Kizuna
Fáradtan lépek be az öltözőbe, és meglepetten veszem
észre, hogy már mindenki megérkezett. Elmotyogok egy
köszönést, majd a megszokott helyemhez megyek, és ledobom a
táskámat. Egyfolytában érzem, hogy valaki figyel, és, mikor
megfordulok, a te gyengéd szemeiddel találom szembe magam.
Összezavarodok, és kérdőn felvonom a szemöldökömet, de te
csak megrázod a fejed, azonban még mindig engem figyelsz.
Vállat vonok, és hátat fordítok neked, de nagyon zavar, hogy
minden mozdulatomat figyelemmel követed.
Az igazat megvallva, pár hónappal ezelőtt ez még egyáltalán
nem idegesített volna, hiszen akkor még együtt voltunk, de
most, miután ellöktél magadtól, ez egy teljesen más téma.
Igazából még most sem tudom az okát, hogy miért
szakítottál velem, hiszen nem voltál hajlandó mondani semmit.
Sokszor nem értelek, de ez az egész már nem számít, nem
igaz? Már nincs köztünk semmi, csak egyszerű csapattársak
vagyunk.
A gondolataimba mélyedve kezdek el átöltözni az első ruhába,
majd megengedem, hogy kisminkeljenek megcsinálják a hajam.
Ahogy a többiekre nézek, látom, hogy ők már mind készen
vannak. Hogy lehet az, hogy mostanában mindig én vagyok az
utolsó?
Miután mindennel kész vagyok, a srácok mellé lépek, és
hallgatom, hogy miről beszélgetnek, azonban Koki egyből váltja
a témát, és felém fordul.
- Kame, szerintem már megint fogytál - mondja, és aggódást,
talán féltést vélek felfedezni a tekintetében.
- Mi? - nézek rá értetlenül. - Dehogy! - Próbálok
ellenkezni, de mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy tényleg
fogytam.
- Tudod, hogy nekünk nem tudsz hazudni - szól közbe Ueda, a
többiek pedig helyeslően bólogatnak. - Ugye nem vagy beteg?
- Srácok... - sóhajtok fel. - Higgyétek el, nincs semmi bajom.
Csak a folyamatos próbálástól, és a koncertektől fogytam
egy kicsit, de egyáltalán nem vészes.
- Biztos vagy benne? - Még mindig aggódva néznek, én pedig
megforgatom a szemem.
- Teljesen biztos. - Játékosan belebokszolok Koki vállába. -
Gyerünk, fiúk, dolgunk van!
Helyeslően bólintanak, és felmegyünk a színpadra. Pár
másodpercig még most is érzem magamon a pillantásodat, de,
mivel a színpadon nem kerülhetünk közel egymáshoz, innentől
kezdve abbahagyod a folyamatos figyelésemet.
***
Egyedül állok a hatalmas színpadon, miközben a legtöbb
lámpa kialszik, és csak egy egyszerű fehér fénnyel
világítanak meg. Idegesen beharapom az alsó ajkamat, tartok tőle,
hogy most nem fogom tudni elénekelni ezt a dalt. Megpörgetem a
mikrofont az ujjaim között, majd veszek még egy nagy levegőt,
és a számhoz emelem. Ahogy a közönségre nézek, várakozó
arcokat látok, majd, mikor felcsendülnek a szám bevezető
dallamai, hisztérikus sikításban törnek ki, mire kicsit
elmosolyodom. Lehunyom a szemem, és énekelni kezdem a dalt,
amit csak és egyedül miattad írtam meg.
Saki no koto dore hodo ni kangaete itemo
Hontou no koto nante dare nimo mienai
Nem számít mennyit gondolkozunk azon, hogy mi jön majd
Senki sem lát bele a jövőbe
Kuhaku kokoro ni nani ka ga tsumatte
Ayamachi bakari kurikeashite ta
Valami blokkolja az üres szívünket
Ugyanazokat a hibákat ismételjük
Bármerre nézek, csillogó szemeket látok, és boldogságot
minden egyes arcon. Csak az én szívemben van fájdalom, amiért
elveszítettelek.
