Az Insomnia kihívásra készült, de végül le
nem adott történetem:) Nem életem legjobbja, és nem is vagyok
vele túlzottan elégedett, de ha már megírtam, és van akinek
tetszik, akkor miért ne raknám fel?:) Hátha lesz még olyan,
aki szívesen olvasná:)
Ruki x Aoi - első ficem a fiúkkal:)
Köszönet mindenkinek, aki biztatott:) Elsősorban Chibinek
és Yasmine-nak szeretném ajánlani:)
Ruki pov
- Menjünk el valahova piálni — emelkedik ki a zsibongásból
egy élesebb hang, mire mindannyian elcsendesedve Kai felé
kapjuk a fejünket. Én csak beletörődően szusszantok; most már
felesleges lenne akármit is mondani, ha ez a mondat elhangzik,
nincs megállás.
- Ez... jó ötlet! — vágja rá vidáman Uruha, míg a
többiek fellelkesülve bólogatnak, és most már azt
próbálják egymást túlkiabálva megbeszélni, hogy mégis
hova mehetnénk el.
- Van egy jó kis kocsma, nem messze a PS-től, talán oda
beülhetnénk — vetem fel az ötletet, mert ha így folytatjuk,
akkor az egész este azzal fog eltelni, hogy itt ülünk, arról
beszélve, hogy hol lehetnénk éppen.
- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet nyilvános helyre menni? —
kérdezi halkan Aoi, mire kissé meglepetten oldalra kapom a
fejem, és felé fordulva az arcát kezdem kémlelni. Eddig
valahogy fel sem tűnt, hogy itt van, annyira csendes, olyan
szokatlanul nyugodt a banda többi tagjához képest. Azt hittem,
már régen eltűnt a próba után, holott csak balra kellett
volna pillantanom, és egyből észrevettem volna, hogy mellettem
ül. Aprót bólintok végül a szemlélődés után, jelezve,
hogy igen, biztos vagyok benne hogy, bár, hogy jó ötlet-e...
- Tudod, a legutóbbi összeruccanás után nekem semmi kedvem
beengedni Kait a lakásomba — toldom meg még fintorogva, s
épp elég, ha csak eszembe jut az az este, máris még kevesebb
kedvem van a maihoz.
- Érthető — feleli végül mosolyogva, majd elmélázva dől
hátra a fotelben.
- Akkor megyünk? — emelem fel a hangom, amivel végre sikerül
magamra vonni a többiek figyelmét is.
- Hova? — néz rám nagy szemekkel a basszeros, mire egyet
morranva felkelek, és a kabátomat felkapva az ajtó felé
kezdek sétálni. Nem érdekelnek, annyira nincs most kedvem
ehhez az egészhez, hogy lényegében akár le is fújhatnánk,
vagy legalább én hazamehetnék. De persze nem teszem, mert
mégis, hogy jönne ki, ha a the GazettE énekese, aki híres
arról, hogy mennyire szeret bulizni, fogja magát és hazamegy
aludni?
Ah, alvás... párnák... puhaság. És most az egyszer az
ágyról sem az jut eszembe, hogy azt valakivel meg akarom
osztani, csupán arra vágyom, hogy csendben elnyúlhassak rajta.
- Hé, Ruki, várj meg! — ér utol egy hang az épület
kapujában, aminek hatására rezignáltan lassítani kezdek, és
bevárom az érkezőt - Aoit -, hogy aztán együtt lépjünk ki
a hűvös éjszakába.
- Kérsz egy szálat? — nyújtom felé a zsebemből előkotort,
jobb napokat is látott cigis dobozt, mire bólintva közelebb
lép, és elvéve a szájához emeli a felé nyújtott szálat.
Felvont szemöldökkel figyelem, mire kissé elmosolyodik, és
így a szájából kilógó cigivel elég nevetséges látványt
nyújt. Nem állhatom meg vigyorgás nélkül, amit persze nem
túl boldogan nyugtáz, s hirtelen mozdulattal a zsebem felé
nyúl.
- Ne vigyorogj, hanem add ide a gyújtód! — követeli végül,
feladva, hogy a zsebembe nem talál semmit, kivéve a mobilomat.
Laza mozdulattal előhúzom a farzsebemből, majd lustán
meggyújtom szigorúan a saját cigarettámat.
