|
„Életem legnagyobb hibája volt, hogy elengedtem. Soha
nem fogom megbocsátani magamnak.”
- Gyertek gyorsan, az előbb megmozdította a kezét!
- Reita! Reita, jól vagy?!
2008. június 2. — Reita kijelenti, hogy elutazik. Pár héttel
ezelőtt tett rá egy utalást, hogy szeretne kimenni Amerikába,
hogy angolt tanuljon. Ezt most megerősítette, s ennek
hatására Ruki természetesen teljesen ki volt akadva.
- Te mégis mit képzelsz, itt hagyod a bandát fél évre?!
Szerinted milyen hatással lesz ez a sikerünkre? Eszednél vagy?
Önző barom, csak magadra gondolsz! — És ilyen szitkokat
szórt Reita fejére egész álló nap. Én is ott voltam velük,
hiszen amint Reita kijelentette, hogy mire készül,
összeszorult a gyomrom, és azóta görcsben áll; vele
szeretnék lenni addig, amíg csak lehet, amíg még Japánban
van.
Fél év nélküle. Fél évig nem láthatom az arcát, nem
hallhatom a hangját, nem ölelhetem át... Fogalma sincs, mit
jelent ez nekem. Számára csak egy barát vagyok, egyfajta
legjobb barát. Ha nála lehet ilyesmiről beszélni... Fogalma
sincs, mit érzek.
Csak csöndben hallgatom, amint Ruki kiabál, ahogy Aoiék
próbálják lebeszélni Reitát; csak csöndesen ülök, és nem
szólok egy szót sem. Fogalmuk sincs, mit érzek...
2008. július 4. — Reita elutazik. Itt állunk ketten a
reptéren, s várjuk a repülőt. Ruki természetesen nem jött
el, hiszen ő megmondta: „Ha el mersz menni, számunkra halott
ember vagy.” A többieknek is megtiltotta, hogy kikísérjék,
így csak ketten vagyunk. Én csöndesen álldogálok, ő
úgyszintén.
„Nem akarom úgy elengedni, hogy egy szót sem szólunk
egymáshoz...”
- Hiányozni fogsz... - suttogom szinte alig hallhatóan, s
remélem is meg nem is, hogy meghallotta.
- Nem bírsz ki nélkülem fél évet, Ruu-chan? — mosolyog
rám olyan arccal, mintha neki egyáltalán nem fájna a dolog,
hogy itt kell hagyjon.
- De... dehogynem... - motyogom, s átkozom magam, hogy már
megint nem tudtam befogni. Ezerszer bebizonyosodott már, hogy
neki feleannyira sem vagyok fontos, mint nekem ő, mégis
reménykedek benne, hogy egy napon majd én is a legfontosabbak
közé tartozhatok számára.
- Nekem is te — karolja át a vállam, majd a bőröndjei
puffannak a padlón, és már mindkét karjával engem ölel. —
Minden nap felhívlak majd, Ruu-chan, ígérem, és ha
hazajövök, elmegyünk együtt valahová — suttogja hajamba.
Úgy bújok hozzá, mintha az életem múlna rajta, mintha sosem
akarnám elengedni. Nem is akarom...
Nem tudom, mennyi ideig állunk így, de egyszer csak el kell
engedjem. Úgy bontakozom ki az öleléséből, mintha utána
kínpadra vinnének, és ezt ő valószínűleg látja rajtam.
- Nee, fel a fejjel, Ruu-chan, eltelik gyorsan az a fél év! —
mosolyog rám újra, de tőlem csak egy halvány
szájrándításra futja.
Talán el kéne mondjam neki... Talán ez a legjobb lehetőség...
Talán ő is ugyanazt érzi, amit én... Talán nem hagyna itt...
- Mennem kell, vigyázz magadra. Majd felhívlak — kapja fel a
földről a bőröndjeit, futólag még megpöcköli az orrom,
aztán már itt sincs.
- Viszlát... - lehelem, és csak nézek utána; hagyom, hogy
elmenjen.
Talán jobb is így... Ha nem érzi azt, amit én, ha ennek
ellenére itt hagyott volna... az csak még nagyobb sebet ejtett
volna rajtam.
2008. augusztus 19. — Amióta elment, folyamatosan várom a
hívásait. Eleinte minden nap kaptam tőle egy telefonhívást.
Kedves volt velem, órákig beszéltünk, mintha csak itt lenne.
Érdeklődött rólam, a bandáról, Rukiékról, mindenről, ami
velünk kapcsolatos. Habár nem lehetett itt velem, nem
ölelhettem át, nem leshettem titkon minden mozdulatát, mégis
boldog voltam; gondolt rám, felhívott, fontos voltam számára.
Nekem ez jelentette a Mennyországot.
