint eddig. — Az országgyűlés után majd megértesz mindent.

- Ha pedig nem, akkor te nagyon hamarosan megdöglesz — vetette oda Junhyung, szinte erőszakkal préselve ki minden egyes szót erősen összeszorított fogai mögül. A férfi nem válaszolt, csak leeresztette a kését, és amint a futó léptek fémcsörömpöléssel kevert hangja a közvetlen közelbe ért, ellépett a Pikk Jokertől, és a lépcső felé vette az irányt.

- Egyszer még hálás leszel mindezért — szólt még vissza a lépcsőfordulóból. — Ne feledd, neked hoztam, és nem nekik — tette még hozzá, majd pontosan olyan gyorsan és észrevétlenül távozott, mint ahogy pár pillanattal ezelőtt Junhyungra támadt, aki most kővé dermedten, hatalmasra meresztett szemekkel bámult utána. Hirtelen aztán a fémcsattogás elhalt, és a fiú fülét heves zihálás ütötte meg, mire gépiesen megrázta a fejét, és az őrá kérdőn, értetlenkedve néző őrök felé fordult.

- Minden rendben van, uram? — kérdezte aztán az egyik, miközben végigmérte Junhyungot, és a tekintete megakadt a fiú kezében lapuló borítékon. Amaz, kiszúrva az őr pillantását, reflexszerű mozdulattal húzta maga mögé a karját, és egy kicsit előrébb lépett, ki a folyosóra.

- Igen, a lehető legnagyobb rendben — nézett határozottan az őr szemeibe, aki minden bizonnyal nem igazán akart hinni neki, majd fejével a lépcső felé intett. — Csak pár kölyök, meg néhány fekete zászló.

- De uram, hisz majdnem két méter magas volt...

- Egymás nyakában ültek — vágott a fiatalabbik őr szavába Junhyung száraz hangon, majd egy határozott, épp eléggé jelzésértékű kis biccentéssel utat tört magának, és sietős léptekkel az irodája felé indult, mélységesen bízva benne, hogy az őrök arra való külön felszólítás nélkül is visszafáradnak eredeti pozíciójukra, és megfeledkeznek az emeleteken száguldozó, sötét ruhás alakról.

Az irodájába érve a fiú becsukta maga mögött az ajtót, és háromszor elfordította a kulcsot a zárban, aztán az asztalához viharzott, és kibontotta a felirat nélküli, méretes borítékot. Takarosan összemadzagozott, jókora papírköteg landolt az asztalán a következő pillanatban, egy újabb papírfecni társaságában, melyen az ajtó alatt becsúsztatott üzenethez hasonló kézírással ez állt:

A ti oldalatokon állok. Amint itt az ideje, megtudod, hogy ki vagyok.

Junhyung összevonta a szemöldökeit, majd kikötözte a puha, kopott fedeles dossziét összetartó szalagokat, és felcsapta a köteget az első oldalnál. A lap felső sarkában egy nem túl régi dátum számjegyei sorakoztak, a közepén pedig a Káró nemzedék önkormányzatának hivatalos pecsétje domborodott, mire a fiú arckifejezése még inkább elkomorult. Amint aztán lapozott, Junhyungnak semmi kétsége nem maradt azt illetően, hogy valóban baj van, méghozzá iszonyatosan nagy baj.

A következő oldal tetején cirkalmas, vörös tintával írt betűkkel ez állt: Eltűnt Személyek Listája.

♠ ♦ ♣ ♥

- Ülj csak le, Hyunseung — invitálta beljebb kedves mosollyal az arcán a Pikk Királynő a továbbra is megszeppenten pislogó fiút, aki erre tétován előre lépett, és aztán helyet foglalt a szoba közepén felállított, alacsony, hosszú asztalkát körbevevő kanapék és fotelek egyikére. Nem igazán akart udvariatlan lenni az első komolyabb találkozásukkor, de azért jó alaposan körbenézett a tágas, fényes szalonban, melyet kifinomult, remek, letagadhatatlanul női ízléssel rendeztek be. Elsősorban a világos pasztellszínek domináltak a falakon és a bútorokon, azok közül is elsősorban a halványkék, és a még annál is halványabb, kicsit szürkés mályva, valamint a krémes, lágy pezsgőszín. A sarokban egy kisebb, hófehér zongora állt, a tetején temérdek frissen szedett, illatos virággal, körben, a falak mentén pedig könyvespolcok és kisebb fiókos szekrények sorakoztak, apró dísztárgyakkal, és megszámlálhatatlanul sok fényképpel egyetemben. Vele szemben egy méretes kandalló állt, amelyben hogy, hogy nem, most nem lobogott a tűz, fölötte jókora festmény lógott, melyen három alak volt látható: a kislány Gina, az édesapja, és az édesanyja. A nehéz, világoskék bársony sötétítőfüggönyök szelíden ráncolódtak az ablakok mellett, kissé leszorítva a beáradó, lágy szellőben egyre bátrabban lengedező, finoman áttetsző, fehér organzafüggönyöket, a háttérből pedig nagyon halk zene szólt, egy ahhoz hasonló szerkezetből, mint amilyet Hyunseung a balett-teremben látott.

A következő pillanatban aztán arra eszmélt a bámészkodásból, hogy Gina leereszkedik vele szemben, a kanapé szélére, maga alá simítva hosszú szoknyáját, továbbra is mosolyogva, mire a fiú zavartan megrázta a fejét, és előrébb fészkelődött egy kicsit a világoskék fotelban, abban bízva, hogy így a lehető legkevésbé fogja összekoszolni az üléshuzatot. Meglehetőst kényelmetlenül érezte magát, amin egy csöppet sem segített a gondolat, miszerint Gina legalább annyira tökéletesen illett ebbe a környezetbe, mint amennyire ő egyáltalán nem. A nő aztán, megelégelve a kínos csendet, végül halkan felnevetett, és előre hajolt, hogy kiöntsön maguknak egy csésze teát az asztalon tűzforrón gőzölögve várakozó, kövérkés porcelánkannából.

- Miért hívatott, Felség? — szólalt meg Hyunseung a következő pillanatban, mire Gina felnézett rá a teagőzön keresztül, és még szélesebben elmosolyodott.

- Beszélgetni — felelt aztán, majd óvatosan visszatette a kancsót az ezüsttálcára, és előbb Hyunseung elé tolta az asztalon az egyik csészét, majd a kezébe véve a másikat, kényelmesen hátradőlt a kanapén. — Úgyhogy eressz le egy kicsit, és eszedbe ne jusson többet felségnek szólítani...