A füstöt pofátlanul az arcába fújom, és csak ez után
hajolok oda, hogy az övét is meggyújtsam.
- Szívesen.
- Ó, köszönöm szépen — vágja rá gúnyosan mosolyogva,
majd a fejével felfelé int. — Mindjárt jönnek a többiek
is.
- Gondoltam — felelem neki, elvégre tényleg sejtettem, hogy
nem a társaságom miatt rohant utánam, hanem hogy valamiféle
összekötőt játsszon köztem és a többiek között.
Aoi, a pártatlan.
Töprengő mosoly kúszik az arcomra, valahol mindig is
irigyeltem tőle ezt az életstílust, hogy képes ennyire
önálló gondolkodású maradni, hogy nem foglal állást
felesleges vitákban, hogy úgy éli az életét, ahogy neki
tetszik, és nem az elvárások vagy a vélemények
irányítják.
Milyen érzés lehet középen állni?
A beálló csendet végül a srácok érkezése töri meg, akik
most nevetve szalutálnak előttünk. Kedvem sincs reagálni a
baromságaikra, inkább, hogy minél hamarabb túl legyünk ezen,
felvállalva a vezető szerepét, szótlanul indulok meg előre.
A hely, amit választottam, tényleg a lehető legjobbnak
bizonyul, több szempontból is. Az első, hogy nincs messze,
így könnyűszerrel odasétálhatunk, ahelyett, hogy még
taxi-rendeléssel is húznánk az időt. A másik, hogy nem
valami felkapott szórakozóhely, így nem kell attól félnünk,
hogy minden sarokról egy pénzéhes paparazzi, vagy egy
elvetemült rajongó les ránk.
Az épület nem túl nagy, de mindenképp kellemes hangulatú, sőt,
magához képest tágas, elszeparált bokszokból áll. Belépve
egyből szembetaláljuk magunkat a pulttal, ami mögött egy
harmincas férfi ráérősen bámulja a tv-t; nem úgy tűnik,
mintha túl nagy lenne a forgalom, aminek mi persze csak
örülünk.
Rei a srác felé sétál, azzal a feltett szándékkal, hogy
rendeljen valamit bemelegítőnek, legalábbis ő így fogalmaz.
Mi addig lassú léptekkel hátrasétálunk, hogy birtokba
vegyük az egyik asztalt. Amint megtaláljuk a megfelelőt, se
balról, se jobbról senki nem ül a közelünkben, egyből bemászok
a fal mellé, s elkezdem kihámozni magam a feleslegessé vált
kabátomból. Uruha a velem szemben lévő helyet foglalja el,
Kai pedig már éppen próbálná letenni mellém azt a formás
kis fenekét, amikor ezt meglátva kétségbeesetten kinyögöm
az első dolgot, ami eszembe jut:
- Aoi-channal megbeszéltük, hogy egymás mellett fogunk ülni.
Nem tudom, hogy miért pont ez az óvódás mondat hagyta el a
számat, de mikor a dobos meghallva, végül Ruru mellé ül le,
már nem is különösebben érdekel. Az meg pláne nem, hogy
most két furcsán méregető szempár kereszttüzébe kerültem.
Aoi felé fordulok inkább, aki most épp a biliárdasztalokkal
kekeckedik, de megérezve a pillantásom végül nagykegyesen
rám emeli a tekintetét. Kérlelően nézek rá, remélem
hajlandó lesz belemenni a játékba, bár ha nem, akkor sem
történik nagy probléma, csupán kénytelen leszek kicsit erőszakosabban
rávenni arra, hogy méltóztassék a közvetlen közelemben
eltölteni pár órát. Végül észrevétlenül megvonja a
vállait, majd a két srác felé bólintva az asztalhoz sétál,
és készségesen mellém csusszan.
Rei egy pillanattal később vidáman szökdécsel kicsiny
társaságunk felé, nyomában a nem túl lelkes pincérrel.
Mikor odaérnek, fennhangon utasítani kezdi a srácot, hogy ki
elé melyik italt pakolja, majd dolga végeztével, lekicsinylő
mozdulatokkal elhessegeti. A kiszolgáló kissé összerándul,
majd az orra alatt morogva visszaindul a pulthoz, amit a mi
basszerosunk csípőre tett kézzel követ nyomon, majd végül
eleresztve a füle mellett az átkozódást, újra felénk
fordul.