- Ruu-chan, még mindig hiányzom? — tette fel a kérdést
szinte minden telefonja során, s nekem mindig ugyanaz volt a
válaszom: „Bárcsak már itt lennél.”
Azonban a hívások idővel egyre ritkábbak lettek, s a néha
két órás beszélgetések lerövidültek először egy, majd
fél, aztán pedig negyed órára. Ezek alatt is nagyrészt én
beszéltem, próbáltam belőle kihúzni, mi történt vele, de
halott próbálkozás volt. Rólunk egyáltalán nem érdeklődött.
Észre kellett volna vennem. Akkor talán nem érezném most
magam ilyen megalázva.
2008. október 26. — Reitával már alig beszélünk. Már nem
Ruu-chan vagyok neki, hanem Uruha. Alig hív fel, ha meg is
teszi, csak 5 percekre. Minden összezavarodott körülöttem. Mi
történik? Miért nem hív fel? Miért nem olyan már, mint
régen? Miért vannak újabb barátai, s én miért nem tartozom
hozzá az életéhez?
Azonban egyik nap úgy éreztem, ez mind csak alaptalan félelem,
megalapozatlan vád volt. Felhívott, s én úgy éreztem, megint
minden olyan, mint régen.
- Heyho! — szólt bele vidáman a telefonba, ami meglepett. Az
utóbbi időben egy kedvetlen „Sziá”-val beérte üdvözlés
gyanánt.
- Reita! — kiáltottam a nevét boldogan. — Ezer éve nem
hívtál fel, mi van veled? — Ezernyi kérdés és válasz
gyülemlett fel bennem. Mégis fontos vagyok neki, hiszen
felhív!
- Gome, de nagyon elfoglalt vagyok. Képzeld, az angol egyre
jobban megy! Ti jól vagytok? Jól megy a banda? Ugye senki nem
beteg? — Feltett még pár kérdést, és én csak mámorban
úsztam: újra érdeklődik irántunk! Nem fogtam fel, hogy
választ sem vár a kérdéseire, csak elhadarja őket, és meg
is válaszolja őket magának. Én csak annyit fogtam fel belőle,
hogy újra a régi, vidám Reitát hallhatom.
- ... na és képzeld...
- Reita — szakítottam félbe.
- Hmm...?
- Valami komoly dologról szeretnék beszélni veled. —
Döntöttem. Elmondom neki. Nem érdekel, mit válaszol. Ki kell
adjam magamból, mit érzek iránta. Talán akkor hazajön,
talán már rögtön holnap elindul, és újra együtt lehetünk,
és...
- Én is épp valami fontosat szerettem volna elmondani —
csengett a hangja továbbra is vidáman. Talán ő teszi meg az
első lépést...? A szívem tízszeres sebességgel kezdett
dobogni, s nyeltem egy nagyot.
- Igen?
- Megismerkedtem egy lánnyal — itt szünetet tartott, de mivel
választ nem kapott rá, folytatta. - Már 2 hónapja ismerjük
egymást, és egyből megtaláltuk a közös hangot. Szerintem...
- és csak mondta, csak mondta, én pedig hallgattam.
Az első könnycsepp kicsordult a szememből, és szinte nem is
láttam magam előtt mást, csak őt meg azt a lányt, együtt...
- Uruha... Uruha, itt vagy?
A telefon kiesett a kezemből, én pedig a padlóra rogytam, és
hangosan kezdtem sírni. Túl sokáig vártam... Ha hamarabb
elmondtam volna neki, mit érzek... Talán soha nem... Talán el
se ment volna Amerikába...
2008. december 24. — A karácsony azoknak való, akik szeretnek
valakit az életükben. Azóta a beszélgetés óta az életemet
teljesen értelmetlennek látom. Nem érdekel a banda, nem
érdekel a karácsony, holott ezelőtt ez volt a kedvenc
ünnepem. A banda együtt ünnepel; én csak járom az utcákat,
és arra gondolok, hogy Reita éppen azzal a lánnyal bontogatja
az ajándékokat, és még csak nem is gondol arra, hogy van
valaki, akinek mindennél többet jelentene, ha felhívná.
- Ruru... - hallok a hátam mögül egy hangot, mire
hátrafordulok.
- Szia... - szegezem tekintetemet újra a havas járdára, s
zsebrevágott kézzel megyek tovább.
- Ruru, mi van veled? — lép mellém Aoi, s megfogja a
vállamat, ezzel kényszerítve, hogy megálljak. — A srácok
küldtek, hogy keresselek meg. Nélküled nem igazi az ünnep,
gyere, legalább ma legyél egy kicsit vidám — vet rám egy
halvány mosolyt, de én nem viszonzom. — Nézd, senki nem
kószál egyedül az utcákon, mindenki a családjával vagy a
barátaival ünnepel — próbálkozik tovább, de süket
fülekre talál; újra elindulok.