- De hát a többiek... - kezdte Hyunseung döbbenten pislogva, mire Gina csak legyintett, és a füle mögé tűrte szőkésbarna, szelíden hullámzó haját.

- Hivatali kötelesség — rázta meg aztán szelíden a fejét, és megfújta egy párszor a teáját, mielőtt folytatta volna. — Össznépi üléseken tartjuk magunkat a formaságokhoz, mert úgy tartja az etikett, de mindenkor máskor megfeledkezünk róla. A nevem Gina — biccentett még feszes, de kedves kis mosollyal az arcán a nő, majd aprót kortyolt a meleg italból, és lehunyt szemekkel elégedetten sóhajtott, mielőtt újfent Hyunseungre nézett volna, - Mesélj, hogy érzed magad?

- Egy kicsit fáradtan, azt hiszem — ismerte be Hyunseung, halkan nevetve, majd a teájáért nyúlt, óvatosan a kezei közé zárva a csészét. — De leginkább még... Össze vagyok zavarodva, talán, de erre számítottam már a kezdetektől fogva, úgyhogy...

- Még egy pár nap, és teljesen elmúlik — bólintott Gina, eközben fürkésző pillantással végigmérve a vele szemben ücsörgő fiút. — Látom, lovagolni voltál...

- Éppenséggel úszni meg átöltözni indultam, amikor Bongsun letámadott — bólintott Hyunseung, kissé zavartan mosolyogva, miközben mélyet szippantott a gyümölcstea illatából. — Szóval ne haragudj, ha büdös vagyok, vagy... Valami...

- Ó, semmi baj — nevetett fel csilingelő hangon a nő, miközben megkavargatta a teáját. — Egyébként egyáltalán nem vagy büdös, de az se lenne baj, ha az lennél. Ha hiszed, ha nem, én is szoktam izzadni, pedig én királynő vagyok, és bizonyos pletykák szerint hibátlan is.

- Ezt most nem mondod komolyan — vigyorodott el Hyunseung szélesen, és érezni vélte, hogy percekkel ezelőtt görcsbe rándult gyomra fölenged, amint Gina huncutul rákacsintott a csészéje fölül.

- Sajnos, ez a kegyetlen igazság — sóhajtott a Pikk Királynő tettetett fájdalommal a hangjában, majd egy újabb apró korty után lerakta a csészéjét hűlni az asztalra, és maguk közé tolt egy frissen mosott gyümölccsel dugig tömött porcelántálat. — És hogy megy? Gondolom, Chulyong jó alaposan megdolgoztatott, szokása a drákói szigor, ha új lovasokról van szó...

- Chulyong? Ja, Mir! — bólintott nagy szemekkel Hyunseung, miután a kezdeti értetlenségtől összeráncolt homloka két szempillantással később kisimult a felismeréstől. — Hát, mondhatni, nem volt könnyű dolga velem, de azért egészen belerázódtam... Már amennyire bele lehet valamibe rázódni két alkalom után — vonta fel a fél szemöldökét egy pillanatra a fiú, mire Gina elmosolyodott.

- Nyilván unod már, hogy mindenki a lovaddal jön, úgyhogy én nem fogok, de azért örülök, hogy jót választottam neked, Hyunseung — kacsintott a fiúra ismét, mire annak szemei hatalmasra kerekedtek.

- Te voltál? Nem a főlovász? — kérdezte csodálkozó hangon, Gina pedig csak sejtelmesen megvonta a vállát, miközben bekapott egy szem érett, lédús szőlőt.

- És szerinted a főlovásznak ki parancsol? — nézett aztán sokatmondóan Hyunseungra, mire a fiú csak hitetlenkedve fölnevetett, és magához vett egy gerezd almát. — Nem mintha nem bíznék benne, és nem mintha jobban értenék hozzá, de ha Terpszikhoréról van szó, mindig kikéri a véleményemet... Meg is lepődött, amikor ezúttal én ajánlottam először minden kancák kancáját, és nem ő.

- Pedig megfogadtam, hogy innentől kezdve semmin se lepődök meg... - csóválta a fejét Hyunseung, büszke kis mosollyal az arcán, aztán belekortyolt az ihatóvá hűlt teába, és másik keze kisujjával megvakarta a fejét. — Hát akkor, engedelmeddel, fogadd hálás köszönetemet, Felség.

- Jaj, Hyunseung... - nevette el magát Gina, majd egy kicsit még közelebb tolta a fiúhoz a gyümölcsöstálat. — Egyél csak, van még bőven a konyhán, biztos éhes vagy.

- Amióta itt vagyok, szebbnél szebb nők mentenek meg az éhhaláltól nap mint nap — nevetett fel Hyunseung is, de azért hálásan fogadta el a könnyed ebédet. — Lehet, hogy lassan vissza kéne állnom az önfenntartásra, hogy ne kényelmesedjek el túlzottan?

- Ugyan, minek, mi itt mind el vagyunk kényelmesedve — vonta meg a vállát Gina mosolyogva, és a bal vállára söpörve dús, hosszú haját, keresztbe fonta a karjait a mellei alatt, és kissé félrehajtott fejjel fürkészte tovább a jóízűen falatozó Hyunseungot. — Na és hogy állsz a tanulással?

- Ez most nagyon tanító nénisre sikeredett — vigyorodott el Hyunseung, mire Gina csak tettetett komolysággal bólintott, de a szemei és a szája továbbra is mosolyogtak. — Nem volt túl sok időm rá még, de már elkezdtem A Pikk Dinasztia első évszázadá-t...

- Jesszusom, te szerencsétlen — szisszent fel Gina, és Hyunseung arckifejezése láttán csak nevetve legyintett. — Szerintem borzalmasan unalmas, és még fölöslegesebb ezzel tömni minden gyerek fejét, de a Bubijaim mindig leszidnak, ha ezt mondom, úgyhogy inkább már nem is vitatkozom velük.

- Annyira azért nem rossz — vonta meg a vállát Hyunseung, egyre inkább képtelenül rá, hogy beteljen Gina elragadóan bájos és imádnivaló közvetlenségével, és remek humorával. — Mondhatni, olvastam már rosszabbat is... Jobb túlesni rajta, azt hiszem, és inkább tanulom meg magamtól, mintsem hogy még több gondot okozzak bárkinek is a magánoktatásommal.