- Hozz egy széket magadnak — néz fel vigyorogva az italából
szegény kis Kai, aki naivan azt hiszi, hogy minden
következmény nélkül utasítgathatja a másikat.
Reita arcára ragadozó mosoly költözik, majd mit sem
zavartatva magát a dobos ölébe vágódik. A barna hajú srác
egy nyikkanással észrevételezi a történteket, mire egy
apró, kárörvendő mosoly kúszik az arcomra. Elnézem még egy
percig, ahogy Rei kényelmesen elhelyezkedik a srác ölében,
majd vigyorogva hátrafordul, és cuppanós puszit nyom a
döbbent fiú szájára. Ruru felettébb élvezi, ahogy így
elnézem, hogy páholyból követheti az eseményeket, de
kíváncsi leszek, hogy akkor is nevetni fog-e, ha Kai most az ő
ölébe szándékozik majd hányni.
Aoi diszkréten követi figyelemmel az eseményeket, és bármit
is gondoljon valójában, az arcára nem ül káröröm, sem
semmi kéjes vigyor, csupán finoman mosolyra húzva azokat a
telt ajkakat kevergeti az előtte álló furcsa, kék-zöld színű
koktélt.
Nem tudom megállni kötözködés nélkül, így egy gonosz kis
mosollyal felé fordulok, és röviden a nyakába fújok. Mikor
sikerül rövididőn belül magamra vonnom a figyelmét,
megeresztek felé egy elbűvölő mosolyt, de látom a
tekintetén, hogy rosszat sejt. Nem baj, így talán még
élvezetesebb lesz figyelni a várható kirohanását. Már ha
sikerül kihoznom a sodrából, elvégre még mindig Aoiról van
szó.
- Kérsz te is egy csókot Aoi-chan? — nézek rá nagy
szemekkel, és igen, már a zavaráért is megérte.
Legszívesebben tényleg arcon csókolnám, de a szúrós
tekintetéből ítélve, nem kéne próbálkoznom.
- Talán inkább helyet kéne cserélnem Kai-jal — veti oda
hidegen, majd ugyanazzal a hangsúllyal kikéri magának a „chan”-ozást.
A mondat második felére oda se figyelek, viszont az eleje már
annál inkább felkelti az érdeklődésemet. Sajnos egy ilyen
félreértelmezhető dolog mellett képtelen vagyok elmenni szó
nélkül, így inkább közelebb hajolok hozzá, s győzedelmesen
vigyorgok a képébe.
- Na de drágám, ezek szerint én már nem is vagyok elég jó
neked? Már te is csak Rei ajkai után áhítozol? — drámai
felsóhajtásom a többiek figyelmét sem kerülhette el, minek
okán a basszeros kaján vigyorral az arcán nyújtózkodik el az
asztalon, s onnan néz éhes tekintettel Aoira, majd a srác
zavarát látva, kéjesen harapdálni kezdi az ajkait.
Pár másodpercig elégedetten figyelem a kibontakozó jelenetet,
de amikor szemben találom magam mellettem ülő kérlelő
pillantásával, valami megmagyarázhatatlan rándulást érzek a
gyomromban.
Hirtelen megelégelve a műsort, védelmezően magamhoz vonom
Aoit, majd szorosan a karjaimban tartva durcásan nézek rá.
- Na nem édesem, nem érdekel, hogy mire vágysz, te csak tőlem
kaphatsz csókot — mondom neki féltékenységet mímelve, mire
négy pár döbbent tekintet kapok válaszul. Abból a három,
pár pillanat múltán már kajánul a hátamba meredő nem is
érdekel, csupán az arcomtól centikre lévő, kérdő tekintet
foglalkoztat.
Ahogy lassan közelebb hajolok hozzá, mire mintha kissé
megriadna, és gyengéden szabadulni akarna, de egy másodpercnyi
töprengés után ugyanúgy nyomulok felé. A tekintetünk
összekapcsolódik, és én a pillantásommal próbálom
nyugtatni, nem akarom bántani, őt nem, vagy gúnyt űzni
belőle, de mégis illik a dolgok végére pontot — vagy
csókot — tenni.
Épp, hogy csak hozzáérintem az ajkamat az övéhez, ahogy
apró puszit nyomok rá, de egyszerűen lenyűgöz az a
finom, lágy, puha érzés.