- Nincs kedvem ünnepelni — ennyit mondok, és gyorsítok a
lépteimen.
- Miért zársz ki mindenkit az életedből? — zárkózik fel.
- Legalább azt mondd meg, miért vagy ilyen már két hónapja!
Csak az okát hadd tudjuk!
- Aoi... - állok meg sóhajtva, s nézek rá. — Csak
szeretnék egyedül lenni.
Aoi állja a tekintetem egy darabig, majd hirtelen felcsattan.
- Rendben, oldj meg mindent egyedül, zárj ki mindenkit az
életedből, ne kérj segítséget, felejtsd el a barátaidat!
Rendben, ha ezt akarod! — fordít hátat nekem, és elviharzik,
én pedig újra elindulok.
2009. január 1. — Számomra az új év semmi boldogságot nem
fog hozni.
- Boldog új évet... - dobom ki az ablakomon az újévi
giccseket, amiket Kaiék sóztak rám, hogy ha már nem ünneplem
velük az új esztendőt, legalább valami újévi hangulatot
varázsoljanak a lakásba. Számomra az hozott volna újévi
hangulatot, ha Reita velem van, vagy netalántán csak felhív.
Ha csak annyit is mond, hogy búék. Vagy ha csak küld egy
SMS-t. De semmit nem kaptam tőle, se egy üzenetet, se egy
hívást, még csak egy képeslapot sem. Ahogyan karácsonykor,
most is egyedül emésztem magam, és megint csak miatta.
Várom, hogy megcsörrenjen a mobilom, holott már 1 óra is
elmúlt. Egy órája ülök itt, és bámulok ki az ablakomon,
nézem az ünneplő és nevetgélő embereket. És hogy én
miért nem hívom fel? Miért nem kívánok neki én boldog új
évet? Miért nem kérdezem meg én, hogy van, mi van vele? Nem
tudom.
Fél kettő. Megunom az ücsörgést és a felesleges
várakozást. Felállok, és lassan az ágyamhoz lépkedek. Úgy
ahogy vagyok, ruhában dobom le magam az ágyra, de úgy érzem,
órákba telik, amíg végre álom jön a szememre.
2009. január 28. — Az álmok az én kegyetlen boldogságom.
Felettem térdepel, hajtincsei a nyakamat csiklandozzák.
Ujjaival szinte perzseli a bőröm; újabb és újabb sóhajok
hagyják el ajkaimat, amint forró keze végigszánkázik a bőrömön,
érintve testem minden egyes szegletét, s minden érintéssel
tüzes nyomot hagyva rajtam. Csókol, simogat, sóhajaink szinte
eggyé forrnak össze. Nevét sóhajtom. Összerándulok a
gyönyör érzésétől, amit ő okoz bennem, mozdulatai által
mindkettőnket hajszolva a gyönyör kapuja felé...
- Szeretlek — súgja a fülembe, ám akkor hirtelen eltűnik
ölelő karjaim közül, én pedig egyedül maradok a sötét
szobában.
- Itt hagyott, az érzéseid ellenére elment Amerikába... -
hallom Ruki gúnyos hangját.
Egy hét alatt már negyedszerre ébredek úgy, hogy saját
élvezetem nedve borítja be a lepedőt, és zihálva riadok fel
arra az újra csak ismétlődő mondatra. Arcomhoz emelem a
kezem; már megint könnyes. Hetek óta ugyanazt álmodom, és
ugyanúgy ébredek. Már félek az éjszakától, alig merek
lefeküdni, hiszen tudom, hogy megint vele fogok álmodni. Minden
áldott éjszaka. Amint lehunyom a szemem, látom őt magam
felett térdepelni, érzem, ahogy érint, ahogy csókol; de a
buborék mindig kipukkad, s én újra a kegyetlen és rideg
valóságban találom magam, ahol nincs Reita, ahol nem mondja
nekem, hogy szeret, ahol csak a hiánya az, ami kézzel
tapintható; ahol újra és újra szembesülnöm kell azzal, hogy
az álmok nem válnak valóra.
- Hülye vagy, Uruha, már megint az vagy, és az is maradsz! —
motyogom magamnak, miközben letörlöm a könnyeim, és
kimászom az ágyból, hogy a mosdó felé vegyem az irányt.
2009. február 15. — Reita visszajött. Ruki, minden ígérete
ellenére szinte a karjaiba veti magát, amint az leszáll a
repülőről, a többiek úgyszintén. Én csak állok, és
várom, hogy ő jöjjön ide hozzám. Jön is, de csak egy
halvány mosolyt ereszt meg, és a szokásos...
- Szia.
- Szia — veszem el kezéből az egyik bőröndöt, és
elindulunk. Rukiék egy másik kocsival mennek, mi ketten az
enyémmel. Semmi ölelés, semmi „Hogy vagy, Ruu-chan?