- Iszonyatosan jó érzés új emberekkel találkozni, tudod? — felelt Gina, egészen puha hangon, mire Hyunseung egy kicsit megilletődötten pislogott fel rá a barackjából. — Mármint... Ember-emberekkel, nem kártya-emberekkel... Főleg, ha ilyen jó emberek, mint amilyen te vagy, Hyunseung. Ne, ne is próbálj ellenkezni, látom a szemedben! — nevette el magát, és fölemelte a mutatóujját, hogy megállítsa a valóban azonnal tiltakozni próbáló fiút. — Várj, mondom máshogy... Ez a Pikk Királynő parancsa, amely visszavonhatatlan, ámde nem módosíthatatlan — szólalt meg ismét, ezúttal hűvös és távolságtartó, mesterien királynős hanghordozásban, mire egyszerre pukkant ki belőlük a nevetés.

- Gina... Lehet egy kérdésem? — köszörülte meg aztán halkan a torkát Hyunseung, mire a nő szemei kíváncsian felcsillantak, ahogy beleegyezése jeleképp bólintott. — Ha megesküdtél rá, hogy a döntésedet nem fogják befolyásolni személyes érzelmek, akkor miért hagytad mégis, hogy... Szóval...

- Mert így tűnt helyesnek — mosolyodott el puhán, szélesen a nő, és kihalászott egy fürt ribizlit a gyümölcsöstálból, majd komótosan nyammogni kezdett az apró, vörös bogyókon. — És mert ezerszer inkább vállalom a kockázatot valami újdonsággal kapcsolatban, mintsem hogy beleessek ugyanabba a hibába, mint az apám... Semmi sem véletlenül hangzott el azon a tanácson, Hyunseung — rázta meg a fejét finoman Gina, és lerakta a csészealjra a kopasz ribizliszárat. — Nem mellékesen azért is, mert nyomós okaim vannak rá, hogy bízzak benned, és alkalmasnak tartalak a pozíció betöltésére.

- És mit gondolsz, a nemzedékek erről hogyan fognak vélekedni? Főleg a... Sajátom — kérdezett vissza Hyunseung, furán megborzongva, ahogy kimondta az utolsó szót. Gina hallgatott egy ideig, majd rövid kis sóhajjal megcsóválta a fejét, és elhúzott szájjal fésülgetni kezdte a haját az ujjaival.

- Fogalmam sincs, őszintén szólva — nézett fel aztán a fiúra, aki erre egy pillanatra zavartan lesütötte a szemeit, mielőtt újabb barackot vett volna magához. — Ilyenre még sosem volt példa. Nyilvánvalóan megoszlanak majd a vélemények, de sajnos attól tartok, a Káró nemzedékkel alaposan meg fog gyűlni még a bajunk egyszer-kétszer, mire sikerül téged megkoronáznunk — biccentett kimérten, de aztán halványan elmosolyodott, és átnyúlva az asztal fölött, szelíden megszorította Hyunseung csuklóját egy pillanatra. — De ne aggódj, a végső döntés nem rajtuk múlik, hanem egyes-egyedül a barátaidon.

- Én azt értem, de... Mi van, ha nekik van igazuk, Gina? — csóválta meg a fejét Hyunseung lassan, kitartóan állva a nő fürkésző tekintetét. — Mi van, ha mégsem lenne belőlem jó Király?

- Ezt sürgősen felejtsd el, Hyunseung — bólintott kimérten, határozottan a királynő, mélyen és sokatmondóan nézve a fiú szemeibe. — Emlékezz vissza, milyen úton jutottál el egészen idáig. Hogy mi minden van a hátad mögött. Hogy hogyan ismerkedtél meg a Pikk pakli királyi lapjaival, és hogy mennyi mindent tettél azért, hogy megmenekítsd a többieket, jegyzem meg, sikeresen. Ezek után hagynád, hogy némi politika és diplomáciai konfliktus kifogjon rajtad? Nem... Azt nem engedem — rázta meg a fejét Gina, majd ismét elmosolyodott. — És Junhyung se engedi. Doojoonról nem is beszélve. Aztán ott van még Yoseob, Kikwang, Dongwoon... És a többiek.

- Kivéve Gaint — morogta a bajsza alatt Hyunseung, még mielőtt belegondolhatott volna abba, hogy mi is esik ki a száján, mire Gina szemei meglepetten elkerekedtek, és a fiú mérget mert volna rá venni, hogy ezúttal némi sértettség is csillan a sötétbarna íriszek mélyén.

- Csak legyél vele egy kicsit türelmesebb, kérlek — szólalt meg aztán a nő halkan, mire Hyunseung elszontyolodva lebiggyesztette az ajkait, és lesütötte a tekintetét. — Ha már vele nem bírok, legalább te hallgass rám... A marakodásnak semmi értelme, és tudom, hogy ha rajtad múlna, egyáltalán nem is marakodnátok. Tudom, Hyunseung — bólintott Gina, majd ismét hátradőlt a kanapén, és keserédes kis mosollyal megrázta a fejét. — Nagyon nehéz ez most neki, higgy nekem. Elvesztette az élete értelmét. Próbáld meg elképzelni, te mit tennél a helyében, ha egyik pillanatról a másikra hirtelen nem lenne többé Junhyung. Csak próbáld meg elképzelni...

- Nem akarom — szakadt ki a fiúból gondolkodás nélkül, mire Gina megértően elmosolyodott, és újratöltötte a csészéjét, eközben egy pillanatra sem véve le a tekintetét Hyunseungról.

- Látod, pontosan erről beszélek — biccentett aztán, majd belekortyolt a langyos italba, és lesimogatott néhány odaképzelt porszemet virágos-fodros, halványkék ruhájának szoknyájáról. — Na de ne kanyarodjunk el ilyen borongós vizekre, olyan vidáman indult az egész. Mesélj egy kicsit nekem a nővéredről, Geurimről! Tölthetek még teát, kedves?

Hyunseung, miután jó egy-másfél órával később elköszönt Ginától, megígérve a királynőnek, hogy innentől kezdve legalább minden másnap meglátogatja, felszabadultan mosolyogva, tonnákkal könnyebb szívvel, és hasában legalább fél tonna gyümölccsel indult el az alsóbb emeletek felé, kis híján már vidáman fütyörészve a hirtelen rátelepedő, indokolatlan mennyiségű jókedvtől.