- Milyen puha... - súgom rá a szájára, majd még egy gyengéd
csókot pecsételve rá arrébb húzódok.
Szinte már várom, hogy az ajakihoz kapja a kezét,
bizonyítékot kutatva arra, hogy nem csak képzelte az elmúlt
perceket, de végül csak a poharát zárja a markába, majd
szusszantva egyet a szájához emeli, és egy húzásra kiissza
az egészet.
- Egy perc és jövök — mondja, s már itt sincs, gyors
léptekkel halad a pult felé, ahol türelmetlenül magához inti
a srácot.
Rei megörülve az üresedésnek, át pártól mellém, aminek
következménye, hogy rövidúton én találom magam Aoi helyén,
ugyanis muszáj volt neki átmászva rajtam kitúrni, hogy szemtől
szembe tudjon incselegni Ruruval.
Kai megszabadulva a ránehezedett basszerostól, fellélegezve
kap a pohara után, s úgy issza ki a benne lévő alkoholt,
mintha csak vizet inna.
Megunva a semmittevést, fogom magam, és az egyik szabad
biliárdasztalhoz sétálok. Nem mondhatnám, hogy tudok
játszani, mindössze van némi elképzelésem arról, hogyan
lehet a lyukba lökni a golyókat. Az, hogy melyiket, vagy hogy
milyen sorrendben, már nem számít, csak az élvezet a fontos.
Gondolataimba mélyedve szedegetem elő a színes kis gömböket,
s random módon az asztalra pakolom őket.
- Segítsek? — hallok meg egy halk hangot a hátam mögül,
majd érzékelem magát, az asztalhoz dőlő srácot is. Ajkán
mosoly játszik, ahogy engem néz, a kezében pedig két, bontott
üveg sört tart, az egyiket immáron felém nyújtva.
- Nem kell — válaszolom neki, miközben, hogy félreértés ne
essék, elveszem tőle az üveget, majd az udvariasság
kedvéért bele is kortyolok. Soha nem szerettem a sört...
- Rendben — mondja, de nem mozdul arrébb, mozdulatlanul
támasztja tovább az asztalt, a szemeit szinte le sem véve
rólam.
- Ümm — fogom a kezembe a dákót, majd lassan elhaladva
mellette, megkerülöm a játékot. — beszállsz?
- Nem — érkezik szinte rögtön a felelet. — Inkább csak
nézlek — teszi még hozzá, majd szavait igazolva felém
fordul.
Aprót bólintok neki, majd az egyik színes golyóhoz helyezem a
dákó hegyét, és lágyan az asztalra dőlve meglököm.
Hosszú percekig játszom egyedül, pusztán kedvtelésből,
mindenfajta kötöttség nélkül. Szeretem ezt az érzést,
amikor minden külső nyomást nélkülözve egyedül lehetek.
A háttérben felcsendül a többiek nevetése, majd meghaljuk
azt is, ahogy Rei szívózik a pincérrel, de valahogy ez sem tud
kibillenteni most ebből a fura egyensúlyból.
- Megyek, megnézem, mi történt — töri meg a néma perceket
Aoi, majd hosszú léptekkel a banda másik feléhez indul.
Már megint ő játssza az összekötő, a békítő, a nyugtató,
és még sorolhatnám, hogy milyen szerepet. Egyszerűen fel sem
tudom fogni, hogy hogyan képes ennyi kedvességre, hogy azok
után, ahogy a basszeros húzta őt, még képes arra, hogy
odamenjen segíteni neki.
Már csak három golyó van az asztalon, de most, hogy elment,
muszáj egy kicsit leállnom. Mintha magával vitte volna a
békességem, mintha ő maga vált volna hirtelen a
békességemmé.
Szusszantva állok neki megint a játéknak, majd az egyik
gömböt sikerül is elsőre a lyukba löknöm. Ekkor veszem
észre, hogy ezzel az utolsó lökéssel a színeket taszítottam
le az asztalról, a zöld porondon ugyanis, már csak a fekete-
és a fehér golyó alkot kontrasztot.
- Minden oké, sikerült elrendeznem a dolgokat, viszont a
pincér megkért, hogy lehetőleg minél hamarabb távozzunk. -
Aoi lép ekkor mellém, majd ugyanúgy kezdi kémlelni az
asztalt, ahogy én.