Hiányoztál.” Semmi. Hová lett a Ruu-chan? Csak megyünk
egymás mellett, mint két idegen, a kocsiban sem szólunk
egymáshoz. Nálam csak lepakoljuk a bőröndöket, és még
mindig csend...
- Milyen volt Amerika? — töröm meg a csendet, habár
egyáltalán nem vagyok kíváncsi a válaszra. Nagyon is tudom,
milyen volt. Arra nagyon is jó, hogy egy teljesen más embert
csináljon az én Reitámból.
- Tök jó — veti oda flegmán, ami igencsak szíven üt. Tőle
nem bírom elviselni ezt a hangnemet. — Szívesen maradtam
volna még — fűzi hozzá, miközben a bőröndjeit kezdi
pakolászni.
- Igen...? — kérdezem halkan, de mást nem tudok mondani. Nem
hiszem el, hogy ennyire más lett. — Nem is hiányoztam?
Csak pakol tovább, és nem mond semmit.
- Reita... - lehelem alig hallhatóan.
- Hm? Mi az? — néz rám, mintha az előbb semmit nem kérdeztem
volna.
- Semmi — válaszolom remegő hangon, s mielőtt elsírnám
magam, kiviharzok a szobából, és becsapom magam mögött az
ajtót.
2009. február 22. — Reitának balesete volt. Az állapota
kritikus. Az orvos szerint kevés az esély rá, hogy
egyáltalán felébred.
- Készüljenek fel a legrosszabbra. — Ez az utolsó mondat
cseng a fülemben, ahogy egyre inkább könnyesedő szemekkel nézem
Reita összezúzott arcát, ahogy a lélegzőpalackon át tud
csak levegőt venni...
Az én hibám. Egy nappal ezelőtt csúnyán összevesztünk, és
szörnyen idegesen hagyott ott. Még aznap éjjel kaptuk az
értesítést, hogy autóbaleset miatt kórházba
szállították. Én tehetek róla, ha meghal...
- Reita, kérlek, ne hagyj itt minket... - hallom távolról Ruki
hangját, s homályosan látom is, ahogy ott ül Reita ágya
mellett, fogja a kezét, és folyamatosan beszél hozzá. — Ne
hagyj itt...
Ahogy hallom a hangját, látom a képet, egyre inkább
szédülni kezdek. Minden peregni kezd a szemem előtt, feljönnek
a legszebb pillanataink, és ezzel szöges ellentétben szinte
látom magam előtt, ahogy a koporsót leeresztik a helyére...
- Le-levegőznöm kell... - nyögöm elhalóan, és elbotorkálok
Aoiék mellett, ki a folyosóra. Ott megtámaszkodom a
korlátban; úgy érzem, hánynom kell.
Reita... Reita... Nem... Nem halhat meg... Ez nem lehet... És
ráadásul az én hibámból... Még csak el sem mondhattam neki,
mit érzek iránta...
A hányinger egyre jobban kerülget. Ha nem engedtem volna el
Amerikába, ez sosem történik meg.
Életem legnagyobb hibája volt, hogy elengedtem. Soha nem fogom
megbocsátani magamnak.
Percek múlva felegyenesedem, és lassan elindulok a folyosón.
Mostmár tudom, mit akarok. A tekintetem kezd kitisztulni, a
hányingerem lassan csillapodik. Lassan felérek a tetőre. Egészen
magas a kórház. A korláthoz sétálok, és lenézek a mélybe,
melytől újra kicsit megszédülök. Innen szinte egész Tokiót
látni lehet...
Átlépem a korlátot. Nem hezitálok egy cseppet sem, tudom,
hogy ez az egyetlen megoldás. Nélküle semmi értelme élnem.
Csak így lehetünk együtt, csak így lehetséges, hogy vele
maradjak örökké.
- Hamarosan találkozunk, Reita...
Behunyom a szemem, és szándékosan elvesztem az egyensúlyom.
Egy pillanatra olyan, mintha repülni tudnék. És repülök is...
Repülök Feléd.
***
- Gyertek gyorsan, az előbb megmozdította a kezét! — kiált
fel Ruki hirtelen, és megszorítja Reita kezét. A többiek mind
az ágyhoz gyűlnek, és riadt tekintettel figyelik a reakcióit.
Lassan kinyitja a szemét.
- Reita! Reita, jól vagy?! — kiált fel Ruki, és azonnal
fölé hajol.
- Ruru... Hol van az én Ruu-chanom? — szólal meg Reita erőtlenül.
— Mondani szeretnék neki valamit.
„Az életem meggondolatlan tettek hibáiból született
bukások sorozata.”
» Vélemény
» Következő
» Vissza a történet főlapjára
|