Mit sem törődve az öltözéke miatt őt továbbra is meghökkent tekintetekkel kitüntető, csoportosan kóricáló nemességgel, zsebre vágott kezekkel szökdécselt le a lépcsőn, szélesen visszamosolyogva az utána sandító szobalányokra, és magában elégedetten fölnevetve minden egyes alkalommal, amikor meghallotta azok izgatott visítozását felhangzani a háttérből.

A földszintre érve aztán úgy döntött, tesz egy kis kerülőt a konyha felé, és beugrik Bongsunhoz, elújságolni a nőhöz, hogy milyen fantasztikusan jót beszélgetett az összes világ legjobb fej királynőjével. Ahogy arra számított is, a keleti szárny főfolyosója jóval zsúfoltabb volt, mint amikor először járt itt, de szerencséjére még így sokkal kevesebben tébláboltak errefelé, mint akármelyik hallban avagy emeleti csarnokban. Miközben komótos tempóban battyogott az ablakok mentén, ki-kitekintve a békés, délutáni birtokra, hirtelen mindennél erőteljesebb vágyat érzett, hogy elementáris erővel magához ölelje Junhyungot, és erre a gondolatra a szíve fájdalmasan nagyot dobbant.

Három napja nem látta már a fiút, és ez a három nap most hirtelen hosszabbnak tűnt, mint az egymástól távol töltött hónapok a tükör két oldalán.

Ahogy azonban egy széles keresztfolyosóhoz ért, és az orrát fura, émelyítően édes, nehéz illat csapta meg, Hyunseung fintorogva megtorpant, és csapot-papot-Bongsunt-Junhyungot felejtve a szag irányába fordult. A szemöldökei kíváncsian a homlokára csusszantak, ahogy a fiú megpillantott a résnyire nyitott, sötétbarna ajtó két vaskos szárnya között egy hosszú, márványpadlós, boltíves helységet, és gondolkodás nélkül változtatott irányt. „A kápolna”, futott át a fején először. Aztán meg a szentképeket megszentségtelenítő gyerekek után futkosó Bongsun képe, mire sunyin elvigyorodott, és egy kicsit megszaporázta a lépteit, de az ajtóban aztán tétován megállt egy pillanatra.

Nagyon rég nem járt már semmiféle templomban, így hát beletelt pár másodpercbe, mire kellőképp felkészültnek érezte magát a mindennemű szent hellyel együtt járó, furcsa, gyomorszorongató érzéshez, akkor aztán Hyunseung átlépett a küszöbön, és csendben betette maga mögött az ajtót.

Legnagyobb szerencséjére a kápolna üres volt, így zavartalanul körbehordozhatta ámuló pillantását a magas, kecses boltívben végződő márványoszlopokon, az egymással párhuzamos padsorokon, a finoman kidolgozott rózsaüvegeken, amelyeken kedves, tarka foltokban tört meg a napfény, és szóródott szét megannyi vidáman táncoló, színes pöttyre a vörös márványpadlón.

Szinte teljesen ugyanúgy nézett ki minden, mint azokban a nyugati kosztümös filmekben, amelyek közül Hyunseung nem egyet horkolt végig Geurim mellett a kanapén. Itt-ott szentképek lógtak, melyek kivétel nélkül mind angyalokat ábrázoltak, vagy legalábbis olyasmi szárnyas humanoidokat, amiket az emberek szerettek angyaloknak hívni; harcos angyalokat, szerelmes angyalokat, védőangyalokat, bölcs angyalokat, férfiakat, nőket, gyerekeket, felnőtteket, angyalokat, angyalokat, angyalokat.

Hyunseung azonban sehol sem látott feszületet, sem szenteltvíz-tartót, sem Szűz Mária-szobrot, sem aranyosan csillogó, bibliai idézeteket a falakon — talán ez volt az egészben a legfurcsább, főleg, hogy az oltár ugyanúgy ott húzódott vele szemben, a kápolna egy szem hajójának a végében, és oldalt a gyóntatófülkékre kísértetiesen emlékeztető kabinok sorakoztak, mindkét oldalon három-három.

Hyunseung értetlenkedve összevonta a szemöldökeit, és előre sétált az oltárhoz. Habár két oldalt hivalkodóan vörös, kifeszített, sodort kötelek jelezték, hogy bizony nem kéne túlzottan átjárkálni a túloldalukra, Hyunseung nemes egyszerűséggel átbújt alattuk, hogy aztán tátott szájjal, hátraszegett fejjel körbejárkálja az oltárt, eközben a plafonon sereglő, finoman kidolgozott angyalokat bámulva.

Tekintve, hogy nem igazán figyelt a lába elé, a fiú a következő pillanatban kis híján hasra esett a vastag szőnyeg egyik hatalmas ráncában, és kis híján lefejelte a kápolna hátsó falát. Szerencsére sikerült megkapaszkodnia egy cikornyás, három ágú, arany gyertyatartóban, még mielőtt betörte volna a fejét — de ami ezután következett, az még a nyílt törés gondolatánál is jobban megrémisztette.

A hirtelen ránehezedő súlytól a gyertyatartó kissé jobbra fordult, és Hyunseung már attól félt, hogy a kezében marad, egészen addig, amíg az alig egy négyzetméteres márványkocka meg nem mozdult a lábai alatt, a fallal egyetemben, mintha csak egy forgóajtó lenne — tekintve, hogy az is volt, és erre Hyunseung a következő pillanatban rá is döbbent, amikor a kápolna hirtelen eltűnt, és ő ott találta magát egy kicsi, de annál letaglózóbb, napfényben úszó teremben.

A világosságról egy furcsa, virágalakú, üvegtelen ablak gondoskodott, amelyet a mennyezetre vájt a leggyakorlottabb építészmester keze, vagy talán valami más, alatta pedig egy magas, kőből faragott, madáritatóhoz hasonló... dolog állt, csurig színtiszta vízzel. A kissé nedves padlón, melyen itt-ott apró pocsolyákba gyűlt a víz, megannyi apró tükörszilánk hevert, bár egyik furcsán szabályos, nyújtott korong sem tűnt különösebben élesnek. Ha mindez nem lett volna elég, a titkos szentélyféleség falait szinte teljesen belepték a különféle futónövények, melyek legtöbbje dús, rózsaszín virágba borulva kanyargott fel, majdnem egészen a plafonig. Hyunseung, miközben egyre döbbentebben, újra meg újra körbenézett a teremben, érezte, hogy itt valami nagyon, de nagyon nincs rendjén.