- Rendben — felelem, de képtelen vagyok elfordítani a
tekintetem, hogy ránézzek, megigézve bámulok előre, a
fejemben pedig különféle furcsábbnál furcsább gondolatok
kezdenek vad kergetőzésbe, amitől egyre jobban szédülni
kezdek.
Ahogy mellém lépett, s meghallottam a hangját, éreztem, hogy
az a nyugalom újra körülvesz. Kedvem lett kipróbálni, hogy
érzékelhető lenne-e ez az egész úgy, hogy lépek egyet
felé, aztán egyet hátrálok... újra felé lépni, majd újra
hátrálni. De nem lépek semerre.
A vállamra teszi a kezét, majd közelebb hajolva a másik
tenyerébe zárja a fehér golyót. Megkövülten nézem, ahogy
maga elé emeli, majd a szemembe nézve arra ösztönöz, hogy a
kezembe fogjam a másikat. Lassan nyúlok a sötét pont felé,
ami most lustán árválkodik a hatalmas asztalon, és óvatosan
csapdába ejtem.
Egy kézben fogni a bennem lévő sötétséget — katarzis.
Bólint egyet, mint aki azt mondaná, „rendben, jól csináltad”,
majd felém hajol és határozottan átfogja a derekamat. Időm
sincs egyik döbbenetből a másikba esni, amikor suttogásával
a nyakamat kezdi bizsergetni
- Nyújtsd ide a kezed — utasít, mire beleegyezően felé
nyújtom, kitárva a tenyerem, mire ő fogja magát, és gyorsan
lekapja róla a fekete golyót, majd oda se nézve, a
legközelebbi lyukba süllyeszti. Már épp engedném le a
kezemet, amikor elengedve a derekamat megállít, és a kezembe
helyezi a nála lévő fehér gömböt, de nem húzza vissza a
kezét.
Ott állunk, fogalmam sincs, mennyi ideig, ügyetlenül tartva
egymást, majd lassan lejjebb hanyatlik a kezünk, a golyó pedig
nagyot koppanva ér földet, majd gurul el valahová. Nem
foglalkozunk vele, én szinte észre sem veszem, csak az előttem
álló Aoira tudok koncentrálni.
Olyan... tisztának érzem most magam, s talán ha most távolabb
lépnék tőle, akkor se veszne ki belőlem ez az érzés...
viszont eszemben sincs távolabb lépni tőle.
Magamhoz képest kissé félszegen simítom végig az oldalát,
majd gyengéden magamhoz húzom, mire óvatosan a nyakam köré
fonja a karjait. Olyan érzés, mint hazatérni, s mikor azok a
duzzadt, vörös ajkak az enyémhez érnek, úgy érzem, mintha a
mennyországba kóstolnék bele... pedig nem, mert ez a
valóság. Valóság, melyben egy szárnyaszegett angyal a
céljának tűzte ki, hogy megtanítja nekem, hogyan is kell
élni.
Epilógus
A napsugarak finom cirógatására ébredek, de valaha volt
morcosságom a reggelek miatt már rég eltűnt.
Boldog mosollyal az arcomon nyitom ki a szemeimet, s kezdem kémlelni
a mellettem fekvő gyönyörű férfit. Haja szertelenül terül
szét a párnán, duzzadt ajkai elnyílva, arca kisimult. Ahogy
alszik, szinte megállíthatatlanul ontja magából a
békességet, engem pedig teljesen maga alá temet.
Elmélázva cirógatom az oldalát, szinte láthatatlan
érintésekkel, nehogy felébredjen. Hosszú hónapok elteltével
sem tudom elhinni, hogy találtam valakit, aki mellett sikerült
megtalálnom önmagamat, aki a saját szívének melegségével
olvasztotta fel az enyémet, aki mint egy hurrikán, egyik percről
a másikra, fordította ki az életemet.
Az egyik percben még az állandó függetlenség, mégis
korlátok rabja voltam, bár így visszagondolva egyre
világosabb, hogy saját magam köré húztam falakat, hogy én
voltam az egyedüli ember, aki gátat vetett a saját
boldogságának. Amíg azon a bizonyos napon nem szembesültem
azzal, hogy lehetséges a feketéből fehéret csinálni, addig
én teljesen abban a hiszemben éltem, hogy el vagyok veszve,
hogy az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy úgy élem az életem,
ahogy van.