Ippo zutsu de ii sa kono te wo hanasazuni
Tomo ni ayunda hibi ga iki tsuzuketeru kara
Egy lépés egyszerre elég lesz, ne engedd el ezt a kezet
Mert a napok, amiken együtt mentünk, tovább folytatódnak
Boroboro ni naru made hiki sakarete itemo
Ano toki no ano basho kienai kono kizuna
Még akkor is ha a mocsokig elnyűttünk
A kötelék arról az időről és arról a helyről nem fog
eltűnni
Teljesen átadom magam a dalnak, mintha most is neked
énekelném, úgy, ahogy először tettem. Te hallhattad tőlem
legelőször ezt a dalt, mikor az egy éves évfordulónk volt.
Szinte látom magam előtt a gyönyörű barna szemeidet, ahogy
megtelnek meghatottsággal, és csillogni kezdenek. Mintha most
is magamon érezném égető tekintetedet, amivel mindig figyeltél,
minden egyes mozdulatomat nyomon követted.
Nagare yuku jikan no naka ushinawanu you ni
Surechigai butsukatta hontou no kimochi
Mintha nem tudnék veszíteni, ahogyan az idő halad
Az igaz érzelmeink, amik egymásba szaladtak a félreértéseken
keresztül
Kokoro ni somiteku aitsu no omoi ni
Deaeta koto ga motometa kiseki
Megfestem a szívem a gondolataival
A találkozás vele volt az a csoda, amit kerestem
Tudom, hogy illetlenség, de hátat fordítok a közönségnek,
és meglepetten veszem észre, hogy a sötétben egy alak
körvonalai láthatóak. Talán csak a színpadról lehet
észrevenni, de én tökéletesen tisztában vagyok vele, ki az.
Bárhol felismerném már csak a mozdulataidat is, a járásodat,
és mintha látnám szemed csillogását. Mikor rájössz, hogy
észrevettelek, megmerevedsz, de nem csinálsz semmit, csak
nézel engem, majd látom, hogy énekelni kezdesz, de mikrofon
nélkül ez egyáltalán nem hallatszik.
Tachitomaru koto sae dekinai kurushisa no
Naka ni mieta hikari tsunagatte iru kara
Éppen csak nyugodtan maradok, a fájdalom, hogy nem tudok
semmit sem tenni
Mert látom a fényt, ami összeköt minket
Uso tsuita tte ii sa namida nagashite ii kara
Ano toki no ano basho kienai kono kizuna
Rendben van, hogy hazudunk, rendben van, hogy megosztunk egy
könnycseppet
Mert a kötelék arról az időről és arról a helyről nem fog
eltűnni
Ég a torkom, ahogy veled együtt éneklem a dalt, de próbálok
küzdeni a könnyeim ellen. Felém nyújtod a kezed, de
mindketten tudjuk, hogy ezt most nem tehetjük, pedig olyan
szívesen rohannék az ölelésedbe, úgy szeretném, ha megint,
csak még egyszer a karjaidban tartanál. Fogalmad sincs róla,
hogy mennyire hiányzol nekem.
Ippo zutsu de ii sa kono te wo hanasazuni
Tomo ni ayunda hibi ga iki tsuzuketeru kara
Egy lépés egyszerre elég lesz, ne engedd el ezt a kezet
Mert a napok, amiken együtt mentünk, tovább folytatódnak
Boroboro ni naru made hiki sakarete itemo
Ano toki no ano basho kienai kono kizuna
Még akkor is ha a mocsokig elnyűttünk
A kötelék arról az időről és arról a helyről nem fog
eltűnni
Nem tudom visszatartani a könnyeimet, hagyom, hogy
végigfolyjanak az arcomon, és ebben a pillanatban mintha
látnám, hogy megremegsz. Ki tudja miért, talán csak eszedbe
jutott, hogy mit is csinálsz éppen, vagy neked is zokogás
rázta meg a tested. Soha nem fogom megtudni. Mikor belekezdek az
utolsó refrénbe, olyan dolgot csinálsz, amit soha nem hittem
volna: előre lépsz, így a lámpák már téged is
megvilágítanak, és gyengéden mosolyogva, csillogó szemekkel
mellém lépsz. A közönség hisztérikusan sikogatni kezd, de
te nem törődsz vele, nem törődsz semmivel, csak megfogod a
kezem, és megszorítod, mintha soha többé nem akarnád
elengedni. Én pedig nem akarom, hogy valaha is megint elengedj.