Furcsa volt a levegő. Furcsák voltak a színek. Furcsák voltak az illatok, és furcsa volt maga az érzés, hogy egyáltalán itt van. Furcsa volt, de nem ijesztő-furcsa, hanem inkább álomszerűen furcsa.

A fiú valamiért úgy érezte, hogy átcsöppent egy teljesen más, egyáltalán nem valós világba. A tagjai nem igazán akartak engedelmeskedni, amikor Hyunseung megpróbált megmozdulni, és mintha a szívverése is lassulni kezdett volna, a légzése ritmusával egyetemben. Olyan volt, mintha könnyed karok kapták volna fel, és ő a levegőben lebegett volna, de eközben még mindig érezve a lábai alatt a biztonságot jelentő, nyers, puha és erős földet. Angyalok? Madarak? Vadvirágok?

Aztán meglátta. Meglátta, és habár felfogni már nem tudta, a nap folyamán már sokadszorra nem akart hinni a szemeinek. Pedig megfogadta, hogy innentől kezdve nem lepődik meg semmin.

Pedig megfogadta...

A falakat egyetlenegy hatalmas, a legapróbb részletekig kidolgozott freskó díszítette, itt-ott már megkopva, ahol túl sokat érte a napfény, még több helyen lepattogzottan, mészfoltosan, de pontosan Hyunseunggal szemben, ahol egyszerre uralkodott árnyék és világosság, hibátlanul, ragyogó színekkel tűnt ki a temérdek szív alakú, zöld levél mögül.

Hyunseung nagyot nyelt, aztán erőt véve magán, előre lépett egyet, majd még egyet, és még egyet, vigyázva, hogy eközben egy tükörkorongra se lépjen rá. Kikerülve a madáritatót, végül odalépett a falhoz, és remegő kézzel félresöpörte az útjából a futónövények leveleit. A szíve kihagyott egy végtelen hosszúnak tűnő másodpercre, ahogy azok a szemek visszanéztek rá.

A rózsaszín virágok és a sűrű, sötétzöld levelek takarásában ugyanaz a sápadt, porcelánbaba-arcú, vörös hajú, bánatos tekintetű és halvány mosolyú nő ücsörgött egy furcsa, lilás, áttetsző trónuson, aki pár nappal ezelőtt lekacsintott rá a bálterem mennyezetéről. Halvány, mályvaszín ruhát viselt, és az ölében temérdek virág hevert, pontosan ugyanolyanok, mint amilyeneket a hajába font és a lábai elé szórt a művész ecsete. A combjain nyugvó tenyereiben kártyalapokat tartott, a négy különböző színű ászt, melyek között számtalan apró gyémántként csillogtak a tükörszilánkok. A trónus mellett halvány virágú, dús lombkoronájú fák magasodtak, a távolban pedig, egy magas, cirádás, fehér kapu rácsai mögött cikornyás ösvény futott fel egy soktornyú, lobogó zászlós várkastélyig. Ahogy Hyunseung egy kicsit följebb húzta a lecsüngő leveleket, a nő jobbján feltűnt egy hosszú, tarka, virágos rét, melynek elején habár még ragyogott a nap, túlsó felén már a hold ragyogott. A nappal és az éjszaka találkozásánál egy rövid hajú, markáns arcú, napbarnított bőrű, mosolygó szemű férfi állt, egyik kezében hosszú lándzsát, a másikban pedig egy csúnyácska rongybabát tartva. Hyunseung, nem igazán érezve felkészültnek magát rá, hogy újabb titokzatos alakkal ismerkedjen meg, visszaeresztette a leveleket, és ismét a vörös hajú nő felé fordult. Amaz olyan végtelenül szomorú, esdeklő tekintettel nézett rá, hogy a fiú torka összeszorult, és hosszú, hosszú percek bámulása után, mikor már úgy érezte, képtelen tovább egy helyben állni, és bámulni a festmény-nő szemeibe, elengedte a futónövény szárát, és fülében a levelek susogásának hangjával, sarkon fordult, és egész testében remegve a titkos szentély kijárata felé indult, mi több, száguldott.

El sem tudta képzelni, vajon mi lehetett azokban a gyümölcsökben, amiket Ginától kapott, de nem is igazán akart belegondolni. Attól félt, hogy most nem pusztán a képzelete szórakozik vele, és sajnos Hyunseung nem az a féle ember volt, akinek túl sok alaptalan félelme lett volna.

♠ ♦ ♣ ♥

Junhyung hatalmas sóhajjal csukta be maga után az uralkodói lakosztály ajtaját, majd zsongó fejjel, szigorúan maga elé meredve elindult a folyosón a lépcső felé, azzal a határozott elképzeléssel, hogy egészen a tóig meg sem áll, hogy aztán masszív láncdohányzásba kezdjen a kedvenc fűzfája alatt, és addig folytassa eme áldásos tevékenységét, amíg cikkcakkosra tépkedett idegei ki nem simulnak.

Mélységesen remélte, hogy a Ginával továbbra is lázasan vitatkozó Jokerek közül senkinek sem jut eszébe utána jönni, neki pedig ezáltal lesz egy kis ideje helyre tenni magában azokat a felkavaró dolgokat, amik hosszú órák óta nem hagyták nyugodni.

Miután kis híján meghalt, nagyjából annyi ideje maradt a tanácskozás előtt, hogy futólag átlapozza az idegentől kapott paksamétát. Tudatosan nem memorizálta semelyik oldal szalagcímét sem, mivel egész biztos volt benne, hogy ha komolyabban belebonyolódik a dosszié tartalmába, akkor még idő előtt fölfedi az ismeretlen férfinak tett, kimondatlan ígéretét, azzal pedig semmit sem érne el, csak még jobban felszítaná mindenkiben az egyre gyarapodó feszültséget. Nem mellékesen, a királynővel megosztandó, további fontos információkról teljesen megfeledkezne, akárcsak a többiek, és gyakorlatias, rövid időtartamú gyűlés helyett kezdetét venné az órákig tartó agonizálás, amihez aztán a fiúnak még annyira sem volt kedve, mint beleásni magát a Káró nemzedék mocskába.