Testi örömöket hajszolva, meggondolatlanul, mindig az adott
pillanatnak élni... azt hittem, az a jó, de meg kellett
ismernem hozzá a mellettem csendben szuszogó férfit, hogy
rájöjjek, nem így van. A pillanatnak élni is csak akkor jó,
ha ott van veled egy másik ember, aki fogja a kezed.
Óvatosan érintem meg az arcát, azt a lélegzetelállító
angyalarcot, miközben rekedt sóhaj szakad ki belőlem. Miért
nem tudtam hamarabb felismerni a benne rejlő különlegességet?
Teljesen megváltoztál — hallom minden felől, az
ismerőseim, és a média is szívesen foglalkozik ezzel a
témával mostanság. Soha, egy szóval nem nyilatkoztam arról,
hogy miért változott meg az életem, mert nem akarok
felhajtást csinálni abból, ami most már csak az enyém, a
mienk. Talán pár hónappal ezelőtt önelégülten mosolyogva
számoltam volna be az életem alakulásáról, kitálalva minden
apró részletet, vagy talán most is úgy tennék, ha nem Aoi
lenne az az ember, aki könyörtelenül újraalkotott.
Vad csókokkal szívta ki belőlem a feketeséget, kebelezett be;
olykor durva rántásokkal cincált vissza az útra, a közös
utunkra, és soha, egyetlen percig sem hagyta, hogy
visszaforduljak. Önző volt, de értem tette, s ezt soha nem
fogom neki elfelejteni.
Képtelen lennék már nélküle élni, minden egyes távol
töltött pillanatban szomjazom a közelségét, átvette az
irányítást felettem, s én hagytam... hagytam, mert bár nem
hittem, hogy megtörténhet ilyen, találtam valakit, akiért
érdemes élni.
Furcsa volt felismerni, mert mindig rettegtem attól, hogy valaki
túl sokat jelentsen nekem, nem hittem volna, hogy képes vagyok
viszonozni azt az önzetlen szeretet, amit kapok, de sikerült.
Sikerült, mert ott volt velem minden egyes pillanatban, s
kedvességével, megértésével biztosított, amikor a
képtelenség érzése kezdett eluralkodni rajtam.
- Jó reggelt — dörmögi rekedt hangon, miközben laposakat
pislog, majd egy határozott mozdulattal felém fordul, egyenesen
az ölelésembe simulva.
- Jó reggelt gyönyörűm - adok egy apró puszit a homlokára,
miközben átfonva a derekát még közelebb húzom magamhoz.
Imádom nézni, ahogy halvány, piros foltok kúsznak az arcára,
miközben csillogó szemeit éhesen az arcomon legelteti.
Percekig fekszünk mozdulatlanul egymás karjaiban, s csupán
halk szuszogásunk tölti be a szoba csendjét. Ahogy gyengéd
érintésekkel a hátamon játszik, testem ívbe feszül, de még
így sem szakadok el a pillantásától; elkapott, fogva tart
örökre. Óvatosan a hátamra gördülök, magamra rántva őt
is, majd egyik kezemmel a hajába túrva közelebb húzom
magamhoz, és vágyakozva csapok le az ajkaira.
Hosszú percekig játszunk egymással, hol elmélyítve a
csókot, hol csak apró puszikkal borítva be a másikat, s a
bennem újra meg újra életre kelő érzés, jólesően
melengeti a belsőmet. Annyi kedves, szeretetteljes érintés,
hogy egyszerűn képtelen vagyok felfogni őket. A testem minden
porcikája bizsereg, ahol egymáshoz érünk, de én csak
szorítom, egyre csak közelebb húzva magamhoz próbálok eggyé
válni vele, magamba fogadni azt a csodát, ami ő maga.
- Köszönöm — súgom a szájára elhúzódva, majd
átfordítva magunkat, fölé hajolva lehunyt szemeire nyomok
gyengéd csókokat. Végighaladok az orra vonalán, végig az
arcélein, a száján keresztül le az álláig, végig a nyaka
ívén. Rá akarom csókolni magam minden egyes porcikájára,
azt akarom, hogy a bőrén égjek, ahogy az érintései nyomán
ő is rajtam — bennem — él. — Köszönöm...
» Vélemény
|