Nem nézek rád, ahogy befejezem a dalt, de érzem gyengéd
tekinteted, és ez jobban megnyugtat, mint bármi más. Úgy
érzem, most csak erre van szükségem ahhoz, hogy lenyugodjak,
csak te kellesz nekem, talán jobban is, mint régen.
Ahogy befejezem az éneklést, és a szám levezető dallamai is
elhalnak, a kezemnél fogva magad felé fordítasz, és szorosan
megölelsz. Kétségbeesetten húzlak magamhoz minél közelebb,
és a nyakadba fúrom a fejem.
Valahogy sikerül lemennünk a színpadról, majd az öltözőben
megint hozzád bújok, és zokogni kezdek. Te csak gyengéden
simogatod a hátam, és megnyugtató szavakat suttogsz a
fülembe, amiktől egy idő után úgy-ahogy lecsillapodom. Mikor
úgy érzem, hogy képes vagyok megszólalni, elhúzódom tőled,
és a szemedbe nézek.
- Jin... - suttogom rekedten. - Miért?
- Sajnálom Kazu... - feleled halkan, és visszahúzol magadhoz.
- Nagyon sajnálom.
Nem igazán értem, mire gondolsz. Arra, amit most csináltál,
vagy arra, hogy hónapokkal ezelőtt szakítottál velem? - Mit
sajnálsz, Jin?
Veszel egy nagy levegőt, majd alig hallhatóan motyogsz a
hajamba. - Azt, hogy ellöktelek magamtól. Nagyon hülye voltam,
nem értettem igazán, mennyi mindent jelentesz nekem. Először
nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz, és az elején még nem is
volt annyira rossz, de ahogy teltek a hetek, majd a hónapok,
egyre jobban hiányoztál. A végén már azt vettem észre, hogy
semmi másra nem tudok gondolni csak rád. Ne haragudj, kérlek...
Nem kezdhetnénk elölről az egészet?
Megint könnyek szöknek a szemembe, ahogy szinte az én
gondolataimat mondod ki, és hirtelen megkönnyebbülés fog el.
Szívemben megjelenik a remény apró szikrája arra, hogy minden
olyan lehet, mint az előtt, és még jobban húzlak magamhoz.
Most semmi másra nincs szükségem, csak arra, hogy érezzem,
hogy velem vagy. Semmi más nem érdekel, sem a koncert, sem az,
hogy mindenki minket bámul. Az egész teljesen hidegen hagy.
- Ugye meg tudsz nekem bocsájtani? - kérded sóhajtva, és
eltolsz magadtól.
Nem mondok semmit, csak fürkészem a szemeidet, keresve valami
esetleges jelet arra, hogy csak szórakozol, de mikor nem
találok semmit, elmosolyodom. Bólintok egyet, majd gondolkodás
nélkül megkeresem ajkaidat az enyémekkel, és birtokba veszem
őket. Azonnal viszonzod, és hosszan, gyengéden csókoljuk
egymást. Percekkel később, mikor elhúzódunk, boldogan
mosolyogva nézel a szemembe.
- Köszönöm, Kazu... - Megint magadhoz ölelsz, és a fülembe
suttogva folytatod. - Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és
nagyon megbántam, amit tettem. Tudod, ugye?
- Tudom, Jin - súgom, és egy apró csókot nyomok nyakad
selymes bőrére. - És én is szeretlek. Jobban, mint bárki
mást.
A mellkasodra hajtom a fejem, míg te a hajammal kezdesz
játszani. Hallom szíved heves dobogását, ami egy ütemben ver
az enyémmel, és csak remélni tudom, hogy örökké
hallgathatom ezt az édes ütemet.
» Vélemény
|