Menet közben még beugrott az irodájába, magára kapta a szék háttámláján várakozó, őszi kabátját, és annak belső zsebébe süllyesztette a fiókban hagyott mappát, majd jó alaposan bezárt, eltette a kulcsát, és megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb maga mögött hagyhassa a palotát, az összes vendégével egyetemben. Természetesen nem egy, de nem is két ember szólt utána, miközben a fiú leszegett fejjel utat tört magának az első emeleti nagycsarnokban, Junhyung hátából azonban szinte sütött a nem épp túl udvarias, de annál félreérthetetlenebb tiltakozás, minek következtében végül senkinek sem volt mersze a Pikk Joker útjába állni.

A földszintre érve aztán Junhyung megtorpant, és körbenézett. A főbejáratnál, a könyvtárhoz vezető folyosónál, és a bálterem ajtajában strázsáló őrök semmiféle különösebb jelét nem mutatták, hogy bármennyire is kényelmetlenül éreznék magukat a jelenlététől, amiből a fiú arra következtetett, hogy valószínűleg nem jutott el hozzájuk a második emeletig észrevétlenül feljutó, majd a palotából sikeresen elmenekülő, nem kívánatos behatoló története. Még végighordozta a tekintetét a hallban csoportosuló, ide-oda igyekvő, halkan duruzsoló embereken, aztán sarkon fordult...

Volna, de a következő pillanatban észrevette a szeme sarkában a keleti szárny főfolyosójáról kikanyarodó alakot, akiben azonnal felismerte a napok óta hiányolt, szemlátomást borzasztóan zaklatott Hyunseungot, mire Junhyung elmosolyodott, és a fiú felé indult.

- Hyunseung? — lépett oda a másik elé, még szélesebben mosolyogva, aki máskülönben simán kikerülte volna, tekintve, hogy nem igazán érzékelhette a külvilágot, olyan bambán pislogott ki a fejéből. Így azonban megtorpant, felnézett a fiúra, és összeráncolta a szemöldökeit.

- Junhyung — állapította meg némi fáziskéséssel, furcsán tárgyilagos hangon, mire az említett halkan fölnevetett, és egyik kezével előbb szelíden végigsimogatott Hyunseung arcán, mielőtt fél karral átölelve annak derekát, kicsit közelebb húzta volna magához.

- Na mi van, hé... Ki kerget? — mosolyodott el ismét Junhyung, eközben igyekezvén kifürkészni Hyunseung tompán csillogó tekintetét, némi értetlenkedéssel vegyes kíváncsisággal a szemeiben.

- Senki — felelt Hyunseung, továbbra is ugyanolyan fura hangon, de szinte automatikusan simult bele Junhyung érintésébe. — A kápolnában voltam... Azt hiszem.

- A kápolnában? — kérdezett vissza Junhyung megrökönyödve, hatalmas szemekkel, kezdve teljesen elveszíteni az induló beszélgetés fonalát. — Mit kerestél te a kápolnában, Hyunseung?

- Nem tudom... Megváltást? — vonta meg a vállát a fiú, majd lassú, szaggatott mozdulatokkal megrázta a fejét, és felnézett Junhyung szemeibe. — De végül találtam helyette egy ilyen titkos... Szobát. Inkább szentélyt. Ami tele van virágokkal meg napfénnyel.

- Hogy... Mi van? — szaladtak össze Junhyung szemöldökei, ahogy a fiú, most már végképp nem értve semmit, egy kicsit még közelebb lépett Hyunseunghoz. — Yah... Három napra veszem le rólad a szemeimet, mire te rögtön megőrülsz. Mennyit aludtál tegnap, he?

- Nem sokat... - felelt tétován Hyunseung, eközben szaporán pislogva, továbbra is a fejét rázva, majd hirtelen, mintha csak valami kusza, mézgás álomból ébredne, zavartan körbepislogott, és halkan, csodálkozó hangon fölnevetett. — Bocsi, egy kicsit... Nem tudom, elfáradtam, és hülyeségeket beszélek — nézett fel Junhyungra nagy, összezavarodott szemekkel, mielőtt könnyedén, röviden megcsókolta üdvözlésképp. — Mesélj, mizujs?

- Semmi különös, igyekszem elsimítani mindazt a szart, amit a nemzedékek felkavartak — válaszolt Junhyung, a fiú hirtelen kitisztuló tekintetét aztán már pláne nem tudván hova tenni. — De milyen titkos szentélyről beszélsz?

- Hát, vagy találtam egyet, vagy volt egy húsz perces hallucinációm... ami lehet, hogy még mindig tart akkor - nézett fel elkerekedő szemekkel Hyunseung a fiúra, majd finoman összeráncolta a homlokát, mielőtt folytatta volna. — És akkor lehet, hogy téged is hallucinállak? — kérdezte aztán, elgondolkodva lebiggyedő szájjal, de végül csak kézen ragadta Junhyungot, és elindult vele a folyosón, a kápolna felé. - Gyere, megmutatom, bár ha te is hallucináció vagy, akkor tök mindegy...

- Azt hittem, ezen a témán már rég túljutottunk — forgatta meg a szemeit Junhyung, de azért csak engedelmesen követte Hyunseungot. — Egyébként is, a te hallucinációid arról szoktak érdeklődni, hogy korábban mit hallucináltál?

- Jól van na! — nevetett fel a másik fiú könnyedén, ahogy befordult az első keresztfolyosó sarkán, és felsandított Junhyungra. — Csak tényleg nem vagyok benne biztos, hogy ott voltam. Veled nem fordult még elő ilyen, seggfejkém?

- Velem? Soha — vigyorodott el Junhyung, majd elengedve Hyunseung kezét, ismét átkarolta a derekát, és közel húzva magához, futó csókot nyomott a feje búbjára. A vaskos, tömörfa ajtóhoz érve aztán benyitott a kápolnába, ahol legalább negyven, ha nem ötven éve járt utoljára, és egy tűnő másodpercet sem szentelve a magába pillantásnak, idegenkedve körbenézett a teremben. — El se tudom képzelni, hogyan keveredtél pont ide, baszki... Na mutasd, hol az a titkos kamra, vagy szentély, vagy spájz, vagy mi a faszom.

- Inkább olyan, mint egy ilyen... terem... - felelt elgondolkodva, összevont szemöldökökkel maga elé pislogva Hyunseung, mire a másik fiúból kis híján hangosan kipukkadt a nevetés. A következő pillanatban aztán eltávolodott tőle, és megragadva Junhyung kezét, egyenest az oltár mögé vezette a fiút, aki kecses, nemtörődöm-mozdulattal lökte félre az útból a belépési tilalmat jelző köteleket tartó, alacsony fémrudat, és egyre gyanakvóbb, kimért léptekkel követte Hyunseungot. Amaz egy pillanatig se tétovázott, nem állt meg körbenézni, hanem egyenest odalépett a falon sorakozó, három ágú, arany gyertyatartók egyikéhez, majd közelebb húzta magához Junhyungot.

- Majd csak odabent kezdj el ordibálni, jó? — kérdezte aztán, sokatmondó pillantással mérve végig a fiút, mire Junhyung csak felvonta a fél szemöldökét, és bólintott. A következő másodpercben aztán, amint Hyunseung rámarkolt a gyertyatartó egyik ágára, és elfordította, a márványlap pedig mozgásnak indult alatta, akárcsak vele szemben a fal, Junhyung automatikusan kapaszkodott bele Hyunseung karjába, igyekezvén eközben életre kelteni a szívét, ami nemes egyszerűséggel megszűnt dobogni.

Amint aztán a lassú körforgás abbamaradt, a fal pedig halk koppanással visszasiklott a helyére, Junhyung hatalmasat nyelt. Hatalmasra kerekedett szemekkel, dermedten állt Hyunseung mellett, és hirtelenjében azt se tudta, hogy hová nézzen; a falakon futkosó, bőségesen virágzó vadnövényekre, a teremben táncoló, apró napfényfoltokra, a szanaszét szórt, apró, furcsán szabályos alakú tükörszilánkokra, vagy épp a rózsaszín virágok mögött halványan, de épp elég jól láthatóan kirajzolódó freskókra. A gyomrát megmagyarázhatatlan, elemi erejű szorongás rántotta össze, az agya pedig zsibbadni kezdett, méghozzá viharos tempóban. Habár bántotta a szemét az erős fény, egyesével bámult bele az összes apró tükörkorongba, majd tekintetét a díszes talpazaton ácsorgó, vízzel teli kőtálra függesztette, miközben lassan, nagyon lassan előre lépett.

Fogalma sem volt, hogy mi történik vele. Olyan érzés volt, mintha az idő réges-rég megállt volna a titkos teremben, és most, hogy megzavarták békés álmát, borzasztó lustán ébredezni kezdett.

A fejében aztán pörögni kezdtek a képek, méghozzá embertelenül gyorsan villódzva; mindenféle képek, tarka képek, szürke képek, mosolygós képek, bánatos képek, sűrű képek, ritkás képek, egy egész múzeumot megtöltöttek volna, annyian voltak, de Junhyung valamiért képtelen volt összekapcsolni őket, képtelen volt átfogni az emlékek közötti, vakítóan fehér, légüres teret. Annyira szerette volna érteni, hogy mi folyik körülötte, hogy a szemei könnybe lábadtak, és a gerince mentén éles, szikrázó fájdalom száguldott végig, mire a vállai egy egészen kicsit megroskadtak.

Azt se tudta megmagyarázni, hogy mi az, amit meg akar magyarázni — pedig nagyon szerette volna, ha szavakba tudja foglalni az érzéseit, amelyek felbőszült csatába kezdtek, ahogy a fiú tekintete lassan körbesiklott a falakon életre kelő, színes eseménysorozat mentén.

- Hogy találtál ide? — szólalt meg végül pár perc, óra, nap, vagy akár évezred után, miközben fölemelte az egyik kezét, hogy óvatosan megérintse a sűrűn futó vadnövények zöld leveleit.

- Véletlenül — felelt Hyunseung, mire a fiú csak röviden biccentett, de a következő pillanatban megtorpant, és a döbbenettől a tüdejében rekedt a levegő.

Egy vörös hajú nő nézett rá a puha levelek mögül, hatalmas, könyörgő szemekkel. A hajában, az ölében, és a lábainál virágok voltak, dús szirmú, puha, rózsaszín virágok, amelyeknek Junhyung egy tűnő pillanatra megérezte az illatát. Mielőtt még észbe kaphatott volna, már érezte, hogy szélsebesen zuhan, bele a végtelenül bánatos, sötét tekintetbe, és semmibe, de semmibe az égvilágon nem tudott kapaszkodni saját józan eszén kívül, ami nem sietett a segítségére. Olyan elemi erővel vonzotta magához a szívfájdítóan tarka, vibráló színekben játszó freskó, hogy Junhyungnak komoly erőfeszítésébe került nem térdre borulnia előtte — a komoly erőfeszítéssel együtt pedig éktelen, elviselhetetlen fájdalom is érkezett, aminek következtében a fiú hangosan felszisszent.

- Vigyél ki innen... - suttogta nagyon halkan, nagyon esdeklő, nagyon emberi hangon, de képtelen volt megmozdulni, a lábai szinte földbe gyökereztek, és az egész testét görcsbe rándította valami ismeretlen, vagy talán épp, hogy túl ismerős, homályos, fakó, gyötrelmes érzés. Szerencséjére azonban Hyunseung szinte azonnal ott termett mellette, szelíd erőszakkal elrángatta a freskótól, majd visszaterelgette magával a titkos bejárathoz, és elfordítva a gyertyatartót, visszajuttatta magukat a kápolnába, ami pontosan olyan üresen várta őket, mint ahogy percekkel ezelőtt ott hagyták.

- Na... Gyere ide... - lépett elé aztán a fiú, meglehetőst aggodalmas arccal, hogy aztán szoros, megnyugtató ölelésbe vonja. Junhyung nem ellenkezett, már csak azért sem, mert továbbra sem volt magánál, amikor azonban a világ hirtelen a helyére zökkent, pontosan olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan magára hagyta, és ő sűrű pislogás keretein belül ott találta magát, az oltár mögött, élettelen liszteszsákként nehezedve Hyunseungre, szaggatottan megcsóválta a fejét, és hatalmasat sóhajtott.

- Baszki — szakadt ki belőle döbbent, elfúló hangon, mire megköszörülte a torkát, és ellépve Hyunseungtól, kissé remegő kezével a fiú kezéért nyúlt. — Rá akarok gyújtani.

- Oké, menjünk ki — bólogatott még mindig aggodalmas arckifejezéssel Hyunseung, és határozottan megindult a kápolna ajtaja felé, Junhyung pedig úgy követte, mint egy jól beidomított kutya. A folyosóra érve aztán már ő volt az, aki megszaporázta a lépteiket, automatikusan közelebb húzva magához a fiút, és csak akkor lassított le, amikor kiértek a hátsó ösvényre, és jó ötven méterre el is távolodtak a palotától. Akkor aztán, elengedve Hyunseung kezét, felsóhajtott, és a fejét csóválva átkarolta a nyakát, hogy most már ne csak közelebb, hanem meghitten közel húzza magához.

- Bocsi, tényleg véletlen volt... - kezdett bele azonnal a fiú, bocsánatkérő hangon, mire Junhyung csak legyintett, és szabad kezével a zsebébe kotort némi életmentő cigarettáért.

- Tudom — biccentett röviden, miközben rágyújtott, majd jóleső érzéssel letüdőzte az első slukk füstjét, ami aztán kecses kis oszlopként végezte a levegőben. — Olyan volt, mintha kereszteznél egy déja vut valami baszott durva backtrippel, vagy én nem is tudom... Most ne röhögj, bazmeg — nézett le Hyunseungra, aki halkan felprüszkölt a nevetéstől, de végül ő maga is beadta a derekát, és a fejét rázva fölnevetett, aztán lehajolt, hogy futólag megcsókolja Hyunseungot, mielőtt folytatta volna. — Baszki, elképesztő, mik veszik körbe az embert... Csak tudnám, bazmeg, ki az a suna, és honnan ilyen kurva ismerős... Tavazunk egyet, vagy dolgod van?

- Van, méghozzá egyből vagy húsz kötetnyi, úgyhogy tavazzunk — bólintott lelkesen Hyunseung, amint nagy nehezen sikerült abbahagynia a nevetést, és minden további megjegyzés nélkül elcsent egy slukkot Junhyung cigijéből, eközben szótlanul felnézve a fiúra, minden szónál beszédesebben ragyogó szemekkel. Amaz csak elvigyorodott, majd előkapott egy újabb cigit a zsebéből, jelezve a fiúnak, hogy az előző szál maradéka már az övé.

- Hányszor alszol be átlag egy fejezeten, mi... — vonta fel aztán kötözködően a fél szemöldökét, miközben a keze kicsit lejjebb vándorolt Hyunseung derekáról, hogy incselkedően megcsapkodja a fenekét. - Na de mesélj inkább, hogy bírod a vénasszonyokat?

- Hé, ha egyetlen rossz szót hallok bármelyikükről is, akkor menten kitalálom, hogy lehet kinyírni egy Jokert...! - kiáltott fel Hyunseung méltatlankodást színlelve, és finoman meglökte Junhyung csípőjét a csípőjével, csak hogy kizökkentse a fiút a ritmusából.

- Ezek szerint sikerült rendezni a dolgokat Gainnal is? — érdeklődött a Pikk Joker, egy kicsit kijjebb húzódva eközben a sétányról, egészen az azt övező bukszusok árnyékának vonaláig, hogy még csak véletlenül se legyenek itt is mindennek a középpontjában.

- Nem, ő még továbbra is gyűlöl — sóhajtott Hyunseung csalódottan, és megcsóválta a fejét.

- Dehogy gyűlöl, csak rég nem dugták meg - vonta meg a vállát Junhyung, egy kicsit még közelebb húzva magához a fiút. - Egyébként meg, semmi rosszat nem mondtam róluk, úgyhogy te csak ne fenyegetőzzél, elfelejted, ki a trónra lépésed kulcsfontosságú figurája...

- Már megint túl nagy a szád — fintorodott el a fiú, de azért a kezét Junhyung farzsebébe csúsztatva közelebb bújt hozzá. A Pikk pakli egyetlen és utánozhatatlan Jokere gyalázatosan elvigyorodott.

- Így szeretsz — közölte még aztán tárgyilagosan, és a szemei izgatottan felcsillantak, ahogy pár percnyi kellemes némaságban töltött battyogás után megpillantották maguk előtt a tavat. — Na gyere, elviszlek a fámhoz.

- Nocsak, neked fád is van? — nevetett fel halkan Hyunseung, de azért csak követte Junhyungot, aki egyre felszabadultabban mosolyogva lépett le az ösvényről, hogy tovább caplasson a puha, zöld gyepen, egészen a vízparttól nem messze ácsorgó, hatalmas szomorúfűzig. Ott aztán megtorpant, és félresöpörve a lehajló ágakat, belépett alá, húzva magával Hyunseungot is, majd elégedetten levetődött a széles fatörzs tövébe, és intett a fiúnak, hogy üljön le mellé.

- Itt születnek a legjobb ötleteim — magyarázta mosolyogva, miközben kibújt a kabátjából, és ügyelve rá, hogy belső zsebének tartalma még csak véletlenül se pottyanjon ki onnan, ledobta maga mellé a ruhadarabot a fűbe. Amint aztán Hyunseung odakucorodott hozzá, Junhyung érezte, ahogy a maradék gyomorgörcse is feloldódik, és a fiú megkönnyebbülten, halkan szusszantott.

- Van kedved bejönni a vízbe? — kérdezte hirtelen Hyunseung, mire Junhyung, felfüggesztve a napfényben aranyosan csillogó falevelek bámulását, felvont szemöldökökkel felé fordult. — Eredetileg már lovaglás után szerettem volna, csak aztán közbejött némi Bongsun meg a kápolna...

- Shin Bongsun? — vigyorodott el szélesen Junhyung, és amint Hyunseung biccentett, csak megcsóválta a fejét. — Pedig neki én akartalak bemutatni. Mindegy, gondolom, elég vicces volt, ahogy szarrá osztotta Doojoont...

- Hát, mondhatni — nevetett fel halkan Hyunseung, miközben szelíden végigsimogatott Junhyung felhúzott combján, és ahogy a keze megállapodott a fiú térdén, huncutul csillogó szemekkel felsandított rá. — De miért, egyébként? Téged még jobban nevel...?

- Pontosan — vigyorgott rá a fiú, és aztán, nem különösebben érezve úgy, hogy magyarázkodnia kéne miatta, végül csak odahajolt Hyunseunghoz, és megcsókolta, úgy igazán, nem futólag, nem gyorsan, és nem felszínes odafigyeléssel, egyik kezével puhán végigsimogatva Hyunseung arcán.

Ahogy a fiú belemosolygott a csókba, és átkarolva a nyakát, közelebb húzta magához, Junhyung érezni vélte, ahogy utolsó borzas idegszála is kisimul. Három napja először, végre jól érezte magát.

♠ ♦ ♣ ♥